The Project Gutenberg eBook of Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 291. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=6-RkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

FÖLD FELETT ÉS VIZ ALATT

PÁRBAJ ISTENNEL.

Egy naplemenet a sivatagban. Köröskörül, a merre szem ellát, kopár, egyhangú rónaság terül. A mezőkön három növény uralkodik, a miknek neve népnyelven «kutyatej», «ördögszekér» és «királygyertya». (Euphorbia, eringium, verbascum.)

Az első azt bizonyítja, hogy ez a darab föld úgy táplálja a fiait, mintha kutyákat dajkálna; a második az ördög számára foglalja azt le, a harmadik, a királygyertya, tán onnan vette nevezetét, hogy a hol ezek az embermagas, sárga virággal rakott, lángoló növények megjelennek, ott egy gazdag talajú föld terül, de a melyet sok év óta nem míveltek s ebből a királyokra világít valami!

Az útakat felverte a lapú, szekérnyom nem látszik azokon; útmelletti épületeknek csak düledezett falai rémledeznek üres ablakaikkal s a magas burjánból elhullott állatok csontjai fehérlenek elő.

A dombokat megszakgatta a szél s köröskörül finom fehér homokkal szórja be a vidéket, mely a meglepett fűvet elöli, a fát, cserjét tetejéig eltemeti s halad mindaddig, míg a mocsár szélére talál, s ott új küzdelemre kezd a posványnyal, mely egyre odább terjeszti bűzös növényzetét. Ketten foglalnak a földből: szeles időben a homok, nedves időben a mocsár.

A halaványsárga, sápkóros égről sugártalanul hanyatlik alá a nap, egy fényevesztett gömb. Az egész égen -2- semmi felhő. Csupán a keleti láthatáron látszik valami csoda, de az sem felhő; valami egyéb: egy óriási «S» betü alakja, éles fekete körrajzzal, mit az alkonyfény meg nem aranyoz; ez a légben libegő tömeg egyre változtatja alakját, a mint közelebb jön, és egyre nagyobb lesz; majd egy görög Σ zegzugát veszi fel, majd átidomul óriás kigyóvá; ismét összetömörödik teknönczalakká, meg kinyúlik s farkat és szárnyakat ereszt, mint a rémmesék sárkánya.

Körül a láthatáron egy torony sem látszik, csak nagy messze sötétlik valami erdőfolt, annak a közepéből világít elő egy kicsiny fehér ház. E fehér ház irányában törtet, a gaztól, burjántól felvert pusztán keresztül egy szétszórt lovascsapat, egymás nyomában ügetve. Marczona, elzüllött alakok; öltözetük a világ minden nemzetének zsibvásárán szedett-vedett gúnya, wallon bivalybőr pánczélok, molyette prémes kaczagányok, tatár gubák, pánczélingek, bársonymenték kikopott könyökkel, leszakadozott aranyzsinórral, török salavárik sarkantyus csizmákba húzva, ostromsisakok és medvebőr csákók. A fegyverzet is olyan. Pisztoly és lánczos buzogány, görbe kard és pánczéltörő háromélű tőr; görbe csákány és hosszú kelevéz. S az arczok is ezen muzeumból valók. Öreg, kordován-barna pofák, finn-esth vonások, hosszú elhanyagolt bajuszszal, tüskeborostás állal; ősz, bozontos szemöldök alul villogó, sötét szemek s csimbókokba kötözött vastag hajfürtök; rövidre nyirt fejek, nagyfogú széles szájakkal; szegletes pofák bozontos hajzattal, villogó tatárszemekkel; hosszúra nyúlt indopelasgo-german arcztypusok; kulacsalakú kurdkoponyák. Egy ethnographiai kiállitás, minőt vándorkaravánok mutatnak be Bochara és Samarkánd között.

Ez a kép pedig nem Bochara vidékéről való, hanem a Tisza és Duna közti tájnak képe a mult század első feléből, a midőn dicsően uralkodott Mária Terézia királynénk országlása javában kezdődött. -3-

El volt pusztítva ez a vidék végkép. Félszázados külháború, belvillongás tarolta így le; az ország népe egymást rontotta kölcsönben: a császár híveit elnevezték labanczoknak, a magyar fejedelemmel tartókat kuruczoknak; a kuruczok felégették a labanczokat, a labanczok a kuruczokat; azután rájuk rohantak a ráczok, azok leégették mindakettőt; utoljára nekifordultak a császáriak s elpusztították mind a hármat; a kuruczot kiverték Törökországba, a ráczot elriasztották Oroszországba, a labanczot pedig szétterelték a világ minden részébe. Így aztán maradt is nem is, a ki szántsa a földet, s egész határok úgy terültek vetetlen, gazdátlan, emberlaktalan.

Az a vándor karaván pedig, mely a pusztán végig baktat, egyike a szárnyára eresztett labanczcsapatoknak, kiket a győztesen kifáradt fél lerázott magáról.

Azok most aztán a maguk rovására rabolnak. Hát mit tegyenek egyebet? Dolgozni nincs mit, nincs kinek, nem is jó szokás; hadakozni pedig nincs sehol. Csak az az egy baj, hogy rabolni sem igen van már kitől. Elmultak a jó idők, a mikor a kurucz kétszer nyiratta meg a fejét labanczczá, s kétszer változott vissza kurucznak, hogy a tokaji híres két hordót, a summus pontifexet s a gloria maximát egymás kezéről elüsse. Üres már a summus pontifex is, a gloria maxima is.

Abban a messziről fehérlő házban lakik Isaszeghy Gábor nemes úr; annak még talán érdemes lesz egy látogatást adni késő este.

Az ugyan maga is labanczvezér volt, talán épen ennek a kóbor csapatnak a hadnagya; de hát mit árt az? A farkasok egymást is megeszik. «Te úr vagy, mi szegény legények vagyunk. Te magad vagy, mi sokan vagyunk. Te kövér vagy, mi éhesek vagyunk.» Ez a törvény.

Hanem elébb még, mielőtt az erdei lakhoz elérnének, meg kell küzdeni azzal az égi csodával, mely sebesen -4- közeledik odafenn. Már a fél eget elfogta, s most olyan az alakja, mint az óriási Roch madáré, két szárnya a láthatár két szélét éri. Fekete, világíttatlan tömeg, mely sugárt nem fogad be. Most a földre kezd leszállni, hömpölyögve mint valami fekete láva, mint egy füstgomoly, melynek élete van. És közeledtében oly siketítő zúgást hallat, mintha egy tenger forró zsír süstörögne, mintha milliomszor milliom kereplő szólna odafenn.

Mert az egyptomi csapások nem járnak egyedül. A sáska is megérkezett. Az a mesebeli pánczélos rovar, melynek hártyaszárnyaira zsidó betükkel, vagy chaldæaiakkal (a kik értik, jobban tudják) ez van irva: «küldtek, jöttem; elátkozott föld porából lettem».

Nehány percz mulva aztán nincs nap az égen, nincs fény a földön, pokolbeli sötétség támad; felhőszakadása hűvelyk nagyságú fekete repülő rovaroknak omlik keresztülverhetlen tömegben a földre alá; egy mesés szörnyeteg, melynek minden atomja külön él és együtt támad. A síkon lepett lovasok csuhával, kalappal verik el magukról a rájuk szakadó ördögi zuhatagot; hasztalan küzdelem, az még sűrűbben omlik; belekapaszkodik hajaik csimbókjába, lovaik sörényébe; a paripák bőszülten ficzánkolnak; a lovasnak dolgot ád nyeregben maradni; a sáskatábor még sűrűbben omlik: egész tömegekben zúdul fejükre; a ló nyerít, a lovas káromkodik; a szédítő tengerzúgásban nem hallatszik se lónyerítés, se istenkáromlás. A mének vágtatnak ösztönszerüleg előre a szurokfekete sötétségben; a lovagok csak szemeiket védik már; belebuknak mély árkokba, tüskebozót közé keverednek, posványba vergődnek, nyeregből lemaradnak; míg végre egy hosszú órai küzdelem után kijutnak a földreszállt sáskafelhő közül s ismét meglátják az alkonyeget.

De alig találnak egymásra. Ez az átkozott küzdelem a pokol szárnyas férgeivel, a hány volt, annyifelé zavarta őket széjjel. Összepofozva undok bogaraktól, megtépve -5- tövistől, megúszva mocsárban, tehetetlenül csak egy ütést is visszaadni annak az ellenségnek, a ki őket verte, körmölte, riasztá, meggyalázta; így találkoznak össze egyesével; pogánynyá tette őket a düh s jaj a legelsőnek, a kinek házánál e düh izzadságát letörlik homlokukról.

A magányos erdei lak az országút felé volt fordulva; azt az útat is belepte a perje. Téglakerítése volt, rostély mintára rakva, az is düledezett. Kapuja kifordult sarkából, nagy tágas udvara puszta, ott sincs mit elzárni kapuval, kerítéssel.

A ház eleje boltozatos tornáczon kezdődik, melynek boltiveit vasrudak tartják össze. Azokat a vasrudakat szép sárga kukoriczafonatokkal szokták boldog időkben feldiszíteni. Most üresek azok.

A ház ajtaja sincs csukva; a kilincs épen nem záródik; egész akadálytalanul be lehet jutni a pitvaron keresztül a háziúr szobájába.

Ott sincs mit látni; ócska szekrények, miken nincsen závár, rozzant székek, miknek vagy fél támlája, vagy egy lába hiányzik, és egy tölgyfaasztal: ez az egész úri fényüzés.

Az alkonyég még bevilágít az ablakon, mikor a pusztai látogatók betoppannak a nyitva talált ajtón. Elől a csimbókba kötött haju ősz martalócz, a rongyos bársony mentében, mögötte a hórihorgas nyirottfejü wallon, a kinek olyan nagy fogai vannak, hogy nem tudja a száját összefogni miattuk, azután a többi.

A háziúr a tölgyfaasztal előtt ül s kezében egy szarvasnyelű késsel falatozik. Vendégsége egy fogytán levő fekete kenyér, meg egy fatálban fekete retek.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! szól az ősz labancz, gúnyos alázatossággal emelve le süvegét.

– Dicsérje a kinek tetszik, viszonz egykedvüen a gazda s fel sem áll helyéről. -6-

Szép, magas szál férfi, hősi idomokkal; arczvonásaiban gúny, dacz és szenvedély vannak kifejezve csodálatos ellentétes vegyületben; szemöldei hegyes szegletet képeznek halántékai felé; két szeme összekancsalít, hogy a kire néz vele, mintegy csiptetőbe érzi szorítva magát, levont szájszegletei gúnyról és világgyűlöletről tanuskodnak. Arczszine egy perczben halavány, másikban égő piros, amint a belső láng kiüt rajta, s amint az akarat elfojtja a lángot.

Mikor még belépni látja vendégeit, akkor lángol az arcza: szégyentől, haragtól; mikor megszólítják, már akkor halavány. Van kedve tréfálni.

– Kell-e vendég, kegyelmes uram? szól sunyi ravasz alázatossággal a vén labancz, csapzott bajuszát kétfelé törülve.

– Szivesen látlak, komám; szól a nemes úr, meg sem mozdulva székéről. Tessék velem tartani. A vacsora kész.

– Micsoda az? szól a vén labancz, odasunnyogva az asztalhoz. Fekete kenyér, fekete retek? Hát ilyennel él egy kegyelmes úr?

– Könnyen lehet. A gulyát elhajtotta a rácz; a csürhével elmenekült a kondás, a juhnyájjal a juhász; egyik sem került többet vissza. Azután jött a sáska, az fölette az utolsó szalmaszálat is.

A vén labancz úgy tett, mint a ki könyeit törli és síránkozó hangon kezdett el panaszkodni.

– Oh én kegyelmes jó uram! hát ilyen szomorú sorsra kellett neked jutnod? S nagy részvétében odaborult a nemes úr nyakába, átölelve annak vállait, míg egy másik szeretetteljes ribancz lábai elé borult, s az meg térdeit ölelte át hűségesen. -7-

Gábor úr későn vette észre a hadi fortélyt. A gyöngéd ölelkezésből az lett, hogy mire ökleinek hasznát kezdte volna venni, már lefogták, kezét lábát megkötözték s azután lenyomták a karszékbe.

– Hát te! Csalafinta! Igy akarsz te minket lúvá tenni? Látod messziről, hogy jövünk, gondolod, hogy nem birsz bennünket kiverni, beeresztesz; itt megrakod az asztalt komisz brugóval, retekkel s károgsz nekünk az éhenhalásról. No megállj, majd csinálunk mi teneked mindjárt búcsut a magadéból. Czimborák, törjetek fel pinczét, kamrát!

A ficzkók siettek teljesíteni a parancsot, s aztán rövid idő multán azzal a szóval jöttek vissza, hogy a pinczében nincsen egyéb, mint dohos hordók, a kamrában avas bödönök, meg éhen vesző legyek.

– Nincs egy kortyanat bor, nincs egy befaló harapás kenyér! dühönge az ősz martalócz.

– Micsoda? hisz ez nem kenyér, hanem korpapikhercs! záklyás vakarcs! czudar katakönyöke!

S azzal felkapta a vén labancz a kenyérmaradékot az asztalról, földhöz vágta s eltaposta a sarkával. (A manichæus még a kenyérnek is talált ki csúfnevet.)

– Vicsogj, vicsogj! szólt a labancz. Majd most mindjárt hegyes vassal csiklándalak meg, hogy jobban nyiharászsz! Azzal kihúzta övéből görbe kését s annak a hegyét a lekötött férfi szeméhez közel vive, fogcsikorgatva kérdezte: Hát a kincs hol van? Az a sok kincs?

A lekötött férfi most már nem nevetett. Arcza ismét visszanyerte halaványságát. -8-

Hárman is ugrottak egyszerre, hogy melyik markolhasson hamarább bele a kihúzott fiókba? Aztán nagy morogva húzták vissza üres kezeiket.

A vén labancz nagyot csóvált a fején. Olvasni? Hiszen nem élünk most Corvin Mátyás király idejében, a ki negyvenezer diák számára építtetett akadémiát Budán s maga eljárt megnézni, hogy tanítanak a falusi iskolákban? s dupla itczével dekorálta a czinkotai mestert. Jó, ha a püspök tud most olvasni!

A bivalybőr pánczélos labancz értett hozzá. Barátoknál nevelkedett. Annak adták át az írást.

A széles száj még szélesebb lett, a míg azt magában olvasta; a nagy fogak vigyorogni kezdtek. Mikor végig ment rajta, eldobta sisakját fejéről, odarohant a lekötött férfihoz, egy percz alatt levágta kezéről a köteléket, s a másik perczben elkezdte annak kezeit csókolni s térdre esett előtte, aztán megint felszökött, idomtalan bakugrásokkal tánczolni kezdett, az íratot feje fölött lebegtetve. Meg volt bolondulva.

– Mi van benne? Arany, ezüst van benne! A Dárius kincse van benne! Bársonyruha végszámra, lakodalom hétszámra! Paradicsomi élet mind halálig! Bor, a milyent papok isznak; minden napra szép leány! Tűz, láng, vér csók, pénz, bor, harcz, tor! minden!

– Hallgassatok most rám! szólt felmagasulva Isaszeghy Gábor, s leszórva magáról szétszakgatott kötelékeit. A mit ez a bolondos fiú kiabál, az mind benne van ebben a levélben, s az mind nektek van adva. S nem lidérczhordta pénz az. Az egy hatalomlevél legdicsőbb királynénktól, melyben meg vagyok bízva, hogy verjek össze egy lovascsapatot rögtön. A háború kitört felséges urunk s a burkus és bajor potentátok között. Nekünk pecsétes levél van adva, hogy a magunk eszére berontsunk ez országokba, s míg a főseregek szemközt harczolnak, mi az ellenség hátában annak városait megsarczoljuk! Vásik-e hozzá a fogatok?

A martalóczsereg most már örömrivalva rohant egykori hadnagyához, felkapták őt vállaikra s kardjaikat kirántva esküvének, hogy mennek vele a poklokra is.

– Oda ám: a paradicsomba! rajongott a nagyfogú labancz. Bajorország a paradicsom! Én ismerem. Nem hiába mondják: «úgy élünk, mint az úr Isten Bajorországban».

Három nap mulva a csatárdi kerek erdő megnépesült a mindenünnen összetóduló lovas hadaktól. Fegyvert, lovat mindenki hozott magával. Került már bográcsba való tulok is, csapra ütött bor is, ki tudja, kinek a jóvoltából? A rablók vendégelték meg a gazdát; még lovat is ők kerítettek alája.

Mikor a csatárdi erdő mellől fölkerekedett a kalandorcsapat s kiért a kun pusztára, egy fekete tért látott maga előtt.

Egyszerre a fekete tér elkezdett emelkedni, s lassan, rémségesen fölemelkedett a levegőbe. A sáskaraj volt az. Az ég sötét lett tőle, mikor ezek a bibliai átok hirnökei, mint egy jelszóra, felkerekedtek a földről. -10-

Hanem azért csak fekete maradt utánuk a föld; nem volt azon egy fűszál se többé; mezők burjánja, mocsarak nádja ki volt irtva. Megették azok a kutyatejet is, megették az ördögszekeret is; csak a királygyertyát nem ették meg a mezőn. Azok a sárga virágfáklyák világítanak egyedül a pusztaságban.

És nehány nap mulva a jó bajorok is meglátták az égen azt a csodálatos felhőt, mely majd egy nagy S betű alakjában jön, majd a görög Σ-t utánozza, majd kigyó, majd sárkány, majd Roch madár…

És ugyanakkor az európai folyamok egyik északi rónáján egy másik szép és sok szerelmet ismerő uralkodó hölgy gyüjté össze a maga kozákjait és bashkirjait és osztotta nekik a hatalomlevelet, hogy áraszszák el a szép brandenburgi Márka virányait.

Hanem mindez magasabb hadtani szempontokból történik, s nem illik közönséges fakó halandókhoz, hogy ily fényes fejedelmi alakok tetteit birálgassák.

A magasabb hadászat tudósai egészen helyeslik az eszmét, hogy miután Frigyes király az osztrák fővezért, Daunt, Gottesbergnél csaknem körülhatározva tartotta, igen jó ötlet volt a hátamögött egy vakmerő hadcsapással Berlint, Potsdamot elfoglalni s azzal a királyt városai védelmére kimozdítani helyéből.

Van egy kegyetlen istenség: Mexicóban «Vitzliputzlinak» hítták, Európában: «tisztelt publicumnak»; a ki szomjazza a véráldozatot és boszúban telhetetlen, a ki zúgolódik, ha ma csak négyszáz ember kiomlott vérét látja folyni, «milyen kevés! tegnap ugyanannyi tizezerét itta a föld!» a ki fogat csikorít a kétszázezer gyávára, a miért százezeret nem áldozott fel a nagy Teocatli gúláján: -11- a ki szomjan lesi, mikor omlik egyik félmillió ember a másik félmillió fejére?

Nem! Én Vitzliputzli szomját el nem olthatom. A ki tengerrel itta a vért, mit nyujtsak én annak embervért áldozatcsészéből?

A szövetségesek terve sikerült. Tottleben, Tettenborn, Lascy elfoglalták Berlint; a préda fölött egy kicsit összevesztek. A kozákok csak maguknak raboltak s az egész berlini prédából csak kétszázezer tallért adtak Lascynak. Ez minden népjog ellen volt, úgy-e bár? Szerencséje volt Potsdamnak, hogy azt Eszterházy herczeg foglalta el; de még nagyobb szerencséje Isaszeghynek, hogy nem Eszterházy alatt szolgált, mert a magyar vezér megtiltott csapatainak minden rablást, s nem vitt el Potsdamból egyebet, mint a királynak egy arczképét és egy fuvoláját emlékül.

De jaj volt a királyné várának! Schönhausenbe Isaszeghy szabad csapatai jutottak, s Lascy alatt az volt a tábori jelszó, hogy az ellenséget rontani kötelesség.

A háború vadállattá teszi az embert. Elárulja, hogy mi lakik benne? Milyen jól esik neki ledobhatni magáról terhes szerepét s bevallhatni egész gyönyörrel: «medve vagyok!»

Az aztán mindegy, hogy micsoda nyelven beszélő medve? Vérmedve; ez a műneve az olyan medvének a vadászoknál, mely egyszer emberhúst izlelt s aztán mindig arra éhes.

S a királyné várában nem találták az arany és ezüst kincseket, miknek ott kellett lenni!

Feltörtek minden závárt, kibontottak minden gyanús falat; sehonnan sem került elő a kincs. A várnagy pedig nem volt található sehol. -12-

A királyné parkjában volt egy mesterséges tó, melyben béke idején arany, ezüst halakat tartottak; annak a tónak a közepén állt egy kis nyolczszegletű chinai pagoda. Gyanus épület.

Isaszeghy beleugratott lóháton a tóba, utána czimborái s átúsztattak a pagodáig. Egy rúgás kinyitotta annak ajtaját, s aztán benne voltak.

A várnagy eléjük jött a betörőknek. Arcza nem sok kifejezésre volt képes; a bőr fényesen megfeszült rajta s kékes lilaszinű volt, mint szokott azoké lenni, a kik valami nagy égésnél összeperzselődtek s aztán új bőrük nőtt.

– Nem-e? Czimborák! Verjünk szegeket a körmei alá, akkor aztán majd megmondja.

Az öreg várnagy kezeiről lerántották a keztyüket s akkor látták, hogy annak nincsenek körmei.

– Tudjátok meg vitéz urak – mondá a várnagy, – hogy én egyszer már megégtem a tűzben. A kastély kigyuladt s gyermekem benrekedt. Én berohantam érte. Bepóláltam, felragadtam. Ruhám lángolt rajtam, bőröm leégett rólam, kezeimről a körmök lepattogtak, de még sem hagytam el magamat. Leányomat kiszabadítottam a tűzből. Próbáljátok meg, hogy ha ezt a második bőrömet leégetitek rólam, engedelmesebb leszek-e, mint mikor az első leégett? -13-

– Tehát neked leányod van? szólt Isaszeghy. Akkor fogadom, hogy vallani fogsz.

A pagoda benyílójában halk zokogás hallatszott. Isaszeghy belökte az ajtót s belépett rajta.

A pagoda belsejében látott egy fiatal nőt térdepelni, kis fiát keblére szorítva.

A fiatal nő fülében egy pár becses fülönfüggő volt, gyémántba foglalt fekete gyöngyök.

Abban a perczben durván leszakítá Isaszeghy a fekete gyöngyös függőt a fiatal nő füléből, hogy annak a vér egyszerre végigcsordult a nyakán.

A fiatal hölgy, a mint a vért meglátta keblére omlani, úgy megrémült, a legvégső bántalom félelme úgy kétségbeejté, hogy gyermekét hirtelen eltaszítva magától, a pagoda nyitott ablakán át a tóba veté magát. Hasztalan siettek utána, nem jött fel többet a víz szinére.

– Légy átkozott élve és a pokolban; átkozott hetediziglen magad és minden ivadékod, a miért leányomat megölted; s ha van nő, a kit szeretsz, ha lesz gyermeked, a kit imádsz, azokban verjen meg az Isten!

– Vén bolond! Ronthatod miattam a levegőt. Én nem félem az Istent, sem az ördögöt. Nekem nincs senkim, a kit szeressek; s ha lesz valaha asszony, a ki hozzám köti -14- magát, esküszöm, hogy ezt a megátkozott függőt fogja lakodalma napján viselni. Most ordíts, ha tetszik. Leányod mégis elárulta, hol vannak a királyné kincsei. Itt vannak a tó fenekén. Csapoljátok le a tavat!

Eltalálta. A mint a tavat lecsapolták, rátaláltak a négyszögű kőre, mely a vermet lenyomtatta, hová a királyi kincsek voltak rejtve. A vén Brandt leánya akkor is rá volt borulva e kőre s kezével annak vasgyürűjét szorítá.

Azt mondják, hogy huszonnégy szekér telt meg a tó fenekéről felhordott aranynyal-ezüsttel. Egy millióra ment a zsákmány, mit Isaszeghy e kalandból előre küldött. Ez helyreütötte a népjogon ejtett csorbát, melyet az oroszok egyoldalú sarczolása okozott Berlinben s némileg enyhíté azon tény fölötti boszankodást, hogy a hitetlen lutheranus a berlini sarczot olyan pénzben fizette ki, mely csak kívülről volt ezüst, belül veres réz.

Két nap mulva aztán jött a hír, hogy Frigyes király egész seregével jön Berlinnek, akkor hirtelen szedte a sátorfát kozák, labancz, s ki erre, ki arra vágtatott ki Brandenburgból, leégetett falvakkal jelölve útját. A zsákmányul ejtett millió jó helyen volt már.

Hanem még egy kis baj volt vele. Ahhoz a tömérdek zsákmányhoz igen sok volt az osztályos atyafi. Az egész martalóczcsoport igényét tartotta hozzá. Ezekkel jó volt szép szerével kiegyezni.

Legszebb kiegyezés volt az, hogy a torgaui ütközetben nekivitte őket Gábor vezér a burkus ezredek tömkelegének, a hol azután csak az volt a kérdés, hogy vagy egyedül menekül meg, vagy őt is leaprítják csapatjával együtt. Az első történt meg. Lovas dandára összekeveredett a lüptitzi halmok között Ziethen lovasaival, két tó és egy hegy között. Valóságos oroszlánverem volt, melyben addig kellett harczolni, míg egyik fél lefekszik. Az éjig tartó ádáz küzdelemből maga Isaszeghy csak csodamódra menekült meg; lovával az egyik tóba beleugratott s azt keresztülúsztatta szerencsésen. Onnan a tó másik partjáról -15- nézte, hogy vágják össze elhagyott czimboráit. Nehányan utána csinálták azt a boszorkányságot, hogy a tavon átgázoljanak. A tó feneke hináros volt. Egyetlen egy jutott el a tulsó partig: a hórihorgas wallon czimbora; ott annak a lovát is elnyelte a szövevényes tófenék. Az ember ott eviczkélt sokáig, a mint lábainál fogva a süppedék embergyilkos tündérei mindig lejebb húzták. Az ember segélyért ordított hadnagyához. Egy odavetett kötőfékkel ki lehetett volna szabadítani az ingoványból. Isaszeghy ott nézte, míg túlcsapott a száján az iszap s elnyelte a dágvány. S azután megnyugasztalva ment tovább. Az utolsó osztályos atyafi is kiegyezett; mind halva volt már. A sarczolt milliom, az ezüst marhával rakott társzekerek egyedüli birtokosa ő volt maga.

Milyen nagyon használt neki az átok! Pedig azt a függőt azzal a fekete gyöngygyel mindig keblében viselte. És egy golyó sem érte, egy kard éle sem fogott rajta. Visszatért győztesen, gazdagon, sebhetlenül.

A többi czimbora pedig ott maradt, a férgeknek, a hollóknak, a halaknak. Csontjaikat megvette egy suvix-gyáros s készített belőlük a szász tölténytartókra fénymázat.

A hosszú, hét évig tartott háborúnak vége lett; pihent mindenki babérain és érdemrendein.

A leégett falvak fölépültek újra, az elhagyott puszták megnépesültek. A Duna-Tisza közötti téren ismét gulyák, birkanyájak, ménesek legeltek, s ha valaki elindult a Duna partjáról reggel és azután utazott szekéren késő estig, s másnap reggeltől megint napestig, és megkérdezte az útbaeső pásztoroktól: kinek ménesét, gulyáját, nyáját őrzik? két nap mindig ugyanazt a feleletet hallotta:

No a földhöz könnyen lehetett akkor jutni. Harmincz -16- év óta nem voltak a birtokviszonyok rendezve. A birtokosok egy része még a szabadságharcz után kivándorolt; a ki akkor kiment mint szöghaju ifju, harmincz év mulva, ha visszakerült, őszhajú vén ember volt; ugyan kereshette a tanukat, a kik ugyanazonoságát bebizonyítsák, azután meg a káptalanokat, a hol birtoklevelét őrzik, ha fel nem égette azokat is valami ellenség. Soknak csak ivadéka került már vissza, a ki mesemondásképen hallja, hogy ez a puszta, az a dominium hajdan az ő apjáé volt. Most más ül benne, hatalmas úr, s pörlekedni nehéz. Neoacquistica volt a törvény neve, mely az újraszerzést rendezé. A mellett az foglalhatott, a ki hatalmasabb volt. Notátus rebellisek jószágait rövid kézzel elvette a fiscus, s azokat a korona érdemteljes híveknek donatiózta, kik a háborúban magukat kitüntették; messze földön letelepült másutt biró ivadékok potom árért elvesztegették soha nem látott birtokaikat; tízezer holdas pusztát elcseréltek egy selyemmel himzett nyestbundáért. S ha mégis akadt nyakas ember, a ki nem akart tágítani a terjeszkedő dynasta útjából, azt annyi boszantás, annyi üldözés érte; annak a vetéseit vadászatban letaposták, pásztorait agyonverték, tanyáit felperzselték, perekkel elhalmozták, megexequálták, katonatartással nyomorgatták, míg utoljára is kiszökött ősei örökéből s ott hagyta birtokát a hatalmas főurnak, ki úgy lakott csatárdi kastélyában roppant birtoka közepett, mint egy kis király.

A csatárdi kastély franczia építész remeke volt: faragott szobrokkal, gömbölyű tornyokkal; czímerei, vaskerítése tűzben aranyozva; minden ajtaja, butorzata remek faragvány, minden szőnyege selyem; boltozatai kifestve és aranyozva, mint egy templom.

Nem várta már fekete kenyér és fekete retek a vendéget a háznál, hanem mindig terített asztal s mindig telt pincze. Gyülhelye volt az a fél ország víg czimboráinak, a hol meglehetős vad jelenetek folytak, mikben az asszonyok nem valami dicsekedésre méltó szerepet játszának.

A kegyes királynő föltette magában, hogy e vad hőst -17- meg fogja szelidíteni. Eddig is elhalmozta már kegyeivel; ezredes lett, gróf és a vitézi rend lovagja.

Isaszeghy Gábort felhivtak Bécsbe az udvarhoz; kapott excellentiás czímet, zászlós úrrá tették. Még csak egy kellett neki: – hogy megházasítsák.

De mikor annyira nem becsülte az asszonyfélét! Az olyan volt neki, mint egy pohár. Ha kiittad, vágd a falhoz! Igaz czimbora nem kér ugyanabból a pohárból kétszer inni, ugyanattól az asszonytól kétszer csókot.

De azért mégis lépen ragadt. A kegyes királynő nagy bűvésznő volt ebben a tárgyban. Sok házasság szövődött akkor magyarok és németek között; a rebellis oroszlánt megkötözték aranyfonállal, selyemhajszállal. A vasat eltépte, a selyemhajszálnak megadta magát.

Volt a királynő udvaránál egy előkelő herczegkisasszony, ősnémet család ivadéka, a Tyffenburg családból való, anyai ágon a Kaunitzokkal rokon: Agatha herczegnő.

Classicus, szoborszerű szépség. Egy olyan fej, melynek alkotásakor a teremtő arra gondolhatott, hogy művét nagyon műértő urak fogják megbirálni, s ha valami hibát találnak benne, még vissza is utasítják.

Nem is hibázik belőle semmi, csak épen az élet. A herczegnő egy szép halott, a ki a külvilággal együtt nem érez. Nem szeret, nem haragszik, nem eped, nem unatkozik, csupán ragyog.

Ennél a ragyogásnál sok lepke elégette már szárnyait. Miért ne bódulhatott volna el tőle még egy olyan «halálfej-sphynx» is, mint Isaszeghy Gábor.

Isaszeghynek tetszett a szép hölgy, s tetszett a herczegi korona kettős czímere fölé; Agatha herczegnő nem mondott sem igent, sem nemet. Se nem örült, se nem sírt. A vőlegény nászajándékai sem deríték fel arczát, gyémántok, gyöngyök nem vetettek rá sugárt, de még az sem vetett rá árnyékot, midőn Gábor arra kérte, hogy az esküvőnél azt a fél függőt tegye fel, melynek nincs meg a párja. Egy -18- fekete gyöngy van benne. Talizmán az. Megfogadta: azt viselte az esküvőn. Mikor az oltár előtt álltak, (a királynő maga is jelen volt) egy betüt sem mondott el a menyasszony az előtte felolvasott esketési mintából, pedig a primás tartotta a szertartást az István-templomban, s mikor azt kérdezé tőle: «szereted-e ezt a férfiut?» a királynének kellett a hallgató hölgy helyett felelni: «szereted hát! hogyne szeretnéd?» s ő felsége maga nyomta le vállánál fogva a térdeplőre a szép arát a vőlegény mellé, mikor az áldást el kellett fogadni.

Hanem azért rendben volt minden; a házasság megköttetett; Isaszeghy hazavitte szép menyasszonyát csatárdi kastélyába; a kitől ugyan azután sem tudta meg holta napjáig egy szóval is, hogy szereti-e az őt, vagy gyűlöli? De azért az sem volt baj; azért mégis csak elkövetkezett egy év alatt az az idő, hogy a felséges királynőtől megtudakolja Isaszeghy Gábor extrakurir által, megengedi-e ő felsége, hogy elsőszülött fiát Józsefnek kereszteltesse?

A kegyes királynő nemcsak megengedte azt, sőt pompás keresztelői ajándékot küldött az újszülöttnek, sajátkezüleg irva alá nevét az üdvözlő levélnek.

Mikor aztán Agatha grófnő gyermekágyat feküdt, akkor odahivatta magához férjét s annak nyaka köré fonva két szép alabástromfehér karját, azt mondá neki:

És azzal annyi csókot égetett arczára és ajkára, a mennyi elég volt egy emberből angyalt s egy angyalból ismét ördögöt csinálni.

Mert Agatha herczegnő nem szerette férjét; gyülölte, utálta, és midőn azt vallá neki, hogy szereti, midőn forrón kebléhez ölelte, midőn összecsókolá: akkor a legkegyetlenebb boszút állta rajta, a minőre asszonyi szív képes.

Agatha herczegnő tudta, hogy neki meg kell halni, menthetlenül, egy nap alatt; s úgy akarta itt hagyni férjét, hogy ez kétségbeessék koporsója mellett. -19-

Isaszeghy a hetedik égbe emelkedett e hitvesi szerelemvallomás után. Félistennek érzé magát, új élet kelt szivében. Abban a szívben, melyről tagadta eddig azt is, hogy «szív».

És valami diadalt érzett kábult agyában; győzelmet emberi és emberfölötti hatalmakon. Az átkozódóra gondolt: «látod, bolond! Én mégis boldog vagyok!»

Este aztán tudatta vele az orvos, hogy legyen készen a legnagyobb rosszra; a herczegnő meg fog halni.

Gábor meg akarta fojtani erre a szóra az orvost! azután meg lábaihoz borult, úgy könyörgött neki, a térdeit ölelte, csókolta, hogy ne mondjon ily rémületest; nem szabad annak megtörténni; Agatha nem halhat meg, hisz csak épen most ölelte, csókolta az arczát.

Gábor átrohant nejéhez: már akkor a nő nem ismert rá, sem ő a nőre. Ez ki volt kelve arczából; a halállal vívódott.

Gábornak nem volt ereje e nyögést hallani, e torzarczot nézni, visszafutott előle fegyverszobájába s azt mondá cselédeinek, hogy a ki azzal a szóval nyit be hozzá, hogy a herczegnő meghalt, azt agyonlövi.

Pedig a mit megigért, azt meg szokta tenni. A pisztoly ott feküdt az asztalán mindig.

Másnap reggel mégis csak tudtára kellett adni valahogy a balhirt. De senki sem vállalkozott rá.

Utoljára egy kályhafűtő czigány állt elő, hogy majd bemegy ő a kegyetlen úr barlangjába s felkölti az izenettel.

– No csak lője magát főbe a kegyelmes úr, mondá győztes vigyorgással a czigány, mert maga mondta ki ezt a szót.

Most tudta aztán meg a keményszivű ember, micsoda kígyómarás az, mikor egy férfinak egy nőhalottja van, a kit szeretett; a ki azt mondta neki: «én szeretlek téged!»

Most ütötte már ököllel a koponyáját, miért volt olyan esztelen, hogy oda beereszszen egy kedves női arczot? hogy azután legyen minek fájnia egész életében, hogy legyen egy gondolatja, mely fejét lehúzza a földre; hogy legyen egy ördöge, a ki könyet kér inni!

De azért sem lesz! Azért sem fogja látni senki, hogy mi fáj odabelül! Hadd égjen odabenn a pokol; de a szemek meg ne veresedjenek tőle!

Hiszen maradt még egy lény a halott után, a kire minden szerelmét örökségül hagyta: a gyermek. Olyan szép, mint az anyja. Olyan nagy kék szemei, olyan aranyszinű haja.

Mikor az anyát eltemették, Gábor úr az egész napot ott töltötte gyermeke mellett. Annak is volt három dajkája, mint akármely princznek.

– Eh, mit angyal? zúgolódott az apa. Én nem akarok angyalokat nevelni a mennyországnak. Az én fiam nem lesz angyal, lesz olyan vad betyár, mint én voltam: szilaj, csapodár ficzkó. Ugy-e, te kis betyár?

Hanem egy napon aztán a szoptatós dajka, a ki sérthetlen souverain felség minden háznál, azt mondta a főúrnak, hogy a kis József grófból mégis csak angyal lesz; torokbaja van; aligha magához nem veszi Isten!

– Mit? Isten? De nem adom neki! A fiamat? Nem -21- adom! Megfogom a kezét, mikor el akarja venni. Megölöm a halált magát, mikor érte jön!

Ez ugyan elég bolond beszéd volt; de még bolondabb volt az aztán, a mit a gróf úr az orvosnak tartott, a kit odahivatott szobájába.

– A fiam halálos beteg; mondá neki indulattól rekedt hangon. Itt van az asztalon egy szekrény tele aranynyal, s itt van mellette egy pisztoly, tele ólommal. Ha meggyógyítja ön a fiamat, ez az arany mind az öné; ha meghalatja őt, akkor ön is utána megy.

Az orvos szeretett volna a feltételek elől elfutni, de nem eresztették; úgy őrizték, mint egy rabot. Éjjel-nappal nem volt nyugta.

Az apának sem. Éjjel-nappal járt végtől-végig nagy visszhangzó termeiben; ha leült, ha lefeküdt, nem tudott nyugton maradni. Oh, az az ősz ember nagyon jól megátkozta őtet! Most tudta már, micsoda fulánk az a szívben, mikor valakinek egy kedves gyermeke haldoklik!

A harmadik nap éjszakáján az mondta neki az orvos, és az is halvány volt és fogai vaczogtak, hogy uralkodjék indulatain; a gyermek betegsége most érte el válságát; lehet, hogy egy óra alatt meghal.

– Imádkozni? Oh igen! ordítá a főúr s pisztolyaiért rohant fegyvertárához. Az orvos elszaladt és magára zárta az ajtót.

Gábor pedig lekapott két pisztolyt a fogasról s hajadon fővel, félöltözötten kirohant a házból, ki a parkba. Cselédei utána.

Künn rémséges vihar volt ezen az éjszakán; a villám czikázva csapkodott le a közel erdőben; a villanásoknál a szakgatott felhők úgy fénylettek, mintha földöntúli rémek arczai meredeznének egymásra. -22-

– Isten! Isten! ordítá az apa az erdő közepett. Hol vagy hát Isten? Ha küzdeni akarsz, jer, küzdj hát én velem; ne egy nyomorult gyermekkel! Én férfi vagyok! Szemedbe nézek. Daczolok. Én vétettem. Üss meg engem!

S azzal az egyik pisztolyát égnek szegezve, oda lőtt, a hol a felhők megnyilnak.

Abban a perczben abból a felhőnyilásból egy vakító tűzsugár csapott alá s földrengető dördüléssel vágta széjjel azt a hársfát, mely a dühöngő feje fölött terjeszté ki ágait.

Cselédei borzadva hullottak térdre s eltakarták szemeiket, bedugták füleiket. Ő pedig az égő fa tűzvilágánál még egy lépést tett előre s szétkuszált fürteit megrázva, daczos arczát az égnek emelte, istenkáromló kaczajjal.

– Ide lőjj! – Ide sujts! – Engem találj! – Ha úr vagy; – ha Isten vagy.

A zivatar pedig egyet sem villámlott többet; elhallgatott, elcsendesült, megszünt a zápor, megszünt a szél; a fák sem zúgtak, mély ünnepi csend lett.

Az ádáz dühöngő visszatámolygott kastélyába; senki sem merte követni; a mint lépcsője karfáira támaszkodva felfelé ment, az orvost szemközt találta.

Olyan ember lett belőle, a milyennek az apja kivánta, a milyennek az apja nevelte: szilaj, csapodár, féktelen, vakmerő.

Hadd tombolja ki magát! Bolondságokat követ el? Az illik a fiatalságnak. Pazarolja a pénzt? Van neki miből. Nem hajol senkinek? Épen mint az apja. Csélcsap szerelmes? Hadd élje világát.

Huszonnégy éves korában már híre volt az ifjunak Bécstől Brassóig. Az apa örült annak.

Szép, finomarczú ifjoncz volt, mikor a huszonnegyedik évét betöltötte. Születése napján odahivatta őt magához az apja.

– Most csak egy dologra kérlek. Bolondság tőlem, de fogadásom tartja. Van egy félfüggő családi kincstárunkban, a minek talizmánja van. Történetét csak én tudom, s meg sem gyónom. Mikor az anyáddal megesküdtem, arra kértem, hogy ezt a függőt tegye fel. És én igen boldogul éltem vele míg élt, s boldog voltam te benned, a hogy ő meghalt. Most arra kérlek, add te is leendő menyemnek ezt a családi talizmánt.

Aztán meghatározták a napot, melyen József gróf haza fogja hozni menyasszonyát. Gábor gróf nem mehet vele, mert köszvénye nem ereszti; de fogadni készül őt fejedelmi pompával. -24-

A kitüzött napon, mikor már össze volt gyülve az ünnepi násznép, az öreg gróf leviteté magát zsöllyeszékében egész a tornáczig, hogy ott fogadja menyét, mikor az a hatlovas hintó a márvány lépcsőkig előjár.

S akkor abból az aranyos hintóból elébb kilépett az ifju gróf és utána egy szép, ragyogó szemű, piros ajkú, halavány – czigánynő, mind a két karján egy-egy kis gyermekkel. Bizonyosan ikrek.

– Ime: nőm… szólt József gróf, atyja elé vezetve a két gyermek anyját.

– Mi ez? hörgé az öreg s köszvényes lábára akart ugrani, de visszaesett székébe.

– Pandúrok! ordítá, egész arczában lángolva a dühtől az öreg főúr, ragadjátok meg ezt a boszorkányt és porontyait, kössetek követ a nyakukba s dobjátok őket a halastóba!

A pandúrok tudták, hogy ennek engedelmeskedni kell, s odarohantak a nőhöz; ki gyermekei lábát, ki hosszú haját ragadta meg.

E pillanatban fölébredt az a vér a sápadt fiuban, mely haragjában belelő az égbe: apja vére.

Kiszakítá az egyik pandúr övéből a pisztolyt. Egy dördülés hangzott s az apa véresen bukott előre karszékéből.

E szörnytett első borzadálya alatt minden ember futott szerteszéjjel. Lakodalmas nép, pandúrok, a nő gyermekeivel: futott, ki merre látott. Az apagyilkos bemenekült a kastélyba.

Az apa halálra volt találva. De még három napig kellett élnie, hogy lássa mindazt, a mi ezután következik. -25-

Látnia kellett, hogy érkeznek meg a vármegye fegyveres pandúrjai a gyilkost keresni; hogy találnak rá a kastély egyik fülkéjében. A fiu dühödten védi magát. Akkor ott szemeláttára leteperik, megkötözik, arczát összeverik, békót vernek kezére-lábára; úgy csörömpöl a láncz, mikor hajánál fogva végighurczolják a folyosó márványán; úgy hangzik a jajszava sokáig! Annak a fiunak, a kiért párbajra hívta az Istent; a kit szemefényének tartott, a kit úgy szeretett; – a ki őt megölte. És a kinek fejét már most utána fogják gördíteni. Azt a szép szőke fejet, mely úgy hasonlít az anyjáéhoz, mely háromféle korban lefestve mosolyog rá halószobája aranyrámáiból; mint csecsemő, mint gyermek, mint ifjú. És most még egyszer fogják őt lefesteni, mint elitéltet a siralomházban.

Még azt is látnia kellett, a mint harmadnapon az országos gyámság bevezette kastélyába fiának leendő özvegyét és annak gyermekeit, mint e kastélynak, e birtoknak örökös urait. A törvény nőnek ismerte őt el, s a törvény özvegygyé fogja őt csinálni.

És mikor az a szép, barna arczú nő megállt halálos ágya előtt, hosszú selyem uszályát maga után vonva, két gyermekét két karján emelve s aztán könnyelmüen megrázta fülében azt a félfüggőt s gúnyosan odamosolygott a szeme közé: – attól aztán meghalt.

De ne prédikáljunk mysticismust olyan felvilágosult században, mint a mostani (!) Az Isten nem emberi alak, ki idegekkel érez, haragot félretesz, boszút áll, megtorol, büszkeségének áldozatot követel. Ilyen Istent mi nem hiszünk. De az az Isten, a kit mi hiszünk, az az örök rend! A ki az ellen fellázad, a természet atomjait, a világalkotó elemeket hívja fel küzdelemre. Az csatára hívja föl a telet és nyarat, -26- a vér melegét és a számok csalhatatlanságát, a vegytan alkotó hatalmát, a közvéleményt, a historiát, a logicát, az egész emberiséget és mindent, a mi legyőzhetetlen; a miben istenerő lakik!

Még nem volt vége az Istennel kezdett párbajnak. Egy egész század látta azt folytatva: százféle változatain keresztül a balsorsnak, az őrjöngésnek, a leleményességben kifogyhatatlan párharczát szenvedélynek és bolondságnak minden ellen, a mi nyugalom, a mi béke, a mi szeretet, a mi társadalmi rend, a mi törvény: szívbe vagy pergamenre irva.

Vannak családok, a mikben hagyományos az öngyilkolás. A szinésznek a fiát akármivé nevelik: katonának, hivatalnoknak, utóbb csak visszakerül a színpadra. Hát még a hol oly szerencsétlen csillagképletek találkoznak, mint egy ikertestvér pár, kiknek nagyanyjuk gyülölte nagyapjukat minden ölelésben, kiket szülőgyilkos apának vére keresztelt meg, s kik a maguk szomorú eredetéhez még egy kóbor hindu vérlángját is örökölték.

Apjuk, nagyapjuk daczos, erőszakos emberek voltak; de nem volt egyenrangú ellenfelük. Most ők találtak magukhoz méltó ellenséget. Egymást.

A két viszályos testvér aztán két ellenséges családot alapított. És a hány tagja volt a családnak, annyi ellenfele volt egymásnak.

Verseny volt az, olympi pályázat az egymás megrontásának művészetében. A ki legrosszabbat tudott kigondolni, az remekelt. S különös balvégzetük volt a töltött fegyver. Minden haraglobbanásra pisztolyhoz, puskához nyultak, lőttek egymásra, cselédeikre, tisztviselőikre; olyan könnyen állt az náluk, mint másnál a haragos szó, s mindeniknek életében ott kisértett azon visszahívhatatlan golyó, mit ősapjuk az égbe lőtt.

A negyedik ivadékra már nem maradt más, mint a csatárdi -27- pompás kastély. Az is csak azért maradt meg, mert nem akadt vevője. Csak úrnak való az.

Két unokatestvér szorult össze benne. Egyik az emeletet foglalta el, a másik a földszintet. Aztán az, a melyik az emeleten lakott, csatornát vágatott a földszint boltozatába, s az öcscsét kiöntözte belőle moslékkal, mint az ürgét; a földszint lakó pedig kéményt töretett fel az emeletbe s kifüstölte a bátyját, mint a rókát.

Vagy pedig összementek kártyázni s egyik nap az öcs vesztette el a kastélyhoz való jussát s a rajta levő testi ruháját, s akkor a bátyja kergette ki az utczára mezítláb; másnap az öcs megint pénzt kerített, s akkor meg ő nyerte el bátyja fölött a kastélyt s ő kergette azt ki egy ingben a hóra.

Balsorsuk lassankint fölvette a comicum gyászát. Mikor már nem féltek tőlük, mikor már nem haragudott rájuk senki, akkor elkezdtek rajtuk mosolyogni.

És soha a családban leány nem született, a kinek adománya szeretni, békülni, expiálni; mindig csak férfi, mindig csak gyülölő, veszekedő, romboló társ… ötödíziglen.

A rónának más képe van most már a Duna és a Tisza között. Nem legel már gulya, ménes a szabad határban; szántva, mívelve van minden. Egy gyönyörű mozaik, világosabb, sötétebb zöld táblákkal kirakva, mik közt rózsaszin koczkák, sárga négyszögek tarkállanak, itt-ott piros folt, lilaszin szegély, dohány, repcze, olajnövények vetéstáblái; vasutak keresztezik rajta egymást; gazdasági tanyák vannak térein elszórva, gyümölcsös kertek zöld rámáiban, népes falvakat, városokat kötnek össze kereskedelmi utak, makadam, klinker-építmények. S a gazdag vetések közepett roppant gyárak füstölgő kéményei, ezek az óriásai az ujabbkori mythologiának, mikben az új teremtés demiurgusai laknak. -28-

Más küzdelem folyik ott most német és magyar között: az ipar küzdelme; olyan harcz, melyben a győzelem két részre oszlik; a hol a hódító maga a legnagyobb nyereség.

Sok őskori illusiónak vége. A lovagvárak tisztes romokká váltak, a nemesi czímerekkel nem dicsekszik senki, a jobbágy szabad lett, a szabadalmak megszüntek; a kolostorok elpusztultak, helyettük iskolák épültek; a folyamokon gőzösök rajzanak; az ősi gazdálkodásnak vége: gép szánt, gép arat, csépel szerteszéjjel; vad ménes, vad gulya akolba szorult; vad czimboraság helyén számító consortiumok. A ki megállt: azt az idő kereke eltaposta.

A csatárdi kastély is dobszó alá került; a legutolsó két rokon csakugyan kirántotta azt egymás alól, még a század első felében. Most abból is gyár lett. Egy sileziai gazdag iparos vette meg, Siebelmann; annak a fia van most benne. A vár tornyát, mely semmi czélra nem szolgált már (hajdan a czímeres zászló lobogott rajta), rég lebontották, s annak a tégláiból építették fel a magas kéményt.

A vártorony helyén kémény! s a várlak helyén czukorfőző! A czímerpaizs helyén czégtábla s az úri park előtt vasút! Hajdan «Tilalmas»-nak hítták!

Pedig ha az az úri park ott nem volna, még jobb volna. A csatárdi gyár birtokosa egyenesen juthatna gyárától a vasúti állomásig, míg így a közbeeső erdő miatt fél napi járót kell kerülnie mellékutakon, hogy szállítmányait az indóházig vihesse.

A gyár birtokosa, ki a körülfekvő uradalmat is megvette, ennek az erdőnek is megadta volna az árát; de a tulajdonos azt felelte rá, hogy az hitbizomány, nem eladható. Azután csak azt akarta kieszközölni, hogy engedjen egy utat vágatni a parkján keresztül a vasútig. A birtokos azt is megtagadta. A hitbizományból egy fa sem vágható ki.

Ez a tulajdonos Isaszeghy Tiborcz, az utolsó élő férfitagja a hatalmas családnak. Most egyedüli birtoka ez az ősi erdő, abból sem ad egy szál fát sem, és lakása az a fehér ház, melyben ősapja Gábor labanczait fekete kenyérrel -29- vendégelte meg. Ő még annyi vendéget sem fogad. Nem jár hozzá senki. A szerencsétlenségnek nincsenek ismerősei. Mit csinál? mit fundál? hogy él ott az erdő közepén? azt senki sem tudja. Az egész erdeje körül van véve palánkkal, s minden bejárat előtt ott áll a tilalomfa e fölirással: «tilalmas a vadászat!»

Pedig hát vadászni nagy gyönyörűség; szenvedélyes vadászok messze földre elcsévelegnek, a hol valami rendkivüli ritka vadnak ivadja van, s a zord idő a Dráva melletti lankásban, a hózivatar a mármarosi erdőségben gyakran összezavar egy halászkunyhóba, egy kecskepásztor odújába olyan férfiakat, kik az ország négy külön végén laknak, s egymást soha sem látták.

Egy zivataros napon így szorult össze egy mármarosi elhagyott kunyhóba négy úri vadász, kiket egymás után vert oda be a hirtelen támadt hófergeteg, s kik mindannyian siketfajdra vadásztak, mely már oly ritka vad Magyarországon, hogy érdemes harmincz mértföldet tenni érte.

Az urak tüzet raktak, előszedték tarisznyáikból élelmiszereiket, kicsavarták kulacsaik nyakát, s nagyon jól mulattak, míg künn a zivatar dühöngött. Volt köztük egy ősz férfi, egy termetes, athletai alak, egy köpczös, gömbölyű termet, s egy nyalka fiatal legény, pörge bajuszszal. Megannyi festeni való arcz.

Ha Álmos ősapánk, ki itt nyugszik valahol e hegyek közt eltemetve, fölébredne s rájuk bukkanna, megszólítaná őket: «Te ősz Kund! te Zuard! Huba! te nyalka Leventa!»

Mikor aztán a vadász urak vidám ötleteikkel, körmönfont adomáikkal egymást kedvre derítették, azt mondá az egyik:

– No az mégis derék, hogy egy ilyen rusznyáklakta pusztaságban véletlenül ilyen négy tősgyökeres magyar ember találkozik össze. Tudjuk meg már egymástól, kit hogy hínak? -30-

A három első rég ismeretes név már az országban, földesurak, nagy családok, pártvezérek. A negyedik még új ember. De az is gyökeret vert már.

Van valami bűverő Magyarország földében, ezekben a növényekben, mik a szabadság vértanúinak poraiban gyökereznek, a férfiak bűvös kézszorításában, a hölgyek igéző tekintetében, a lélekkel tele levegőben, a szabad pusztában, a multak általános fájdalmában s a nem csüggedés férfi erélyében, a dalban és szerelemben, melytől az idegen, kinek kedélye nemes, rövid időn a leglángolóbb hazafivá alakul át. S ez nem hizelgés se magyarnak, se idegennek. Ez való. Ez statistica.

A magyar urak aztán elmondták egymásnak, hogyan kerültek ide. A földesurak már elvégezték a csépelést, a czukorgyáros pedig még nem kezdhetett az idei munkához; a répa még a földben van; ha azt egyszer szedni kezdik, akkor aztán se éjjel, se nappal nyugta. Addig ráér süketfajdot lesni.

– Pedig milyen közel volna hozzám az erdő, a hol még csoporttal lakik a süketfajd, odalenn az alföldön, monda Siebelmann.

– Süketfajd? Te? szólt fejcsóválva az öreg úr. Nem tudok én olyan helyet, pedig de jól ismerem egész Magyarországot. Hol van az? -31-

– Ah! Az már más! kiáltának egyszerre mind a hárman. Ott már lehet: még bölény is.

Aztán elbeszélték, a mit hírhallásból tudnak a csatárdi erdő lakója felől. Azzal nem jó puskalövésnyire találkozni.

«Azt mondják, hogy meglövi, a ki a kapuján belép. Egy szál fát sem ád el az erdejéből, inkább koplal. Csak vadhússal él, kenyér nincs a házánál soha. A bor, a mit a vad bőrén cserél, nem elég mámorító neki, beléndekmagot tesz bele, arról iszsza. Szerencse, hogy egyedül szeret lenni, mikor iszik. Egyik unokabátyjának koponyáját használja serlegnek, abból iszik. Minthogy eleven emberre nem lövöldözhet, hogy mániájának mégis eleget tegyen, egy csontvázat tart felállítva az erdejében, arra lövöldöz czélpisztolylyal. Veszett ember!»

– Azért énnekem mégis meg kell tőle kapnom azt az erdőt, erősíté Siebelmann. Ha máskép nem megy, elveszem a leányát feleségül.

– Bánom is én; mégis elveszem. Én vállalkozó vagyok. S nekem a csatárdi erdőn keresztül út kell!

A vadász urak azt mondták rá, hogy «füge gyerek!» s aztán leheveredtek a bundáikra a tűz mellé s egymásra bizták, hogy kiki álmodjék, a miről akar.

Egy hét mulva a mármarosi találkozás után Siebelmann Ottó ellovagolt a rejtélyes erdőig s amint a legelső tilalomfához megérkezett, ahhoz megkötötte a lovát; egy répaszedő embernek meghagyta, hogy vigyázzon rá s maga bement az erdei ösvényen.

Amint az összeviszsza düledezett fák alatt, miket az iszalag és a szederinda gubanczai szőttek össze, végighaladt: a «Csipkerózsa kisasszony» regéje jutott eszébe. A bozótból gyanútlan őzek, szarvasok tekintgettek eléje, az ágakon vad gerle búgott, a fajdkakas berregett, farkát -32- legyezőnek terjengetve, s aranytollú fáczányok húztak végig a tisztáson; a faodú mohos ablakából kiváncsi menyétcsalád kandikált elő s a csiperkegombás mesgyén hegyezett füllel leskelődött a felágaskodó nyúl, mintha kérdezné, hát ez kicsoda, a ki itt jön? Semmi állat sem látszott félni a közeledőtől.

Siebelmann nem hozott más fegyvert, mint egy jó kézbeli fütyköst, azt is csak azért, hogy ha a különcz komondorai meg találnák támadni, elverhesse őket magáról.

Az erdő rossz hírben állt csakugyan. Még a répaszedő kasznárok is intették, hogy vigyázzon magára, mert Tiborcz gróf mindenkit agyonlő, a ki az erdejébe belép.

Hiszen kerülhetett volna a háza elejére is; de azt meg azért nem tette, hogy a kik Tiborcz grófot ismerik, előre figyelmeztették, hogy az, ha valakit közelítni lát, bezárja a kapuját, s aztán be nem ereszt senkit. Természetes, mikor valaki beléndekmagról iszsza a bort s disznófejű kisasszony a leánya! Azért került az erdőn keresztül a magányos laknak; így legalább betör hozzá.

Mire az erdő tekervényes útjain kiigazodott, este lett; de a tele hold pompásan ragyogott a lombokon keresztül. A mint egy helyen ritkultak a fák, megpillantotta az erdei házat.

Annak az erdő felé néző oldalán volt egy hosszú eszterhaj, szőlőlombbal hosszan befuttatva, melynek leveleit sárgára, biborra festette már az őszi dér.

E lombos eresz alatt látott egy hölgyalakot ülni. Egy kis asztalka volt előtte, azon egy czitera és egy hangjegyes könyv. A holdvilág ezüst fénye világítá meg az alakot.

Siebelmannak ismét a «Csipkerózsa» tündére jutott eszébe. Az erdők bűvleánya, habfehér ruhában, szőke haja mint a habzó arany omlik két vállára; bűbájos halavány arcza a holdvilággal kéjeleg. Finom fehér ujjai a czitera húrjaiból ábrándos dalt csalogatnak elő; ugyanazt a dalt, vagy annak változatait lágy, szívbekéredző hangon énekli utána, s azután ujjait végigvonva a hangjegyes lapon, -33- irallal jegyezget abba valamit; de nem néz oda, a míg jegyez, hanem félig nyilt ajakkal a hold felé fordul, mintha annak a sugárai pengését lesné le s jegyezné papirra.

S a mi a legcsodálatosabb volt Ottónak, az, hogy ez a tünemény az ő közeledtét észre sem látszék venni. Lépteinek hangja elvész a puha fűben, de alakját megvilágítja a holdfény. Láthatná.

A hangra felrezzent a hölgy s most már az érkező felé fordulva, nyájasan viszonzá a köszöntést.

– Atyám nincs itthon, szólt szeliden csengő hangon a hölgy. Üljön le ön és várja meg.

Siebelmannak úgy tetszett, mintha a fiatal hölgy mosolyogva tekintene rá, a hogy ismerősöket szokás fogadni. Valami beszédhez kellett kezdeni vele.

Otto most döbbent vissza tőle. Ezek a szép kifejezésteljes kék szemek nem látnak. Ez a leány vak. És ez nem szomorítja. Még mosolyog, mikor kimondja.

– De csak a külvilágot nem látom; szólt a leány biztatólag, mintha meg akarná vigasztalni, a kit megszomorított szavával. Azon túl egy egész belső világot látok.

– Ön is lát-e oda? Nemde, ön is lát olyan belső világot, a hol világosság van nap, hold nélkül? és élnek, a nélkül, hogy alakjaik volnának? Én azt hiszem, hogy mikor behunyja a szemét és magában marad, minden embernek kell azt látni. -34-

Ez a kérdés olyan ártatlan, őszinte tekintettel volt kisérve, hogy Ottó irigyelni kezdte azt, a ki ennyire vak!

– Nem. Egész nap a házi dolgot végzem, s mikor az erdő elcsendesedik, akkor tudom, hogy este van; előveszem hangszeremet, s akkor ketten vagyunk, ő beszél én velem, én ő vele; én költeményeket mondok neki, ő dalt ád hozzá, s egy lesz belőle. És az nagy gyönyörűség.

S azután, hogy ne hagyja magát zavartatni e gyönyörűségében, vagy hogy az idegennel is megoszsza ezt a gyönyört, elővette cziteráját s eljátszotta rajta azt a dalt, a mit szerzett, szelid búsongással énekelve hozzá a méla dalszöveget.

Ottó elmélázva nézte ezt a bűvölő tüneményt, a kit senki sem őriz itten, egyedül a csillagok. Elhallgatta volna őt reggelig.

Azonban közelgő léptek szakíták félbe az élvezetet. A lányka ismerte már a lépteket, mert örömrepesve ugrott fel helyéről s mintha látná, mintha nem volna vak, rohant ki a verandából, biztos helyismerettel az érkező elé s azt átölelte, hévvel rebegve: atyám!

Az érkező fiatal, szőke férfiu volt; inkább testvérét, mint atyját nézhetnék benne a leánynak. Szép szabályos vonásai voltak, csak szemei kancsalítottak össze, mint az Isaszeghy család minden férfi-ivadékánál.

– No most végünk van, gondolá magában Ottó. Bevárta a verandán az érkezőt s akkor eléje lépett.

– Gróf úr! Én szomszédja vagyok, Siebelmann Ottó; -35- találkozni akartam önnel s betörtem orozva a parkjába, koczkáztatva, hogy ön agyonlő, mint vadorzó.

– Én? lőni? szólt elbámulva Tiborcz gróf. Uram, az én házamnál nincs lőfegyver.

– Az én házamnál nincsen pénz. És azt minden keserüség nélkül mondta.

(No most nekem is innom kell a beléndekes borból, gondolá magában Ottó, s borsódzott bele a háta. Vajjon hány ősapai koponyát tart a főúr pohárszékében? Vendégeit is abból itatja-e?)

Egyszerű butorzatú szoba volt az. Egy ódon szekrényt felnyitott a gróf s a magával hozott bőrtokból mindenféle üvegcséket szedett ki, azokat a szekrénybe elhelyezé s az ajtót ismét rájuk zárta.

Azonban ezúttal nem hagyta magát lóvá tenni Siebelmann. Kitalálta a rejtélyt.

– Igen, hanem ezt kérem ne mondja senkinek, mert ha megtudja a hatóság, eltiltanak tőle. Nincs oklevelem.

– Azok parasztok. Jó titoktartók. Többnyire gyermekbetegségeket -36- gyógyítok és marhavészt. Ez a két legnagyobb csapás a vidéken. Tavaly három faluban minden vörhenyes gyermeket kigyógyítottam; harmadéve a keleti marhavészt fordítottam el innen. Ha megtudnák, megbüntetnének engem is, meg azokat is, a kiknek a gyermeke meg a marhája megélt.

– Sőt nagyon természetes. Ha okos ember homoeopathiával él, már akkor félig bolond a neve; de ha épen olyan gyógyszert venne be, a mit «én» készítettem, akkor egészen bolondnak mondanák. Ne beszéljünk erről. Ön valami ügyben jött hozzám. Ritkaság, hogy kabátos ember belépjen ide. Ön félt, mikor ide jött, úgy-e?

– Nem tagadom. Önnek elzárkózottsága sok mendemondára ad alkalmat. Azon ügyben jövök a grófhoz, melyben atyám annyit levelezett már önnel sikertelenül. Én feltettem magamban: eh mit! odamegyek hozzá, beszélünk egymással. Én szeretek szemtül szembe lenni azzal, a kivel dolgom van. Tehát ismétlem ajánlataimat. Ha az egész erdőt megszerezhetem a gróftól, nem sokallok százhúszezer forintot; ha nem akarja eladni, akkor kérek egy utat, hat ölnyi széleset az erdőn keresztül a vasútig. A kisajátításra szabjon a gróf olyan árt, a milyent akar. Nekem semmi ár sem lesz magas, mert üzletemnek szüksége van ez útra.

– Ifju szomszéd úr! szólt Tiborcz gróf, leültetve őt maga mellé. Ön őszinte volt irántam. Én még őszintébb leszek ön iránt. A kik önnek azt mondták, hogy ne jöjjön hozzám, mert én bennem egy őrült dühöngő lakik: igazat mondtak, az lakik bennem. Az vagyok. Hanem én ezt az őrült daemont vas kézzel tartom leszorítva! A sarkam alatt van mindig a feje. Gyakran le akar dobni magáról, de nem eresztem, rátaposok. Engem kínoz a szomj a bor után és soha viznél egyéb nincs asztalomon. Én kegyetlen parancsoló természet vagyok: s nem tartok egy cselédet; magam, leányom végezzük a cselédi munkát. Én szenvedélyes -37- vadász vagyok, erdőm, kertem teli pompás vaddal, és egy fegyvert sem tartok házamnál, s nem eszem olyan ételt, a melynek valaha vére volt. Én mindennap látom a végtelen birtokot, melyben valaha őseim duskálkodtak, felosztva paraszt közt, elfoglalva jövevénytől, s én mindennap bejárom gyalog a paraszt és jövevény gunyhóit, hogy beteg gyermekeiket gyógyítsam. Én birtokosa vagyok még egy őserdőnek, melynek árán ismét úr lehetnék, és nem tartok a házamnál egy garast, s nem nyulok a kinált pénz után; élek szegényül és nélkülözök sokat.

Siebelmann Ottó vállat vont erre. Ez bizony még mindig az elmehábor kórtüneménye.

– Még többet is kivallok önnek. Ön látni fogja, hogy nem hazudok semmit, nem titkolok el semmit, s ön maga fogja azt mondani: ez a birtok nem eladható. Én egy átokverte család végivadéka vagyok. Tudja mindenki: a népmonda tulajdona régen, hogy az én családom az, melynek őse egyszer párbajra hivta ki az Istent! Haldokló fia életéért hívta ki az Istent. Szörnygondolat, de egy apai sziv van a fenekén. Bűnhődött érte. Ugyanazon fia, midőn felnőtt, saját gyermekeit védve nagyapjok kegyetlensége ellen, keresztüllőtte őt. Még borzasztóbb eszme, de annak is egy apai szív van a fenekén. Az apagyilkost lefejezték s azután eltemették ebben az erdőben. Titokban, jeltelenül ásták el, egyedül egy ősfa kérge tartogatja nevét egy ezüst lapon. A vén fa rég benőtte a lapot, senki sem tudja, ősapám hol nyugszik és úgy lehet, hogy a legelső fa, melyet ön kiásat az erdőből, azt a koponyát veti fel gyökerével, mely nekem ezt mondja: «én gyilkoltam, én meghaltam, én elkárhoztam te érted, s te nyugodni sem hagysz engem a földben!» De ne mosolyogjon ön rajtam. Nem félek én semmi rémtől, egyedül magamtól. Azt a párbajt, melyet ősöm elkezdett Istennel, utódai egyre folytatták vele. Egyik csapás a másik után jött. Az Isten ütötte őket saját kezeikkel. Már születésük órájában ott volt a «cartel» kezükben és meg kellett jelenniök. Soha sem született családunkban -38- leány, mindig férfi. Én vagyok az utolsó. De a párbaj egyre foly. Most már egyoldalulag. Én nem védem magamat, én nem vágok vissza; türelemmel, leeresztett kézzel viselem sorsomat, fejemet tartom a csapások elé. «Ő» pedig egyre üt. Talán vége lesz már. Az én utódom már leány. Egy leánynyal csak nem fog már harczolni Isten! Egy vak leánynyal! Hisz az Isten is nemes ember!

– Már most tudja ön, hogy miért nem adom el ezt az erdőt. Ha énnekem az a pénz kezembe jutna, épen oly őrült tékozló, olyan embert- és Istent lázító lennék, mint a többiek voltak s eltékozolnám az utolsó ezreket, úgy, mint eltékozolták ők a milliókat; és leányomból lenne koldus: vak koldus. Már most tudja ön uram, hogy nem lehet tőlem megvenni ebből az erdőből sem egy bokrot, sem egy madárfészket, sem egy maroknyi földet.

– Legalább nekem magamnak engedjen hát a gróf egy gyalogutat eddig a házig.

Czeczil grófnő a vacsorához hívta őket. A verandán volt terítve. Olyan lakoma, milyenhez Ovidnál a földönjáró Isteneket várják.

Olyan étel, melyben valaha vér volt, nem került ez asztalra soha; sem olyan ital, melyben tűz van.

Az apa és leánya egymás mellett ültek egy kis támláspadon. Ottó látta, mennyire szeretik egymást, milyen boldogok egymás által. Szinte irigylette őket.

– Én téged látlak itt belül. Olyan jól látlak, hogy ha viaszkom volna, mellszobrodat el tudnám készíteni.

– Hát én majd hozok a grófnőnek olyan viaszkot, minőt pousseirozáshoz szoktak használni, mondá Ottó.

A vacsorának vége volt, késő este volt már: a vendég bucsút vett s indulni készült. A gróf, megtudva, hogy lovát az erdő tulsó végén hagyta, ajánlkozott, hogy vezetőül megy vele; éjjel a tekervényes utakon könnyen el lehet tévedni.

De alig haladtak együtt a park széléig, midőn egy kis pórleány lélekszakadva futott utánuk s lelkendezve rebegé a grófnak, hogy adjon valami orvosságot kis öcscse számára, mert mindjárt megfulad.

Ottó biztatá a grófot, hogy csak menjen vissza, hiszen ő már csak megtalálja majd azt az utat, a melyen idejött, visszafelé is; van egy patak, azon egy hid, onnan nem lehet aztán eltévedni. Azzal jó éjt kivántak egymásnak s a gróf visszament házához, Ottó pedig be az erdőbe.

Hanem ott a fák sötétjében mégis úgy tapasztalta, hogy éjszaka nem tudja az ember magát olyan jól tájékozni, mint nappal. Azon vette észre magát, hogy úgy belebódorodott a tömkelegbe, hogy azt sem tudta többé, merre van előre. Nagy nehezen eljutott végre a patakhoz; már most még csak a hidat kellett megtalálnia. Erre legjobb mód a patak mentét követni. De a hid csak nem jött, a patak csak folyott; egyszer aztán ritkulni kezdtek a fák, Ottó kijutott egy tisztásra s akkor látta, hogy szerencsésen visszakerült ahhoz a házhoz, a honnan elbucsúzott.

Nevetséges volt a helyzete. Odamenni, bevallani, hogy félórai utazás után oda jutott vissza, a honnan elindult. A háziak már talán le is feküdtek. Mégis csak közelebb ment, nem volt más választás. -40-

A veranda oszlopához támaszkodva állt a tiszta égi fénytől beragyogva a ház tündérének alakja: mozdulatlanul, lehunyt szemekkel. Most nézi a maga világát.

– Szégyenemre kell megvallanom, hogy nem tudok kitalálni az erdőből; visszakerültem szándékom ellen s most kénytelen vagyok a gróf úr szivességét igénybe venni, hogy kisérjen el a patak-hidig.

– Atyám nincs idehaza, mondá a leány, elment a kis beteg gyermekhez, s az messze lakik innen. Hanem majd elvezetem én önt odáig.

– Oh igen, én nagyon jól tudom erdőnk minden ösvényén a járást; minden fa ismerősöm már.

– Mi különbség rám nézve az éjjel és nappal? Jöjjön utánam. Én elvezetem.

Azzal hirtelen maga körül burkolva vékony shawlját, lesietett a verandából, s megindult az erdei uton előre. Ottó követte.

A leány oly biztos helyismerettel libegett előtte tündérkönnyű ruganyos léptekkel, mintha a sötéten keresztül ő látna jobban s megnevezte előtte a helyeket, a mik mellett el fognak menni: Itt van egy jázmin bokor, a mely másodszor nyilik az idén; itt jön az a nagy odvas fa, melyben egy házi menyét család lakik; valahányszor erre megyek, mindig rám ismernek, úgy czinczognak, hallja ön? Itt egy nagy hársfa nyujtja keresztül az úton vastag gyökerét, vigyázzon ön, el ne essék benne.

Ottó bámult ezen a tüneményen, a ki nem tudja, mit tesz félni, éjjel, magányos erdőben, egyedül, egy férfival? -41-

– Jól van, hát majd valami dalt fogok énekelni, míg hazáig érek, s ön addig itt marad a hidnál, míg a dalt hallja. Úgy-e bár?

A leány aztán visszatért az erdei sötét úton, ábrándos dalt énekelve. Ottó a hid korlátjához támaszkodva hallgatá és nézett utána, míg Czeczil alakja eltünt az erdő homályában. A dal sokáig hangzott még, s végződött egy vidám, gyermeteg kaczagásban. Ez a kaczagás azt jelenté, hogy már haza talált.

Ottó elmerengve érkezett vissza lovához. A mellett már rég nagyot aludt a répaszedő pór.

Ottó aztán másnap is ellátogatott az erdei lakhoz és harmadnap is, és mindennap. Talált mindig ürügyet rá.

Czeczil megkisérté a viaszkidomítást, ezt a vakok kedvencz foglalkozását. Atyjának mellképét idomítá ki. Csodálatos volt a képzelem hatalma, mely ujjait megtanítá a szemmel soha nem látott vonások utánzására. A vaknak ujja hegyei látnak.

Ottó mindennap eljárt oda s Czeczil még mindig nem félt semmitől és Tiborcz gróf még mindig nem félt senkitől, egyedül saját magától.

Egy délután ismét ott időzött Ottó a kerti lak verandája alatt. Főzhették tőle a czukrot, a hogy tudták; egy hang édességét nem adta volna ő most a világ minden szirupjáért. Czeczil elkészült a kis szoborral.

– Nézze ön, mondá, kezével Ottó elé tartva a mellszobrot. Mit szól ön hozzá? Jól van-e? -42-

– Nagyon jól van, felelt Ottó, s mintha szemeinek lett volna mondva, hogy szóljon, s ajkainak, hogy nézzen: egy forró csókot nyomott az eléje nyujtott gyanútlan kézre.

Erre aztán elsikoltá magát a leány s ijedten ejté ki kezéből a viaszkszobrot.

Azon az estén, mikor Tiborcz gróf gyógyászi körútjából hazatért, Czeczil azt mondta neki:

Czeczil mai napon csak fél függőt viselt. Ottó rejthetlen felindulással kérdezé tőle:

Czeczil fülében az a talizmán függő csilingelt, melynek fekete gyöngy volt a lógója, gyémántos foglalatja.

– Nem. Ez családi ereklye, melyet hagyománykép őrizünk: családunk nőtagja minden évnek egy bizonyos napján viselni tartozik azt emlékül. S ma épen ez a nap van.

Aznap délután ismét visszatért. Tiborcz grófot együtt találta Czeczillel.

– Uram! Ön olyan jó volt hozzám eddig, hogy nekem minden titkát elmondta. Nem éltem velük vissza. Most egyet kérek öntől: mondja meg nekem, mi titka van annak a fél függőnek, azzal a fekete gyöngygyel, melyet Czeczil grófnő visel?

Tiborcz gróf arcza elvörösödött, szemei egyszerre keresztbe villámlottak; néhány perczig erőt vett rajta az a daemon, mely vérben szokott megmosdani; hanem lassankint visszakényszeríté őt rabkalitkájába az a vas kéz, s az arcz ismét elhalványult.

– Jól van, uram. Tudja meg ön azt is. Ősapám a hétéves háborúban egy szabad csapatnak volt vezére. A háború -43- dühe alatt megrohanták Schönhausent; ott voltak a királyi kincsek elrejtve. A várnagy nem akarta kivallani hollétüket, akkor ősapám a várnagy leányának füléből kiszakította ezt a függőt, hogy vallomásra kényszerítse. A megrémült hölgy akkor kétségbeestében egy tó fenekére ölte magát. Azóta az Isaszeghy család minden nőtagjának, ki a család urasszonya volt, fel kellett e nap évfordulóján tenni ezt a függőt: hajdan a sors elleni daczból, most vezeklésből, penitencziából. Ez ama fekete gyöngyös függőnek a története.

– Köszönöm, szolt Siebelmann. Én kiegészítem a történetet. Ennek a függőnek a párja az én birtokomban van. Az én ősanyám volt az a fiatal nő, az öreg Brandt leánya, ki a schönhauseni tóban lelte halálát. Itt van nálam az ereklye másik része.

Azzal kivonta kebléből a maroquin tokot, melyben a grófnő által viselt függő párja feküdt.

– És most, gróf úr, miután az ékszere két darabja összetalálkozott, hadd maradjon az együtt. Minthogy pedig ön ajándékot elfogadni nem szokott, s a függő különben is egész joggal engem illet: kérem, adja ön a párját is nekem vissza, és ráadásul a viselőjét.

Czeczil gyöngéden végigvonta finom ujjai hegyét az ifjú arczán. S talán nem is hallották mások, csak a szellemek és a szeretők, a mit suttogott:

És azután lehunyta szemeit és nem szünt meg őt nézni, abban a belső világban, a hol olyan szép minden, a hol oly fényes minden; pedig sem nap, sem hold nem világítanak. -44-

A látkörön lehanyatlott a nap; tiszta, derült arany ég ívlett körül, felhőtelen.

Ez arany égből egy fénylő csillag ragyogott vissza rá, mint az ég szeme, mint a végtelen irgalom vezérvilága.

A MAGYAR FAUST.

Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, a kit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, a mi elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitünő emberünk, a kinek hirét ma is emlegeti minden ember Debreczenben: doktor Hatvani István.

Abba se bízza el magát a német, hogy az ördög frakkot visel, mert, a hogy egészen hiteles adatokkal be tudjuk bizonyítani, a mi ördögünk Hatvani idejében hosszú kapcsos tógát viselt, a mi ajánlatos öltözet rá nézve a miatt, hogy köztudomásulag hol ludlábat, hol lólábat használ; ez utóbbit valószinüleg olyankor, mikor nagy sár van.

Még azonfelül az is bizonyos, hogy a mi ördögünk vagy kálvinista, vagy lutheránus; a mi ismét nagy triumfus ránk nézve, hogy e szerint nem orthodox az ördög, és így nemcsak a mennyországhoz, hanem a pokolhoz is van már jussunk.

És mind e tudományt a Hatvani-mondakörnek köszönhetjük, mely mind a mai korig teljes fényében fentartotta magát, nem homályosíttatva el a hitetlenek és ördögtagadók azon felfogásától, mely szerint Hatvani nem lett -45- volna egyéb egy igen kitünő természettudósnál, kinek csodatetteit megmagyarázza a villany, delej és vegytan bámulatos működése, kinek prófétai tehetsége nagy világismeretén alapult; garabonczássága a légtüneménytan mély ismerete volt; emberösszerakó, halottföltámasztó bűvészete egyszerű orvosi és műtői ügyességgé halványodik el, s elkölthetetlen gazdagságát épen e tudományosságának köszönheté e vers szerint: Dat Galenus opes, dat Justinianus honores, a mi magyarul annyit tesz, hogy az orvosokból lesznek a házi urak, s az ügyvédekből a méltóságos urak; s az ördöggel való tréfáinak híre mind csak az akkori diáksereg pajkoskodása.

Hanem hát ez csak mind a skeptikusok szóbeszéde; mi igazhivők nem engedhetjük magunkat a mi egyetlen ördögünktől megfosztatni s ha más ember azt állítja, hogy ő csalhatatlan, bátran szembeállítjuk vele a magunk csalhatatlanságát; nekünk is van encyclikánk, nekünk is van syllabusunk minden hozzávaló apparatussal együtt.

Hogyan jutott doktor Hatvani a földalatti felség kegyeihez? annak is urát adja a hagyomány. Kinn tanult Baselben, ott megkedvelteté magát tanárával, ki egyike volt azon 333 férfiaknak, a kiket «Hermes lánczának» nevez a tudákos világ. T. i. hogy Hermes Trismegistos volt az az egyptomi bölcs, ki a szellemek fölötti uralkodás titkait megirta, s e titkokat hagyta lánczolatképen egyik tudákos a másikra; kibővitette a varázshatalmu könyvet a nagy Theophrastus Bombastus Paracelsus Aureolus de Hohenheim, s neveztetik e könyv «Poëmander»-nek.

A tudós professor halála óráján legkedvesebb tanítványára, Hatvanira hagyta a Poëmandert. E könyvnek négyszinű papirosa volt, fehér, sárga, kék és veres, s harminczkét lapja.

Hogy ne lett volna aztán könnyű Hatvaninak mindenféle csodatétel, mikor ilyenféle titkokat olvashatott abban a könyvben? -46-

1-mo. A varju tojását főzd meg s akkor tedd vissza a fészkébe. Mikor a varju visszajön, mindjárt ráismer a főtt tojásra s akkor elrepül a Veres-tengerre, onnan hoz három kövecskét, mikkel ha megilleti a főtt tojását, az ismét nyers lesz. Hozd el aztán a fészkéből a három követ: egyik fehér, másik fekete, harmadik veres. Ha a fehéret a szádba veszed, a viz borrá válik tőle, mikor iszod; a feketét tedd a zsebedbe, soha ki nem fogysz a pénzből, s ha a vereset a gyürűdbe foglaltatod, minden pörödet megnyered, még a hölgyszívek ellen is. – Milyen jó lenne ez a juristáknak!

2-do. Szentgyörgy napján fogj egy fehér kígyót, annak a fejét vedd el egy polturával, tedd bele egy gyüszűbe, ültess a szájába egy szem borsót, harmadnapra kikel az, s ha virágozni fog, ezt szedd meg gondosan. Attól minden nyavalya meggyógyul. – Milyen jó lenne ez a medikusoknak!

3-tio. A fülemüle epéjét aszald meg árnyékon. Annakutána vedd ki egy him szunyognak szívét és főzd meg boreczetben. E kettőt porrá törvén, hintsd meg vele egy zöld béka máját, és add enni a halálbagolynak. Másnap éjfélben öld meg a baglyot, a májában találni fogsz egy kis fekete követ, azt vedd ki és veres selyembe takarván, kösd a baloldaladra fekete zsinórral. Haszna az, hogy semmi fegyver nem fog rajtad. – Milyen jó lenne ez a párbajozóknak!

4-to. Mindenszentek napján tégy a zsebedbe egy krajczárt, azzal indulj el a vásárba, add egy keresetlen koldusnak, de fél krajczárt kérj vissza belőle, a fél krajczárral siess a boltba, hátra ne tekints, végy egy kerekfokú varrótűt. Haszna az, hogy akárkinek a haját belehúzod, híven szeretni fog. – Milyen jó lenne ez a farsangon a szép kisasszonyoknak!

5-to. A kakuknak szívét főzd meg, aszald meg, törd meg, szitáld meg; akkor piríts meg egy szelet kenyeret, melyet előbb koldusnak akartál adni, azt hintsd meg a -47- porral. Annakutána végy szarkanyelvet, keresetlen bazsarózsának magvát, főzd borban új bögrében három óráig, akkor szűrd le. Amazt egyed, emezt igyad. Haszna az, felette megokosodol. – Milyen jó lenne ez a diplomatáknak!

6-to. Ha meg akarod tudni távollevő kedves felől, él-e vagy meghalt? végy egy rigótojást, kösd keresztül fekete selyemmel, tedd a tűzbe s mondd ezt háromszor: «paternoster»; ha elég a selyemszál, úgy meghalt, ha nem ég el, akkor él. – De már ezt nagyon szomorú dolog tudakolni, hogy kiknek volna jó mai emberirtó napjainkban.

Volt azonban e hires könyvnek még egy rejteke is, egyenesen Hermes Trismegistos pecsétjével lezárva. A ki azt fel merte nyitni, annak egyszerre megjelentek a szolgálattevő lelkek.

De jaj volt a lélekidézőnek, ha első három parancsképen olyant nem tudott kivánni a szellemektől, a mit azok ne tudjanak teljesíteni, mert különben izekre tépték.

Mikor Hatvani felnyitotta a pecsétes rejteket, azt mondja róla a hagyomány, hogy eleinte oly csendes suttogással, mint a nyárfalevél zizegése, jöttek eléje a légnek szellemei, míg hangjuk lassankint a vihar, a tenger és mennydörgés hangjává növekedett.

– Hozzátok énnekem elő Ciceronak azokat a munkáit, miket halála után irt.

A rossz lelkek ordítottak, a földet tépték karmaikkal, de -48- csak meg kellett magukat adniok, s azontul minden kivánságát teljesíteni a meghódítónak, a mik már ördögi módon teljesíthetők.

Így aztán könnyű volt Hatvaninak a legnagyobb ördöngösségeket elkövetni.

Debreczenbe hívatván meg professornak, ott csakhamar megtréfálta bíró uramat azzal, hogy mikor együtt igyekeznének Sámsonba dinnyét vásárlani, bíró uram jó három lovas szekeren, doctor uram pedig csak úgy gyalogszerrel; bíró uram megkinálta volt doctor uramat, hogy üljön fel, őt is elviszi. Hatvani pedig felele: «nem lehet, mert nagyon sietek.»

Hatvani pedig pálczájával szekeret, hat lovat rajzolt a porba, a szekérbe beleült, s a bíró kocsija alatt el-kihajtatott, és elébb odaért Sámsonba, mint az a három sárkánylován.

Majd meg azt a híres nevezetes csodát követte el, hogy amint az utczán mendegélne, a dominikánus barátok klastromából kinéze egy kövér barát s lekiálta rá: «megállj, te eretnek!»

– Ha te oly tudós és hatalmas ember vagy, legyen merszed ide bejönni énhozzám és velem concertálni!

Hatvani hát csak felment a barát szobájába; de a barát semmiképen nem tudta a fejét az ablakból visszahúzni, mert ez idő alatt egyszerre olyan két nagy lombár szarvasagancs nőtt ki a homlokából, hogy nem fért be vele. Ott könyörgött aztán Hatvaninak, hogy szabadítsa meg attól a fejdísztől, mely őt, mint coelebset, úgy sem illeti meg symbolice. Sohasem kötött ki vele aztán többet.

De jótékonyságra is használta e tudományát; levén -49- neki egy unokabátyja, ki szertelen gazdag ember volt egy időben, de vénségére mindenét úgy elprédálta, hogy szintén alamizsna-kenyérre jutott. Ez is elment egyszer Hatvanihoz, szégyenszemre valami segítségért esedezni.

– No megálljon kelmed, mondá neki a tudákos, felsegítem kelmedet holta napjáig.

S adott neki, – mit adott? Egy dénárt. Hanem az olyan dénár volt, hogy akárhányszor elköltötte az atyafi, mindig visszakerült hozzá. Akárhol adta ki, egy percz mulva megint a zsebében volt.

Mikor Bartha Ferencz bíró uram megválasztatott e nagy tisztességre, fényes tánczvigalmat adott s arra Hatvani tanárt is meghívta. El is ment, le is ült egy kuczkóba, onnan nézve a mulatságot. Egyszer főbíróné asszonyom odamegy hozzá s felkéri egy tánczra. A tudós pedig mindent tudott, de tánczolni nem tudott. Miért is szörnyen elpirult.

– Ej, ej, doktor uram, mondá a főbíróné; de elpirult kegyelmed, mintha valami bűnben találtatott volna.

– Gyakran elpirul az ember a nélkül, hogy valamiben bűnös volna, mondá Hatvani.

Hát mikor legjobban tánczolnak, egyszer csak Hatvani feldönt egy palaczkot, s arra egyszerre olyan árvíz támad, hogy elönti az egész táncztermet. A hölgyek sikongatva őrzik drága ruháikat, hogy bele ne érjenek a vízbe, mely egyre magasabbra emelkedik. Akkor Hatvani egyszerre bedugja a palaczkot s híre sincs az árviznek. Hanem a csúfolódó asszonyok – azok pirultak mind. Pedig semmi bűnben nem találtattak.

Akkor aztán Hatvani, hogy megengesztelje a közönséget, -50- mához egy hétre az egész díszes társaságot meghívta magához lakomára. Hová? A saját szállására.

A kik ezt a kicsiny szűk szállását ismerték, fejet csóváltak rá, el nem képzelhetvén, hol fog ennyi ember ott helyet találni? hol vesz a tudós ennyi ember számára tányért, kést, villát? hová ülteti le őket, ha csak a kutyabőrös nagy vastag könyvekre nem? Hát főzni ki fog? hiszen még csak szakácsnét sem tart s egészen agglegény. No csak minden ember megrendelte odahaza az ebédet titokban, mikor hivására elment, gondolván, hogy az lesz ebben a bizonyos tréfa, hogy majd mindenki éhen kerül haza.

Eljött azonban a lakoma napja s a hívott vendégek a déli harangszóra sereglettek Hatvani háza felé, a kiváncsiság nem engedte, hogy egy is itthon maradjon.

De már messziről látták s nem jót sejtettek belőle, hogy a kémény épen nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy czirmos macskán kivül egyebet sem láttak a tűzhelyen.

Hatvani dolgozószobájában fogadta őket, mely alig volt széltében-hosszában hat lépés. Ime azonban csak elfértek benne, akárhányan jöttek; a szoba a szerint tágult. Pedig utoljára voltak tán százan is, s a krinolin már akkor is fel volt találva, a «vertügadén» név alatt.

Egyszer csengetés hangzik a mellékszobából; kétfelé nyilik a szárnyajtó s a bámuló vendégek előtt feltárul egy pompás terem, selyem függönyökkel, jaspis oszlopokkal, mikre porczellán vedrekből ritka keleti virágok futnak fel s középett a terített asztal, mely görnyedezik a legfölségesebb ételek terhe alatt.

Szakácskönyvnek kéne lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, a mi oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debreczenben kanállal, villával nem nyultak. Szokatlan alakú, ismeretlen izű eledelek, gyümölcsök, fűszerek voltak felhalmozva, sült madarak, miknek fején az -51- arany tollkorona meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, zamatos gyümölcsök, miket az ember sajnál a szájától, s inkább csak szagolni szeretné, s a mi az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalva minden nemét a nedveknek, a miktől az emberek bölcscsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a sorbethig, s a tokaji négyputtonyostól a pálmaborig.

A vendég urak nem hagyták magukat sokat kinálni, a vendég asszonyságok pedig épen nem; s nem emlékszik róla a krónika, hogy lett volna a társaságban csak egy szemérmetes kisasszony is, a ki csupa szégyenkedésből éhen maradt volna. Sőt ebéd vége felé nemcsak a szobát kellett kitágítani, hanem helylyel-közzel a mellényeket, sőt, mint mondják, a vállfüzőket is.

Fekete kávé után a víg uraságok rágyujtottak a legjobb persa dohányból, mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is ritkaságképen lehetett volna mutogatni ez országban, hát még akkor, épen télviz idején.

Főbíróné asszonyomnak különösön megtetszett egy szép nagy guggonülő gyümölcs egy porczellán cserépben, egy turbános portiron mirakulöz, azt szerette volha elvinni haza emlékül; hát a mint egyet fordít rajta, hogy majd leszakasztja, nagyot ordít biró uram: «jaj, a fejem!» Hát a nagy portiron a biró uram feje volt. Hasonlóul járt a superintendensné asszony, ki egy szép nagy bibircsós uborkát akart az indájáról leszakítani; de alig fogta meg, midőn a férje elkezdett jajgatni, hogy az orrát bántják!

Minden leszakítni óhajtott füge, virág s más afféle miatt az illető férj jajdult fel, hogy az ő fülét, az ő bajuszát rángatják. Ennélfogva nem lehetett letépni semmit.

Két hét mulva aztán az «Augsburger Allgemeine Zeitung»-ban lehetett olvasni, hogy azon a napon, melyen -52- Hatvani vendégsége esett, Konstantinápolyban a szultán minden szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, a miért azt akarták vele elhitetni, hogy az nap a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szerály közepéből.

De miként lehetett az, hogy Hatvaninak soha sem volt senkije a kit szeressen, holott ő volt a birtokában annak a veres kőnek, a melynek bűbája által mindenki belészeret, a kit óhajt vala? Ennek is elmondom a történetét; hanem az már szomorú história.

Volt biz ő neki egy kedvese fiatal diák korában, Veronka; a kinek meg is igérte, hogy elveszi, mihelyt az akadémiákról visszakerül. Hanem hát a leány szüléi resteltek olyan soká várni, aztán mert szép szeretője is akadt a leánynak, egy derék hentesmester, házas tüzes gazda, inkább annak adták a leányt. Mire Hatvani hazakerült, rég férjnél volt Veronka, már két fiucskája is volt; egy négy éves, meg egy bölcsőbeli baba.

A keserűségében Hatvani megátkozta a hűtlen szeretőt, valami olyast szalasztott ki a száján, hogy «vigye el az ördög!»

Én Istenem, hiszen hányszor elmondjuk azt erről is, amarról is, hogy vigye el az ördög, még sem viszi el; ámde Hatvaninak nem volt szabad ezzel a szóval tréfálni, mert neki az ördög hűbérese volt és engedelmességgel tartozott.

Nem is volt az ördög rest. Egy napon az a borzasztó eset történt Debreczenben, a mi fel is van jegyezve a krónikában, hogy a hentes szokás szerint a piaczra menvén, felesége kenyeret dagasztott, s azalatt kis csecsemő fiát a négy éves fiura bizta, hogy ringassa. A kis gyerek sirt. A nagyobb gyerek gyakran hallotta a szülőitől azt a tréfás fenyegetést kis öcscséhez, ha rossz volt: nem hallgatsz? mindjárd elvágom a torkodat. Azt is látta, hogy az apja mily szenvedélylyel öldösi le a birkákat s nagyon tetszett az neki. Ostoba gyerekészszel meg is tette; apja késével -53- leölte kis csecsemő öcscsét. Ekkor ijedt meg aztán attól, a mit tett. Rémültében bebujt a sütőkemenczébe. Nem sokára jött az anya, befűtött a kemenczébe s csak akkor vette észre gyermekét, mikor már az meg volt halva. Ekkor kétségbeestében fogott egy kötelet s a fogasra felakasztotta magát. A hazatérő férj gyermekeit, nejét ily borzasztón megölve látja maga előtt; abban a perczben összerogyik és megszakad a szíve.

Ez az eset nagy zajt csinált a városban, a részvét általános volt. Legjobban sajnálta az elpusztult Hatvani, s hogy bánatának méltó kifejezést adjon, nagy márvány sírkövet rendelt meg a szerencsétlen kimultak sírja fölé, s tiz arany jutalmat tüzött ki a diákok elé annak, ki a legrövidebb s legjobban kifejező sírverset fogja készíteni ez esetre.

Volt pedig a togátusok között egy Bóta nevezetű együgyü fráter, kinek az ostobaságánál csak a restsége volt nagyobb, ki a leczkét mindig a tiz körméről olvasta le, s ha verset kellett írni kénytelenségből, a szomszédját kérte meg, hogy firkantson neki egyet. Most is itt volt az angaria; de jutalom és kitüntetés levén a vershez kötve, senki sem akarta azt neki irni. Amice Bóta tehát sok tollat összerágott, a nélkül, hogy egy gondolatnak urává tudott volna lenni s mikor már végre nem talált Debreczen városában egy jó eszmét sem többé, kiment a nagy erdőre, hogy majd ott keres egyet.

Invocálta-e az ördögöt vagy nem? azt már nem mondhatom, meglehet, hogy biz ő emlegetett olyasformát, hogy miért nem tud az ördög most ő neki valami kész verssel előállani? elég az hozzá, hogy a mint így kerülgetné a muzsákat, ime, eléje toppan egy különös viseletü úri ember, rendkivül barna ábrázattal, kancsal szemekkel és görbe orral; hosszú togája volt s egy kicsit biczczentett.

– Verset kék irnom erről meg amarról, magyarázza Bóta, aztán nem akarózik kijönni. -54-

– Ha csak ez a baj, szól az ismeretlen tógátus, majd irok én amicének egyet; hanem hogy el ne felejtsem a nevét, s majd otthon meglátogathassam, irja fel a nevét ide a papirra három csepp vérével.

Amice Bóta ráállt az ajánlatra, akár eret is kész lett volna vágatni magán egy versért, s miután megkarczolt kezének három csepp vérével nevét leirta egy papirra, az idegen úr átadta neki a kivánt verset, mely e két sorból állott:

«Infans, ut vervex, – puerulus, – nupia, – maritus,
Cultello, – flamma, – fune, dolore cadunt.»

(Bárányként csecsemő, a fiúcska és anya és férj,
Kés, láng és kötelen s fájdalom által esik.)

E szomorú distichon most is kibetüzhető még a nagypéterfiai ó-temető egyik mohos sírkövén.

A vers névtelenül lett beadva; a birálók legjobbnak találták azt s akkor bámult el mindenki, mikor a szerzőben hülye Bótát ismerték fel.

Hatvani négyszem közé fogta a diákot: «hallja kend, ezt a verset nem kend irta!»

A diák szabadkozott, tagadni is szerette volna; de Hatvani megérezte a papiroson a nagy kéngyertyaszagot: «hallja kend, ennek a papirosnak olyan szaga van, mintha az ördög zsebéből került volna elő.»

A diák erre úgy megijedt, hogy mindent elbeszélt neki, még azt is, hogy nevét saját vérével irta fel a verskölcsönzőnek s hogy az őt meg akarja látogatni.

– No az már baj, mondá Hatvani; hanem tegye kend azt, hogy egy hétig ki nem menjen a szobájából s az ajtajára irja fel e szót «cras», holnap, s rajzoljon alá egy boszorkánylábat, a mi áll két összetüzött háromszögből.

A diák úgy tett s mikor másnap eljött az ördög s meglátta az ajtóra felírt szót, szépen visszasompolygott.

Másnap megint visszajött, s így eljárt egész hétig a diák -55- ajtajára, s miután még akkor sem kaphatta őt el, nagymérgesen egyet rúgott a lábával az ajtóra s ezt irta föl rá vörös krétával:

Ez órától fogva nem háborgatta sem ő, sem más szellem a diákot, ki élete fogytáig boldog maradt és ostoba.

Ez persze régen történt; no győzné most az ördög azt a sok rossz poetát elvinni, a ki plagiumot követ el!

Egy hét mulva jön a szerencsétlenül kimult asszonynak az apja Hatvanihoz és panaszkodik neki, hogy a boldoglélek hazajár, minden éjfélben megjelenik az apai háznál és siralmasan kisért. Kéri Hatvanit, hogy segítsen a szegény elkárhozott lelken. – Meglesz, vigasztalá őt Hatvani. – Menjen kelmed haza. Még ma nem, de holnap alhatik békével.

Éjjel, a mint besötétedett, Hatvani kifordítva vette fel a reverendáját s kiballagott a temetőbe, felkereste Veronka sírját, ott a vasvesszejével kerített maga körül egy hármas várat, kipéczézve annak széleit az abrakadabra minden jegyeivel s ott várta az éjfélt.

A mint a tizenkét órát kongták a harangok, jön nagy röfögve egy vörös vaddisznó, elkezdi a sírt feltúrni, kihúzza belőle a halottat; azután a vadkan száján kiröpül egy kékes lánglobogvány, átrepül a női hullába; a vadkan teteme ott marad élettelen, a nő alakja pedig elrohan a város felé.

A bűvész ekkor megragadja a mozdulatlan vadkan tetemét s beviszi magához a bűvös várba.

Mikor a háromnegyedet kongják az órák a városban éjfél után, jön a női alak nagy sietve vissza a sírhoz s keresi az ott hagyott vadkan tetemet, hogy visszacserélje -56- azt ismét. Akkor látja, hogy Hatvani rajta ül a vadkanon, s körülzárolta magát a bűvös várral.

A nőalak elkezd neki hizelkedni; előveszi minden csábítási tehetségét, hogy kicsalja Hatvanit a várából. Elmondja neki, hogy mennyire szereti, beszél hozzá észbontó gyöngéd szavakat, forró szenvedélyt, ahogy egykor éltében annyiszor tevé. – Hatvani tudja jól, hogy a rossz beszél abból s rákiált: apage Satanas.

– Add vissza alakomat, a min rajta ülsz, a mit elraboltál! Add vissza, add vissza!

És dühében egészen keresztülvilágitja a nő tetemét, hogy a pokoli fény annak minden izén át meg át sugárzik, de a bűvkörön nem bir keresztültörni. Kínjában hangokat ád, mintha oroszlánok, elefántok közelednének nagy sereggel Hatvani felé; de Hatvani nem hagyja magát bűvös várából kiriasztani, tudja, hogy ott nem árthat neki.

Ekkor látja a gonosz, hogy sem hizelgés, sem fenyegetés nem használ, alkura fogja a dolgot.

– Jól van, hatalmad van fölöttem; tehát parancsolj, mit tegyek? mit adjak? hogy alakomat visszakapjam tőled.

– Itt a zsák kis pénz. Gyorsan add vissza az alakomat! mindjárt üti az egyet s akkor végem van, ha meg nem kapom.

– Most keress ki nekem e zsák kis pénzből egy aranyat, – parancsolá Hatvani.

– Ahá! Te megcsaltál! kiáltá Hatvani, nem mind kis pénz volt az, a mit hoztál, már most nem áll az alku.

Az ördög szidta maga magát és tombolt haragjában: ekkor ütötte az óra az egyet; a kakas kukorékolt; a hulla -57- szájából kék láng süvöltött elő, s az nagy recsegéssel tünt el a föld alá.

Hatvani aztán eltemeté a megmentett nőt feldúlt sírjába, hol örök nyugodalma lett; a vadkan tetemét pedig kivetette a kutyáknak: másnap kereshette már az ördög.

Hanem hát persze, hogy az ördögnek nemcsak egy öltöző ruhája van. A boszúállás ennyi lóvátétel miatt nagyon forraltatott általa odalenn.

Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész diákságot, az apparitorok bekiáltanak minden ajtón: Clarissimus Dominus Hatvani tart praelectiót.

A diákok nagy ásítozva s szemeiket dörzsölve gyültek fel az auditoriumba, s ime, megjelen közöttük Hatvani, felmegy a tanítószékre s tudtokra adja, hogy ezentul éjfélkor fogja a leczkéket tartani. S azután praelegál nekik csodadolgokat, a miket a diákok csak úgy nyelnek.

De mégis vesznek észre valami szokatlant a tanáron, mintha arcza sötétebb volna, mintha a hangja a talpai alól jönne s a szemei világítanának a sötétben. Mikor az egy órát üti, Hatvani beteszi a könyvet és sietve távozik el, miközben a diákok bámulva tapasztalják, hogy lépteinek kopogása nem hallik a folyosón.

Ez így tartott hat éjszakán keresztül. Minden éjfélkor felcsengették az ifjakat s egy óráig hallgatniok kellett a különös praelectiót. Hatodnapra azonban már zugolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldték Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, hogy ne tartsa éjfélben a felolvasásait, mikor nappal is van nap.

Hatvani elcsodálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmüket. Ő egyszer sem hivatta a diákokat éjfélben. Ki lehetett hát az, a ki az ő személyében felolvasásokat tartott? ez volt a kérdés.

– Vigyázzatok fiaim, mondá nekik; ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjetek meg mindnyájan, a küszöbre pedig hintsetek hamut s ha a rejtélyes alak keresztülmegy -58- rajta, nézzétek meg a lábai nyomait. A többit tudni fogjátok magatoktól.

A tanulók úgy tevének; mikor jött éjfélben az áltanár, behinték a küszöböt hamuval s lesték a nyomait; a tóga hosszusága miatt lábaira nem láthattak s mikor aztán meglátták, hogy azok ludtalpnyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: «Erős várunk nekünk az Isten!»

Az áltanár erre rögtön kiejté kezéből a könyvet, melyből praelegálni szokott s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.

– Köszönjétek, ordítá házrengető hangon, mert ha még egy napig hallgattátok volna a leczkéimet, mind enyéimmé lettetek volna.

E szavakkal nagyot mennydörgött s iszonyú puskapor- és gyantafüst között a föld alá elsülyedt.

E jelenetből tünik ki, hogy ez vagy kálvinista, vagy lutheranus ördög volt, mert különben nem lett volna olyan nagy respektusa Luther amaz emlékezetes éneke irányában.

Még egy fiu testvére volt annak a szerencsétlenül kimult asszonynak, a kit Hatvani leánykorában ugy szeretett; ez a fiu lett utóbb kiváló kedvencze. Legjobb tanuló volt az iskolában, első eminens; szemefénye a collegiumnak.

Erre Hatvani, kinek tudós emberek szokása szerint sokféle rigolyái voltak, azt felelte:

– A professor tanít, de nem gyógyít; ha orvosság kell, eredj ki, gyere vissza, beszélj a doktor Hatvanival, az majd praescribál valamit.

E válasz által a diák sértve érezte magát. Első eminens is volt, beteg is volt. Kettős ok, hogy a tréfát fel ne vegye. Nem jött többé vissza orvosságért; a hideglelést hagyta hideglelésnek lenni; hanem föltette magában, hogy a tromfot -59- majd visszaadja. Hiszen ő is lehet még olyan hatalmas ember mint Hatvani.

Épen examenek voltak. Hatvani osztályán volt a sor; a midőn a tanár észreveszi, hogy egy tankönyvét otthon feledte. Előszólítja a kedvenczét; odaadja szobája kulcsát, s rábizza, hogy hozza el számára a honn feledt könyvet.

Az ifju elmegy; de legelső dolga előkeresni a rettenetes Poëmandert. Felnyitja a Hermes pecsétjével lezárt lapot s arra jön, mint a nyárfalevél zizegése s majd mint a Niagara zuhogása eléje a szolgálattevő szellemek serege.

Az ifju tudta, hogy három lehetetlent kell a szellemeknek parancsolni, hogy azok szolgáivá görbedjenek. Készen volt a parancsokkal.

– Először is fogjátok e szál lószőrt, hasítsátok négyfelé s aztán süssétek ki pipaszárnak.

– Másodszor tépjetek széjjel mindent ebben a szobában, a mi széttéphető.

Az ifju arra gondolt, hogy maga az a könyv széttéphető ugyan, de ahhoz a szellemeknek nem szabad hozzányulni, de nagyon megjárta a parancsával, mert a szellemek a bűvös könyvet ugyan nem, de azonkivül mindent összetéptek a szobában és utoljára őtet magát is izzé-porrá szaggatták.

Észrevette ezt a veszedelmet nagy későn Hatvani, mert a bűvös gyürű a kiss ujján elkezdett forogni annak jeléül, hogy szellemei háborognak. Rögtön sietett haza s látta a pusztítást. Rögtön megfenyíté a fellázadt szellemeket s parancsolá nekik, hogy mindent, mit széttéptek, rakjanak ismét össze. Végrehajták.

Ekkor Hatvani beleparancsolt lélek gyanánt egyet a szolgaszellemek közül s visszavitte őt magával a tanodába. -60- Az examen javában folyt; az első eminensnek nem volt szabad ebből hiányozni.

Az ifju helyet foglalt, a hol szokott ülni, s felelt pompásan minden kérdésre, hogy gyönyörüség volt hallgatni. Az esperesek, a censorok, a senatorok, a presbyterek nem győzték eléggé magasztalni.

De háta mögött ült az a szerencsétlen Bóta, a ki soha sem tudja mi van belül a könyvben s arra nagyon rájöt az examen órájában a kivánság, hogy egy pillantást vethessen a tankönyvbe, a melyből épen examinálnak; de neki az sem volt, hát az előtte ülő ifjuét kérte; az pedig volt a gonosz szellem.

A mint az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt alak egyszerre összeomlott, mint a hogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.

A hallgatóság elámult; mire Hatvani öklével megüté a kathedrát, s ez ökölcsapásra egyszerre elfeledé mindenki a mit látott; a széthullott tetem eltünt s csak a kollegium ujra építésekor találtatott meg a fundamentumban; a vizsgáló superintendens folytatá a censurát: «sequens!» Senki sem emlékezett többé az elmultakra.

Doktor is volt, próféta is volt; előre megérezte halála óráját s tudva, hogy minden mentség hasztalan többé, most már csak lelkét iparkodott védelmezni.

A krónikairó szavait idézem szó szerint, a hogy ez eset szemtanuk állításaként megtörtént.

A haldokló végerejével halálos ágya mellett a falon egy kört kerekített balkeze mutató ujjával: azon a körön jelezé az égsarkokat s meghuzá a meridianust; azután kimondá az «abraxas» és «meithras» szavakat, meg a «pentagrammaton» nagy igéjét, mely bűvszavakra bűbájos füst támadt a szobában. -61-

Erre két galamb repült a doktor házára, egy nagy és fekete, mely napnyugatról jött, s egy fehér és olyan kicsiny, mint a fülemüle, mely napkelet felől támadt.

E két galamb dühösen csapott egymásra s óra hosszant viaskodott a levegőben; a fekete erősebb volt, de a fehér fürgébb, gyorsabb. A kis fehér madár addig repkedett a fekete feje körül, mig szemeit kivagdalta s akkor megölte s széttépte azt.

Nagy sikoltás, üvöltés, lánczcsörgetés hangzott s azután hosszú, elmuló énekszó-forma zengés.

A rossz szellemek ragadták-e el, vagy a jók, azt bizonyosan nem lehetett megtudni soha.

A külömbség a hajdani és mostani idők között csak az lehet, hogy a mit a nép akkor csodának tartott, most azt megszokott dolognak veszi.

Hajdan bűvszer volt az, mely minden betegséget meggyógyított; ma Revalenta arabicanak nevezik; s csak úgy meggyógyulnak tőle, mint a fehér kígyó szájából nőtt borsóvirágtól.

Ma is vannak még, kiknek minden tudományuk, melylyel a világot megadóztatják, Hermes Trismegistos bűvös könyve, melynek most is harminczkét lapja van, s most is négy a szine, csakhogy a szinek neve, zöld, veres, tök és makk.

Most is vannak még olyan pénzek, melyek gazdájukhoz mindig visszatérnek, nevezik őket piczuláknak s gazdájukat pénzügyminiszternek.

Most is vannak szerződések, mik embervérrel iratnak, s miket aztán az ördög is csak addig tart meg, míg kénytelen vele. -62-

Most is megtörténik, hogy szultán ő felségeiknek el-elrabolják a kész ebédjét, sőt mint a francziák szultánjával történt, még magát is meginvitálják az elrabolt ebédhez.

Ma is megesik itt-amott, hogy főbíró uram fejét összetévesztik a portiron mirakülözzel.

Ma is vannak még póéták, a kik olyan verseket irnak, hogy kell az ördögnek.

Ma is felirják az ajtóra e jelszót a diákok: majd holnap! a mi szól a hitelezői gonosz szellemnek.

Ma is vannak hosszu férfiöltönyök, a miknek útján ott marad a lóláb nyoma.

Ma is látunk embereket, a kiket apróra széttépnek: csakhogy ezt ma nevezik «cridá»-nak; s aztán egy kis idő mulva megint látjuk őket szépen összerakva parádézni üveges hintóban, csakhogy ezt az ördögséget ugy hivják, hogy Ausgleichsverfahren.

A ki pedig embereket akar látni, a kiknek mai nap is minden fáradság nélkül zsákkal hordja a pénzt az ördög, s a kiket a nagy pénzkeresésben elvisz az ördög – csak menjen el a börzére, ott láthat eleget.

Mindenek meg voltak már, és mindenek újra kerülnek és semmi sem új, és semmi sem lehetetlen a nap alatt.

MOST JÖN A KRITIKA.

Tudvalevő dolog, hogy én egy művet sem bocsátok közre addig, míg azt egy igen kedves barátomnak, a ki mint szigorú kritikus Kakas Márton név alatt ismeretes, meg nem mutatnám s szerény elmeszüleményem iránti véleményét alázatosan ki nem kérném.

E nagyon szigorú kritikusnak a fentebbiekre tett észrevételeit közrebocsátani szinte kötelességemnek tartom; bárha az fentebbi művemmel igen kegyetlenül bánik is, szórul-szóra adván.

– A fentebbi életirása Hatvani tanárnak elejétől végig -63- nem más, mint vakmerő helyettesítése a megtörténteknek a képzelem szörnyszülötteivel.

– Hatvani István tanár, mint kezeink között levő önéletirása, jegyzetei és végül a felette tartott leghitelesebb halotti beszéd sorai tanusítják, igen is harminczhét évig volt a debreczeni kollegiumban bölcsészet és természettan tanára, de bűvészettel azon idő alatt épen nem foglalkozott, sőt a babonáknak világos ellensége volt, a melyről meggyőződhetik mindenki, ha önéletirásában elolvassa azon kárhoztató észrevételeket, melyeket németországi akadémiákban utaztában tett a vérrel verejtékező straupingeni csodaképről; a regensburgi ördöngős épitész műveiről, a csodatevő puskáról, mely a templomban őriztetik, kinek lövése elszakítá egy jáger három ujját, az a feszület érintésére ismét kinőtt; egy szoborról, melynek szakálla nő, ugy hogy minden szombaton borotválkoznia kell; a ratisbonai hid ördögűző márvány kutyájáról és kakasáról; Augsburgban a szent Gallus képéről, mely ujjával e szóra mutat: «Dahin», a monda szerint az ördög ott vitte keresztül a falon Luthert, mikor V. Károly proscribálta; s a st.-geverni kalodáról, melybe minden idegent, a ki átkel a Rajnán, nyakával beleszorítnak és megkeresztelnek, hogy a gonosz lelket át ne vigye a tulsó partra. Minden efféle babonákat magas lenézéssel traktál útleirásában, a mit bizonyosan nem tett volna, ha magának is érdekében állott volna az ördög hitelét öregbíteni.

Mennyire nem volt Hatvaninak németországi jártában-keltében sem az ördög kincseivel, sem a visszatérő dénárral semmi dolga, azt napi jegyzékei bizonyítják, a hol fel vannak sorolva, miket adott ki a kollegium által nyert költségből német ruhára. Egy fekete paróka 3 forint, német mente 27 forint, fekete strimpfli 1 forint, czipellők 1 forint 48 kr., czipellőre csatt 54 kr., máncséta 1 frt 02 kr., fejér német mente 21 forint, német inghez való gyolcs stabja 13 bátzon és 4 rappe selyempalást 32 frt. Német kard és szíj 6 forint 20 krajczár. Mind valóban! Akkor -64- még azok a vastag krajczárok voltak, a miket a hagyomány szerint Mária Theresia királynénk azon czélból veretett, hogy kincstárnokát rászedje vele: ki is sokat opponálván a miatt, hogy a királyné igen bőkezüleg osztogatja aranyait a kolduló barátoknak, azontúl ő felsége kétfelé nyitható krajczárokba rejté alamizsna aranyait. Még gyermekkoromban én is akadtam többször ilyen kétfelé nyitható krajczárokra; de biz azokból az aranyakat már akkor kivették.

Azt is meglátja mindenki, hogy Hatvani rendesen kifizette ebédjét, vacsoráját; az ebéd 22 kr., a vacsora 6 kr., a kávé reggel 3 kr. Tehát ezzel meg van czáfolva, mintha a török szultántól hordatott volna magának kosztot.

Sőt az sem igaz, hogy pálczájával rajzolt kocsin járt volna, mert mindenütt számot ád, hogy mit fizetett a hajósnak, a ki elszállította s a szekeresnek, s ez utóbbi hányszor döntötte fel az uton? A mi rendesen megtörtént.

Minden egyéb róla feljegyzett mendemondát halomra dönt pedig azon historiai adat, miszerint Hatvani István professor uram ugyanazon évben, hogy professorrá lett Debreczenben, a szent házasság frigyébe is belépett Csatáry István senator úr leányával Máriával, és hagyott maga után tiz élő gyermeket és túlélő özvegyet.

Már most tessék minden józan gondolkodású olvasónak megitélni, hogy lehet-e valakinek, a ki tisztességes feleséges ember, éjszakánként a temetőben elkóborolni és ott a más asszonya kedvéért az ördöggel viaskodni? Lehet-e valami alapja azon mesének, hogy Hatvani vendégei ne találtak volna a tűzhelyen dél idején egyebet hét czirmos macskánál, holott világosan meg van írva róla amaz emlékbeszédben, hogy

S kérdem minden tapasztalt embertől, van-e oly elvetemedett ördög, a mely be merjen lépni egy olyan házba, -65- a hol egy tőről pattant magyar menyecske tiz lármázó gyermek fölött regnál?

De a mi legjobban elitéli e művet, az a végkimenetel: mely szerint Hatvanit a szellemek vitték volna el halálos ágyából.

Holott előttünk fekszik nagytiszteletű Naszályi János uramnak, a debreczeni kollegiumban tanuló poéták publikus praeceptorának azon remek bucsuztatója, melyben Hatvani István professor hült porait 1786-ban gyönyörű alexandrinus versekben, özvegyétől, gyermekeitől, a superintendens és főkurátor uraktól, a reformata szent ekklézsia lelkipásztoraitól, a kollegium professoraitól, a tanuló ifjuságtól s végül a szent ekklezsiától elbucsuztatja.

Bizonyára Hatvani István ugy halt meg, mint a tudománynak és a tiszta hitnek buzgó harczosa és sem azok állítása, kik őt ördöngősséggel vádolták, sem azoké, kik őt convertitának magasztalták, semmi alappal nem bir.

Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal, gyakorló orvos is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket fedezett fel, mit emlékirata ekként örökit:

«Volt a physicában Kepler, Leibnitz, Newton,
Kikkel az egeken járt csaknem egy uton.
Sőt e naptól számos planéta világot
Kölcsönzött….
Széles Európa csodálta munkáját,
Szedte is sok izben dicséret pálmáját.
Orvosi kezéről sok beteg szólhatna,
S gyógyulása felől tudományt adhatna.
Szólhatna sok szegény, nemes, gróf és báró,
Ki már a halálnak völgyében volt járó,
S kiket mintegy ujra a világra hozott
S nekik megujulást s életet okozott».

Ime a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll előttünk, a kit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.

Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformatio a vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mende-mondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.

KÉT LÉGHAJÓS.

Egy amerikai hírlap, a «Canadian herald» közli tárczájában egy párisi léghajó két utazójának történetét, kiket a soknemű viszontagságok elébb az éjszaki jeges tengerre csaknem a polusokig vertek el s onnan keresztül jutottak Canadába.

A leirás sok érdekes részlettel bír, s ha az amerikai hírlaptárczák közleményei nagyon emlékeztetnek is Barnum ritkaságai muzeumára, a tárgy maga oly nevezetes, hogy élvezetet vélünk benne nyujthatni tisztelt olvasóinknak.

– September 22-én, tehát mindjárt Páris körülzároltatása első hetében, el lett határozva a nemzeti kormány által, hogy – tömeges fegyvermegrendelések végett – Angliába küldessünk, s ha ott nem sikerülne rögtön beszerezhetnünk a kivánt mennyiséget, a legelső steamerrel menjünk át Amerikába.

Párisból kijuthatni egyedüli mód lehetett a léghajón át. Mi megtettünk minden előkészületet ez utazásra, mely előkészületek között a legkellemetlenebb maga az elindulás. A spanyolnádból font csónak, mely kaucsukkal van bevonva, míg a földhöz van kötve, a hozzá erősített gömb miatt úgy rázkódik, hogy az ember majd a lelkét veszti benne, s a számtalan tárgy közül, a mit magával visz, -68- egyet sem képes a helyére akasztani. Tudniillik, hogy a velük vitt üveg és ércz-eszközöket mind kívül kell fonalakon felaggatnunk a csónak falára, nehogy leeséskor összevágják a bennülőket.

Délután három óra volt, midőn Dalton elkiáltá a «lachez le!» jelszót. A csónakot tartó kötelek elvágattak, s mi gyorsan elhagytuk a földet.

E percztől kezdve megszünt a csónak reszketése s mi a legtökéletesebb mozdulatlanság gyönyörét élveztük.

Mély szélcsend mellett emelkedtünk fölfelé, alig hajolva el a nyugoti irányban s ez alatt élveztük a nagyszerű látványt, melyet az alattunk elmaradó föld nyujtott. Egy óriási térkép volt az, mely egyre nagyobb kört foglalt be. A Seine és Marne ezüst kigyói, a hosszú chausséek és vasutak egyenes vonalai, az erdőcsoportok, az elszórt házak e megelevenült mappán egy óriási művész földabroszához hasonlítottak.

Tiz percz mulva egy sürű felhőrétegbe értünk, mely eltakarta előlünk a világot, s ott haladtunk három perczig. Csak a légsulymérő mutatta, hogy haladunk fölfelé. Ekkor kijutottunk a felhőrétegből. Egy új világban találtuk magunkat.

Alattunk semmi többé a zölddel rajzolt tájképből, a helyett egy végtelen hófehér tenger, a naptól felülről megvilágított felhők tengere, miknek mozdulatlan végtelen tömegéből óriási kúpok, hegyes piramidok, majd mintha rengeteg emberarczok volnának, meredeznek elő; s a fehér lapon egyetlen fekete pont vonul végig: az a mi ballonunk árnyéka, mely oly élesen rajzolja magát e fehér tömegre, hogy a hosszú kötél vonalát is ki lehet venni belőle.

És e tulvilági felhőtengerből hangok hallatszanak, kisértők, andalítók. Odafigyelünk. Az egyesített katonai zenekarok muzsikája az odalenn. Tehát még mindig Páris fölött vagyunk. Csak az összes zöngést lehet kivenni; de mi tudjuk, hogy a Marseillaiset verik odalenn, s az nekünk csodálatos bucsúhangként szürődik át a felhőkön. -69-

Egy percz mulva vége szakad a zenének; minket megkapott egy felső légáramlat s hajónk árnyékáról látjuk haladásunkat, míg alattunk a felhőegyetem mozdulni sem látszik.

Hévmérőnk e perczben 3 fokot mutat a zeruson alól. A nap teljes pompájában süt a csodakék azur-égen, s sugarai fél foknyi különbséget idéznek elő a feketére festett gömbü másik hévmérőn.

A lég ritkulása érezhetően hat reánk; érverésünk 100-ra emelkedik perczenként.

A hygrometer megszünik működni. E magasságban semmi nedv, pára nincsen többé.

Délután 5½ órakor a felhők bomladozni kezdtek alattunk. Valami szédítő látvány volt, a mint egy ily felhőnyíláson át, mintha mély kútba tekintenénk le, a földnek egy zöld foltját megpillantottuk. S ilyen ablakok a tulvilágból többször nyiltak meg előttünk, a nélkül, hogy tudtuk volna, mely táj az, a mit magunk előtt látunk.

Társam rosszul kezdett lenni a szédülés miatt, s kénytelen volt lefeküdni a csónak fenekére. Léggömbünk ránczai elsimultak. – Az ózon nyolcz fokot mutatott a papiron.

Estefelé egészen szétszakadoztak a felhők és kezdtek óriási tömegekbe gomolyulni, miket az alkonyodó nap tündéri szinekkel festett be. Egy ilyen légben úszó óriás, aranynyal és biborral befestve, késő estig kisért bennünket az egyenlő széltől hajtva. 4500 méter magasan voltunk ekkor.

Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egy léggömb csónakjában 8–10 ezer méternyire fölemelkedik, a földet úgy fogja maga alatt látni, mint egy szélein lefelé hajló gömb szelvényét. Ez csalódás. Bármily magasan emelkedjünk, a horizon mindig olyan magasan áll előttünk, hogy léggömbünk csónakának párkányán keresztül látjuk azt, s ha az egész tájképre letekintünk, az úgy tünik fel előttünk, mintha a föld nem egy domború gömb, hanem egy homorú teknő volna. -70-

A földlakók, kik csak a föld ködein át ismerik a napot, fogalommal sem birnak, micsoda fény az, midőn a föld határát éri? Egy valóságos sugárörvény.

A nap gömbje maga elvész a vakító szikratömkelegben. Színek, minőknek neve nincs, jelennek meg a felhők karimáin, s az ember az apocalypsis csodáit véli látni.

A nap mindig alább sülyed a láthatáron, s hévmérőink már nem jelzik a külömbséget a nappal és éjjel hőmérséke között, 7 fok a minus alatt az változatlanul.

A távolban villámlás látszik, s a lemenő nap fényétől egy rózsaszínű szivárvány ívlik át a keleti égen, minden színváltozata nélkül a szivárványnak; pompás, ijesztő, nagyszerű tünemény, minő illik egy ország fölé, melynek földje is vérben úszik. Már a nap le is áldozott; a szivárvány mégis ott vereslik az ég fenmaradt tüzétől, melyben mint fekete pont úszik léghajónk, éles körrajzú árnyékát a felhőkre vetve.

A nap lementével a villámlások közelednek, két ellenkező irányból hömpölyög felénk két zivatar. Fekete, átlátszatlan gomolyok. Egyre közelebb jönnek felénk, mint két szikla, mint két hegyomlás, mely pehely csónakunkat összemorzsolni készül.

A két rémtábor összeomlik fölöttünk. Villám villámot ér. Ha egy megtalálja érni léggömbünket, veszve vagyunk.

De jó védelmünk van ellene. A villám kerüli léggömbünket, gyantás selyemből van az. Hanem delejtűnk összezavarodik a villanyosság miatt s nem tudjuk többé jelezni az irányt, a melyben haladunk.

A zápor szemközt vág bennünket, élesen, hidegen, nehéz cseppekben, s bár a fölöttünk lebegő léggömb sokat elfog fejünkről, kaucsuk köpenyeinkről szakad a víz.

És a mellett oly sötét van, mintha szakadatlan gyászfátyolon -71- törnénk keresztül. A felhők sötétsége absolut éjszaka, minő a föld alatti.

Éjfél után egy órakor változás áll be a légmérsékben. A hideg eső meleggé kezd átváltozni. Valami kellemes lanyhaság áll be a légben. A megdörzsölt phosphor fényénél légmérőnkön +4-et tudunk észlelni.

A meleg légvonat egyre észrevehetőbb lesz, mely vihargémberítette tagjainknak nagyon is jól esik, s nemsokára megszakadoznak a felhők, s kinyílik fölöttünk a csillagos ég.

Minő csillagok! minő ragyogvány! Tiszta, homálytalan minden égi fény, mintha közelünkben volna; az ég csaknem fekete, s miriad fénylő ponttal van beszórva. A föld egy nagy ködlapály odalenn, melyből hegyek sem látszanak ki.

Két óra tájon feljön a hold, mely fogytán van már, s tiszta fényétől új világítást kap ég és föld. Lenn a fehér sötétség, fenn a fekete világosság; ott köd, itt a csillagos ég.

Egy sajátszerű tompa moraj, mely füleinkig felhat, azon aggodalmat költi bennünk, hogy valami tenger fölött repülünk ez órában. Talán a balti tenger fölött.

Egymásután láttuk a csillagokat feljőni és lemenni. A keleti láthatáron tündéri bűbájjal ragyogott a Jupiter s az éjsark csillaga egyre közeledett felénk. Aggódni kezdtünk. Az erős légáramlat, mely hajónkat ölre kapta, nagyon is gyorsan visz bennünket éjszaknak s még úgy történhetik, hogy a jeges tengerre, vagy épen a polusok alá ver.

Ah, a hajnalról, a feljövő napról nincs fogalma halandónak, a ki azt onnan a magasból nem látta. Az a rózsapirulása az égnek, melyet fejünk felett semmi földi párázat nem takar többé, egyedül az átlátszó világ-æthertől felfogott fény az; az a ragyogó Venus csillag a kristálytiszta arany égbolton; az a ragyogó nap, e melegítő központja csillagrendszerünknek, mely egyszerre lövelli szét sugarait, a mint a láthatáron feljön.

S a láthatáron köröskörül semmi emelkedés nem látszott többé. Aggodalmunk erősbödött, hogy mi egy tenger fölött repülünk.

Ez a felhőszőnyeg fehér volt. De olyan fehér, mely nem a szinek semmisége többé, hanem a szinek összessége. A szivárvány van abban, fehérnek képzelve. A halmok, völgyek e felhőlapon a kék, piros, sárga halvány lehelletével.

Délfelé megkisérlettük alább szállani, felnyitottuk a léggömb szellentyüjét s gázt bocsátottunk ki rajta.

Az, mint valami tündérvilági zene, süvöltött ki a nyitott résen. Első hang, a mit e túlvilági csendben hallottunk.

Midőn a felhőkárpíthoz közeledtünk, egy új csodalátvány ragadta meg figyelmünket.

Átellenben velünk egy másik léggömb alakja szállt alá a légből. Abban is két hajós ült. Léggömb, csónak, hajósok, minden a mienknél óriási mérvben nagyobb.

Társam a lobogót csóválta, arra az egyik hajós alakja szintén csóválta lobogóját; léggömbünk félrehajlott, az övék szintén.

Ez a tünemény az «Ulloa dicsköre», a francziák az ő -73- felfedezőjökről «circle de Flammarion»-nak hívják azt. Csodaszerű láttani tünemény, minő a délibábok tündér alakzata; a régiek Anthelie név alatt ismerték. Magas hegytetők ritkult levegőjében fordult az elő Ulloa idejében.

A csónakot, mely a varázstüneményt követte, egy élesen körvonalozott dicsfény vette körül, mint egy kerek szivárvány, a csónak körül sárgafehér csík, azontúl egy halványkék kör, azután egy sárgaszürke szérű, mely végre violaveres árnyalatban folyt össze a köddel.

A káprázatos kép oly élesen volt rajzolva a felhőlapra, hogy minden kötelét léghajónknak meglehetett számlálni rajta.

Szinte sajnáltuk, hogy eltünt szemünk elől, midőn a felhőrétegben alámélyedtünk.

Ismét a mély átláthatlan köd fogott bennünket körül, s a homály közepett láttuk, hogyan szülemlik a hó…

Ezernyi hókristály lepte el fekete kabátjainkat, e csillámló, sziporkázó atomokkal volt tele a lég, ezeknek az összessége alkotja azt az átláthatlan valamit, mely nem fekete, de mégis világtalanabb, mint minden sötétség.

Valami kebelszorító érzés volt, a mint a hófelhők, az égi szörnyek, a messziről feketének tetsző hullámok hömpölyögtek óriási tömegekben felénk, a mint keresztül suhantak rajtunk; a mint tátongó örvényeket nyitottak alattunk, a mikbe szédületes rohammal esett alá léggömbünk, perczenkint 600 lábnyi sebességgel.

Lassankint kezdett a sűrű ködtömegen át valami halavány aureoleja látszani a napnak; alattunk és fölöttünk világosodott a légi űr.

A helyett, hogy az angol szárazföldre jutottunk volna, az éjszaknyugoti szél elterelt bennünket valahova a balti tenger fölé. Száraz földet nem láttunk sehol.

Delejtűnk útmutatása szerint rég túlhaladtunk a britt szigetek fölött, képzelhetetlen gyorsasággal, mit kiszámítanunk nem lehetett, miután a szelet a léghajóban nem érzeni.

A légben kétféle áramlat volt, amit meglehetett itélnünk az egymás fölött keresztbejáró cirrhus és cumulus felhőréteg irányából. A felső légáramlat, mely bennünket idáig hozott, egészen déli szél volt, az alsó pedig éjszaknyugoti. Ha az utóbbi áramlatára bizzuk magunkat, az okvetlen kiver bennünket az atlanti Oceanra, s ottan azután el kell vesznünk.

Minden áron el kellett érnünk ismét a felső légáramlatot, a melyből alá szálltunk. Hirtelen kiszórtuk csónakunkból a túlterhet, s a megkönnyebbülés után sebesen kezdett el ismét emelkedni léggömbünk: ránczai újra kisimultak, alakja kigömbölyödött, s mi repültünk feljebb az égbe.

Azt reméltük, hogy ha ily gyorsan repülünk, mint idáig jöttünk, még ma Svédországot kell elérnünk.

A nyugoti szél rohamából már kiértünk, de oly magasra, mint reggel voltunk, nem sikerült már felemelkednünk.

Délutánra eltisztultak előlünk a felhők s csónakunk párkányával azonos magasban ismét megjelent a láthatár.

Delejtűnk olyan zavargásoknak volt kitéve, hogy egy óra alatt háromszor is változtatta irányát.

– Barátom, én azt hiszem, hogy mi minden emberlakta földet elhagytunk már s az éjsarkhoz közeledünk, mondám Daltonnak. -75-

– Az is jó, felelt az én barátom nagy nyugalommal: akkor legalább meglátunk egy olyan vidéket, a hova még senki sem jutott el.

Késő estig nem jött elénk más táj, mint a tenger. Távcsöveinkkel a nagy messzeségben láttunk egyes vitorlázó pontokat, mik tőlünk mindannyian távoztak. Vagy mi azoktól?

A nap ismét leszállt, s mi egy újabb csodaszép látványnyal gazdagodtunk, a tengerbe elmerülő nap tüneményével.

S azután ránk borult egy csillagos ég, melynek bámulata elfeledteti a földet.

Gyakran egy-egy meteor futott felettünk végig az égen, melynek futását néha egész a láthatárig elkisérhettük; a hosszú tüzút sokáig ott maradt némelyik után az égre rajzolva.

Társam el volt álmosodva, s én kénytelen voltam mindig hozzá beszélni, hogy el ne aludjék, mert megfagy.

Valami rémletesebbet nem tudok képzelni mint az volt, mikor ebben a földfeletti isteni mély hallgatásban a saját hangomat kellett meghallanom. Úgy tetszett, mintha szentségtörés volna minden hangom e szentelt regiókban, ahol hallgatás a dolga az embernek, mint a templomban.

Dalton nem igen felelt szavaimra, hanem annál rémletesebb volt, amint azokat a fejünk feletti nagy léggömb öble visszhangoztatá.

A száraz hévmérő még egyre alább szállt; a nedves hévmérőt már épen nem használhattuk, mert a víz odafagyott -76- hozzá; hanem a hygrometer szaporodó nedvességet jelzett.

Én annak nem örültem. Ez a tünemény a nagy fagyokat követi a nagy vízek közelében. Mikor a víz jéggé fagy, akkor egyszerre sok kötött meleg elszabadul s a levegőt egy időre az teszi melegebbé.

Dalton pedig abból magyarázá a tüneményt, hogy midőn sűrűbb lég nehezedik felülről ritkább légrétegre, ez nagy meleget idéz elő; s ezt könnyen előidézheti a déli és éjszaknyugati kettős széláramlat, mely egymás alatt halad el. A délsarki enyhe napokat épen ez indokból magyarázzák ki.

Ez éjszakán minden felhő eltünt a láthatárról. Hanem az éjszaka végtelen hosszú volt már.

A napéjegyen reggelének kellett volna lenni s mi még hét órakor sem láttuk szürkülni az eget.

Igenis! Huszonnégy fokkal voltunk közelebb az éjszaki földsarkhoz, mint tegnapelőtt, s a gönczöl csaknem a fejünk körül fordult már meg az égen.

Mikor végre nagy lassan virradni kezdett, s rézsút a láthatáron csúsztatva sápadt gömbjét, feljött a várt nap: nekünk egy képet világított meg, melyet soha el nem feledek s melytől örökké borzadni fogok. Egy mindenséget jégből!

Oh ez isteneknek való látvány volt onnan felülről; emberi idegeket tönkre tesz az: ez a végtelen egyeteme mindennek, a mi fehér! még fehérebb! egymást agyon tündöklő fehér! A végtelen hósivatagok, miket nem szakít meg egy változatos pont, mik úgy fénylenek, mint egy fehér ég, hogy a nap visszasugárzik róluk; s azután a ragyogó halmok, kristálybérczek, paloták, gigászok várai, halomra döntött romok kristályból, merészen ivlő boltozatok ezüstből; és aztán hosszú zegzúgos vonalok, partok talán, miknek hegyes csúcsai mintha üvegcsipkéből -77- volnának szőve, fonva, s e rettenetes művészetű rámában egy mértföldeket átölelő sima jégtükör, melyből a nap úgy kel elő, mint egy isten, ki önmagát nézi.

Ez a gondolat, hogy mi most egy ország fölött járunk, a melynek neve: a semmi, elölt bennünk minden érzést, a mi emberi, eszméletet, fogékonyságot, félelmet, vágyakat.

Engedtük léghajónkat úszni a jegek országa felett. Nem volt már miért leszállanunk a földre. Idefenn sincs már hidegebb mint odalenn.

– Dalton, mondám társamnak, ha ez a légáramlat még estig így tart, el kell érnünk, a hová Franklin, Kane, Masham, Mackintosh, Belcher el nem juthattak: az éjsarki szabad tengerig.

És még talán elérhetjük az éjsarki szárazföldet is, a minek létét annyian állítják, a hol új növényzetnek, állatoknak, tán embereknek is kell lenni.

Elhallgattunk mind a ketten. Eszünkbe jutott az az ország, a honnan jöttünk, s melyet talán soha sem fogunk látni többé.

Annyi világos volt előttünk, hogy innen meg nem szabadulunk. A szélnek, mely bennünket idáig hozott, valahol meg kell állni, erőnk fogytán van: két éjet már álmatlanul töltöttünk el, s e hidegben elaludni annyit tesz, mint megfagyni. A hideg úgy szorítá koponyáinkat, mintha szíjjal csavarnák körül, kezeink a keztyükön át is megmeredtek; bundáink nem tartottak már meleget, s a ritkult légben orrunkból és füleinkből szivárgott a vér. -78-

Három postagalambot hoztunk magunkkal, hogy hírt adhassunk magunkról; azok közől kettőt kivettünk kalitjából, hogy elbocsássuk; félig meg voltak már dermedve azok is, daczára meleg gyapotfészküknek. Azt hittük, a repüléstől majd fölmelegesznek s eleresztettük őket. Az egyik galamb úgy esett le a földre, mint egy darab kő, egyenesen a csórjával lefelé, bizonyosan megfuladt az esésben. A másik küzdött az eséssel, bukfenczeket hányt, de nem birt repülésre kapni a ritkult légben, s aztán eltünt szemünk elől. A harmadikat még tartogattuk.

Most már egy felhő sem volt az égen, a hygrometer semmi nedvet sem fogott, az ozonpapirra nem hatott semmi, hanem a hévmérő sem szállt már alább. E légrétegben a földi fagynak semmi befolyása többé.

Valami lunatikus ámulat fogta el agyamat, midőn a holdvilágszerű fényes lapra bámultam, mint mikor az óriási refractoron át sokáig nézünk a holdba.

– Ez a gömbölyű, sima tér olyan, mint a «Mare mortis», suttogám Daltonnak.

Dalton erre kihajolt a csónakból s valami emberfeletti hetykeséggel kiálta el az alattunk elhaladó jégsikra:

Oly borzadályos volt az az emberi szózat, mely onnan alulról, a laktalan jégvilágból saját kérdésünket visszakiáltá ránk, mintha ő sem tudná rá a feleletet.

«Le mort (a halál). Le néante (a semmi). La silence (a hallgatás). Le desert (a pusztaság)».

Valami fenyegető volt e visszhangban; valami istenkisértési merénylet Daltontól, megszólalásra kényszeríteni a halált, a hallgatást, a semmit. -79-

Óránkon tizenkét óra volt délben, s a nap még mindig a láthatáron járt! úgy látszott, mintha körülfutná ezt a nagy szérüt. Délután két órakor már kezdett aláfelé hanyatlani, mi közeledtünk az éjsarkhoz. Delejtünk alig akart már nyugton maradni.

De addig nem hagyott el bennünket a nap, a míg még egy ritka látványt meg nem világított előttünk.

Az éjszak-keleti láthatáron egy smaragdzöld vonal kezdett támadni a vakító fehér végtelenen túl.

Eleinte azt hittük, hogy láttani káprázattal van dolgunk; de a mint léghajónk előbbre haladt s a smaragdszin vonal egyre terjedni, szélesedni kezdett, egyszerre kiáltánk fel mind a ketten:

Szabad tenger az arcticus jégzónán túl, a hogy azt természettudósok regélik, a hogy az orosz hajósok sejtelmei tanusítják; de a hogy senki sem tudott még oda eljutni.

Nos azután? Ha megláttuk, ha tán e tengerben a sejtett terra firmát is felfedezendjük, mit nyerünk vele? Vissza nem jöhetünk, mert arra, hogy leszálljunk, szükségkép ki kell eresztenünk léggömbünkből a fénygázt, s ha egyszer kieresztettük, mivel töltjük meg újra, hogy megint elszállhassunk onnan?

– Lehet, hogy egy új világot fogunk látni, de a régi világot örökre elveszítettük. Engem csak az kínoz, hogy talán még sokáig fogok élni olyan helyén a földnek, a hol soha sem tudom meg, mi lett hát a mi Párisunkból? Megszabadult-e? Harczol-e még a franczia nemzet? Győz-e, elveszett-e örökre? Rettenetes gondolat! Élni és minderről nem tudni többé soha semmit. -80-

– Ah bah! mondá Dalton, kinek itt a magasban különösen megjött a humorizáló kedve; hátha a más világ lakóinak is van már világítógázuk.

A nap három órakor már letünt a láthatárról, hanem az esthajnal még két óráig tartott s világos maradt az ég.

A mi hajónk észrevehető gyorsasággal haladt éjszaknak, óránkint tíz mértföldnyi sebességgel, tehát három óra alatt két egész fokot közeledtünk a föld gönczöle felé.

4 óra 48 perczkor már elértük a szabad tenger szélét, melyet a jégöv egy óriási félkörben fogott körül. Hévmérőnk nem szállt feljebb; de a hygrometer újra harmatot jelzett.

Az égnek valami olyan szokatlan világos szine volt az egész láthatáron, melyet meg nem birtunk magunknak magyarázni. A szabad tenger, mely előttünk terült, harmincz mértföldnyi távolt engedett végig látnunk, melyen egy jégdarab sem úszott.

Elővettük refractorainkat, miknek terrestris látcsövei 60-szor nagyítanak, s vizsgálni kezdtük az emelt pontot.

– Valóban előfok az. S nekem úgy tetszik, hogy fákat is lehet rajta kivenni.

– Alkalmazzuk a csillagászi csöveket, monda Dalton. Azok 120-szor nagyítanak, s mindegy annak a hegynek, ha felfordítva látjuk is.

– Kétségtelenül egy szárazföld előfoka az, s ha alkonyat nem volna, látnunk kellene, hogy van-e körüle valami zöld? -81-

– Én azt hiszem, mondá Dalton tréfálózva, hogy ez az a mesebeli mágneshegy, mely a hajókat magához rántja.

– Én pedig ellenkezőleg azt kezdem észrevenni, hogy mi e ponthoz épen nem közeledünk. Félóra óta ærostatunk éjszak helyett nyugotnak halad.

Mikor besötétedett s a csillagok feljöttek, valami csudálatos látvány volt ránk nézve az ég.

Az éjszakcsillag csaknem függőlegesen fejünk felett, s a Rigel, a Sirius, az Orion övét képező három fényes csillag előttünk a láthatáron; a lant fényes csillaga a hátunk mögött.

A sötétségben egészen elvesztettük távcsöveink elől az észlelt szárazföld előfokát. De reggelig bizonyos volt, hogy oda kell jutnunk.

Van-e ilyen szó a rettenetes hatalmú természettel szemben? Nem tudja-e az becsapni előttünk azt a könyvet, melyet vakmerően fel akarunk nyitni?

Három negyedkor hét óra után egyszerre elkezdett valami lilaszinű derengés támadni az éjszaki égen, mint mikor a hajnal közeledik s a mi keresett előfokunk ismét megjelent éles körrajzban a tenger fölött.

De mielőtt távcsöveinkhez nyúlhattunk volna, egy minden érzelmet magához ragadó tünemény tárult föl előttünk.

Egyszerre az egész eget elborította egy rózsaszinű dicsfény, melynek támadó központja amaz előfokot látszott körülvenni. A legpompásabb éjszakfény lángolt fel előttünk, szemünkláttára keletkezve, s egy percz mulva biborégen úsztak a csillagok myriádjai. Az éjszaki fény azért tündéribb jelenet a hajnalfénynél, mert annak pirjában ott ragyog minden csillag, csakhogy kék ég helyett rózsaszinű égen.

A kilövellő sugárküllök a halványkék és biborveres szinei -82- közt váltakoztak, néhol fekete ablakokat hagyva közben.

De ugyanakkor, midőn e látvány elandalította idegeinket, egy másik tünemény rettenetesen magunkhoz téríte rögtön.

Szelet? Léghajóban? Lehetetlen az! Hisz a léggömb együtt úszik a légáramlattal. És mégis úgy volt. A szél «délnyugotról» oly erővel süvöltött rajtunk keresztül, hogy hajónk kötelei zengtek bele, mint valami æolhárfa húrjai.

A látott szárazföld pontja öt percz mulva eltünt előlünk és 45 percz alatt eltünt előlünk maga a smaragdzöld tenger, s ismét azon jégzóna fölött repültünk, melyen átjöttünk, folyvást szemközt korbácsolva a széltől.

Az a rettenetes erő, mely a légáramlattal szemben 45 percz alatt 30 mértföldnyi sebességgel visz bennünket, úgy, hogy hajónk fenekére kell lefeküdnünk, nehogy megfulladjunk; ez a földfeletti, ez a számokkal meg nem mérhető erő: a delej.

A földsark villanyos kitörése elől úgy kell repülni a mi selyem és gyantából készült léggömbünknek, mint a hogy a villanyterhes gömb elfujja magától a selyempihét.

A taszítás, melyet a delejvillany nagyszerű tüneménye selyem léggömbünkre gyakorolt, annak Ny. Ny. D. irányt adott, s az orkánsebességű távozáson kivül még egy nevezetes hatást gyakorolt rá.

Ennek a magyarázatát mindenki megtudhatja, a ki léggömbött látott. A léggömb egy lopótök alaku selyem lapda, melynek aláfelé fordított szája mindig nyitva van. Megtölteni nem könenynyel szoktuk, azért, mert a köneny -83- keresztülszivárogna még a gyantás selymen is, hanem világítógázzal.

Világítógázt minden nagy városban kapni, tehát az újra megtöltés is könnyű, míg könenyt nagy költséggel és előkészülettel tudnánk csak előállítani. A léggömb világító gázzal sincs egészen megtöltve, azért, mert annak a terjereje szétszakíthatná a selymet, a mint a könnyebb légnyomás rétegébe ér fel; épen ez okból nincs bezárva az alsó nyilás is, úgy hogy a gondolában ülők végig beleláthatnak az üregbe, s minden hangjukat visszakongja e nagy selyemhordó.

Midőn tehát két oly ellentétes erő, mint a déli szél s a villanytaszítás, érte léggömbünket, vagy annak kellett volna történni, hogy a megszorított léggömbből az alsó nyiláson minden gáz kifut, vagy annak, hogy a megszorított léggömb a gáz rugalmassága által mindaddig magasabbra száll fel, a míg a két ellentétes taszítás tart.

Mi egyszerre tapasztaltuk a föld vonzerejét s a föld eltaszító erejét. Mi voltunk az első halandók, a kiknek megadatott, hogy a föld eltaszítja őket magától.

Túl azon a fokon, a honnan Glaisher ájultan jött alá: 12,000 méternyire a föld felett, tehát oly magasban, mintha a Csimborasszót megkoronáznák a Mont-Blanccal, értük el a nyugpontot, a melyen emelkedésünk megszünt.

Az északfény skárlát fénykévéi messze túl ragyogtak fejünk felett; a fél eget látszottak azok bekalandozni, s néha a «Vega»-ig ellobogtak, de léggömbünk emelkedése megszünt.

A két ellentétes taszítás léggömbünknek olyan irányt adott, mely azt a szélfordulóba hozta bele.

Ha az egyik földgömbön déli szél fú, akkor a másikon északi szélnek kell fúni. Ez a légegyensúly törvénye.

Éjfél előtt egy órakor megszüntek hajóköteleink fütyülni, s nem éreztük többé a kinzó szelet, ámbár az északfény -84- még egyre lövellte sugarait szerteszét. Hogy taszító erejét folyvást gyakorolta ránk, azt azon sebességből itélhettük meg, melylyel az alattunk lévő jéghegyeket, jégtorlaszokat egymás után eltünni láttuk. Most már két mozderő vitt bennünket: az északfény s az északi szél.

Az egész alattunk levő holt ország túlvilági fényben úszott. A partok jégcsipkéi rózsafüzéreknek látszottak, s a jégcsúcsok mint égő tűzhegyek lángoltak. Hévmérőnk, a szertelen magasság daczára, nem mutatott külömbséget. Hogy ez az északfény befolyása volt, arról bizonyossá lettünk nem sokára.

Mert a mint éjfél után két órakor az északfény egyszerre lelohadt: oly metsző hideg támadta meg bőrünket, a milyet még eddig nem éreztünk.

És azzal egyidejüleg sebesen kezdtünk esni lefelé e kényszerített magasságból. Másodperczenkint hatszáz lábnyi gyorsasággal közeledtünk a földhöz.

Ki nem birnám fejezni azt a visszás érzést, a mi e lefelé hullás perczeiben erőt vett rajtam. Valami volt abban az embergyülöletből, a világutálatból. Tehát ismét vissza kell esnünk e gyönyörteljes égből, ez isteni magasból a sárba, az emberek közé, kik egymást gyilkolják, kik bálványokat imádnak!

Ah, föld! sár! emberek! Jöttek aztán hosszú órák, a midőn kétségbeesve imádkoztam, hogy lássak még egyszer ilyen sáros földet, ilyen emberarczokat.

A föld sugarai kitaszítottak bennünket az atlanti tengerre. A virradat az ég és az oceán képét mutatta előttünk.

Már említém, hogy onnan felülről a föld felszíne nem gömbnek, hanem teknőnek látszik. A tenger fölött még nagyobb lesz e csalódás; mi úgy láttuk magunkat lebegni, mintha két végtelen üvegharang közé volnánk kárhozva, miknek szélei a láthatáron egybeforrnak: egyik az ég, másik a tenger.

Már három éjszakát teljes álmatlanságban töltöttünk, élelmi szereinket csak pár napi szükségletre számítottuk, s most előttünk egy olyan irányú út, a melyen ha semmi nem történnék is velünk, a míg a legközelebbi partot elérhetjük, beletelik egy hét. Hajónkat irányozni nem tudjuk, a szél hosszában visz bennünket délnek. S a mellett a fagyasztó hideg. És ha testi életműszereink vasból volnának is, de a folytonos izgatottság, mely idegeinket zaklatja, az egymást felváltva követő világtünemények, az elviselhetlen nagyszerűség, ez mind nem emberi kedélynek való. Három ilyen nap és éjszaka elég arra, hogy az emberi lélek megőrüljön.

Egy kis hártyapapirra felirtuk eddigi élményeinket, a szélesség és hosszúság fokát, mely alatt e perczben vagyunk, hozzátettünk egy «adieut» s a levelet az utolsó postagalambunk farktollára húzva, útnak eresztettük azt.

Ez a galamb edzett amerikai faj volt; különben megfoghatlan lenne, hogy állta ki velünk együtt a jégsark alatti hideget?

Ez nem esett le mint a többiek, hanem inkább felfelé repült a légben s nehányszor körülczirkálva léggömbünket, utoljára leszállt a léggömbre, s ott maradt.

Valóban a galamb el nem mozdult délig sem a léggömb tetejéről. Akkor megszántam, felmásztam érte a kötélhálózaton, s megfogtam és újra visszatettem a fészkébe.

Nem tudtuk többé, haladunk-e? lassan-e, vagy sebesen? vagy egy helyben függünk e vigasztalan kettős concav üvegharang közepén? A tengernek ez a része az atlanti hajójáráson kivül esik s a skandinav partjáró hajók ennyire már ki nem tévednek.

Délután a láthatár homályosodni kezdett, az ég sápadt volt felettünk; a nap tányéra elveszté tündöklését, a láthatár -86- szélén úgy látszott rezgeni a tenger, mintha épen ott nagy hullámokat hányna, pedig sima volt mint a tükör.

Ez órában 3700 méternyi magasban voltunk. – Aerostatunk a mult éji küzdelemben mégis sok gázt veszthetett.

Valóban. Felettünk, mintha tükörből nézne le ránk, látszott a hullámzó tenger, s e tenger habjai közt vitorlázott egy kétárboczos gőzös, árboczhegyeivel lefelé fordulva, oly nagyságban, mintha a természetben egy kilométernyire volna tőlünk.

Bámulva néztük e tüneményes fata morganát, mely sokáig ott libegett fejünk felett, s csak akkor tünt el, mikor az ég sápadt párázata bárányfelhőrétegekké kezdett szakadozni.

Akkor láttuk meg az első hajót a láthatáron; távcsöveink meggyőztek bennünket felőle, hogy ugyanazon kétárboczos gőzös az, melynek fata morganaja kisértett nem rég a fejünk felett.

A hajó útja a mienket látszott keresztülszelni; ő használhatta az ellenkező szelet is s voltak lapátkerekei.

Valószinüleg annak a hajónak az utasai is látnak nemsokára minket a légben repülni – s majd azután jön egy óra, a melyben ők fogják mondani: ah, ha fölmehetnénk hozzájok, ha ott lehetnénk e léggömbben!

A léggömb tafotáján valahol repedés támadt s most a résen át a gáz kezd elillanni, s apró fehér felhőcskék alakjában maradoz el mögöttünk. -87-

Én hirtelen felmásztam a kötélzeten, hogy a készen tartott enyves folttal betakarjam a szakadást, a mi nagyon nehezen ment, mert az enyv a hidegben nem fogott. Kénytelen voltam a foltot a repedés fölé sodronyokkal erősíteni meg, mik a dugóhuzó mintájára vannak csavarva s a két szöveten keresztülfúrva, azt összetartják. Ez ugyan nem zárt hermetice, s léggömbünk azután is csak pipázott, de legalább meg voltunk óva a léggömb szétpattanásától.

A mint az éj leszállt, az ég meg kezdett telni felhőkkel. Óriási fekete cumulusok futottak velünk versenyt: alattunk, felettünk járva.

Ha eddig némaság vett bennünket körül, lett hangverseny ezután. Valami oly pokolian túlvilági zenét, minő a viharkorbácsolta tenger harsogása, a léghajó magasából hallgatva, a világ minden mæstrója sem birna kigondolni.

Ütenyre hangzik az, mintha a mennydörgés dobverője játszanék üvegcarillonon. (Egymás fölé akasztott üvegharangok, mint a chinai tamtam, mint a japáni gong, milliószor nagyított kiadásban.)

Ez a szakadatlan zengése az alattunk felzavart irtóztató viztömegnek valami őrülésre vezető zene volt!

Mi ide fenn olyan csendben ültünk, melyhez hasonlót sem Nizza, sam Kairó, sem Biarritz szélcsendes napjai nem mutatnak.

Most már érzettem Flammarion állítását, a ki azt mondta, hogy egy léghajózás alatt leghevesebb grippéje elmult: a léghajó a szélcsend hazája.

A vihar nem járt villamos zivatarral, mint nem szokott ez időben soha. A napéjegyen viharai villámtalanok. -88-

Annál inkább meglepett bennünket, midőn reggel öt óra felé egymást követő villanások zavarták meg az éji sötétet.

E villanások alulról jöttek s perczek mulva tompa taszító dördület követte azokat.

– Ezek egy hajó vészlövései, mely a viharban léket kapott! mondá Dalton.

Az ég tele volt csoportfelhőkkel, mik közül kerékküllő formán törtek ki a nap sugarai.

A légáramlat oly hullámokat vetett, mikben mi hol 800, hol 1600 méternyi magasban libegtünk, épen úgy, mintha a tengeren úsznánk s a hullámveréssel egyenlő ringást követett a tenger. Egyik folyadék a másik hatása alatt.

A tenger hullámai mértföldnyi hosszú barázdákban tornyosultak magasra, fehér tajtékkal koszoruzva gerinczeiken, s a vizhegyeken, völgyeken keresztül himbálódott egy jármű, hol felemelkedve, hol alászállva a hullámtorlaton. Valószinüleg ugyanaz, melynek vészlövései villogtak szét a vizsivatagban hajnal előtt. Kiváncsiak voltunk távcsöveinkkel közelébb hozni az emberlakta töredékeny alkotmányt. Egy gőzös volt az, két árboczos. Talán ugyanaz, melynek képét a fata morgana mutatta. Hanem a két árboczról már le volt tépve minden vitorlafa, s a kémény nem füstölgött többé.

Mint említém, a lég is hullámzott, a tenger is hullámzott. Egyszer a tenger hulláma oly magasra emelkedett, s a lég hulláma oly mélyen lenyomta hajónkat, hogy azt kelle hinnünk, most mindjárt összetalálkozunk.

Egy ilyen pillanatában a kölcsönös hullámvonal megközelítésnek oly közelségbe jutottunk az alattunk hánykodó hajóhoz, hogy a födélzeten elszórt emberalakokat kivehettük rajta. Alig voltunk egymástól 300 méternyire. -89-

Egy fehér ruhás női alak, ki egy árboczkötélbe fogózott s a födélzeten hevert, mindkettőnk figyelmét megragadta.

A következő percz a hullámvölgybe sülyeszté a hajót s léggömbünket ezer méternyire ragadta tőle.

– Eh bien! kiáltá Dalton, ha még egyszer összetalálkozunk e hajóval, annak a fehér hölgynek kezemet fogom nyujtani s felragadom ide hozzánk.

A hajót és a fehér hölgyet ugyan mi többé sehol sem láttuk. Azok elmerültek valahol a tenger végtelenében, hanem Dalton rajongása megmaradt. E percztől kezdve elkezdett folyton fecsegni, ábrándozni, a mi szokása ellen volt; mindenütt a fehér hölgyet látta maga előtt s verseket kezdett neki mondani.

Nem volna csoda. Ilyen négy nap, négy éjjel minden emberi ideget képes elviselni.

A szokatlan, a nagyszerű, a borzalmas, a szédítő nála a psychiatria életműszereit támadta meg. Rajongott. Deklamált. Felállt a csónakban Alfred Musset-től verseket szavalni, s leszórt magáról minden meleg öltönyt. Nem fázott.

Én rám pedig az ellenkező hatása volt a viszontagságoknak. Én józan voltam. (Hiszen semmi borszeszt nem ittunk, hogy el ne aludjunk.) Hanem tagjaimat fogta el valami kimondhatlan zsibbadás. Száztíz óra óta nem aludtam már.

Délután négy óra felé, mikor a nap épen lemenőben volt a tenger szélén, még egy elragadó látvány jött felfokozni ideggyötrő felmagasztaltságunkat.

A lemenő nap a felső felhőkárpítot világította meg izzó tűzfénynyel; s ennek a ragyogásnak a visszfénye bezománczozta az alattunk úszó felhőcsoportot. -90-

Olyan volt az utóbbi, mint egy örvény csupa rózsákból; egy véghetetlen mélység, melynek minden atomja sugárzik.

Minden léghajós bizonyítja, hogy azon perczben, melyben a felhőket látja maga alatt úszni, valami magnetikus láz veszi elő, valami kisértő vágy lelépni a rózsaszínű hóba, a csábító szirtekre, belemélyedni e piros hófuvatagba, leugrani a csónakból.

Én is éreztem e vágyat mindannyiszor, midőn léghajóban jártam. Azt mondják, a föld vonzereje az. Tán az emberi test szerelme a földhöz.

Egyszer csak azt láttam, hogy Dalton felugrik a csónak szélébe s onnan kezd el szavalni a rózsaszinű örvény felé.

– Ott van ő, ott nyujtja felém a kezét. No még feljebb! Ide! Ide! Fogózzál belém.

Oda akartam hozzá ugrani, hogy megfogjam, s úgy éreztem, hogy lábaim nem mozdulnak. Fel akartam emelkedni balkezemre, s karom tehetetlen volt. Jobbomat akartam mozdítani. Az is bénult volt. Kiáltani akartam rá. És nyelvem nem adott hangot. El voltam ájulva; de szemeim még láttak, még ébren voltak és füleim még hallottak.

Kellett hallanom, mint kiáltja Dalton: «jövök, jövök!» s aztán kellett látnom, mint szökik le a magasból egyszerre.

Azután következett, hogy elveszítsem hallásomat. A tenger zúgását nem hallottam már.

És még mindig teljes eszméletemnél voltam. Tudtam, hol vagyok, mi történik velem.

Egyszer aztán elkezdtem nem is érezni. A hideg nem csípte már arczomat. S még mindig eszméltem.

Utolsó gondolatom az volt, hogy most Dalton leugrása -91- által egyszerre fele terhével megkönnyült a csónak s annálfogva az ismét fel fog menni a magasabb légkörökbe. Ott megfagyok. És azután a gazdátlan léggömb fog járni az ürben, egy halottat hordva magával, ki tudja meddig.

Utoljára aztán eszméletemet is elvesztettem, s az álomnak, a dermedésnek, mely rám nehezedett, nem voltak álomlátásai.

A legelső külhatás, melyet ismét megéreztem, az volt, hogy arczom bőrét ezer hegyes tű szurdalja.

A csipkedő inger egyre nőtt, egész testem érezte azt, s egyszer csak megnyilt hallásom.

Ah, az a halálból ébredés legboldogabb érzete, mikor a süketség elmulik, s megjön a hang érzete.

Valami egyhangú zajt hallottam alulról felzengeni. Mint mikor egy mocsárban millió béka brekeg éjszaka.

Ekkor egy új hang tört fel alulról, mely mint a galvani ütés megrázta dermedt idegeimet.

Az ércz hangja valóban oly hatással volt dermedésemre, mint a villanyfolyamé, mely a halottat torzképek fintorítására készti; felnyitottam szemeimet, láttam.

Megtudtam az okát, mi izgatja testem felszinét tűszúrásként. Egészen be voltam fedve apró, vékony, hegyes kristályokkal, miket egy hófelhő takarhatott rám. Ez izgató hóréteg óvott meg a megfagyástól. Ez hozott életre ismét.

S az angelus ringó kondulásai rezegtek fülemben. Föld van alattam! S én nem tudok rá leszállni! Itt van mellettem a zsinór, mely a léggömb szellentyűjét felnyitja, hogy -92- a gáz kiszabaduljon és a léghajó földre szálljon s én nem vagyok képes azt megrántani.

– Ah, te Isten bogárkája! Mi izenetet hoztál nekem onnan a földről? Már nem messze kell lennem a földtől!

Összpontosítám minden akaratomat, s az akarat ereje győzött a bénuláson. Annyira vittem, hogy derekamat meg birtam hajtani. A szelep zsinórjához közel jutottam; azt megragadtam fogaimmal, s úgy rántottam egyet rajta.

Az előttem függő légsúlymérő mutatta, hogy esünk lefelé; már csak 600 meternyire vagyunk a föld felett s perczenkint 20 meterrel szállunk csendesen.

A zsilipet ismét vissza kellett eresztenem. Hiszen a horgonykivetés nélkül össze fog törni a földön végighurczolóléggömb.

Elkezdtem a csónakba esett hóval dörzsölni balkezemet, míg ujjaim merevedése kiengedt. Azután a jobb kezemet. De lábaim még meg voltak zsibbadva.

Egy helyen egy csoport tarka lepkén repültem keresztül, mik ilyenkor párosodnak a légben.

Volt már annyi erőm, hogy a párkányra felkapaszkodjam. Az a tenger, melyben úsztunk, egy nyárfaerdő lombja volt, olyan sima és egyenes, mint egy tó felszine: a nyargaló léggömb végigvontatta benne csónakomat.

Végre annyi erőm volt már, hogy a vasmacska karikáját kiakaszthassam, s levessem azt a földre.

A horgony megakadt a fák ágaiban, ürült léggömböm -93- belecsapta magát a sudarakba, mik szétlyukasztották s csónakom fennakadt kötelékeinél fogva egy óriási jegenyén.

Nemsokára egy borotvált arcz, bőrsipkában emelkedett ki csónakom párkánya mellett, kurta pipáját szájában tartva.

A pont, a hol léghajóm öt napi utazás után leesett, Friderixtown környéke volt New-Braunschweig tartományban; az É. Sz. 46 és a Ny. H. 67 alatt. Ezerötven tengeri mérföldnyire a párisi meridiánustól.

A CSIGÁK REGÉNYE.

I. A LEGRÉGIBB ÚR.

Ő élt, mikor még senki sem élt a földön. Rettenetes nagy joga van ehez a földhez.

A milyen mélyen artézi kút furója lehat, mindenütt ott találja halottait, iszonytató mennyiségben, egészen a legalsó gránitképletig.

A közvetlenül alattunk levő földréteg is az övé. Páris városának minden háza csigamaradványokból épült. A pesti kőbányában nem rég készült óriási vízvezetéki medencze tiz tömör csigaréteg közé van leásva; az ölnyi vastag rétegekben nincs atom, mely ne csigamaradvány volna.

De nem csak több ezeréves halottaik, hanem több ezeréves élőik is vannak a csigáknak.

Négy év előtt, mikor Északamerikában az Erie szabályozásánál egy árkot ástak, Utica város alatt a munkások 49 lábnyi mélységben a holt földek alatt egy egész réteg csigacsoportot találtak, az «unio purpurea» fájából, mely még élt, a vízben kinyitotta csészéit és mozgott. A munkások többet megsütöttek belőle és megették. Jó lehetett. Az özönvízből fenmaradt csemege!

Erdélyben, a zarándmegyei havasok csoportjában, közel -95- Vidrához, van egy nagy dolomit-hegy, mely nem egyéb, mint egyetlen óriási csigatorlasz. Kalapnagyságú, gyönyörüen csavarodott goniatitesek, torony alakú cerithiumok, kosszarvidomú ammontülkök vannak odafagyva a kő közé, maga is kő mindegyik. Mikor a vidrai kunyhó kapubálványát kifaragják e kőből, ott látszanak az oldalán ezek a nagyszerű hieroglyphjai az időtlen időnek.

Hajh, mikor még ezen bércz fölött a tenger zúgott, melynek partja lehetett a Bihar bérczlánczolat!

De ne ijeszszük az érzékenyszivű olvasót vízözön előtti történetekkel; hanem mondjunk vidámabb meséket, a hogy megigértük.

II. A TENGER PILLANGÓI.

Mikor az egyenlítői nap keresztülsüti azt a sok ölnyi mélyen átlátszó kék vizet, melyet nem zavar meg az iszap, mint a folyót, a víz sugártörése csalóka csábbal hozza közel a tenger fenekét. Egy végtelen virágágyat látunk, mely fölött pillangó-sereg él és mozog.

Már régóta úgy híjják azokat, hogy «a tenger pillangói». Kétezer év előtti költők nevezték el őket így. Hiszen már ezek a költők maguk is petrefactumok, ezektől már plagiálni szabad, sőt gyüjteményezői feladat.

Gyöngyörű állatok! A természet kedvencz gyermekei; a teremtőerő fantáziájának kimeríthetlen álma!

Mennyiféle alak, minő csodás sokszerüség az idomokban, mily szinpompa! A halyotisok (tengeri fülek) szivárványos kelyle aranynyal áttörve, vagy rózsapiros háta ezüsttel hímezve, vagy ezüst paizsa fekete csikokkal sávolyozva; a bodros csipkefőkötő alaku murex fajok, biborpiros szájjal; a Dávidhárfa felhúrozott márványos héjával; a turbo chrysostomus fűzöld koronájával, aranytól ragyogó öblével; a hatujjú pteroceras, mint egy roppant fésü kék szakállu tritonok számára, s annak egy kisebb -96- narancsszín faja, a nereidák kontyát feltűzni olyan alkalmas; az égő kemenczeszájhoz hasonló cassis rufus, s a pettyes cypraeak ezernyi népe; a királyköpenyes pecten pallium, a czebracsikos nautilus pompilius és rokona, a hófehér, gyöngéd argonautilus, a csokoládszín unio nigra; a tarkabarka lópata (hyppopus maculatus); az óriási strombus gygas, a hajnal minden színével öblében; s aztán egy csoport fehér alak mindenféle fajból, miket az emberi gyöngédség a «szűz» melléknévvel ruházott fel: pecten virgo, conus virgo, strombus virgo, murex virgo, a miken tévedésből sincs egy más szinü folt; valamint nem téveszti el a conus litteratus (az irástudó czövek) a maga dolgát soha. Alakja, mint az összecsukott tulipáné, hófehér; körül tiz sor fekete ékirás (runa), akkor következik egy sor sárga pont; azután ismét tiz sor fekete runairás, s végül két sor samaritanus betü: Ghimel, Jodh, Lamed, Nun, stb. szép világosan kiirva. Elolvashatja, a ki ért samaritanusul és csiganyelven.

Ha charlatánkodni akarnék, azt mondhatnám, hogy ezt az egész történetet a conus litteratusok krónikáiból olvastam. De hát minek tegyem? Úgy is elhiszi a tisztelt közönség, ha látja hogy igaz. Hogy a samaritánus betük ott vannak az irástudó czövek csigaházán, arról mindenki szemeivel meggyőződhetik a legelső természettani muzeumban; hanem a csigát hegyével lefelé kell fordítani, minthogy tudvalevő dolog, hogy a csigák mind balról jobbra csavarodnak kifelé (egy pár hitszegő fajt kivéve), s így azt irást jobbról balra kel nézni, mivel hogy az keleti nyelv.

Mikor a tengerfeneket átmelegíti a nap, s a nappal élő csigák kitárják belső alkatrészeiket, az a tündéri ragyogvány! Az élő kagyló és csiga teste bársony, kihímezve drágakövekkel; telerajzolva szines erekkel, a liliomok színpompája, a tulipánok lángolása, a lepkeszárnyak -97- mozaikja, a drágakövek ragyogványa egyesítve szétterülő köpenyeiken, mozgó csápjaikon, hajlékony orrmányaikon; s mikor a szűz Argonautilus hófehér menyasszonyi házával felemelkedik a csendes tengerszínre, s e csipkefinom reczés köntöséből kiereszti először hosszú skárlát csápjait, mik biborpettyekkel vannak végiggombozva, s azután hanyatteresztve fehér házát, mint egy csónakot, kifeszíti gyöngéd finom rózsaszínű köpenyét, mint egy vitorlát s míg a szellő csendesen sikamlatja tovább a víz színén, hat lábával kormányoz és evez, s másik két csápját, lapos végeivel, mint két napernyőt, tartja feje fölé, akkor tünik ki, hogy az a csigák divathölgye.

Sőt legczifrábbak azok, a kiknek semmi házuk sincsen; minő a Cranchia, melynek hat karját egy biborvörös fátyol fogja össze, hat sor zafirkék gombbal boglározva; karjain, testén aranyszín foltok, minden folt ultramarin kékkel szegve; a test maga fahéjszin bibor pontokkal behintve, mintha hímezve volna.

Ezek szökellnek, repülnek a vizekben; keresik tápszereiket, s viszont futnak azok elől, melyek ő rájuk vadásznak.

Testvéreik a «kalappuhányok», a vizben libegő minden színű harangok, diadémok, koronák, miknek lecsüngő lánczai mintha virágfüzérek, gabonakalászok volnának, pedig fogócsápok.

Ott vonaglanak el közöttük a szalagpuhányok: a gyönyörű «Venusöv» széles kék és sárga szegélyű selyemszalag, mely sebesen úszik.

Az Atalanta és Clio repülnek valóságos szárnyakkal ellátva, a Limacina evez, a Janthina egy gyönyörű sötét lilaszín házú csiga, léggömbön utazik. Nyálából léggömböt csinál, azon felemelkedik a víz szinére és úgy úszik az önkényt alkotott buborékhoz kötve. A Litiopa valami korallhoz hozzáköt egy fonalat s azon függve, lebeg a vízben alá s fel, mint a pók. A Trigonium és a Pecten csészéiket hirtelen szétcsapva ugranak; ölnyi magasra tudnak szökellni -98- a víz felett. S van egy csodálatos csigafaj: a Pyrozoma (lánghüvely), száz meg száz hosszú kis csiga egy közösen épített hüvelybe ragadva; a hány annyi szinű, kék, sárga veres, zöld, és mindannyi egyszerre egy ütenyre taszit a vizen s e lökéstől a közös lakhely versenyt úszik a halakkal. A nyolczlábú csápjaival löki magát s háttal úszik előre. Van egy igen szép válfaja, a «camaeleon», a színváltoztató: ha megijed, elzöldül, ha megharagszik, piros lesz, s ha üldözi erősebb ellenség, hirtelen sötétbarna tintát lövell szét s míg azzal maga körül elhomályosítja a vizet, a zavarosban elmenekül.

S e repkedő pillangók alatt a tenger fenekén ott nyilnak a tenger virágai, az egy helyben álló kagylók. De azokról már külön beszéljünk.

III. A TENGER VIRÁGAI.

A tengerfenék földe több teremtő erővel bir, mint a szárazföld szine. Az ő növényei nem tengnek, hanem élnek. A korallerdő minden ágacskájának hegyében egy állat lakik, egy állat, mely eszik és épít. A kertek, a miket építenek, kiemelkednek a tenger fenekéből a viz szinére s lesznek belőlük szigetek. És a mellett a korall mégis növény, a csigák, több faja rajtuk legelész; vannak csigák, a mik mint a szú, a fai féreg, oldalaikba furják magukat, mások csak a gyönge hajtásaikat rágják le, mint a hernyó.

Vannak növények, a mik állatokat esznek: az actiniák. Nevezik őket tengeri tulipánoknak, tengeri kökörcsineknek.

Egy tökéletes tulipán alak, hosszú szárral, melynek végén egy hatszirmú virágkehely van, éppen úgy szétnyiló, összecsukódó, mint a tulipán; szineiben épen oly változatos; kék, sárga, piros, kivül gyöngyökkel rakott, mint egy csinált virág. -99-

Ez a virágkehely egyúttal fej, mely gondolkozik, száj, mely harap, gyomor, mely emészt, és anya, mely szül.

Mikor kinyitja szirmait, tarkabarka csápok emelkednek ki belőle, mint virágkehelyből a hímszálak. Azokra odacsábulnak az apró halacskák, az úszó puhányok, a tengeri pókok és kicsi fejlábosok; azt hiszik prédát kaptak, s mikor megérintik, a tengeri tulipán egyszerre összezárja szirmait. Bőrből vannak azok, a legkeményebb, szivósabb bőrből; mint a kaucsuk szorítása, olyan erő az, mely prédáját összesajtolja, kiszivja nedvét, s mikor csak a csontja, meg a héja maradt, akkor kiveti a maradványt, kifordítva egész tulipánját. S a mint akkor a sokszinű csápok kidudorodnak, a tengeri teljes mákvirág lesz; gyönyörübb mindazoknál, a miket valaha kertészek termesztettek.

Néha pedig sokáig zárva marad az actinia; mint a költő, a ki új művén dolgozik. Fiait nemzi, költi és szoptatja egyszerre. Midőn kinyilik s kifelé fordítja kelyhe belsejét, egy csoport élő Actinia ömlik ki belőle, a mik a hova hullanak, rögtön gyökeret vernek s elkezdenek nőni. Az actiniát táplálja gyökere a földből, mint növényt, s virágja a vízből, mint állatot. És a mint új nemzedékét lerakta az actinia, akkor odább megy s fiainak hagyja a régi telepet. A földbe, a csigahéjakba vert gyökere fogva tartja: ő azonban addig húzza magát ruganyos testével, míg leszakítja szárát gyökereiről s odább vonaglik. A letépett gyökérből új actinia hajt ki, a vándor tulipán pedig valahol egy gazdagabb osztrigatelepig vánszorogva, ott új gyökeret ver, s szivós virággyomrával olyan szépen fellegeli maga körül a menekülni nem tudó osztrigákat, hogy csak a kiköpött üres héjaik vannak körüle.

Most egy lépéssel odább megy a teremtő természet; a virágtól, mely eszik és vándorol, átlép az állatok országába, melyek a földhöz vannak kötve s nem tudnak helyeikből megmozdulni. Ezek mind állatevők; a növény helyükbe nem megy, ők pedig nem tudják azt felkeresni. Némelyiknek két teknője van, miket széttár, s kétfelé -100- nyiló változatos alakja pompázó szinekben takarja el teknőit. Virágok ezek is pompájukra nézve. Némelyiknek gyökere is van, szakálla, melylyel odaköti magát a tengerfenékhez, másnak hosszú tövisei. A spondilus regius királypiros teknője narancsveres nyelvekkel van felfegyverezve; a Venus Dione ajkpiros héjai hosszú szálakat eresztenek: az egész csiga összecsukva a legidealisabb alakzat. A tökéletes szivalakú cardium cardissa mély rovátkáival az iszapba ássa magát. Az aspergillumok hosszú csövet furnak le a tengerfenékbe, viztölcséren szíják a táplálékot; a solen siliqua barlangot ás az iszapba s a lithodomus a sziklába fur házat. A Lima koralldarabokból épít magának várat, miket selyemmel köt össze. Aztán vannak, a miknek csak egy teknőjük van: a patellák, fissurellák, a mik megint úgy oda tudják magukat színi a sziklákhoz, hogy onnan semmi erővel le nem lehet őket választani, csak összetörni. Ezek a tengerfenék állatvirágai s virágállatjai.

Van egy igen szépfajta puhány, melyet nem rég fedeztek föl, az euplecteia aspergillum: az egy hengert sző magának selyemszálakból, mintegy lábnyi hosszút, oly rendes szövéssel, mintha női remekmű volna, az egyik végére divatos «frivolität» van horgacsolva. A nálam levő példányt élő korában valami erőszak kilyukasztotta; azt a lyukat a csiga oly finoman beöltögette, mint a hogy lyukas harisnyát szokás betópolni. Ha ránézünk, azt hiszszük, selyem, s ha megfogjuk, akkor érezzük, hogy «kő». A tűzben meg nem ég.

IV. A TENGER LÁMPÁSAI.

A mint az éj közelít, a tengerfenék annál jobban megelevenedik. A nappal a csigák éje: akkor alusznak; a legtöbb csiga éjjel eszik.

Miről tudják meg a nap felkeltét? Mikor a legtöbbnek nincsen szeme, a világosságot nem látja: mégis megérzi. -101-

Vannak fénybogarai is a tengernek, a Cleodora szökell a tengerfenéken, a Phosphorax csillámlik a kövek között; de mi ennek a fénye a pyrosomáéhoz? E csoport állat, a mint az éj beáll, mint a tengerek futó csillaga futja be egyenes vonallal a hullámokat, azurkék fényt hagyva nyomában, mint az éji futó csillag. Közelről hasonlít egy fehérré tüzesített úszó vasdarabhoz. Sápadt zöld fénynyel terjengeti csápjait a Loligo; s a Pholas Dactylusról azt mondják, hogy fénye oly tartós, hogy mikor valaki megeszi, a száján keresztül világít; s ha egy sötét szobában egy pohár vizbe teszik, az a viz fehér tejhez lesz hasonló.

És aztán, mikor a napéjegyen éjszakáin előjönnek a kalappuhányok, ezek a csodaalkotásu remekei a teremtő tengernek: úszó koronák, menyasszonykoszoruk, főkötők, hólyagos kulacsok, süvegek; csüngő füzérekkel, hosszú szalagokkal, némelyik borzas bozontos bokrétával; és valamennyi oly finomtestű mint a papir, mint hártya, és puha, mint a kocsonya; mégis félelme minden úszó állatnak. Ők azokkal a finom szalagokkal félfontos halakat ragadnak meg és nedvüket kiszívják. Őket pedig nem meri bántani sem állat, sem ember, mert a ki hozzájuk ér, mintha tüzet fogott volna meg, hólyag támad minden érintése után. Ezért nevezik őket tengeri csalánoknak. Pedig nem növények. Ezek világítják be aztán a tengert harmincz lábnyi mélységre. Ott látni őket, a mint rezegve haladnak a viz alatt, mint a bolygó fény, ölnyi távolra bevilágítva maguk körül a hullámot.

A meduza phosphorescens világa oly erős, hogy ha darabokba tépik s a tengerbe hajítják, egyes darabjai mint hulló tűzsziporkák szállnak a mélybe alá, s ha vizet öntenek a kifogott Meduzára, annak a cseppjei, mint gyémántdarabok sziporkáznak szerte szét róla; s a ki abba a vizbe dugja a kezét, melyben sokáig álltak, a keze, mintha ezüsttel volna bevonva, úgy világit.

V. A TRIDACNA GYGAS ÉS A POLYPUS MAXIMUS TÖRTÉNETE.

Museumaink malacologiai osztályában látunk egy-egy roppant csigamedenczét, melyet megemelni férfinak is dolgot ád; szebb példányai két-három mázsát nyomnak.

Az óriás kagyló tiszta hófehér, kivül és belül zománczczal bevonva, mintha chinai porczellán volna, s e medencze szétsugárzó vastag rovátkái ugyanazon porczellán fehér anyagból készült finom csipkesorokkal vannak befedve; olyan az, mintha egy kecskeméti főkötő volna, körülbodrozva borotvaéles és hártyafinom szalagfodrokkal.

A muzemőr figyelmeztet rá, hogy az egyike a legszebb kagylóknak, becses példány, darabja százötven tallér ezüstben. A másik része a csigának, mert két hasonló egymásba illő teknőből áll, a párisi szent Sulpicius templomban mint keresztelőmedencze szolgál, a kegyes XV. Lajos király ajándokából, ki azt viszont a velenczeiektől kapta. E kagylót minden nép nyelvén «szenteltviztartónak» nevezik. Lakik a Pápua szigetcsoport körüli tenger sziklás fenekén s életideje száz év!

Pedig ez hát még csak a csigának a csontja. Egy darab a pánczéljából a tengerek hősének. Milyen lehet még a hős maga, a ki bene lakik?

Oh, az tekintélyes egy tünemény! Mikor a függőleges napsugár keresztülvilágítja a két ölnyi mélyen átlátszó smaragdvizeket s a tengerfenék virágágyai kinyilnak, az élő mozgó virágok, a kagylók. A földi virágpompa megszégyenül a tengerfenék pazar fénye előtt. S ezek között a vizek Rafflesiája a Tridacna Gygas. Mikor szétnyitja a teknőjét s lassan kibontakoznak élő pompái.

Először egy sötétlilaszin köpeny duzzad elő, mely a mint felbomlik, piros czafrangokat ereszt a két szélen, mik hátracsapódnak a kagylómedencze párkányain, azután a közepén emelkedik ki két sor sárga gomb, egy-egy ragyogó -103- smaragdszin szemmel a közepén, lassankint két rózsaszin csillagot engedve tágulni; legvégre a köpeny hajlásaiból sokágú halaványsárga csápok bujnak elő s mozognak alá s fel a vizben, csalogatva oda a csába halakat.

Apró halak, ázalagok, tengeri férgek, holothurok odacsábulnak a fényes csalétekre, ellepik a kiterjesztett köpenyt; akkor az összehuzódik szépen, elfogja valamennyit s betakarítja a közös szájba: ez az a rózsaszinű csillag a középen; azután ismét kitárul a köpeny s folytatja munkáját, mely abból áll, hogy a tengerviz mészanyagát saját állatmézgájával egyesítve, a nagy porczellánmedenczének új párkányát folytassa. A köpeny két része külön magára végzi pontosan ezt a művet; külön dolgozik mindakettő, közös csak a száj, mely eszik. S a munkának oly pontosnak kell lenni, hogy összecsukódáskor a két teknő minden kis fodrozatával egymásba illjék, nehogy valami külellenség behatoljon a nyiláson.

A két medencze hátulján van aztán egy nagyobb nyilás, olyan forma, mint egy retek: ha valami ellenség hátával felfelé fordíthatná a Tridacnát, azon nyilásán át megölhetné könnyen. De van arról gondoskodva. E nyiláson át a Tridacna egy roppant vastag szakállat eresztett ki, olyan erőset mint a lószőr; ennek a szálaival odakötözte magát a sziklához. Olyan szilárdul fekszik ott, hogy helyéből sem hullámcsapás, sem ellenséges állatok rohama ki nem mozdíthatja. Mesés hazaszeretet, a mivel ragaszkodik a földhöz, a melyen született.

Más csiga szeret utazni; a Nautilus, ha a tenger fenekén van, hasra fekve mászik a lábaival; ha a tenger felszinén van, hanyatt fekve úszik velük; a Pleurotoma babilonica forogva halad, mint egy propeller, az Argonauta vitorlázik, a Sepia evez, a Mytilus ugrik, az Echinus mamilláris mankón jár; de a Tridacna gygas egy helyen marad selyem motringjával hozzákötve a földhöz. Ennek a selyem szakállnak a neve «byssos»; VIII. Leó pápának ilyen selyemből volt harisnyája. -104-

Azt a sarkot, melynél a két csigateknő egymáshoz ér, «zár»-nak nevezik s azt egy erős izom köti össze. Hogy milyen erős ez a kötőin, azt bizonyítják azok a vastag hajókötelek, a mik gyakran beletévednek a Tridacna teknőjébe s miket az összecsapódó éles paizsok úgy harapnak ketté, mintha éles balta vágta volna el.

Maga ez a zárizom tesz a Tridacnánál huszonöt fontot, a körül van neki fehér husa és sárga husa. A fehér husát úgy hijják a vadnépek, a kik megeszik, hogy «tehénhus». (Legyen neki az ő hitük szerint.) A sárga husát azonban elvetik, mert attól nem csak jóllakik, de meg is részegszik az ember s a vademberek még nem látják át ennek az előnyét.

Ebben a sárga husában terem az a hires drágakő, a minek Calapites a neve: szép fehér hosszukás kő; a chinaiak azt tudják róla, hogy a ki ilyen kőnek birtokában van, az igen meggazdagszik, csakhogy minden pénteken meg kell füstölni benzoéval. (Ez nem elhinni való). Az európaiak mást hisznek felőle: hogy az esős időt megérzi; olyankor apró vizgyöngyök verik ki.

Néha, mikor különös lelkesült állapotban van, a Tridacna elkezd éjjel villó fényben sugárzani a tenger fenekén s olyankor köröskörül megvilágítja a körüle települt balánokat, tengeri tulipánokat és tengeri csillagokat. Ezek azonban csak ünnepnapjai.

A Tridacnát a malajok Bia Garu-nak nevezik, a timorok Kemas-nak, a görögök Chamaenek hítták. Hogy ő maga hogyan nevezi magát, azt még eddigelé nem sikerült kiderítenünk, miután még mindig hiányával vagyunk egy csiganyelvszótárnak. Hanem, hogy a csigák egymás között beszélgetnek, sőt egymásnak szerelmes leveleket is küldöznek, az már tény, s majd más helyen bővebben fogunk róla értekezni.

Mint minden hatalmas lénynek, úgy a Tridacna Gygasnak is hatalmas ellenségei vannak: azok között legfélelmesebb a Polypus maximus.

Képzeljen magának valaki egy óriási dohányzacskót, -105- melynek bendője hat akós, czafrangjai pedig karvastagságuak, és két ölesek: e hosszú csápok két sor köpölylyel vannak ellátva, minden köpöly szája csontkemény karimával s minden karima görbe fogakkal. Az egész állatot sürű fekete szőr fedi. Mikor a tengerben egy úszó állatot megragad, nyolcz hosszú karját, mint az óriáskígyó tekercseit, körüle fonja, a köpölyök oda tapadnak az áldozat testéhez, fogaikkal belevágva magukat annak bőrébe, s odavonják azt a tengeri szörny ijesztő fejéhez, a fején még két erősebb karja van, azokkal odanyomja áldozatát a száj nyilásához. A száját olyan alakú fogak ékesítik, mint a papagáj csőre. S míg kiülő két rémséges szeme az odaszivott áldozatot kétségbe ejti, addig rettentő agyarai apróra morzsolva eresztik azt le iszonyú bendőjébe. Megöli a csigát és a tengeri pókot, daczára kemény pánczéljának.

Már Aristoteles ismerte e szörnyeteget, Homér megénekelte, Ovid hasonlatait kötötte hozzá, Plautus megemlékezett róla; s Plinius megörökítette annak ellenségeskedését a Tridacna Gygasszal, a mit még az ő idejében «Chama Titan»-nak neveztek.

Az ő zárizmának egyetlen összerántása elég, hogy a csodaszörnynek hozzányuló százfogú karját ketté harapja, s ha az a fejét oda találná dugni összecsapó paizsai közé, bizony fej nélkül menne tovább.

Hanem egy baja van a Tridacnának: az, hogy nem lát. A többi kagylóknak jó szemeik vannak, nála a szem alakja csak czifraság. A Tridacna vak.

Ha megtagadta a tengeri állatok leghatalmasabbikától -106- a látás tehetségét, kipótolta neki e mostohaságot az állatok legkisebbikének szövetségében, mely helyette lát és őrködik.

Ez a jó barát az «ősi csiga-őr». (Pinnotheres veterum.) Azért viseli ezt a nevet, mert már az ó-egyptomiak hieroglyphjaiban előjön: mint jelképe a fiai által gyámolított öregségnek; egy kicsiny rákalakú féreg egy nagy csigahéjban.

A csiga-őr olyan mint valami kis parányi rák, vagy skorpio. Igazi minoritás, ki soha majoritássá lenni nem törekszik.

A míg a lomha nagy test elterülve fekszik a tengeriszapban és építi az óriási teknőhéjon az új sugárutakat, a míg a kettős dualistikus köpönyeg mechanicus megszokással hárítja össze a begyűjtött táplálékot a közös száj örökké éhes üregébe, azalatt a kis csiga-őr éjjel-nappal őrködik jó és rossz események fölött. Ha beseperni való préda közelít, vagy gyilkos szándékú ellenség, a csiga-őr hirtelen egyet csíp a Tridacna érzékeny keblén éles ollójával. A Tridacna felkiált: «átkozott kellemetlen ember!» de egyidejüleg hirtelen összecsapja medenczepaizsait s akkor aztán, a mi közbeszorult, az meghalt; csak a csiga-őr marad élve.

Ő a Tridacna örökös figyelmeztetője: mert ámbár vannak a Tridacna Gygasnak saját kebléből kieresztett tapogató csápjai is, de azok mint minden küldiplomatia, csak arra valók, hogy a közelgő veszedelmet mindig egy nappal későbben jelentsék, mint mikor már a titkot valamennyi ujság mind kitrombitálta.

E csiga-őrön kívül vannak még a Tridacna Gygasnak mindenféle támogatói és tanácsadói, minők a Murex regius, a Spondilus imperialis, a Conus princeps és a Conus generalis, azután a Voluta musica, és a Conus literatus; nemkülönben a Mithra papalis és Mithra episcopalis; (magyarosítva: a királyi bogoncz, a császári tüskér, a herczegi czövek és a tábornokczövek; a zenésztekercs és a tudós -107- tekercs, a pápasüveg és a püspöksüveg), a kiknek és a velük összeköttetésbe kerülendő gyöngytermő Meleagrina, Venus Dione, szivárvány halyotis, pharaosüveg, argohajós, fehér kalapács, víztölcsér és gyöngyös özvegy, a mérges aplysia depilans s több más nevezetes jellemek összebonyolult sorából, hogy milyen nevezetes történet fog kifejlődni? azt majd meglátjuk a következő fejezetekben…

VI. A KÖLTŐ CSIGA S A KRITIKUS CSIGA.

Azt a szárazföldi költők maguk megmondják, a midőn egymás munkáit, – és néha a saját magukét is – «gyöngyöknek» nevezik.

A ki az igazi gyöngyöket készíti, az az igazi költő; és annak a neve Meleagrina margaritifera; gyöngytermő gyöngyér.

Mindenki ismeri a gyöngyházat. Viseljük gombjainkon, hölgyeink legyezőiken, díszbutorainkat rakatjuk ki vele. Ez a gyöngyérnek a háza.

Bœthius idejében azt hitték, hogy szent Iván éjszakáján feljönnek a gyöngyérek a tenger felszinére, kitárják csészéiket, az égi harmat beléjük hull, s e magas ihlettől származik kebleikben a remek költemény, a gyöngy.

Ezt a szép mesét sokan megénekelték: «Triesmain menyegzője», a «Harem Romanza», a «Filicaja gyöngye» szerencsésen felhasználták ezt az ötletet.

A harmat csak víz. Vízből még a szárazföldi poéták sem tudnak költeményt csinálni; ha még bor volna!

Már Apollonius valami reálisabb magyarázatot keresett. Szerinte a hajósok olajat töltenek a tengerre, a gyöngyér azt feliszsza, s akkor az olaj nedve változik át benne gyöngygyé.

De biz a ki ezt megpróbálta, az is elmondhatta, hogy -108- «oleum et operam perdidi». (Olaj és fáradság kárba veszett.)

Linné már közelebb találgatta. 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak, melyben meg volt irva a titka a mesterséges gyöngycsinálásnak. Az nem vette meg tőle a titkot; hanem megvette egy kereskedő, az megint eladta egy másik kereskedőnek, utoljára kisült a titok: a mi abból áll, hogy ha a kagylónak a héját kivülről megfúrják, a fúrás helyén a kagyló gyöngy idomú váladékot különít el, s ha testébe valami idegen tárgyat fúrnak be, azt gyöngyház-anyaggal vonja be. A chinaiak ezer évvel elébb tudták már ezt a titkot Linné előtt, s gyakorolták is széltében, csakhogy az ilyen mondvacsinált gyöngy olyan is aztán, mint az alkalmi költemény: – nincsen fénye.

Más természettudósok még közelebb találgatták s rájöttek, hogy van a gyöngyérnek egy ragaszkodó kritikusa: a vermetus; ez okozza a gyöngy születését.

Mi legyen ennek a magyar neve? Ejh, hisz ez a magyar nyelv úgy is Csáky-szalmája, az csinál bele új szavakat, a ki hozzáférhet: nevezzük el «kukacs»-nak; – vermes, kukacz: aztán meg hogy mindenbe bele szeret kukkantani.

A kukacs egészen hasonlít a földi gilisztához, csakhogy van neki egy kemény hüvelye, egy vékony cső, a miben ő épen elfér. Azt a csövet ő néha meg is csavargatja csigaalakra, mintha meg akarná rá tanítani a Scalaria Pretiosat, hogy milyennek kellene lenni a jól formált csigának.

De mindenekfelett kiválasztotta a kukacs figyelme tárgyául a gyöngyért. Annak a hátára rámászik, annak az oldalát lassacskán kifúrja, s a gyöngyházát iparkodik keresztültörni. A gyöngyér aztán, a mint veszi észre, hogy fúrják az oldalát, a veszélyeztetett helyre egyre-másra tömöríti a gyöngyház-anyagot. Lassankint dudorodás támad azon a helyen; kínjában, önvédelmében a gyöngyér előteremti a gyöngyöt. -109-

De hisz az még mindig nem gyöngy; mert csak fele van meg; a lapja oda van nőve a héjához, az alakja girbe-gurba.

Elvégre is meg kell nyugodni a természettudósoknak abban, hogy a gyöngyöt a meleagrina önszántából, maga jókedvéből teremti elő; független az mind az égi harmattól, mind a chinaiak ravaszságától, mind saját kritikusa szurdalásától; úgy terem, mint minden költemény: mint a csillagok maguk, titok marad az örökké.

Mert akár az egyik, akár a másik elmélet volna igaz, az következnék belőle, hogy minden csiga egyforma gyöngyöket teremt; de nem úgy van.

Mik azok a «kásagyöngyök», melyek a kereskedő szitáján áthullnak s miket latszámra vesztegetnek azokhoz a homéri, shakespeari óriásokhoz képest, mikből egyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott, százezer tallér értékűt; vagy a mi Rudolf császár koronájában volt, kis körte nagyságú, vagy X. Leo pápa gyöngyéhez, melyet ő szentsége 78 ezer tallérért vett; hogy ne menjünk vissza a mesés korszakig, a melyben a római úrihölgyek füleiben az «elenchos» csüngött, («megszégyenítő»); már tudniillik megszégyenítő azokra a szegényebb hölgyekre nézve, a kik hasonlóval nem pompázhattak; a milyenből Brutus anyjának, Serviliának, egy kétszáz hatvanötezer tallérértékű darabja volt. (Ilyen democrata én is szeretnék lenni.) Vagy a minők Cleopatra gyöngyei voltak, mikből az egyiket, a minek hatszázezer tallér volt az ára, eczetben felolvasztva Antonius egészségére áldomásul megitta; a másik gyöngyét pedig, mikor aztán megölte magát, a rómaiak kétfelé fürészelve, a capitoliumi Venus füleibe akasztották. De hát Claudius, Aesopusnak, a költőnek a fia, a kire az apja annyi gazdagságot hagyott, hogy nem tudott vele hová lenni, egyszer a vendégeinek egy tál gyöngyöt adatott fel s mindenkinek meg kellett belőle egyet enni. A legnagyobb gyöngye pedig a persa sahnak van, mely másfél hüvelyknyi magas, s másfél milliót ér – annak a kinek van. -110-

Már az csak világos, hogy ezeket a gyöngyöket olyan genialis gyöngyéreknek kellett előteremteni, a kik sem Linnétől nem tanulták, sem a Vermetustól, sem a siliquaria angvinától, sem a többi kritizáló furdancsoktól nem kérdezték: hogyan kell a gyöngyöt alkotni.

Hanem hát a csigák országában is úgy van, hogy a míg a gyöngy a meleagrina keblében van, addig azt fúróval furdalják, rákollóval szabdalják, iszappal bekeverik; csak ha egyszer már kimult, megrohadt, s valami idegen potentát kiszedte belőle a gyöngyöt, akkor aztán tartanak fölötte nagyszerű emlékbeszédet.

A gyöngyér a csigák hegedűse. A fehér gyöngyök, azok a szerelmi dalok, a feketék az elegiák; minden gyöngy egymásra tapadt rétegekből áll, melyek csillámlanak, mint a gyöngyház s átlátszóak, még a feketénél is; képzelhetni, hogy egy olyan dió nagyságú gyöngy micsoda? Az már egész históriai mű, a minek lapjai száz év óta szaporodtak fel. Vannak piros gyöngyök is; azok bizonyosan hősköltemények a csigák harczairól.

VII. A CSIGÁK HARCZAI.

Be ne csapd ennél a szónál a könyvet, kegyes olvasó, elfohászkodván magadat, hogy de már ez mégis erős tréfa: «harcz a csigák között!»

Mindenki ismeri azt a kerti csigabigát, a mi úton, útfélen mászkál; a lassúság és a postai közlekedés jelképe. Ez egy vakmerő állat, ha ellenségére talál.

Lister, hires malakolog, egyszer egy ilyen Helixet összezárt egy Arion aterrel, s a Helix megrohanta ellenfelét, széttépte és lehúzta a bőrét: «tántus animus est etiam pigerrimis animalibus!» így kiált fel erre a tudós. (Ily dühe van a legrestebb állatnak is!)

De vannak azután csigák is, melyek nagy gourmandok s helyébe mennek az áldozatnak, vadásznak rá, megtámadják, megküzdenek vele.

A Cypræának hét sor foga van a lágy husa között, s azon kezdi, hogy az ellenfelének leharapja vele az orrmányát, ha megkaphatja; a Conusnak a nyelvén vannak a fogai s fúrni tud velük.

A Bullának nincs külső fegyvere; neki csak egy köpönyege van, a mivel betakarja az ellenfelét, a kit meg akar törni; a gyomrában aztán van három kemény hegyes ék, azokkal, mint a diótörővel, feltöri a legyőzött csigaellenfél héját s úgy eszi ki belőle az áldozatot.

A Testacellus Scutulumnak van egy hosszú pányvája, melyet összetekergetve tartogat, mint az esti lepke a szivóját; mikor aztán áldozatához közel ér vele, hirtelen kiveti utána a pányvát, ráhurkolja a nyakára, mint a «lasso»-t, s úgy rántja be a gyomrába.

A Conus admiralis, a Conus generalis és a Conus princeps született katonai talentumok: ezredes, tábornok, admirál már a születése esztendejében. Az elsőnek szép kettős sárga szalagöve van a derekán, gyöngyökkel hímezve; a másodiknak csak egy soros; a princznek biborszínű egyenruhája van, rózsaszínű csíkokkal. Sokat tartanak arra, hogy a fegyverüket mindig magukkal hordják. Soha le sem feküsznek a nélkül.

Ott vannak azután a strombusok; azok között egy gyönyörű szép alak; kávébarna csigahéj, veres hajtókával: egészen a régi honvédek színe; tudós nyelven Diána fülének nevezik. -112-

Ez füge gyerek. Van neki egyetlen izmos hosszú orrmánya. Azzal ő oly keményen tud verekedni, hogy ha tíz-húsz ellenséges csiga közre kapja: egy percz mulva egy sem marad ottan, mind szétveri őket. Még ha ember találja is megfogni, olyat üt a kezére, hogy másnap is megérzi.

Szintén a harczoló csigák közé tartoznak a mithrák minden fajai: a papi süvegek.

Pompás alak. Hófehér csigaház, biborveres négyszögű foltokkal, s az utolsó három csavarodásán rendes ágbogok vannak nőve, úgy, hogy olyan az alakja, mint egy hármas korona; mint szent Péter helytartójának hármas koronája. Innen az elnevezés.

A többi mithrák is igen szépek: a püspöksüveg karmazsin foltokkal; a Mithra Pontificalis tarka márványozással; de hármas koronája egynek sincs. A Mithra Canonicalis meg már csak egészen fehér.

Egy hosszú hus-bot nyúlik ki a héjából, nagyobb mint az egész alak, a végén köralakban éles hegyes tövisekkel; a mikkel oly fájó sebeket tud ütni, hogy volt rá eset, hogy az ember, a ki megfogta, egy ütésébe belehalt.

Az a tulajdonsága van, hogy a ki megtalálta enni, annak nem marad a gyomrában. Ezért tisztelik nagyon és nem élnek vele.

Mikor aztán leszáll az éj, s előjőnek oduikból a csigák harczosai, akkor kezdődik a hősköltemény.

Az ellenfelére találó csiga kiölti hosszú csápjait, felborzolja szemölcseit, eltátja száját, kifelé fordítja fogait, előre szegzi sokfogú proboscidesét s rohan egymásra dühvel: addig küzd, míg a másik orrmányát leharaphatta; akkor aztán megöli. Leszakítja a farkát, letépi a fejét és kiszakítja -113- héjából. A győzelmes csiga kegyetlen. Addig fel sem kel az ellenfeléről, míg egészen meg nem ette. Væ victis!

Vannak azután okosabb csigák, a kik vegetarianusok levén, ők maguk nem fegyverkeznek, offensiv háború nincsen szándékukban: hanem azért jól tudják, hogy más husevőnek, ha egyszer étvágya támad, nem sok respektusa van a neutralisok iránt, azért ők a védelmi háborura vannak készen. Bölcs, előrelátó politikusok. Csigaházuk minden oldalát megrakják olyan kemény szurós tövisekkel, sarkantyúkkal, szarvakkal, hogy azokat sem a husevő csigák fajai, sem a nyolczkezű ölelései büntetlenül meg nem támadhatják. A Murex Regius úgy fel van bodrozva finom csipkefodrokkal, mint egy debreczeni főkötő, kívül ünnepi hófehér, belül feketével és biborpirossal van szépen feldiszítve: a Murex Radix pikkelyeket hegyez előre, mint az ananász: a Murex Tenuispina hegyes varrótűkkel borzolta fel a hátát, s még egy hosszú orrmányt is csinált magának fűrész alakra; abba a Loligonak beleakadni nincsen kedve, a Murex Cornutus egy veszedelmes hegyes egyszarvat nyujtott ki csigaháza folytatásául, s körül tizenegy sarkantyút vert az oldalába, valóságos monitor megtámadójára nézve; a Murex Adustus olyan, mint egy kővé vált bogáncs, s a Ricinula Horridát már a neve jellemzi: «borzasztó himboj» (pedig nem borzasztó): szép amethyst színű csiga, fehér tüskékkel; a Cymbium Armatum pedig szószerint «fegyveres csónak» eszméjét fejezi ki.

De vannak aztán mások, a kik az örök békét még ennél is tökéletesebben biztosították a maguk részére. Nem európai tractatusok által; nem a nagy hatalmak összes garantiája alá helyezve létüket; hanem egyszerüen az által, hogy olyan vastagra csinálták a házukat, hogy azt a leghatalmasabb tengeri állat sem képes összetörni, s a mellett kívülről bevonták oly fényes üvegmázzal, hogy azt sem a kukacsok, sem a furdancsok éles nyelveikkel ki nem birják kezdeni. Ezek a Turbók. Van nálam egy Turbo Pica -114- (szarka), szép fekete ökölnyi csiga, fehér szalagokkal; azt öt Fissurella támadta meg, most is hozzá vannak tapadva; de héját kikezdeni nem birták; pedig ezek a sziklát is kikoptatják ráspoly talpaikkal. Vannak óriásaik, mint a gyöngyházbelsejű Turbo Olearius; vannak luxust üző uraságaik, mint a Turbo Sarmaticus, melynek három héja van, a külső fényes fekete, az alatt egy fényes narancspiros, s az alatt szép gyöngyházfehér; mikor egyes helyeit leköszörülik, a három szín pompás tarkaságot képez s akkor a «gyöngyös özvegy» a neve. A Turbo Chrysostomus belseje pedig olyan, mintha szinaranynyal volna bevonva. S e védelmi rendszert kiegészíti egy bámulatraméltó intézmény. A Turbók nyilása nagy gömbölyű torok. Hogy tehát e nyiláson az ellenség be ne hatolhasson, készítenek ők maguknak e nyilásra egy ajtót, mely azt tökéletes légmentesen bezárja. Némelyik Turbó-fajnál fél fontosak ezek az ajtók, miket a gyógyszertárban «ungvis odoratus» név alatt ismernek, s hajdan a nehéz nyavalyát gyógyították vele. A Turbo tetszés szerint kinyitja a csapóajtót, ha ki akar rajta jönni s becsapja maga után, ha jónak látja várába vonulni.

És hát mirevaló már most ez a folytonos fegyverben állás, hadgyakorlat, erődítés, offensiv és defensiv hadkészlet?

Ez mind azért van, hogy ha egyszer eltalál jőni a minden csigák közös ellensége, a nevezetes bozontos fejű Polypus Maximus, a kinek valamelyik őse azt hagyta végrendeletben, hogy azért van neki nyolcz karja és kétszáz szája, hogy mindent elfoglaljon és mindent megegyen, a mi a tengerben és a tenger fenekén él és mozog! -115-

VIII. A CSIGÁK SZERELME.

Bizony szeretnek a csigák is. Az egész világot a szerelem tartja fenn. A szerelem alkot, teremt a tengerfenék sötétjében is s a boldogság érzete kiterjed azon állatokra is, a miknek félteste már kővé van válva.

Még a virágok is szeretnek. Hím és nő a rendszer, mely a teremtés munkáját folytatja. Szerelem nélkül csak ketten tudnak teremteni: Isten és az ázalag. A mindenség és a semmiség urai.

(Érzékenyen hatott meg azon gyöngéd gondoskodás, melylyel egy magyar füvészkönyvben e régi műszavak: «nő» «hím» ki vannak hagyva, nehogy a botanikával foglalkozó gyermeket idejekorán a «szerelem» eszméjére vezessék! – Oh tudós uraim, a szerelem megtanítja magát elég korán a gyermekszivnek, ha természettudományi könyvből nem olvassák is. Az akaraterőt kell szilárdítani, az erkölcsöt kell nemesítni az ifju szivekben; ott a nemtő, nem a tudás rejtegetésében.)

Van egy csodaszép faj, melynek életregényét Chamisso, a nagy költő fedezte fel, sok évi tanulmány után. A tudósok eleintén kinevették vele, azt mondták: poéta! regényt álmodott s azt kiadja természetbuvárlatnak; most már tudják, hogy valót fedezett fel.

Van egy csiga faj, a «Salpa», egyszerű hengerded alak, mely jár egyesével a tengerben és csoporttal. A csoportok mindenféle művészi alakzatokat képeznek, a hogy egymáshoz vannak ragadva; majd egy rózsa alakját tüntetik fel, majd egy maltai rendkeresztet; némelyik kalászidomúnak, másik lánczalakra van egyesülve, s némely csoport összebeszélt, hogy egy hosszú tengeri kígyó idomát csinálja ki egymáshoz ragaszkodó hengereivel; – gyönyörűk ezek az alakzatok éjjel, a mikor világítanak a -116- hullámban, egyre változó fénynyel: mely hol azurkék, hol zöld, hol lángveres.

A «csoportos Salpak» aztán csak «egy» eleven fiat hoznak a világra. Hanem az az egyes Salpa hoz ismét egy olyan alakú csoportot létre, milyen az őse volt, lánczot, keresztet, vagy rózsát, úgy, hogy minden állat soha sem az anyjához, hanem a nagyanyjához hasonlít, s nem firól-fira, hanem unokáról dédunokára száll az ősi családi czímerforma.

Mikor a csiga tojása harmadnapos, akkor elkezd nőni maga a tojás. Ha a górcső alá teszik, már meglátszik benne a kész csiga az átlátszó tojáshéjon keresztül, s a csiga már akkor él, minden perczben hármat fordul maga körül, mint egy kis órakerék. S az átlátszó csigahéjon keresztül már meglátszik e csodálatos teremtésnek a szíve, a mint a sötétszínű vért beszivja és kitaszítja. Hatvanat üt egy percz alatt, mint az emberi szív rendes érveréskor.

A csiga szerelme nem állati ösztön: a legnemesebb emberi érzéssel rokon az.

A lélekző csigáknak van egy csodálatos kiváltságuk a természettől, mely őket minden állatnál külömbbé teszi. Egyik sem rabja a másiknak. Én és Te egyszerre. Két rokonszenvező csiga nem egy pár, hanem kettő.

Mikor a csiga elindul párját keresni, s magához hasonlót talál, előbb körüljárják egymást körkörös tánczban, csápjaikat egymás felé nyujtják, gyöngéden összeértetik; ha a két találkozó nem lelte fel azt, a kivel rokonszenvez, ismét elválnak, odább mennek.

De ha meglelte mind a kettő azt, a kivel együtt érez, akkor soha máshoz nem szegődik többé, s a delejes érzület -117- annyira összeköti őket, hogy mikor az egyik megmozdul, a másiknak is mozdulnia kell, és ugyanazt a mozdulatot kell tennie, a mit az elsőnek. Ez a rokonszenv még akkor is megmarad közöttük, ha egymástól erőszakosan eltávolíttatnak. E csigarokonszenvre alapította Jackson hires amerikai tudós titkos táviró rendszerét, melynek az a kulcsa, hogy két Helix hortensist a rokonszenvezés legfőbb perczében egymástól elszakítanak; az egyiket elviszik száz meg száz mértföldnyire, akár a föld tulsó felére, s mikor az egyik Helix birtokosa izenni akar a másiknak, előveszi a maga Helixét, egy clematis levelet tart eléje, a Helix erre kijő házából, mert az «iszalag bércse» leveleit szereti különösen, s megy utána. Az amerikai a bércselevéllel betüket alakít, s a csiga mindenütt követi a betű vonalát. Ugyanakkor az Európában maradt másik Helix a rokonszenvtől kényszerítve, szintén megindul az eléje tett üveglapon, s az utána hátramaradt csillámló nyál nyomairól el lehet olvasni az Amerikában irt betüket. Ezt a találmányt eddig nagy titokban tartják, s jó lesz, ha mi is nem beszéljük el sok embernek, mert még majd utóbb mindenki megtudja.

A skót leányok már eddig is sejtenek felőle valamit; mert a Helixet ők is felszedik szent Iván nap reggelén s ablaküvegre téve, addig énekelnek neki, mig járni kezd, s a járás nyomáról az üveglapon találgatják az ábrándos leányok jövendőbeli vőlegényük nevének előbetüit.

A Helixnek még egy sajátságos varázsszere van: «Amor nyilának» nevezik azt a tudósok. Egy tőr, oly hegyes mint a tű. Azzal gyanusítják, hogy e tőr szúrásával ingerli rokonszenvre találkozó társát.

A csigák szerelmi hűségének bizonyítványaul már a vén Plinius felhozza, hogy mikor a csigahalászok a Loligót szigonnyal keresztül döfik, az elrabolt puhány párja rárohan a szigonyra s megkapja azt nyolcz kezével, hogy társával együtt haljon meg.

De legeszményibb gondolat a csiga hűségében az anyai -118- gond, melylyel tojásaira ügyel. Hogy a tenger el ne seperje, a csiga egymáshoz kötözi erős selyem-nyákkal ujszülött petéit s csodás alakzatokat formál belőle: egyik olyan lesz, mint a darázsfészek, másik mint a virágos kel bokrétája, harmadik mint egy összegöngyölített szalag; azokat ők a tenger alatti növények, korallok ágaihoz hozzá kötözik, s őrzik, mig kikelnek. A leghivebb képe az anyai szeretetnek a Janthina, mely gyönyörű törékeny lilaszínű héját egy önmaga alkotta léggömbbel a vizszinre emelve, tojásait mint egy hosszu gyöngyfüzért köti oda csigahéja széleihez, s a léggömbön függve, hordja magával ezt a legszebb hölgyékszert, mig uj ivadék lesz belőle.

IX. A CSIGA-MÉLTÓSÁGOK.

Megtudtunk a csigák belső életéből annyit, hogy az ezután elmondandó történeteket valószinütlenségnek ne tartsuk.

Fényes udvar! Hemzseg az előkelő uraságoktól. Százával csoportosulnak körüle a Conus Admiralis, Conus Generalis, Conus Capitaneus, azok között a dicsteljes Conus Cedo Nulli (a soha le nem győzött hadvezér!) a Conus Castrensis, melynek héjára egy egész tábor van gyönyörű szinekkel lefestve. Ez a táborszernagy. Ezek mind a Tridacna fényét és hatalmát növelni hivatvák. Nagyságuk, számuk és szinük pompája határozza meg, hogy a Tridacna mennyire elsőrendű tengerfenéki hatalom. Vannak körüle százával elszórt mozdulatlan csigahéjak is; azok már nyugalmazott generálisok. Nem mozdulnak, de még mindig esznek.

Ezek látszanak parancsolni a verekedő Strombusoknak, a kiket a Tridacna a kül- és belbiztonság fentartása végett tart maga körül; a kik azonban a Strombus Pugilis rangján felül nem vihetik, s nagy baj, hogy a Conusok az -119- ő nyelvüket, ők meg azokét nem értik s így egymást veszedelem idején nem igen buzdíthatják.

Nagy szerepet játszik mindezek között a Conus Judæus, a ki a Cipræa Moneta tömegére felügyel.

Velük egy rangban büszkélkednek a Voluta Comes aranysujtásos gyöngyszinü házával, a Scalaria Pretiosa, remek alkotásu filigránmunka héjával, a Trochus Magnus csupa piros gyöngyökből himzett takarójával; a biborszülő Purpura; ezek bizonyosan a csigák született főnemessége, a kik az állam fényét és méltóságát fentartani vannak hivatva. A Voluta vexillum valódi zászlós ur, «Oránzászló» a neve, fehér és sárga szalagokból alkotva.

De mind valamennyi fölött állnak a Tridacna udvaránál a Mithrák. Kisebb-nagyobb, fényesebb és még fényesebb papi süvegek, koronával és a nélkül. Mikor egy ünnepély alkalmával ellepik a Tridacna párkányait, az valami lélekemelő látvány.

Zsolozsmájuk felhat a tenger felszinéig, a hol már a csigák dogmája szerint a paradicsom kezdődik. Meghallják azt a tengeri csillagok mind.

S e zsolozsmák tartalma oly megnyugtató a Tridacnára nézve. Megtudja belőle, hogy ő az egyedüli idvezülendő kagyló a tenger minden kagylói között. Egyedül ő van hivatva arra, hogy a más világon keresztelő medenczének magasztaltassék fel. A többi mind pokolra jut, a mi a csigák exegetái szerint egy forró olajból alkotott tenger, melyben fekete szarvashalak usznak. A mithrák zsolozsmái megőrzik a Tridacnát e forró olajtengerbe kárhoztatástól; ezen a világon pedig minden tengeri veszedelemtől; ellenségtől, tenger befagyásától és kiszáradásától, tengerfenék elsülyedésétől, tengeralatti vulcánok kitörésétől, tenger megsótalanosodásától; a mi mind megtörténhetnék, ha a mithrák naponkint nem figyelmeztetnék rá a tengeri gondviselést, hogy erre nagyon ügyeljen. Sőt ez áhitatos pártfogók könyörgéseinek köszönhetni bizonynyal, hogy a tenger bizonyos időben trillio számra hozza elő -120- a Salpákat, mikből a Tridacna élelme kitelik, s mikor a salpák ideje elmulik, akkor ismét oly mennyiségben teremti elő a Medusákat, s azokból ismét gazdagon kikerül az évi budget.

Ezért a Tridacna részéről a Mithrák igen nagy tiszteletben is részesülnek. Jövedelmének egy tizedrészét átengedi nekik. A miért viszont ő reá hull minden áldása a viznek.

Igy irja meg ezeket az Unio Margaritifer, a ki készíti a historiát «in usum Delphini».

Mert, mint említők, a Meleagrina Margaritifera is rakja az évlapokat egymásra, a mikből készül az igazgyöngy: hanem abban veszedelmes tudományok vannak lerakva; a mik nem minden csigának az orrára kötni valók.

A Meleagrina gyöngylapjai azt mondják, hogy nem igaz ez az egész dicsőség ezekkel a vitéz Conus Generalisokkal. Akárhányszor háboruba kezdenek a csigák, mindig az a vége, hogy jól megverik őket, daczára a Strombusok vitézségének, mert a Generálisok nagy Haliotisok! (Engedelmet kérünk, csiganyelven így hívják a «tengeri fület».) Az sem igaz, hogy a Voluta Comesek s egyéb zászlós urak azért ragaszkodnának Tridacna oldalához, mintha legnagyobb hivei volnának; sőt inkább mihelyt zivatar jön, ők a legelsők, a kik sietnek a maguk hátát eldugni az iszapba; az meg egészen babona, mintha a Mithrák közbenjárása használna valamit a Tridacna hiveinek; mert még valahányszor valami bajba belebiztattak bennünket, vagy mi fogtuk meg az ördögöt, vagy az ördög fogott meg minket; hanem ezek a fényes urak mind valamennyien azért csoportosulnak olyan hűségesen a Tridacna párkányai körül, mert czifra nehéz házaikat czepelni s a Salpákra és Medusákra vadászni fáradságos dolog; sokkal kényelmesebb ezt a nagy teknőt körülállni, s mikor az megtelik a drága jó prédával, a legjobb falatokat az ő hosszu ormányaikkal kiszedegetni belőle. -121-

No hogy az ilyen hæreticus fogalmaknak tengervilágra jönni nem szabad: az igen természetes.

A Meleagrina ily tévtanok hirdetése miatt nem csak excommunicáltatik, hanem ráküldetnek a furkáló kukacsok, hogy likaszszák ki az oldalát, s a veszedelmes gyöngyöket törjék össze, a hol kapják, nehogy valamikor typis admittantur. Az indexen áll a Meleagrina s a syllabus töri a csontját. (A gyöngyhalászok azokat a kagylókat válogatják, miket a vermetus meglepett, arról tudják meg, hogy abban gyöngynek kell lenni.)

Hogy pedig a tengeralatti világ historiairó nélkül ne maradjon, megbizzák az Unio Margaritiferát, hogy csináljon olyan gyöngyöket, a milyeneket igazhivő polgárnak csinálni illik. S az Unio Margaritifer tud hozzá. Megirja a historiát, az övé is gyöngy: csakhogy hiányzik belőle az «igaz».

(Ilyen «Unio» gyöngyökből készíttetett magának Julius Cæsar Brittania elfoglalása után egy egész pánczélt, mit aztán Rómában Venus istennő bálványának ajándékozott. Még most is megvan neki. Viselje egészséggel!)

Megértettük e szerint, hogy miért van az igazgyöngytermő gyöngyérnek annyi ellensége a csigák között. Hiába! a mi igaz, az a tenger fenekén sem tetszik senkinek!

De ne siessünk. Egy valaki mégis van, a ki azzal, a mit a gyöngyér mond egyetért; s ez a Tridacna leghivebb barátja, a Pinnotheres Veterum.

Az az örökké sovány, örökké kicsiny, rákforma, csótányforma puhány, a ki a legleggazdagabb helyen sem hízik meg soha.

Ez jól látja azt a gazdaságot, a mi a Tridacna területén folyik. Innen is huzzák, onnan is huzzák. Mindenki, ki azt állítja, hogy szolgálatot tesz neki, már tartja a markát a jutalomért. Saját szükségeire alig marad valami abból a tömérdek adóból, a mit csápjai összeszedegetnek. Ezt a Tridacna persze nem veszi észre, mert vak. Hanem a Pinnotheresnek annál jobb szemei vannak. -122-

Mikor aztán a kicsi kagyló-őr megsokalja már a fényes uraságok gazdálkodását, nagyot csíp a Tridacna husán, arra az összerándul s összecsapja a két teknőjét; Conusok, Purpurák, Mithrák ugyan potyognak le róla s kapják ki a kalodából hosszu orraikat, mert különben oda szorulnak; s akkor legalább a jámbor Tridacna békével megemésztheti a saját magának megmaradt jövedelmecskéjét.

Hanem ilyenkor aztán a féljóllakásban maradt fényes uraságok, kik a magas polczról lehemperegtek, ugyancsak káromkodnak mindenféle stylusban.

«Óh milyen tengeri istentelen nép ez odabenn!» sóhajt a Mithra Pontificalis.

«Ezt a Pinnotherest ki kell onnan űzni!» mond egyhangú felkiáltással az összes csigafelsőház.

X. A PAGURI.

Az előkelő csigák valóban eljöttnek látták az időt, hogy a hovatovább mindjobban elharapózó skepsisnek a csigák között elejét vegyék. Hiszen a hitetlenség már annyira vetemedett, hogy több rendbeli Murexek rajtakapattak, hogy hust esznek; pedig nekik örökös bőjt van rendelve: hinár-koszt. Ez veszedelmes kicsapongás! E végett az előkelő csigák egy társulatot alakítottak a «szent tengeri kigyó» czime alatt.

Legelőször is annak az utbanlevő, alkalmatlan Pinnotheresnek az eltávolítása. Legvégül pedig a husevésre kapott hitetleneknek az erkölcsös széna-evésre való visszatérítése. -123-

Legelőször is próbáltassanak meg a szelidebb eszközök a Pinnotheres legyőzésére.

Van a Pinnotheresnek egy atyafia: ugyanabból a familiából való; szinte rák, vagy tengeri pók; a neve Paguri – indusul.

Ez valóságos tökéletes rák, vagy pók, vagy micsoda, hanem egy hiba van nála: az, hogy a farka egészen csupasz; arra elfelejtett Neptunus hüvelyt adni.

Van az emberek között is ilyen tökéletlen teremtmény elég: például a kit a teremtő úrnak alkotott, csakhogy elfelejtett neki az úri hajlamaihoz pénzt is adni. Hát ilyen a Paguri.

Szeretne rákot játszani, van hozzá étvágya is, ollója is; de nem bánthat semmi állatot, mert meztelen a farka, ha azt az ellensége megcsipi, hát vége van.

A Paguri tehát segít magán. Hiába, csak jó a jó ész, mikor van! A Paguri keres magának valami üresen hagyott csigahéjat, abba háttal belemászik; a csupasz farkát elhelyezi benne szépen; csak a feje, meg a két ollója marad kívül s ezzel aztán egészen helyre van téve.

Ezért az elmés találmányáért nevezik az európaiak a Pagurit Remete Ráknak, vagy Katona Ráknak. Remete Ráknak azért, mert mindig a czellájában lakik, Katona Ráknak meg talán azért, hogy pánczélt huzott fel nadrágnak.

Ha megnő a Paguri, akkor otthagyja a kisebb házat s keres magának nagyobbat. A gyöngébb Pagurit kihuzza a házából az erősebb s elfoglalja a helyét. Gyakran több Paguri concurrál egy üres csigaházért s akkor nagyon szép elnézni azokat a furfangokat, a mikkel a megürült állomást egymás kezéről elütni törekeszenek. Látni őket gyakran napfényes délutánokon, a mint a parton az üres csigahéjak fölött veszekednek.

Tehát egy ilyen derék Pagurit küldtek el, a kinek egy szép Trochus Fenestratus volt felhuzva a hátuljára, hogy -124- szóljon egy okos szót az ő rokonával, a Pinnotheressel.

– Hogy vagy, mint vagy? De régen nem láttalak! Bizony nagyon sovány vagy. Nem jót tesz neked ez az itteni szorult levegő, meg az az örökös ülés; aztán ez a megfeszített munka. Egy kicsit el kellene menned utazni, szórakozni. Kár a közügyért agyonölnöd magadat. Látod, én hogy meglépesedtem azóta, hogy nem láttuk egymást. Van szép kétemeletes csigaházam, huszonöt ablaka az utczára. Ha kisajátítás alá jön, veszek az árán három emeleteset. Hja Bruder, az embernek gondoskodni kell magáról. Nagy családom van. A feleségem a mult héten tizenhatezer tojást hozott a világra. Meg sem tudtam volna számlálni, ha egy becsületes német tudós itt nem jár s ki nem kalkulálja. Hanem azért biztosítalak, hogy habár farkomat a kormánypárt csigaháza fedi, a szivem most is igazi rákszív, s ollóim szabadelvüek maradtak. Hiába: a rákvér nem válik rákvizzé soha. Azért Bruder azt tanácsolom neked is, ne engedd magadat: hagyd itt ezt a keserves veszekedést ezzel a gyalázatos majoritással. Nem érdemes, hogy az ember küzdjön vele. Dugd bele te is a hátulsó részedet valami üresen maradt főispánság csigahéjába s hagyd a világnak járni a maga bolondját, a hogy neki tetszik, úgy se tudjuk mink már a tengert megjavítani. Keserű marad ez örökké. Aztán minden ráknak maga felé hajlik az ollója. Én tudnék a számodra egy igen szép Turbo Chrysostomust.

Tovább nem mondhatta; mert a Pinnotheres megcsipte a Tridacnát s a Tridacna úgy ellökte a Pagurit, hogy az házastul együtt kilencz bukfenczet vetett, s mikor ki tudta szeméből, szájából mosni az iszapot, elment a szent tengeri kigyó casinójába s méltó méltatlankodással adá elő a kitünő uraságoknak, hogy nem lehet azzal a Pinnotheressel beszélni: hiszen nem is rák az, hanem skorpio. -125-

Ekkor elhatároztatott, hogy tehát más eszközökkel fogják őket onnan kimozdítani.

XI. AZ APLISIA DEPILANS.

A Mithrák, a Conusok, a fényes Voluták addig-addig tanácskoztak, mig kitalálták, hogyan távolíthatnák el a Pinnotherest? Segélyül hivták az Aplisiát.

A régi római classicus írók már borzadálylyal említik nevét s iszonyú rémregéket beszélnek róla.

Nevezik «tengeri nyúlnak» is, (Lepus Marinus,) a mihez hasonlít két csunya hosszu fülével, a mihez a feje közepére még egy konty szegődött. Az állat arasznyi hosszú. Pliniusnál a neve Offa informis.

Szine, alakja utálatot gerjeszt. Ideges nőnek elég ránézni, hogy görcsöket kapjon; a régi rómaiaknál a puszta látásával vallattak asszonyokat; a ki rátekintett, rosszul érezte magát tőle s kivallotta bűnét. De alakjánál még rettenetesebb a büze. Ha egyet véletlenül kivet a tenger a partra, a halászok nem folytathatják dolgukat, mig a Cesto di Maret el nem temetik. A halászok így nevezik azt. Bezárt szobában, ha az üvegből kiveszik, az émelyítő bűztől minden ember tengeri betegséget kap, s azt a szagot el nem felejti soha. A természettudósok bekötik szájukat, orrukat, mikor vele bánnak, mint a leggyilkosabb illó méregnél.

Az Aplisia, ha megfogják, kétféle nedvet izzad mirigyeiből: az egyik biborpiros, a másik fehér mint a kutyatej. A biborpiros jó a királyi palástok festésére, a kutyatej fehér méreg.

Ismerték a rómaiak. A hires méregkeverőnő, Locusta ezzel ölte meg áldozatait. Nero és Domitian ezt a mérget -126- használták alkalmatlan alattvalók, megunt szeretők elnémítására, testvér-gyilkolásra. Ezzel a méreggel ölték meg Titust.

A méreg hatása változatos; az áldozat addig élt vele, a meddig a mérgező akarta; elszáradt, összesorvadt tőle, úgy veszett el. De elárulta magát a méreg; mert az Aplisia rettentő szaga megérzett a halálos beteg lehelletén; s annak testén minden haj kihullott tőle. Ezért a mellék neve Depilans: hajirtó.

Oly átható a méreghatvány nála, hogy elég az Aplisiat puszta kézzel érinteni, hogy az ember keze, arcza feldagadjon; a karizmok oly szakgatást kapnak tőle, mint a csúztól, s a kit mérgével lefecskend: egész teste megmerevedik attól.

Egy hirhedt római perben, melynek tárgya Apuleius házassága volt egy gazdag özvegygyel, a vádlott elleni egyik bizonyítékot az képezte, hogy egy halászt rábirt az Aplisia Depilans keresésére.

A Tridacnának nem csak lát-érzéke hiányzik, hanem a szagérzéke is. Mit tudja ő, hogy a kit keblére fogadott az a romlás: latinul corruptio.

Hanem a Pinnotheres érzékei annál finomabbak. A kit helyéről sem elcsalogatni, sem elijeszgetni nem lehetett, nem állhatta ki a bűzt, az undorító mérget, mit az Aplisia ellene izzadt; fogta magát, otthagyta a Tridacnát, hazament szűk korallodujába; most aztán szabad a tér a ragyogó társaságnak!

Ne tessék pedig fejet csóválni ezen a szón «énekeltek», -127- mert a csigák igen is tudnak hangot adni: a Loligo tud röfögni, mint a malacz; a Tritonia arborescens oly hangot ád, ha egy pohár vízbe teszik, mintha aczél húrral ütnének vizes palaczkra, s e hangot a szájával adja; az Eolis ketyeg, mint a zsebóra; a Helixek «csigazenéjét» régóta ismerik: Portlock angol tudós a Helix aspersát hallotta sírni, s Taylor a ceyloni csigák énekét olyannak mondja, mint az Aeol hárfa, vagy az Accordion enyészetes méla zenéje; s meglehet, hogy a többi csigáknak is van szava, éneke, csakhogy a mi füleink nem arravalók, hogy e finom hanghullámokat megérezzék, mint a hogy puszta szemmel nem tudjuk meglátni az ázalagokat. Egyszer még bizonyosan fognak feltalálni egy fül górcsövet is, melynek segélyével a legjövendőbb zenének leendő Wagnere le fogja kottázni s divatba hozandja a csigák zenéjét, a mit a publikumnak hallani sem kell, csak képzelni hogy hallja, s elájulni a műélvezettől.

Tehát a csiga uraságok Te Neptunum laudamust énekeltek azon a napon, a melyen a Pinnotheres oppositiója megszünt, s ők korlátlan urai maradtak a Tridacna birodalmának. Hogy latinul énekeltek, az egészen bizonyos, mert már annyi esze a tenger alatt is van mindenkinek, hogy Neptunusnak deákul kell énekelni, mert az deák Isten s egyéb nyelvet nem tud.

Te Neptunum laudamust énekeltek a fölötti örömükben, hogy felfedezhették azt a mérget, a mivel a hajdankortól kezdve a császárok az alattvalóikat s az alattvalók a császáraikat szokták megmérgezni, s a mi megmérgezi aztán, ha belejön, apraját-nagyját, minden ivadékát a vele érintkező egész élő világnak!

XII. A RETTENETES POLYPUS.

Hogy az alkalmatlan «kagylóőr»-től sikerült megszabadulni, volt nagy diadal Csigaországban.

A Tridacna Gygasnak minden tengeralatti hatalom sietett gratulálni e nagyszerű sikerhez. -128-

A Dorisok rózsaillattal áraszták el, (ez a sajátságos csiga képes az egész szobát rózsaillattal betölteni a hová beviszik;) az Ungvis odoratus pézsmaillatot hinte rá s a Mithrák tömjénszaggal frissíték föl érző idegeit. De mind a rózsaillaton, mind a pézsmán, mind a tömjénen keresztül bűzlött az Aplisia gyomorémelyítő szaga s a Tridacna azt nyögé, hogy «es ist etwas faul im Staate Daenemark!»

A legnagyobb hosánna közepett hömpölyög elő a hullámokon át egy sötét alak a távolból. Nehéz messziről kivenni, hogy micsoda, mert lilaszín tintával borítja el maga körül a vizeket s e homályból csak sejtelmesen tünnek elő ijesztő idomai; mint más szentet a dicsfény, úgy őtet a homály veszi körül.

A Mithrák, Conusok és Voluták sejték a közeledőt s dicsekedve hirdették a Tridacnának: «Ave Caesar! jön a te legnagyobb ellenséged, meghódolni a te hatalmadnak; ime egy nagy pálmaágat hoz a kezében, a mi a békesség jele! Ezt a te megszilárdult hatalmadnak köszönheted, s azt megint minekünk köszönheted. – Unio Margaritifer irjad a te journalodba, hadd hallja az egész világ: a Polypus Maximus közeledik a Tridacna Gygas felé, s pálmaágot hoz a kezében!»

Az Isis nobilis: a piros koráll. Egy fa, melynek törzsöke drágakő, ághegye, virága eleven állat. Azok a nyolczszirmú fehér virágok az ághegyein, rózsaszinű szegélylyel, eleven polypok; csak csalképei a virágnak, de rokonai a polypnak. Egy nemzetiség a kettő.

Mikor még virágzik, olyan lágy, hogy a csiga is lerághatja, mikor megerősödik, oly kemény, hogy az aczélráspoly is alig fogja.

Hajh, ha a kagylóőr ott lett volna, majd sürgette volna a Tridacnát: «most védd magad, itt a veszedelem!» -129-

A Polypus Maximus azonban jött óriási bolyhos termetével, rémes karjai libegtek a zavaros hullámban; megállt a Tridacna fölött, s a mint az barátságos ölelésre kitárta medenczéit, az egyik karjában emelt korallágat leejté reá.

Amint a Tridacna Gygas a kemény korallágat ölébe hullani érzi, hirtelen ösztönszerüleg összecsapja medenczéit.

Ámde a piros korall ágboga sziklakemény! Azt a Tridacna éles párkányai nem tudják ketté harapni, s a korall mellett a két párkány között óvatlan hézag támad. A Tridacna el van árulva ellenségének. Rés van támasztva védművein, furfangos ravaszsággal, raffinirozott kiszámítással. Mentül jobban szorítja az Isist, annál jobban nyilik szét a két medenczéje.

Óh ez gonoszul kiszámított cselszövény volt! A vén Plinius biztosít bennünket róla, hogy az állatok ilyen furfangokat is képesek kigondolni.

A Mithrák, a Conusok, a Voluták, a Strombusok most vették már észre, hogy itt a veszedelem!

A Mithrák nagy böjtöt rendeltek: megtiltották a Cypræaknak a húsevést, bűnbocsánatot hirdettek minden tengeri póknak, mely felveszi a keresztet, hogy az ellenség ellen tömegesen demonstráljon, s búcsújárást indítottak meg a Crucibulum imbricatum szent helyeihez; a csatába indulandóknak nummuliteseket osztottak, mely igen drága ereklye, megóv a czápa fogaitól és a tengeri ördögöktől, elősegíti a fiatal csigáknál a fogzást; s azoknak, a kik jól megfizettek érte, osztogattak «Piedre de los ojos»-okat, mely kő és állat: csiga szüli; ha czitromot facsarnak rá, kő létére szaladni kezd, s a szembehullott szemetet kitakarítja szépen. Elvégre pedig egy összes imádságot intéztek Neptunushoz, melyben erélyesen lelkére kötik, hogy miután Neptunus egyedül az ő kizárólagos istenüknek van felfogadva, s annálfogva annak más tengerlakót -130- pártul fogni «secundum legem Melchisedech» nem is szabad, de az œcumeni zsinat óta nem is lehet; tehát legyen ébren, vigye vissza a Polypus Maximust oda, a honnan elhozta, zárja be egy korallgrottába; bénitsa meg mind a nyolcz karját s küldjön vakságot mind a két szemére. A mit ha megtesz Neptunus, hálából száz Loligot fognak megáldozni az ő tiszteletére s három napig minden csiga szepia tintát fog inni, hogy illő részegsége által kifejezze, miszerint ma Neptunus tiszteletére ünnepet ül!

De tudja tenger! mi ütött ezuttal Neptunushoz. Nem volt-e otthon? vagy a felszolgáló Nereidák nem adták át neki az imádságot? Vagy elfelejtett diákul? Vagy talán a Pupák, a kik meg a Polypus Maximus hivei, még több áldozatot igértek neki? vagy hogy általában Neptunusnak sokkal okosabb dolgai vannak, mint hogy azzal vesződjék, két csigabiga közül melyik falja fel a másikat? denique bizony Neptunus se el nem sodorta a Polypus Maximust, se meg nem bénította annak a nyolcz karját; hanem kinyujtotta a Polypus Maximus az egyik tapogatóját s azzal szétseperte a Mithrákat s azoknak egész tengeri pók hadát: kiki bujt, a merre nagyobb iszapot látott.

Ekkor előálltak a Voluták, a Vexillumok, a zászlósok; megindultak egész pompás menettel az ellenség elé: no bizony nem azért, hogy azzal megküzdjenek, hanem hogy felajánlják neki jövendőbeli szolgálataikat.

– Óh hatalmas Polypus Maximus, csak minket hagyj megmaradni Purpuráknak és Vexillumoknak, mi neked is olyan híveid leszünk, mint a Tridacnának voltunk. Nyujtsd ide drágalátos fejlábadat, majd mi bevezetjük azt a Tridacna belsejébe.

És ők bevezették az ellenség második fejlábát az általuk már jól ismert szoroson, ahol a Tridacna védpárkányai nyilást hagytak.

Most fogtak hozzá a Conus Generálisok, a Conus Admiralisok, Conus Princepsek a hadikészülődésekhez. Nagyszerű -131- volt a rengeteg tábor, melyet előre-hátra komandiroztak. Egyik Conus azt parancsolta, egy helyre kell csoportosulni, a másik azt mondta, hosszú vonalat kell képezni, a harmadik azt adta ki rendeletben, hogy támadni kell, a negyedik a visszavonulást határozta el, az ötödik a Tridacna sánczai alatt kivánta megvívni a döntő ütközetet, a hatodik guerilla-harczczal vélte jónak a közeledő ellenséget visszatartóztatni, a hetedik kétfelé akarta osztani a hadserget, hogy míg az egyiket verik, a másik pihenjen, s ha az egyiket bekerítették a másik segítségére mehessen, s mikor ezt a másikat bekerítették, akkor meg az az egyik mehessen segítségére. A Polypus pedig kinyújtá az ő harmadik karját s olyat ütött a haditanácskozók közé, hogy mind a hét Conus futott hetvenkét felé; a mi a Conusokra nézve a lehető legjobb eredmény volt, hanem a Tridacnára nézve a lehető legrosszabb.

Nem maradt más fenn a védelmére, mint egyedül a Strombus Pugilis, a verekedő közlegény. Ez nem hagyta el régi gazdáját.

A Strombus Pugilis nagyon köpte a markát, hogy no iszen csak ő kapja kezére azt a Polynus Maximust, majd megemlegetteti vele a Strombusok Neptunusát.

A szörnyeteg kinyujtá a Strombus Pugilis ellen a negyedik iszonytató karját s átszorítá vele és odarántotta a fejéhez: ehhez a rettegett papagályfogú torokhoz, a kiülő merev pókszemekhez, a serteszerű tokához.

A Strombus aztán olyat ütött harczbunkójával egyet találomra, hogy a szörnyetegnek kiugrott tőle az egyik szeme!

Csodálatraméltó volt a hős küzdelme az óriással. A Polypus bősz dühében otthagyta többi ellenségeit s egész hatalmával az egyetlen küzdő félre rohant; mind a nyolcz karjával átölelte s odaszorítá nagy idomtalan kerek fejéhez, mely olyan mint egy félkoponya: egy tátongó kobak, melynek állkapczáját két görbe agyar tölti be egészen; -132- de minden hosszú karja sem volt elég, hogy a Strombus sújtoló orrmányát lefogja vele: szivós az, mint a ruggyanta, s sikamlós, hogy kicsúszik minden szorítás alul, s újra fejére sujt ellenfelének s a másik szemét is kiverni törekszik.

A Polypus átharapja a fejéhez szorított Strombust papagálycsőr alakú két csonttörő agyarfogával, s összetörni készül; de ott sem bir vele; az kirúgja magát fogai közül, s kemény pánczélja nem enged az ellenség állkapczájának. A szörnyeteg összebonyolult karjaival a tenger fenekén hömpölyög vele, az iszapot felturják a dühös küzdelemben, el-eltünnek a tengerhinár erdejében s újra előtörnek; közibe vágják magukat a korall-ligeteknek, törve-zúzva a hajlékony Vénus legyező, a fekete Antipathes, a Gorgonia Placornus sűrű bozótjait. Az állatvirágok ijedten huzzák be corollás fejeiket; tengeri csillagok, meduzák, libegő quálok csoportban riadnak szerteszét a hömpölygő csoda előtt, melynek dühében minden szál szőre tüskévé mered s fél szeme vereszöld tüzzel világít. A Strombust még sem birja összeroppantani.

Most végső fegyverét hozza a harczba az óriási szörny. Van neki még nyolcz agyonszorító karján, kétszáz fogkarimás köpölyén, öldöklő két fogán kivül egy irtózatos fegyvere: egy hosszú szivós nyelv; annak a felszine is szipolyokkal van megrakva s két sor éles foggal, minden fogának három hegye van, s azokat előre-hátra tudja mozgatni: e fogakkal őröli apróra megölt ragadmányát. Most az elevent ragadta meg vele.

Kinyujtá borzasztó nyelvét a Strombus orrmánya után s beleakasztá éles fürészfogait. Most aztán kötve volt a Strombus orrmányánál fogva. De a Polypus is kötve volt nyelvénél fogva. A Strombus orrmányának a végén is van egy éles fogsor. Finom, mint a gyémánthegy. Ő meg azzal ragadta meg a Polypusnak a nyelvét.

A Polypus is legérzékenyebb részén lett megtámadva, -133- leggyilkosabb, de legfájdalmasabb életműszere vette fel a viadalt; s szivós ellenfélre talált, ki nyelvét kiszakítani készül.

Egyszerre szétcsapott mind a nyolcz karjával; nem szorítá már vele a Strombust, hanem bőszülten korbácsolta maga körül a felkavart hullámot; fellökte magát a tenger szinéig nyelvéhez ragadt ellenfelével, onnan megint visszabukott egész a világtalan sötét mélységig; dühében, kínjában okádta szájából a lilaszin tintát, felleget árasztva maga körül a hullámok alatt.

A csigavilág bámulta a harczot és tapsolt neki: «ne hagyd magad vitéz Strombus! most fogod már a szörnyeteget! szakítsd ki a nyelvét! akkor megölted!»

Hanem akkor a Polypus Maximus egy végső dühödt erőfeszítéssel áttörte kemény fogaival a Strombus csigaházát s behatolt annak belsejébe.

Azzal vége lett a harcznak; a Strombus ellankadt, ereje elhagyta, végsőt vonaglott s a Polypus aztán összeőrölé.

A csigavilág magasztalta az elbukott hőst; a Meleagrinák sok szép gyöngyben örökiték meg annak csodás küzdelmeit az óriási ellenféllel; hanem segítségére nem sietett senki akkor midőn közös ellenségükkel egyedül küzdött; a midőn talán legyőzhették volna azt, ha valamennyien nekiestek volna vágó ollóikkal, égető csápjaikkal, sajgató villanyütéseikkel.

Mikor aztán az utolsó hőst is leküzdte a Polypus, akkor egész kényelemmel neki feküdt a Tridacnának, s hosszú csápjait befurva annak keblébe, kiette husát, beleit, egész a puszta csontjáig. A Tridacna Gygas érezte, hogy az ellenség dúl belsejében, mentül jobban szorítá össze teknőit; de a közberekedt korall megfosztá önvédelmétől, a Polypus karjai bátran járhattak a résen ki s be. Utoljára nem maradt belőle más, csak a két teknő. Az már most elmehet szenteltviztartó medenczének. -134-

Ekképen irta le Plinius a Polypus Maixmus furfangos harczát a Pinnotheresétől megfosztott, vak, süket, ügyetlen Tridacna Gygas ellen.

A Polypus dühös volt kiütött fél szeméért. Boszut esküdött minden ellen, a mi megehető.

Boszúja előtt remegtek a puhányok! Éjjel világítani sem mertek, úgy megrettentek.

Mithrák, Voluták versenyeztek a Strombus szidalmazásában. Lázadó, zendülő volt a neve, azért, hogy gazdáját védte. Az Unionak meghagyatott, hogy mikor a Strombus történetét megirja, azt rablónak és gyávának nevezze, a Polypust pedig úgy hívja, hogy mi legkegyelmesebb urunk, a mi győzhetlen felszabadítónk.

Ez pedig csak annál dühösebbé tette a Polipust. Ezzel nem találták el a kedvét. Tudta, hogy nem igazat mondanak; a dicséret volt rá nézve a legnagyobb szidalmazás. De meg éhes is volt, minthogy nagyon sokat evett. Tudjuk, hogy «l’appetit vient en mangeant».

Legelőször is a pompakedvelő Volutáknak, Vexillumoknak, Scalariáknak fordult.

– Tehát igaz volna az, hogy nektek van a legjobb husotok a csigák között. Ez a hús az aristos? De már erről meg kell győződnöm.

S a Polypus egyenkint kiszedegette a házaikból a legjobb hússal dicsekedő csigauraságokat, és felkóstolgatta őket bőségesen. Nem védelmezte meg a Murexet tüskés csigaháza, sem a Turbót vastag sisakja: a Polypus felszedte őket a karjával s odaverte a sziklához, összetörte, úgy ette meg.

– Gloria in profundis! hogy a mi húsunk ehetetlen! ujjongának a Mithrák. Hála legyen Neptunusnak, hogy minket sérthetlenné tett megemészthetetlen szivós, kábító mócsingunk által. -135-

– Megemészthetlen? mondá a Polypus. De már abból eszünk! s fogta a Mithrákat, kiszippantá czifra házaikból s annectálta szépen. Hiába szórták ellene az anathemát: nem értett diákul.

Igaz, hogy hosszú ideig gúnnyasztott utána; maga alá szedte mind a nyolcz fejlábat s dolgozott a bendője, míg megbirta emészteni a Mithrák nemzedékét; de csak megemésztette azokat pepsin nélkül.

– Úgy kell nékik, adta sok czifra uraságának, dünnyögé a földhöz tapadt Kauri nép, mely billió számra lepi el a tenger fenekét; egyforma kis sárga szürkankóban járó Cypræa-faj. Bezzeg nem bánt bennünket az a hatalmas Polypus, mert mi olyan kicsinyek vagyunk.

– Kicsiny, de sok! mondá erre a Polypus, s minthogy minden karján, a hány köpöly van, annyi száj, ezrével szopogatá ki a jámbor Kaurikat olcsó viskóikból.

– No ezeknek ugyan megesett! hangzék az osztrigatelep véleménye. A Tridacna országa végpusztulásra jutott, most már magunk maradunk az urak a tenger fenekén.

– Azok biz az én gyomrom fenekén! mondá nekik a Polypus. S odament és felhörpölte az osztrigatelepet is. Akkor aztán ezek sem örültek olyan nagyon.

A Pagurik, a tengeri pókok, a rákok összetett ollókkal könyörögtek neki, hogy őket ne bántsa. Lám ők barátságos indulattal nézték, míg a Tridacnával küzdött, sőt üdvözölni is siettek diadalaiért. Nem is bántotta őket. Csak megette.

– Jó, hogy mi ide a sziklába ástuk be magunkat, mondák a Lithodomusok, ezek a finom héjú kagylók, a mik képesek voltak Puzzolinál a Serapis templom márványoszlopaiba is, mint egy folt darázs, befúrni magukat.

– Bizony jó az, mondá rá a Polypus s hosszú csápjai -136- vékony nyelvét benyujtogatá utánuk, olyan szépen kiszopogatta őket, hogy hirük-hamvuk maradt ottan.

– Ejh, te szegény poéta, ne keseregj annyit, mondá neki a Polypus, s lenyelte azt is gyöngyeivel együtt.

Tökéletes volt a Polypus Maximus győzedelme! Nem volt már fölemészteni való ellenség a tenger fenekén sehol. A Polypus fajrokonai büszke diadalérzettel jártak a hullámok között. A sárgafehér sávos sajkájú Nautilus Pompilius, s az Argonauta Argo hófehér csipkedudoros csónakjával büszkén jöttek fel a tenger felszinére, s mint egy mythoszi hajóraj vitorláztak a csendes víztükör felett pompázva. Mind nyolczlábuak, mind fejlábasok ők is! Rokonai a Polypus Maximusnak.

A Loligo Moschatus, ki szintén fejlábas, hízelkedve dörgölőzött nagy rokona oldalához, s pézsmaillattal füstölt, kedvét keresve.

Már szeretni sem mertek a csigák többé, mert a Polypus a korall-erdők ágaira felfűzött tojásaikat is elnyeldeste; puszta volt már tengerfenék virágágya, korall-erdők lecsüngő galya.

«– Atyafi! Ha rokonom vagy, akkor szeretsz. Ha te szeretsz, akkor én is szeretlek. Ha szeretlek, akkor megeszlek.»

A Nautilus Pompilius nyolcz kézzel-lábbal protestált, hogy ez a sorites nem ér semmit. Majorem concedo, minorem non admitto. Ez sophisma, nem syllogismus!

Erre a Polypus Maximus megharagudott, hogy még őt sophistának merik nevezni, s most már büntetésül nyelte el a Nautilus Pompiliust, a mit különben barátságból tett volna meg neki. -137-

– Hallod-e öcsém! A bátyád itt gyomromban nagyon kivánkozik utánad. Nem tud el lenni nálad nélkül. Ergo eredj te is utána.

Az Argonauta Argo szerényen előterjeszté, hogy a logicai egymásután azt követeli, hogy ha a bátyja kivánkozik az öcscséhez, az jőjjön ki az öcscséhez, ne az öcscse menjen be ő utána, a ki ő hozzá épen nem kivánkozik. Ez a logica; a logica pedig mindennél erősebb.

– Ejh, mit? mondá a Polybus Maximus; én győzhetlen vagyok, ergo: legyőzöm minden ellenségemet; ha tehát a logica ellenségem, akkor a logicát is legyőzöm; ez a legvilágosabb logica. «Der Bien muss!» Egyébiránt ne félj semmit. Csak ma eredj be a gyomromba, holnap kieresztelek.

Az Argonauta Argo írást adatott magának erről az igéretről. Mikor aztán másnap megint ki akart jönni, akkor azt mondá neki a Polypus Maximus:

– Hja barátom, te a Gregorianum kalendárium szerint számítod a tegnapot, én pedig a Julianum kalendárium szerint számítom a holnapot, s az csak tizenkét nap mulva lesz.

Tizenkét nap alatt aztán persze, hogy az Argonauta Argoból is tinta lett, mint a többiből.

Rettenetes alkotású gyomor az! Csak szája van, egyéb nyilása nincs; a mi egyszer belejut, az benne marad. Hanem szive van neki három. Kettő a viszereknek, egy az ütereknek. Furcsa kormányrendszer!

Mikor már az atyafi Sepiák is el voltak takarítva, azt mondá a Polypus Maximus a pézsmaszagú Loligónak:

– Ejnye de pompás illatod van neked, Bruder! De szeretnélek a gyomromban megszagolni!

A pézsma Loligo három szint váltott ijedtében e szókra. -138- Mert ennek a puhánynak az a csodálatos tulajdonsága van, hogy indulatait szinváltozatokkal tudja kifejezni. Eredetileg az egész bőre szennyes sárga, barnás foltokkal; de ha megijed, vagy haragra ingerlik, az egész testén csodálatos színjáték keletkezik; tarka foltok, széles szalagok támadnak rajta; majd egészen elpirul s rózsaszin lepi el, mint mikor az embernek az arczába szökik a vér, a hasa érczes kék-zöld szinben ragyog, mint a kolibri begye, s a foltok egyre váltakoznak, a melyik sötét volt, a másik perczben világos lesz. Ez a csigák Chamæleonja.

«– Hah, te zsarnok! szörnyedt fel a pézsma Loligo; hát saját fajrokonaidat is mind felemészted? így értelmezed te a panpolypismust, hogy mindnyájunkat felfalsz?

– Dehogy fallak fel, szólt mosolyogva a Polypus Maximus; csak egy kis ethnographiai kiállítást rendezek belőletek idebenn».

S ezzel nyakon fogta a Loligot s azt is társai után küldé a közös tintába.

XIII. AZ UTOLSÓ FALAT.

Mikor a Polypus Maximus már mindent gyomrába temetett, a mi a tengerfenék díszkertjének pompája, drágasága volt, előmászott nagy alázatosan, sunyi füleit hátrahúzva az undok Aplisia Depilans.

– Ki vagy te, förtelmes alak? röffent rá a Polypus Maximus. A ki csunyább mersz lenni, mint én magam vagyok. A kinek a büzét még a saját magamén keresztül is érzem!

– Én vagyok a te leghívebb szolgád, az Aplisia, a ki megfosztottam a Tridacna Gygast az ő hű őrétől, a Pinnotherestől; -139- nálam nélkül soha meg nem etted volna annak húsát, mert az őr elég jókor figyelmeztette volna urát közeledtedre s nem szorult volna az Isiság teknői közé. És szolgáltalak leghívebben s most kérem jutalmamat.

– No azt megkapod, mondá a Polypus Maximus s azzal fülön fogta az Aplisiát s lenyelte azt is.

Távol emberlakta földről származott idegen elem szülöttei: két lábon járó, szárnyatlan alakok, fából épített uszó házban, melynek vászonból vannak szárnyai csinálva érkeznek a tenger felszinen, s amint csendesen sikamlanak tova a hullámok között, egyszerre egy rém emelkedik fel előttük a hullámtükör fölé: egy szörnyeteg, melynek hordónyi teste van, s ijesztő fején nyolcz vastag hosszú karja.

A szörnyeteg karjai, mintha egymással küzdenének, összebonyolulnak, egybetekergőznek, majd ismét széttárulnak s reszketve emelkednek az éghez, mintha egy ismeretlen elem istenéhez könyörögnének segélyért, s aztán ismét visszacsapnak a tengerre, mintha a vizek istenét akarnák átkaikkal megkorbácsolni, s azután a szörny szája két tölcsérén fekete festvényt lövell a magasba, mintha be akarná vele szennyezni mind a kettőt: az égi és tengeri istent. A szétokádott tintaömlény barnára, lilaszinre festi körülötte messze a tengert.

Ez a szörnyeteg haldoklik. Halálos kínokkal küzd. Észre sem veszi, hogy emberek közelítenek felé gyilkos szándékkal. A szigonydöfés, mely testébe furódik, még kegyelemdöfés rá nézve. Bevégzi kínjait, miknek elviselésére nem volt elég a tenger, a levegőre kellett feljönnie velük.

A hajósok felvontatják a szigonyozott szörnyet hajófödelükre. Óriási alak Aldovrand csodaállatja. Cuvier szörnyű kedvencze. El akarják azt vinni távol országi muzeumok számára. De nem birják kiállani a szagát. Az Aplisia Depilans szaga az. -140-

Ah! az a méreg, a mivel már kétezer év előtt is a császárok alattvalóikat, s az alattvalók császáraikat, a testvérek testvéreiket s a szeretők szeretőiket mérgezték meg, átjárta a Polypus Maximus testét is; átverte magát minden sejtén, minden rostján, minden erén, minden hajszálcsövén; megvesztegette minden részét, a szőrszálának végső hegyéig; s a csoda-óriás, melyet ellenség le nem győzött, megdöglött belsü corruptiótól.

A hajósok felhasitották a bendőjét; az is mephiticus fekete folyadékkal volt tele, mely még a bekötött szájon keresztül is fojtott a szagával; hanem e rút moslék között épen és fényesen ragyogtak a Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei.

XIV. AZ EMBEREK A CSIGÁK KÖZÖTT.

A Meleagrina Margaritifera igaz gyöngyei arra vették rá az embert, hogy foglalja el a tenger fenekét is, a mely pedig épen nincs az ő számára teremtve.

Gyöngyöket: drága ékességet, miket koronák ágaiba raknak, mikkel oltári szent szobrokat diszítenek, miktől szép hölgyek még szebbekké akarnak lenni. Plinius idejében már a sandaljaikon is viselték azt.

A Crotalia volt a római hölgyeknél az egymás mellé akasztott fülönfüggő gyöngyök neve: monolinum az egy sor gyöngy, dilinum a kettő, trilinum a három soros; a harmadik sor gyöngynek már az egészen csupasz kebelre kellett leérni. Ilyen trilinuma volt Lollia Paulinának, mely arról volt nevezetes, hogy az apja Kis-Ázsiában kétszer szedte be az adót egy év alatt, azon szerezte leányának az ékszert. Az apa bürökkehelyt ürített, mikor az kisült rá, hanem a trilinum azért igen szépen illett Lollia Paulina keblére.

Kétszázezer ember foglalkozik a gyöngyhalászattal, kik igen rövid és nyomorú életet élnek. -141-

Uj Cadix városa pusztán a gyöngyhalászat nyereményéből épült, s Cubagua szigete tizenötezer aranyat fizetett Spanyolországnak, mint vámot nyert gyöngyeiért. A kapzsi spanyol aztán úgy kirabolta a Meleagrina-telepeket, hogy végkép elvesztek onnan a gyöngyérek, s a Cubagua szigeten most csak halászmadarak laknak, s homokpuszta lett megint az egész.

A tengerfenék készpénzt is ád a föld urainak. Ez a Kauri: Cypraea Moneta; az a kis sárga csiga, a mit az afrikai parti népek, mint pénzt tartanak a forgalomban; a jó európai kereskedők aztán a japáni és maldiviai partokon, hol ez a csigafaj végtelen mennyiségben terem, de a hol senki sem tartja azt pénznek, hajófenékteherszámra szedik azt össze s viszik Afrikába s ott rabszolgákat vásárolnak rajta, a kiket megint Amerikában adogatnak el aranyért. 12000 font Kauri csigáért kaptak 600 rabszolgát.

A pompás Halyotisok érczfényű héjából chinai és jápán művészek csodaszép butorburkolatokat készítenek, a Nautilus Pompilius héja ivókehelynek szolgál, s egyértékü ezüstfoglalványával; a Placuna Placenta lapjait ablaküvegnek használják; a Fusus antiquus szolgál lámpás gyanánt; a Tritonium Variegatum harczi kürt, melynek hangja csodálatosan lelkesítő; az Ovula Oviformis az indus vezérek paizskirakatát s pánczélját képezi; a Pinna Nobilis sörényalaku Byssusát királyok és pápák viselik selyemöltönynek szőve; a Purpura szolgáltatja a biborfestéket a fejedelmi és bibornoki palástokhoz, a patriciusok köntösének szegélyzetéhez, három színváltozásban, miknek neve Tyrium, Amethystium és Conchylium; a phoeniciaiak, kik feltalálták (történetesen egy szerelmes asszony kis kutyája által) Dia Baphanak nevezték s a templomban őrizték; mert csak fejedelem és főpap számára való volt az.

Ez a Purpura nedve, míg az azt termelő állat él, sárgás fehér, mint a tejszin; ha a fehér gyolcsot megfestik vele, szép világos zöld lesz; ha aztán erős napsugár éri, -142- átmegy a haragos zöldbe, majd sötétkékre válik, abból violaszinné alakul, s utóljára sötét biborvörösben állapodik meg. Ha akkor aztán forró vizzel és szappannal mossák, lángoló karmazsin pirossá lesz, s azt a szint sem időbefolyás, sem vegytani szerek el nem halaványítják többé.

A sepia sötét tintájából készítik a chinaiak a drága tusch-festéket, a minek a titkát kizárólag birják.

A gyöngyház-faragványok az egész földtekén százezernyi művésznek adnak életmódot. Egy Meleagrina-gyöngyház oroszlánalakú kinövését Keletindiában 40,000 forinton vették meg; s a pesti muzeumban egy oltárkép látható, melyben a gyöngyház önalkotta kinövése egy madonnát ábrázol a karján tartott Jézuskával.

A csigaország az inyenczek asztalának is szolgált terményeivel. Az ostriga az előkelő társaságok lakomáinak legbecsesebb alkatrésze. Az osztriga-zátonyok a tenger alatt kormányi és egyházi tulajdon s mivelés alá van vetve, mint az aranybánya. Angliában törvény által van biztosítva. A római költők és kritikusok sokáig folytattak a fölött nevezetes verses polemiát, melyik osztriga jobb, a brundusiumi, vagy a lucrini? S a vita úgy lett kiegyenlítve, hogy a magas uraságok brundusiumi osztrigákat hozattak, de pár hétig a lucrini öbölben hizlaltatták őket. Régi hires orvosok szerint nem is lehet egészséges ember, a ki minden nap osztrigát nem eszik. Nyersen fogyasztják őket, czitromot facsarva rájuk; a mi az osztrigára nézve nem dicsőség.

A Loligo is urak eledele, bár alakja nem igen ajánlatos; a forró olajban süstörögve adják fel a vendégeknek, azon frissen. Besózva pedig tonnaszámra szállítják az inyenczeknek. A Helix pomatiát musttal, borseprővel hizlalják urak számára, hogy jóizü legyen.

Marseilleben egész csigapiacz van, a hol úgy árulják a -143- puhányokat, mint nálunk a gombát. Az Ascidiák, Musclés D’Istrés-k, a tengeri szilvák, a szivalaku morguék, a Venusok, miknek piaczi neve Clovisse; a Buccinumok, miket Gros Biousnak hínak, a Pattelák, a spanyol Arapedosok, az olasz Pesce Cannellák; a tengeri kökörcsinek, a Balanok, a Pectenek, Cardiumok, a Tridacnák mind a szegény emberek kenyerét képezik. Némelyük nem is igen jót tesz. A Mytilus némely időben görcsöket okoz; a Patellától megmerevednek az embernek a karjai és lábai, a Turbo viszketeget okoz az egész testben, a Murex nehéz izzadást, a Chama fejszédülést s őrjöngő mámort, a Halyotis hajfájást; hanem azért csak megeszik őket. Vannak szigetlakók a keletindiai oceanon, a kiknek minden élelmük csiga és kagyló.

Aztán szent és üdvös czélokra is szolgának a csigák: a Cypraea Aurora a Barátság szigetein érdemrendül szolgál, mint nálunk a Lipót-rend nagykeresztje; a Pecten Jacobaeust keresztyén zarándokok viselik köpenyeiken, védelmül a hitetlenek ellen; az Achatina Perdrix Keletindiában istenek oltárán szolgál; a Turbinella Pyrum tartja az olajat, melylyel a chinai császárt trónraléptekor fölkenik, s az igazgyöngy porrá tört gyógyszerével a nehéz nyavalyát gyógyitották.

De a legnagyszerübb, a mivel a tenger megajándékozta a földlakókat, az a csigagyüjtemények szenvedélye. Valóságos mánia volt az egy időben, mely egész Európán elterjedt, s különös góczát találta Angiában és Hollandban. A ritka, rendkivüli alaku csigahéjakkal mesés börzejátékot üztek. Egy-egy Scalaria Pretiosát 1000–1500 frankra árvereztek föl; egy Spondilus regius ára száz arany volt. Egy ép szálkákkal koszorúzott Venus Dione drágább volt egy paripánál; a Conusokba épen bele voltak bolondulva. Először a Conus Admiralis volt a legbecsesebb, azt fölülmulta a később feltalált Conus Admiralis Summus, azt megint detronálta a Conus Admiralis Arausiacus; utoljára mind valamennyit túlhaladta a Conus Cedo Nulli! -144- Millió tallérok hevertek e csigahéjakban. Egy-egy megfordított csiga került elő, mely házát jobbról balra tekerítette, azt mesés összegekkel verték el egymás kezéről. Őrjöngés volt a csigahéjakkal, minő most a börzepapirokkal. Martini és Chemnitz hírhedett munkája, mely csupán a mult században ismeretes csigahéjakat irja le, mindannyinak szinezett aczélmetszetű képét is adva, a legdrágább természettudományi munka; az ára még most is ötszáz forint az egyetlen műnek! Ebből lehet hozzávetni, mily összege lehetett annak az olvasó közönségnek csigahéjakban, mely azt a munkát létrehozta?

De igenis adott még nekik valamit; hanem azt a szárazföld urai nem köszönték meg a tengerfenéknek.

XV. A VÉGHETETLEN TEREDO NAVALIS.

A medusa megette a tengeri pókot, a Tridacna megette a Medusát, a Polypus megette a Tridacnát, a kétlábú szárnyatlan földlakó megette valamennyit. Ette őket sülve-főve, olajba, eczetbe, bepáczolva, felfüstölve, sóval, borssal, tormával, mustárral, nyersen. Összeszedte czifra házaikat, gyöngyeiket; kitördelte korallerdőiket; elfoglalta egész országukat. Úgy bánt a tengerfenékkel, mint egy meghodított földdel.

Egy vékony hosszú csöves kagyló, nem nagyobb, mint egy tollszár. Eredeti lakhelye a tengerekben úszó fatömegek törzsei. Ő az első hajós, ki a Mangi-Mangi fa (Rhizophora) tengerjáró tutajain az oceanokat bejárja.

Hosszú csöve, mint egy tollfogpiszkáló, két nyilással -145- bir; az egyiken a fejét tolja ki éles ráspolyfogakkal fegyverezett nyelvével; színe szennyes-fehér, alakja jelentéktelen.

«Hát te mit jársz itt az én országomban, idegen csoda? a ki faházakat építesz a tenger szinére s aratsz a tengerfenéken, a hol nem vetettél! Félj tőlem! A tenger királyait legyőzted, a tenger isteneit megnyerted; még hátra van a tenger népe: az én vagyok! A tenger kincseit kiraboltad, még hátra van a «tenger nyomorúsága»: az én vagyok! Te király vagy; de én vagyok a myriád! Te mindent alkotsz; én többet teszek; én a mindenből csinálom a semmit. Te mindent tudsz; én semmit sem tudok, csak rágni; én legyőzlek. Te hatalmas vagy, de én ellenállhatatlan!»

Egyszer a tengerjáró földlakó azt veszi észre, hogy hajója megtelik vizzel. Minden oldalán ömlik be a tengervíz vékony tollszárnyi lyukakon, mik ezerével nyilnak meg hajóbordáiban: minden palánk összevissza fúrva. Az a Teredo Navalis műve!

Mikor Drake, a földkörülhajókázó, utjából visszatért, hajófeneke úgy át volt furdalva a Teredóktól, mintha szivacsból lett volna.

Egy hónap alatt az ujdonatuj hajó fenekén minden palánk olyan lesz tőle, mint a darázsfészek sejtje; egyik fúrt lyuk a másik mellett.

Rá les a hajókra, a mint a kikötőbe jönnek s ezerével lepi meg egyszerre. Nem védi meg azokat pusztításától semmiféle kenőcs, olaj, kátrány, büzedék. Keresztülfúrja a legkeményebb tölgyfát, melynek gyantás szagától minden földi féreg megvész, a Teredo Navalisnak gyönyörűség elpusztítani; a vaskemény indus Teak fát, a Sissu és Saul fákat úgy átlyukasztja, mint a papirost.

A hajósnép rémületében a «hajók dögvészének» nevezte őt el: Linne «Calamitas Navium» czimet adott neki. -146-

De 1730-ban a Németalföldi egyesült államokat egyszerre csak az a rémhir verte fel, hogy Seeland és Friesland védgátjainak czölöpzete az egész hosszában összeomlani készül, s az óriási munka, melylyel az ember két országrészt foglalt el észszel, erőhatalommal a tengerfenéktől, semmivé lesz. A tenger újra visszatér a boldog nép lakta mezőkre. S ki foglalja vissza a két országot a hullámoknak? Egy nyomorult féreg! Egy tollszárnyi csiga, mely a czölöpzetet összeőrölé.

Bámulatos volt egy-egy darabja annak a czölöpzetnek, melyet a Teredo összefúrt. Némelyikben alig volt már fa, csupa csigafurás. Valamennyi alulról fölfelé fúrta titkos alagútját egyenközű vonalakban; a hol kettő összetalálkozott, kikerülték egymást s keresztülszelték utjaikat; mindenütt rostmentében haladva.

De nem válogatott a Teredo katholikus és protestáns nemzetekben. Velencze költséges védművei épen úgy roskadoztak e titkosan ráspolyozó munka alatt, mint Hollandé és Angliaé, s a spanyol és franczia hajó csak úgy kényszerült fele utján kikötőbe menekülni, rostává furt fenekével; s a hű katholikus Donaghadée gátjait csak úgy lerombolta a Teredo, mint az anglikán Plymouth hajóépítő medencze burkolatát.

S a Teredo Navalis nem eszi meg a fát, mint a fai féreg; ő a víz ázalagaival él; a fát csak azért fúrja, hogy pusztítson.

A kereskedő államok roppant jutalmakat tűztek ki a módszerekre, a mik a szörnyű ellenségtől megóvják partjaikat, járműveiket; Anglia parliamenti végzéssel biztosítá azok szabadalmát, kik valamit feltalálnak ellene; ajánlatok, kisérletek tétettek a világ minden részéből, bevonták -147- a víz alá merülő czölöpöket s a hajópalánkokat kókuszolaj, tehénszőr, kátrány, aloenedv s assa foetidából készült degettel, spanyol szurokkal, fagygyús mészszel; szénné égették a gerendák fölületét; czölöplakó mytilus csigafajt telepítettek meg a veszélyeztetett gátakra, hogy azok védjék meg az országot fajrokonaik ellen; széles fejű vasszegeket vertek egymás mellé a fába, s rézlapokkal burkolták be a hajó-oldalakat.

Mind hiú munka volt: azért a gátak czölöpjeit most is minden ötödik évben meg kell újítani, s a portpatricki hidoszlopokat s a velenczei palaék (sarkantyuk) faoszlopait nagy fáradsággal kell a kőburkolatból kihuzgálni s helyeikre friss oszlopokat leverni. A Teredo Navalis képes volna félszázad alatt minden fát, melyhez a víz ér, elpusztítani, s mindegy neki, akár édes víz, akár sós víz.

Quatrefage franczia tudós azt ajánlotta, hogy ívás idején meg kell a petéiket mérgezni az egész tengerparton. Kolosszális önvédelmi eszme! Meglássuk, sikerül-e ilyesmi a francziának?

Vigyázzanak azok, a kiknek a vizeken van dolguk, a kiknek kormányrúd van a kezükben, hogy a maguk legfélelmesebb rémét kitanulják!

Mert a csigák története azt tanítja, hogy a Meduza megeszi a tengeri pókot, a Tridacna megeszi a Meduzát, a Polypus Maximus megeszi a Tridacnát; a hatalmas földlakó aztán megeszi valamennyit; – hanem a megvetett tengeri féreg, a Teredo Navalis, az vízbefojtja a hatalmas földlakót magát s megeszi őt országostól.

A VÉRES KENYÉR

A ki tíz krajczárért, meg egy prófuntért szolgálja a hazát. S ha még a hazát szolgálja, szivesen szolgálja. De gyakran szolgálja a nagyravágyó emberek hiuságát, az eszelős dicsvágyat, a népszabadság zsarnokait, saját ellenségeit… tíz krajczárért, meg egy prófuntért. Elmegy épkézláb, s hazajön egy mankóval, s mikor koldulni megy, azt mondják neki: «hát még sem haltál meg?»

Ámde ezuttal nem akarok egy magyar katona keserveiről beszélni, hanem közzéteszek egy épületes történetet, a mi magyar fiun esett ugyan meg, de nem hazai szolgálatban; előadva az eseményt úgy, a hogy én hallottam azt magától, a kin megesett. Ime a napló! -152-

«Az apám előkelő hivatalnok a magyar miniszteriumnál, s én annak egyetlen fia vagyok.

Mikor 1867-ben megjelent az újesztendei császári pátens, melyben uralkodói hatalomszóval kimondatik, hogy a ki meg nem váltja a fiát január 15-ikéig egy ezer forinttal a katonáskodás alul, annak a fia akár úr, akár paraszt, akár nemes, akár zsidó, akár költő, akár mesterlegény, besoroztatik a hadseregbe; hát akkor az én apám is sietett azt az ezer forintot letenni a városházánál.

Ezer forintot – testvérek között is – megér az, hogy az embert, mikor legjobban benne van a tanulásban vagy a mulatásban, elne vigyék silbakot állni. A festőnek megér ezer forintot az, hogy a jobb keze megmarad s akármelyikünk sem hagyna válogatni ezer forintért, hogy a jobb lábát, vagy a bal lábát engedi-e szivesebben levágatni? A mi végre a hazáért való meghalást illeti, az igen szép hit a parasztra nézve; ez még jól is jár vele, mert nem kell neki többet dolgozni; de magamforma embernek nem való. Egészen más, ha egy cotillion-figurában támadt czivakodásért az embert párbajban főbelövik, mert akkor legalább kiteszik az ujságba a nevét, de csak úgy szimplán elesni a hazáért, az nem ér semmit; ha csak az ember legalább is nem Henczy, hogy szobrot emeljen az emlékére a hálás utókor. -153-

Azért én őszinte köszönettel tartozom a papámnak, hogy engem ezer forinttal megváltott attól a terhes kötelességtől, hogy egy évig czipeljem a mangalétát; kivált mikor nagy meleg van.

Az apám, mint említém, előkelő hivatalnok; ha nagyon megszorul az ország s időközben nagyon sok miniszter leköszön, még miniszter is lehet. Az ördög nem alszik.

Én magam «fene gyerek» vagyok. Az apám is így kezdte. Huszonöt éves koráig az embernek vörös republikanusnak kell lenni; azután lassanként átmegy a rózsaszinbe, kékbe, zöldbe, míg utoljára beletalál a schwarczgelbbe, s akkor kinevezik főispánnak vagy osztálytanácsosnak.

Én voltam népszónok, előtánczos, fáklyás zene-vezető, macskazene rendező, egy szóval «orákulum».

Hiszen ráérek erre 25 évtől a 30-ig. Akkor majd én is meggondolom magamat, hogy mit «fogadjak el?»

Mindennap csak nem duellálhat az ember, mert nem talál rá elég bolondot, a kinek kedve legyen magát semmiért megszabdaltatni; a fiatalság olyan tunya már, csak dolgozni siet; még csak egy egészséges veszekedésben sem áll helyt; az egész országban még csak egy fáklyás tüntetésnek sincsen hire. Még a hirlapok is kifáradtak.

Az éjjel azt álmodtam, hogy itthagyom Magyarországot, s elmegyek a francziákhoz önkénytes harczosnak.

A hazámnak nincs hozzám semmi joga, mert a papám azért tette le értem az ezer forintot, hogy itthon ne szolgáljak. De Francziaországban nem vagyok megváltva a katonáskodás alul, ott tehát kötelességeim vannak.

Olvastam Berangert és Hugo Victort, s mind a kettőből igen sikerült fordításaim vannak.

Nem ugyan idehaza; mert azt kikérném magamnak, hogy engem itthon valaki «polgártárs»-nak tituláljon; hanem Francziaországnak ez az egyedüli üdve.

Rákóczytól elkezdve 1848-ig mennyi sok bajból kisegített bennünket a franczia!

De még inkább pártját fogom azért, mert a német az ellensége! S mert a német le meri győzni a francziát.

Azt, hogy minálunk Magyarországon úr a német, hogy itt németül társalgok a szeretőmmel, a pinczérrel, boltossal; német újságot olvasok, azt már megszoktam, az természetes; de hogy a franczia is németül tanuljon, az elviselhetetlen gondolat rám nézve. Hogy Magyarországon minden várat német katona tart megszállva, benne német tábornok parancsol, az természetes dolog, de hogy a német még Elsassban is parancsolni akar, azt már nem türhetem! Hogy a magyar az utolsó garasát is odafizeti az itthoni németnek, hogy annak a státusadósságait elvállalta, hadseregét tartja, hogy miatta saját pénzjegyeket nem adhat ki, az a sors megmásíthatatlan intézkedése, s én abban megnyugszom; de hogy a német még a francziát is meg akarja fizettetni, azt nem türheti el a lelkem; azért már kardot rántok, s megyek a véremet ontani, ha kell.

II.

Jó kis leányka szegény Marie, szép is, a mi azt illeti, de szörnyű egyszerű. Semmi izlése az öltözékben. Még maig sem tudtam rávenni, hogy chignont viseljen; azt mondja, hogy ő bizony nem tesz kutyaszőrt a haja közé, mikor úgy is elég szép tömött haja van. De mikor e nélkül elegáns hölgyet nem lehet képzelni! Aztán örökké a -155- házi gazdaság után lát; fejébe vette, hogy ő jó gazdasszony akar lenni. Pedig én azt ki nem állhatom, ha az asszonyfélén megérzik a konyhaszag. Hisz akkor legjobb volna közkatonának lenni, s a szakácsnénak udvarolni. Igaz, hogy szegényke eléggé művelt lélek, sokat olvasott s szépen zongorázik, tánczol; de mindebből hiányzik valami, a mi lelkünket magához köti, az a bizonyos szellem, a mit a franczia espritnek nevez. Ah, Fifine, ha rád emlékezem!

Marienak persze nem mondtam azt, hogy a harcztérre megyek; képes lett volna sírni, s a síró nőket ki nem állhatom. Annál nincs csúnyább, mint mikor egy szép száj lefelé görbül, s aztán a szemekből elkezd a víz lefelé csorogni, mint hóolvadáskor az eszterhaj. S mikor az ember egy síró arczot megcsókol, nem édes csókot, de sós csókot kap. Azt mondtam Marienak, hogy Rómába utazom, s kérdeztem tőle, hogy mit hozzak neki vissza? S ő azt felelte valamennyi atyafi előtt, hogy «a szívemet». No de már micsoda együgyű természetesség ez! Az egész társaság mosolygott, én pedig pirultam miatta. Ah! ha Fifinetől kérdeztem volna, mit hozzak neki, ez a szellemdús teremtés bizonyosan azt felelte volna, hogy hozzak neki a szent atyától egy bűnbocsátó levelet.

No de Marienak nincsenek még bűnei, a miket meg kelljen bocsátani. Annál rosszabb rá nézve. Nem adnám sokért, ha az alatt egy kicsit megcsalna, míg oda leszek. Olyan sivár gondolat az, hogy az embernek van valakije, a kiről bizonyos, a kit még csak féltenie sem lehet, a ki az unalmasságig hűséges hozzánk.

III.

A búcsúlakomán reggelig mulattunk régi jó pajtásaimmal. Derék jó czimborák!

Csak ez a Mihalek főzne valamivel jobban. Ez a legjobb -156- vendéglős az egész városban, de ennél is a mi megehető az nem jó, s a mi jó, az megehetetlen. Én végigpróbáltam Pesten minden vendéglőt, s mondhatom, hogy itt már nincs mit keresni. Marchallnál nem tudnak tálalni, Frohnernél azt sem tudják, hogy a zöld osztriga más, mint a fehér, a «Hungariá»-nál a szarvasgombapástétom, a mi egyedül megehető; no csak aztán az «Arany sas»-ról beszéljen nekem valaki örökös malaczpörköltjével, székely gulyásával, halászlevével. Legutóbb már odakötöttem spárgával a halászleves extra bográcsot az asztal lábához, nehogy utánam találjon jönni Párisba.

A Mihaleknek el kellene menni elébb egy esztendeig inaskodni a Fréres Provenceauxhoz, hogy az igazi teknősbéka ragout-t megtanulja jól készíteni.

A papa küldött hazulról tizenkét czilinder somlyait a búcsúlakomámra. Szegény jó öreg! Azt hiszi, hogy minden ember előtt a somlyai a nectár.

Én azután azt a tréfát csináltam, hogy a somlyait beletöltöttem egy nagy dézsába, s aztán a chablit beleállíttattam – hűteni! Pompás egy ötlet! Somlyaiban hűteni a chablit. Hja, a chabli csak chabli!

Széles kedvünk volt, mondhatom! Ha minden falhoz vágott pohár előtt egy német állt volna, most Moltke egyedül szaladna hazafelé.

Ez a Cliquot nagy török basa lehetett. Aligha nincs neki itt Magyarországon is egy özvegye, a ki itt fabrikálja a pezsgőt, nem is annyira Epernayben, mint a kecskeméti Epresben. Egészen megfájdult tőle a fejem.

No legalább az úton majd aluszom s nem látom, mikor a hátam mögött elmarad ez az unalmas, poros Pest, öntözetlen -157- utczáival, kopott szinházaival, bölcs táblabiróival, zsidó haut voléejával, magyar újságiróival, és azzal a partján felhalmozott dinnye és vöröshagyma asztagokkal.

IV.

A vasuton a fátum egy coupéba zárt egy magyar miniszteri osztálytanácsossal. Régi ismerősöm. Jó fiu különben, csak hogy egy kicsit ábrándozó ember.

Ő is utazni indult félig hivatalból, félig buzgalomból. Helvécziába indul. Bravo! Odáig együtt megyünk. Dehogy bravo, dehogy bravo! Úgy meguntam vele magamat az úton, majd megszöktem tőle. Az én barátom az egész úton nem beszélt egyébről, mint az ő missiójáról.

Kitanulni Helvécziában és személyesen meggyőződni róla, hogy milyenek azok a gyermekházak, a mikbe a szüléiktől elhagyott gyermekeket összeszedik, ott táplálják, oktatják, s jó cselédeket és iparossegédeket nevelnek belőlük.

Most, mikor két óriás nemzet irtó harcza tart izgalomban minden kedélyt; mikor mindenki azt lesi, hogyan temettek be árkokat, hegyszakadékokat hullák tízezreivel; mikor az egész világ reng és összeomlani készül; mikor a kerek föld legdicsőbb nemzetének vérében övig gázol a győztes ellenfél, most, most jut eszébe a magyar embernek, az «anonym nemzet» fiának (úgy hiszem, a nagy Napoleon tisztelt meg bennünket e czímmel), hogy ő meg azalatt elinduljon rongyos utczakölyköket összeszedni, kimosdatni, kifésülni, ábéabra tanítani! S midőn a világ büszkeségét, Párist, kétmillió lakosával s megfizethetlen műkincseivel készülnek tűzzel és bombákkal elárasztani, ugyanakkor a magyar embernek még arra van gondja, -158- hogy szeretetházakat építsen csavargó gézengúzok megmentésére, s mikor amott a Vogesek között a legdrágább generálisok vére omlik, s a hirhedett ember úgy hull, mint a veréb, ugyanakkor itt a Bakonyban azt a sok vásott sihedert szedjék össze s őrizgessék éhhaláltól, megfagyástól, a kire nézve mindegy, akár él, akár meghalt!

Genuában két hajó állt készen az elindulásra. Az egyik az «Il Pacifico», olasz brigg, a másik a «Vengeance» franczia fregatte.

Mily különböző és jellemzetes nevek! Az egyik a «békességes», a másik a «boszuálló».

Ezek az olaszok nem gondolnak már egyébre, mint a békességre. Az ő kötelességük volna pedig a szorongatott Francziaország segélyére sietni. Ő értük harczoltak a francziák Magentánál és Solferinónál, és ők még sem gondolnak most egyébre, mint hogy Rómába bevonuljanak, s a francziáknak ott megaláztatást szerezzenek.

Mennyivel nemesebb a mi érzelmünk! Mi elfeledjük azt, hogy Villafrancánál a mi magyar bőrünkre kötötték meg a békét, s Schmerlinget mi kaptuk ajándékba s minden sympathiánkkal feléjük fordulunk.

Én nem szálltam a «Pacifico»-ra, hogy Rómába vitorlázzak, hanem felültem a Vengeancera, mely Marseillebe vitt gőzerővel.

Ah! minő emlékezetes utazás volt az! Itt találkoztam veled, oh mennyei Olympia!

Nem igaz, hogy te csak «englische Reiterin» voltál, a Seradella-cirkusból! Nem igaz! Valódi spanyol herczegi vér foly ereidben, megnemesítve igazi tősgyökeres sansculotte szívben, melynek családfája a tősgyökeres jacobinusokig ér föl. Saját ajkaidról hallám, hogy atyád generális -159- volt, ki Algirban esett el, mikor Pekinget ostromolták, s anyád herczegnő volt, a száműzött orosz roskolnikok fajából.

A legpompásabb vörös haj, hasonlatos az oroszlán sörényéhez. Az orosz herczegi jelleget képviseli a felfelé nyitott fitos orrocska, míg a nagy fekete szemöldökök Andaluzia hölgyére emlékeztetnek.

Ah! örökre emlékezetes marad előttem az a gyomromra kapott ökölcsapás, melyet attól a goromba angol utazótól kaptam, a kit a hajón kihíttam öklözésre, a mért azt merte állítani, hogy szemöldökeid gyertya hamvával vannak festve. A barbár!

Az egész utazás alatt nem volt szabad neki többé ahhoz az asztalhoz leülnie, a hol te, oh mennyei Olympia! adtad a fáró-bankot; még most is gyönyörtől ég a szivem, ha rágondolok, mennyi bájjal háríták be rózsás újjaid száz Louisdoromat.

Az utolsó is elvándorolt tőlem tehozzád, mire Marseillebe elértünk, s én oly könnyünek érzem magamat!

Igaz, hogy itt azután nem volt mit ennem; de te biztosítál róla, hogy szeretsz, s nekem ez elég volt.

Hisz én úgy is a harczba indulok, s ott kardom kivívja majd a dicsőséget, s ha kell, a zsákmányt is, s akkor mind ezt lábaidhoz teszem: «ez a tied, és én is az vagyok!»

Te messze költözél Páris felé, én pedig beálltam Skrzbinszky szabad csapatjába, a kit úgy tetszik, mintha láttam volna már egyszer Pesten a Zrinyiben; de akkor nem lengyel volt, hanem kozák.

Skrzbinszky generális volt, s engemet rögtön megtett őrnagynak, s biztosított róla, hogy egy egész lovas ezredet fog rám bízni, mihelyt lovat kapunk hozzá. -160-

VI.

Azt meg kell adni a generálisnak, hogy ő kitünő katonai talentum. Mindenben a legnagyobb hadvezéreket választá mintaképül.

Legelőször a nagy Napoleontól megtanulta azt, a mivel az egyptomi hadjáratban katonáit megvigasztalta, kik zugolódtak, hogy sokat éheznek, nincs prófuntnál egyebük: Avec du pain et du fer, on peut aller a Chine. (Kenyérrel és vassal el lehet menni Chináig.) Ő még annyival tökéletesítette Napoleon elvét, hogy kenyeret sem adott a katonáinak. Főelve volt, hogy a jó katonának legelső próbaköve, hogy mennyit tud koplalni. A melyik jobban kiállja, azé a diadal. Így győzték le a rómaiak Probus alatt a persákat.

Másik jelmondását Epaminondastól kölcsönzé: «Ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel.» A mi csapatunk közt osztatta ki azokat az ócska puskákat, a mik csak kétszáz lépésre hordanak, hogy ne távolból lövöldözzünk, hanem közelből.

Harmadik hadvezéri jelszavát a vitéz Cromwelltől öröklé, ki azt mondá katonáinak: «Legyen jó lelkiismeretünk, s tartsuk szárazon a puskaporunkat.» S mivelhogy: «qui bene dormit, habet bonam conscientiam» (a ki jól alszik, annak jó lelkiismerete van), ő rendesen délig szokott aludni.

Csapatjai szervezésében dicső szent István királyunkat követte, kinek elve szerint: «regnum unius linguae non potest esse forte» (az egynyelvű birodalom nem lehet erős). Annál fogva a mi csapatunkban az egész világ népgyűjteménye képviselve volt. Voltunk ottan magyarok, csehek, oroszok, oláhok, törökök, olaszok, angolok és spanyolok, a kik mind nem értettük egymást, mindig farkasszemet néztünk egymással, minélfogva aztán mindennapi jelszavául választá generálisunk a nagy Julius Cæsar -161- azon mondását, melylyel ő a farsalusi ütközet előtt veteránjait föllelkesíté: «miles, faciem feri» (katona, csak a pofát vágd), mert annyi pofonvágást, mint a mennyi szervezkedésünk közben kiosztatott, s a mi azután ugyanannyi párbajjal egyenlíttetett ki, nem hiszem, hogy a farsalusi ütközetben registráltak volna.

De a mellett Montecuculi emlékezetes jelszaváról sem feledkezett meg generálisunk, a kinek elve szerint minden hadjáratban három dolog kivántatik meg: pénz, pénz és pénz; s annálfogva minden nap sürgette a főhadi intendanst pénzért, s a mit kapott tőle, azt megtartotta, nehogy elfogyjon, ha közöttünk kiosztja, a mi bölcs előrelátásból történt. Maig is bent van a gázsim nála.

Hannibaltól eltanulta, hogyan kell járhatlan hegyeken keresztül hatolni lovassággal, hogy ember és ló kidőljön a fáradtságtól, s Fabius Cunctatortól megtanulta, hogyan kell az ellenség előtt mozdulatlanul megállni és nem menni át a támadásba.

És végül a világhírű Nagy Péter czárnak azon mondását tartá szeme előtt, hogy: «addig ver engemet ez az én öcsém XII. Károly, a míg eltanulom tőle a visszaverést». Ő is azt tartotta, hogy elébb systematice meg kell bennünket egynéhányszor veretni, hogy beletanuljunk az ellenség megverésébe.

VII.

Mikor a paripák nyerítenek, a hősök lelkesült harczi kiáltása az egeket verdesi, kard csattog, az arczok felhevülnek és a többi.

Három nap szakadatlanul masiroztunk előre; szakadó -162- esőben, bőrig átázva; mindig hallottuk magunk előtt az ágyuzást, a mi éjszakára mindig elcsendesült. Azt mondták, hogy verekedünk és győzünk. Én a győzelemből egyebet nem tapasztaltam, mint azt, hogy egy harapás ennivalót nem találtunk azokban a falvakban, a mikből az ellenséget kiüztük. Koplalnunk pedig annál könnyebb volt, mert az élelmezési vonatunk más utat választott mint mi. Másik három nap aztán megint visszafelé mentünk, ismét szakadó esőben, nyakig sárban, csak hogy akkor az ágyuzást már a hátunk mögött hallottuk. Azt mondták, hogy verekedünk és az ellenséget keményen feltartóztatjuk. Nem láttam én belőle egy fiát sem.

Hatodnapra azután, mikor már jól ki voltunk fáradva és éhezve, generálisunk azt mondá, hogy itt megálljunk, itt az ellenségnek a hátába fogunk kerülni.

Kiválasztott közülünk egy elite-csapatot, a kik legjobban ültünk a lovainkon, s rámutatott egy lapályra, a melyen keresztül az előre nyomuló ellenséget meg kellett kerülnünk, s azután egyszerre az oldalába lecsapnunk, ágyuit egy rohammal elfoglalnunk, akkor lovainkról leszállnunk, tüzérekké átalakulnunk, az ellenséget saját ágyuival összekartácsolnunk, azután az elhullottak puskáit elszednünk, gyalog csatárlánczot formálnunk, s az ellenség lovasságát szuronyszegezve megtámadnunk, táborkarát körülkerítenünk és elfoglalnunk.

Remek terv volt az! és kétségtelenül sikerül, ha a sors egy malitiosus körülményt nem tol közbe.

S ez az volt, hogy a lapály, a melyen keresztül a manoeuvret végrehajtani küldeténk, valami átkozott süppedékes mocsár volt. Tábornokunk ezt nem tudhatta, mert hiszen mindent nem tudhat az ember, mi pedig csak akkor vettük észre, hogy hova jutottunk, mikor már a lovak csülökig dagasztottak az iszapban.

De azonban a mi ránk volt bízva, végrehajtani kötelességünknek tartottuk és így, bár némi veszteséggel, t. i. -163- lovaink hátrahagyásával szerencsésen kigázoltunk egy emelkedett dombra, a hol száraz föld volt.

Az én lovam is beledült az iszapba, alig birtam róla megszabadítani az egyik pisztolytokomat, a mi pedig nagy veszedelem lett volna rám nézve, mert abban volt az utolsó szalámi.

Miután a mocsárból a dombra szerencsésen kijutottunk, csak az volt még hátra, hogy az ellenség ágyuütegeit felfedezzük. Ez sem váratott sokáig magára. Valami hatszáz lépésnyi távolban tőlünk egy másik dombon egyszerre csak feltünik egy ágyu, azt lekapcsolják, felénk irányozzák.

Mi puskatüzzel fogadtuk őket, a mi annyira megrémítette az ellenséget, hogy rögtön ágyuval felelt rá.

S hogy kellőleg jellemezzem az ellenség gyávaságát, még nem is úgy lőtt, a hogy más tisztességes ellenség szokott, hogy egyet ellő az ellensége feje felett, azután a másikat száz ölnyire előtte, a harmadikat jobbra, a negyediket balra mellette el; hanem ezek mindjárt az első golyóval egyenesen oda közénk lőttek.

Hanem persze rosszak a lövegeik, nem értenek a granátcsináláshoz, a kilőtt granát a helyett, hogy egyet tökéletesen agyonütött volna közülünk, még a levegőben szétpukkant, s darabjaival nyolczat sebesített meg bajtársaim közül sulyosan.

A többiek persze e lövés után retrograd irányt kezdtek el követni, csak én magam maradtam állva és egy helyben. Hadd lássa meg az ellenség, hogy nem vagyok gyáva. S kihuzva revolveremet övem mellül, annak mind a hat csövét kilőttem az ellenségre. A mely oly nagy rémületet gerjesztett odaát, hogy az ágyut újra megtöltötték s a hogy egyedül álltam ottan, rám lőttek vele.

Soha sem felejtem el azt a pillanatot. Hallottam a közeledő teke szomorú búgását, láttam a mint egyszerre lecsapott előttem s azután csak annyit éreztem, hogy a térdeimen állok, agyag göröngyökkel körülhantolva, a két lábszáramat elhordta a golyó. -164-

Azt mondják, hogy mikor az ember a sebet kapja, nem érez belőle semmit. Én éppen úgy voltam vele. Mind a két lábam egyszerre elvesztém; csontjaimmal a felvájt földbe voltam temetve; mozdulni nem voltam képes. És azért egészen öntudatomnál maradtam, mindent láttam és hallottam, a mi körülem történik.

Láttam, hogy csapatunk, mely hátramaradt, hogy vonul sebesen az erdős hegyhát felé, itt hagyva haldoklóit és halottait; egy csapat ellenséges dzsidás hogy üldözi a hegynek felfelé; és aztán hallottam, hogy távozik lassan a csatazaj, hogy maradunk mi egyedül. Körülem nyolcz vonagló alak, nyögve, imádkozva, káromkodva, és közöttük én térdig eltemetve, ki mozdulni nem merek. Érzem, hogy elszakított lábaimon át hogy foly el vérem lassanként, hogy gyengülök, szemeim sötétülnek, várom a halált.

VIII.

Ah! ők sebesülteket megmenteni jönnek, kik a szabadságért áldozták vérüket. Üdvöz legyetek, testvérek!

Derék auvergneátok voltak. Egyszerű pórnép, melyet a pártszenvedély még nem mételyezett meg.

Ők nem azért jöttek, hogy a sebesülteket ápolják, hanem hogy a mit találnak náluk, egy kis pénzt, órát s egyéb értékes holmit, nehogy a gonosz ellenség kezére kerüljön, biztosabb helyre elszállítsák.

Teljesen igazat adok nekik. A holtaknak semmi szükségük többé arra, hogy pénz legyen náluk és csizmát viseljenek.

A becsületes jó emberek olyan barátságosan levetkőztették sebesülteinket, s a nő és a két kis gyermek egészen értett hozzá, hogy hol lehet náluk a rejtett pénzre ráakadni. -165-

Engem is megfogott az egyik polgártársam galléromnál fogva, s a tisztelt hölgy elkezdte motozni zsebeimet.

Mily balsors, hogy Louisdorjaimat Olympia elnyerte, s havi dijamat generálisom nem adta ki: mert ezek a szegény emberek hiába fáradtak, nem találtak nálam semmit. A hölgy azonban meglátta a gyémántos gyűrűt az ujjamon, s valami furcsa francziasággal, a mit én alig értettem, figyelmezteté arra a két gyermeket.

A gyűrű nem akart lejönni az ujjamról, mert kezem meg volt dagadva a fagytól. Ekkor az egyik gyermek egy kusztorát vont elő harisnyája mellől s azt indítványozá, hogy le kell az ujjamat metszeni, akkor megkapják a gyűrűt.

Mily leleményesség! Mennyi esprit! Ezt egy magyar paraszt a világért ki nem találta volna.

S már fogták a kezemet, hogy az ujjamtól megszabadítsanak, midőn trombitahang recseg a hátunk mögött, melyre megszabadítóim ijedten tekintenek szét s azzal batyujokat hátukra kapva, szétszaladnak mindenfelé a nádasban.

Egy infámis szőke hajú, pápaszemes doktor jött az élükön, utána a saraglyahordók a svájczi vörös kereszttel karjaikon.

– Hadd lássuk! szólt a ficzkó, s előszedte amputáló s kötöző eszközeit, s rendeletet adott embereinek, hogy csendesen huzzanak ki a földből. -166-

Most nagy ovatosan huztak ki a gödörből, s aztán nagyot nevettek rajtam, az egyik jól hátbavágott.

A bizony megvolt. A golyó, mely lábaim előtt csapott le, oly mélyen kiszakítá alattam a földet, hogy én térdig estem bele, s akkor azt hittem, hogy a két lábam szára el van sodorva, s ebben a hitben meg nem mertem mozdulni onnan, hogy el ne vérezzem.

S az infámis pápaszemes még nekem állt tudós professzor módjára megmagyarázni, hogy az igen természetes dolog, a képzelem, a hallucinatio, az érzékzavargás megfoghatóvá teszi a csalódást, sőt még egy példát is idézett nekem hasonló esetről a Pfenning-magazinból, – hogy szerettem volna a fejét beverni! Így fogatni el magamat!

IX.

Azt, hogy elfogtak a németek, megbocsátom nekik, hogy gyalog vittek Strassburgig, – röstellek vele panaszkodni, hogy az első szökési kisérletnél főbe akartak lőni, azért becsülöm őket, hanem hogy borsóhurkával traktáltak, azt soha meg nem bocsátom nekik.

Mit ér, hogy a németek találták fel a könyvnyomtatás mesterségét, a lőport és a zsebórát? de a borsóhurkát is ők találták fel, s e legutóbbi találmányuk a barbarismus legutolsó fokára szállítja le őket.

Megenni az elfogott ellenséget, az még nem cannibalismus; de megenni a borsóhurkát, az a népjog elleni merénylet!

Már Plátó kimondta, hogy a borsóevéstől ostobává lesz az ember, s a németek a hadjárat alatt húszmillió borsóhurkát ettek meg.

Hiszen hadd ették maguk. Ők úgy is úgy tele vannak rakva philosophiával, hogy a borsóhurka, mint a zsiros -167- ételre a kenyér, csaknem nélkülözhetetlen; de nálunk nemes fajoknál ez minden phantasiát tönkre silányít.

A megtört borsót újra hüvelyes veteménynyé alakítani, beletöltvén azt disznóbélbe! Hisz ez lealacsonyítása a disznó méltóságának!

Ez magyarázza meg, hogy a németek miért győztek. Mikor a német katona a csatatéren állt, azt gondolta magában: ha előre megyek, akkor meglehet, hogy meglőnek; de ha visszamegyek, minden bizonynyal borsóhurkát kapok. Hát inkább előre ment.

S nekem két hétig kellett a megszégyenítő táplálékkal élnem, a mit utálok, megvetek; ha hazakerülök, a jószágomról még a magját is kiirtom! És Andrássy tudta ezt, és Andrássy még ezért sem interveniált a németek ellen!

De im egy napon a véletlen – a franczia drámairók nagy pártfogója, – mily csudálatos úton jön segítségemre.

Megunva a sok borsóhurkát, betegnek jelentém magamat; azt remélve, hogy a kórházban talán csak különb koszttal traktálják az embert.

Úgy is volt. Itt már Liebig húskivonattal dédelgették a kórágyra jutottakat.

Nem tudom én, miből csinálja Liebig azt a húskivonatot; annyi bizonyos, hogy arra mifelénk azt csávának nevezik, s a cserző vargák csinálnak a levéből bőrkivonatot.

A német hast soha sem szerettem, hanem a német gyomrot kezdem tisztelni, hogy még ezt is megemésztette.

Ah! minő sohajtásokkal gondoltam vissza reátok, oh Marchall, oh Mihalek, oh Frohner, és epedve álmodtam halászleves bográcsaidról, oh Arany sas!

De ime, midőn legjobban kétségbe voltam esve, jön szabadító angyalom. Kicsoda? Egy apácza.

Egy ifju, bájoló arczú hölgy, szürke kapucliban, fehér -168- fejtakaróval, kinek láttára csaknem kiugrott a szivem oldalbordáim közül.

A hölgy a szent Calasantiáról nevezett irgalmas nénék costumejét viselte s a szemeit is oly kegyesen forgatta, mintha már a maga bűneit rég lebánkódta volna, s most már a mások bűneit segítene levezekleni.

– Ah! Olympia kegyed itt? sugám fülébe, a mint kórágyamhoz közelített egy nagy tirband-flastrommal.

– Csitt! sugá ő vissza. El ne áruljon. Én ez álöltözetben azért járok itt, hogy menekülni kivánó foglyainknak alkalmat szerezzek a megszökhetésre. Akar ön megszabadulni?

– Tehát legyen ébren éjfél után két órakor, akkor hozzák a dijoni csatatérről ideszállított sebesülteket, egyet azok közül majd az ön ágyába sanzsirozunk, én pedig önnek álruhát hozok és magammal elszöktetem.

Kaptam az ajánlaton. Dehogy aludtam volna el az éjfél utáni két órát, a mikor csuklyás védangyalom eljött értem, hogy az új sebesültszállítási zűrzavarban a kórházból kicsempészszen.

– Itt van rajtam, felelé ő. Ma két apáczaruhát vettem föl, az egyiket levetem s ön magára veszi.

– No igen. Bajusza, szakálla nincs önnek még, könnyen leánynak nézhető, kivált ilyen burkolatban s ez öltöny mellett szabadon járhat-kelhet mindenütt.

Én rendkívül furcsának találtam ezt az ötletet, soha sem hittem volna, hogy valaha irgalmas nénike váljék belőlem a szent Calasantia tisztes rendéből.

Ez álöltözetben bizvást kijuthattunk a német lazarétumból; az utczán várt reánk egy szekér. Senki sem ütődött -169- meg rajta, hogy két apácza helyett hármat látott kijönni az ajtón. Felültünk a szekérre; én a kocsis mellé jutottam. Az pedig egy kiszolgált zuáv volt; mindig ürömpálinkát ivott, mindig nedves volt a bajusza. S nekem az egész úton ennek a részeg gazembernek a szerelemvallomásait kellett hallgatnom, és pálinkabűzös csókjait eltürnöm; győztem őt pofonokkal rendreutasítani, mikor vállalkozóbb kezdett lenni. Ejh, én azt hittem, hogy ezek a francziák sokkal vallásosabb emberek, s a szent öltönyök iránt nagyobb tisztelettel viseltetnek.

A másik két apácza a hátulsó ülésben pedig majd megpukkadt a nevetés miatt.

XI.

Szerencsésen eljutottunk másnap estére a franczia főhadiszállásra, a hol a főtábornok is volt a táborkarával.

Csak azt ne kérdezzék tőlem, hogy minek hítták azt a várost, meg kinek hítták a tábornokot? mert a neveket én mindig összezavarom, s nem vagyok képes a fejemben tartani. Ezzel már kis diák koromban is sok bajom volt; eleintén mindig azt hittem, hogy Attila valami török hadvezér, míg utóbb megtudtam, hogy az egy zsinóros kabát s Schillerről sokáig azt képzeltem, hogy az egy német költő, míg a tapasztalat rávitt, hogy az egy magyar bor.

Olympiát ismerték már a táborkarnál, csaknem minden tiszt ismerőse volt. Ekkor tudtam meg, hogy ő nála is csak álruha volt az apácza-costume, melyben a németekhez kémlelődni járt, s e fontos honleányi missióban igen lényeges szolgálatot tett a táborkarnak.

Hanem hiába, csak geniális, kedélyes nép ez a franczia Egy napi járásnyira az ellenségtől minden ember tréfának vette az egész háborut, s megérkezésünk estéjén olyan -170- jókedvű bált csaptunk, hogy annál az «új világ» sem látott külömbet.

Pedig az látta Rigolbochet, látta Antoinettet, látta Fadette és Fifine kisasszonyokat, látta a Fiaker Millyt; de olyan cancantánczosnőt, mint a milyen az imádásraméltó Olympia, még az sem látott.

Én bámultam e csodalényt, mikor tündéri apró lábaival egy magas kört irva le a levegőben, czipője hegyével tánczosának égő szivaráról leütötte a hamvat. Ez aztán a bravour!

Mi másnap akartuk őt megtámadni; hanem az a czivilizálatlan, durva erkölcsű nép nem enged pihenést a saját katonáinak, rajtunk rontott, mikor mi legvigabban mulattunk volna, s a pezsgők durrogását egyszerre csak ágyudörgés kezdte parodiázni.

Mi urak természetesen mind a városban voltunk a tánczteremben, a mezőn csak a közkatona tanyázott.

A meglepett franczia hadsereg hősiesen verekedett a németekkel. Zárjel között mondom, én azt hiszem, hogy ha a francziáknak generálisaik nem lettek volna, hanem csak a közkatonákat eresztették volna, hogy menjenek, a merre látnak, talán még meg is verték volna a németeket.

Én, meghallva az ágyuszót, mely a bálterem ablakait megreszketteté, félrelökék magam elől egy turkó kapitányt, a ki épen Olympiával járta a czeppelpolkát, felragadék egy kardot, felkapék egy gazdátlan lóra, s nyargalék ki a piaczra; ott épen szervezte a generális a lovascsapatot, mely minden utczárol elősereglett; volt közte afrikai vadász, vértes, beduin és tüzér; a mint egy jókora csapat együtt volt, a vitéz hadvezér maga élünkre állt, s azzal előre fiaim! ki a csatatérre.

A szerencse kedvezett, a sötétben rábukkantunk egy gyalog-ezredre, mely négyszögöt formált. Hajrá! Neki vágtattunk. Az sortüzet adott ránk: egy része lovasainknak -171- ló nélkül maradt, más közé rohant a gyalogság szuronyainak: akkor vettük észre, hogy egy kis confusió van a dologban; a gyalogság is a saját magunk csapatja, s mi egymást öljük, vágjuk. Ebből azután még nagyobb confusió támadt; tüzérségünk segítségre sietett s az közé kartácsozott mind a kettőnknek. E nélkül a sajnos félreértés nélkül a támadó ellenség bizonyosan drágán lakolt volna csendháborító merényletéért. Így is kemény leczkét kapott, mert reggelig mind a két fél megtartá a csatatért, s reggel hat órai fegyvernyugvás köttetett, hogy mind a két fél eltakaríthassa a halottait s félrevihesse sebesültjeit.

Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti támadásban, s hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek, felkötöttem karomra a svajczi vörös keresztet, s beálltam betegápolónak.

No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális dolog, mint a milyennek azt a költő urak leirják.

Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult, szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.

És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo Victorból és Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a «Hugonották»-ból vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem káromkodnak, mint a jégeső s szidják a szenteket, a boldogságos szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom hallani.

Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a csatatéri kórházakban lát.

Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná: «Eb, a ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja, álljanak ki ketten; -172- menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi nem puskázunk egymásra».

Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a ki át van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta; egy harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a negyediknek a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele; az ötödiknek a feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól eszét veszté, csak mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az ágyutekének, s bordái törtek össze bele, és melle feldagadt; a hetedik húsz kardvágással a fején, kezein, egy idomtalan csonka tetem; s ez mind sír, nyög, dühöng, jajgat, szitkozódik, vizet kér, hörög, láztól didereg, fogait csikorgatja; a kegyetlen feltser pedig ott jár közöttük s válogatja, hogy melyiknek vágja el a lábát?

XII.

Mit mondtam? – Hogy a háboruban legborzasztóbb a kórház. Megkövetem magamat. A háboruban legborzasztóbb a sár.

Már egy hét óta masirozunk folyvást szakadó esőben. Az utaknak nincsen feneke.

Az «allons enfants de la Patrie»-ban (menjünk, hazámfiai) legsiralmasabb szó az, hogy: «allons» (menjünk)! Csak menni ne kellene!

Délelőtt olyan fekete sárban járunk, mely mellett a tiszafüredi gát még makadám! A csizmát lehuzza az ember lábáról, s mikor kihuzom a lábam a sárból, akkorákat czuppan, mint egy óriás istenasszony csókja! Délután következik másforma sár. Ez sárga agyagból készült, az ember jobbra-balra csuszik benne s üti el a szomszédját a lábáról, s mikor egyet lép, felet hátrafelé iszamlik. Másnap -173- aztán változatosság kedveért következik kavicsos sár, mintha öreg vakolatban gázolna az ember, csak úgy varczog a talpa alatt; utoljára vigasztalásul jön egy mértföldnyi sima latyak, egy olvasztott habarék, mely a csizmaszáron bemegy. S ezt nevezik hadjáratnak! Akasztani való sok poéta! Mindig csak a «hős karomat» biztatják a harczi verseikben: egy póéma sem szól a «hős lábam»-ról, pedig igazán mondom, a hadjáratban a lábaké az oroszlánrész.

No, az én oroszlánjaim, mondhatom, hogy megkapták a maguk részét. Már nem birtam tovább menni. A csizmám talpa leszakadt a lábamról, ruhám igazán egyenruha volt már, gallérig olyan sáros, mint a többié; az inaim megtagadták a szolgálatot, én tovább nem tudok menni, én lefekszem az árok mellé s odaragadok. Találtam egy kidőlt fűzfát s arra leültem.

S bizony ott is maradhattam volna, ha a véletlen ismét segélyemre nem jön; mert a gyalog-pajtásaim szépen otthagytak. Azután egy lovasezred baktatott el előttem, egy sergeant lekiáltott rám a lóról, hogy mért nem sarkantyuzom meg a paripámat? a többiek nevettek rajta és otthagytak. Nyomukban jött egy podgyászvonat, alig tudták huzni a lovak. Egy jámbor samaritánus szekerész megállt előttem: no ez felvesz! Az ám. Jól összeszakkerbokkerezett, hogy mért nem segítek a bagázsiás szekerét kiemelni a kátyuból, a mibe belerekedt. No csak azt tedd el! Majd egy markotányosnő jött oda hozzám. De ne tessék ám valami «ezred leányá»-ról álmodozni. Hanem egy vén szipirtyó, bibircsos állal, hét szál szőrrel az orra hegyén s pálinkatüzű szemekkel, csuklyával a fején, férfipantallóban, kurirstiblisen. Az megszólított, hogy felvesz a kordélyára s elvisz magával. Most lőtték agyon a hetedik férjét! beállhatok hozzá nyolczadiknak. Azt mondtam neki, hogy jobb lesz, ha ad egy korty ürömpálinkát. Mire a vén boszorka a hüvelykujját az egyetlen felső fogának akasztá, a mely pantomimika elmésen fejezi ki azt, a mit mi barbárok -174- legnagyobb gorombaságként szóval szoktunk megmondani. Én letettem a fejemet a fűzfára s nem törődtem tovább a világgal; elnyomott az álom. Talán meg is haltam volna, ha egy jószívű trombitás meg nem szán, a ki oda jött hozzám, a trombitáját a fülemre tette s olyan hatalmasat harsantott bele, hogy rögtön életre támadtam tőle. Ez az ember volt életem megmentője. Bár csak egyszer odavetődnék hozzám, mint a «Tündérlak Magyarhonban» czímű darabban a rokkant vitéz, hogy ezt meghálálhatnám neki.

A mint a trombitaszóra felugrottam s a fülemet kezdtem dörzsölni, mit látok? Egy négylovas hintót. Kit látok benne? Az én Olympiámat. S ki ül mellette? Az én elveszettnek hitt tábornokom, az én Skrzbinszkym.

Mindjárt rám ismertek mind a ketten; megállították a hintót. «Ah! mossiö, ön az?» aztán jót nevettek derangirt állapotomon és megkináltak, hogy üljek fel hátul a bakra. Ez volt élettörténetemben a legszerencsésebb bak. Ott ülhettem a mennyei nőhöz közel s egész chignonját láthattam az úton folyvást. Ah! ez valóságos emberi hajból készült chignon volt; semmi riskatehénszőr közötte, én láttam azt közvetlen közelből, mert én tartottam a paraplét fölötte, hogy meg ne ázzék, mert nyitott hintó volt. Olympia rendkívül szellemdus volt az egész úton. Elmondta nekem a tábornok egész hadjárati tervét. Közbe cognacot ittunk. A tábornok megivott hat pohárral, én héttel, Olympia nyolczczal. A tábornok elaludt a hatodiknál, s fejét Olympia vállára hajtá; én pedig tartottam a paraplét föléje. Czudar história-irók! Tudom, hogy nem fogják feljegyezni, hogy a tábornok az én fedezetem alatt vonult be Párisba.

S midőn a tábornok elaludt, midőn az idő besötétedett, én odahajoltam Olympiához és e szót sugtam fülébe:

(Ne fordítsátok le, kérlek, odahaza, ha kiadjátok az -175- ujságban, e szavakat, ne tudja meg minden paraszt, hogy mit tesz?)

És Olympia erre azt válaszolta, hogy elkezdett horkolni. Aludt. Erre aztán én is elaludtam. A közös esernyő, mint a hősi zászló, reánk borulva lankadt szárnyaival, betakart mind a hármunkat, és én még akkor is kezemben tartám a nyelét. Mily szép költői tárgy volna ez: ha én ezt úgy versbe tudnám szedni!

XIII.

… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.

Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit akkor kezdték kivagdalni.

– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.

Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő világ.

Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a -176- laputai nagymogulnak az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.

Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek, katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges financiális műveleteket intézik.

Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg mozgósítására fordíttatik.

A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla mindenki, hogy «görög».1)

Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.

Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon» szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista Karagyorgyevics -177- báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics (s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon» szerkesztőjével meg nem ismerkedem.

XIV.

Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert, a hol szép állatokat etetnek.)

Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt felakasztva, hanem kardok és puskák.

A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?» egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: -178- «Kém! Spion!» s két ficzkó galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»

– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy; ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a fára.

S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél, ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.

– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő Abd-el-Kader unokaöcscse!

Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist felszabadítani.

XV.

Az elpusztult Closerie des Lilas-ban azalatt, míg a torkomat fojtogatták, két nagyszerű gondolatom támadt.

Azt már több orvostól hallottam, hogy ilyenkor vannak az embernek a legszebb gondolatai; kár, hogy nem szállhat le azokat leirni.

Az egyik gondolatom az volt, hogy a magyar nevet megismertetem a párisiakkal. Tudják meg, hogy mi kik vagyunk!

Összetoborzom a Párisban lakó magyarokat, vannak itt elegen. Azokból alakítok egy önálló szabad csapatot s csodadolgokat fogok elkövetni.

Épen jó időben érkeztem a bűbájos hölgyhöz. Káromkodott, mint a jégeső. Szidta a főparancsnokot, a miért -179- azt a rendeletet adta ki, hogy huszonnégy óra alatt Párist mind azok a hölgyek elhagyják, a kiknek valami foglalatosságuk, vagy családjuk nincsen a városban.

Én láttam, a midőn a kegyetlen zsarnok kormányzó negyvenezer hölgyet kitolonczoztatott szuronyok közé fogatva Párisból. Láttam a boulevardot a milyen széles, megtelve battallionokkal, miknél napernyő volt a zászló, chignon és baschlik a fejeken, tollas kalap, repülő fátyol, selyem ruhás hadoszlopok; szeretetreméltó ellenséges tábor.

– Asszonyom, mondám e látványra Olympiának, legyen ön nemének megmentője. Miért űzik ki e hölgyeket Párisból? Azért, mert nők. Csináljon ön belőlük férfiakat. Alakítson amazon-csapatot.

– Felséges gondolat! szólt Olympia, s örömében megölelt és megcsókolt ezért a szóért. Amazon-csapatot fogok állítani.

S még aznap kitűzte a toborzó zászlót hôtelje fölé, s estig száz főre szaporodott az amazon-csapat. Mivelhogy sok szeretetreméltó hölgy van Párisban, a kinek lova ugyan van, de családja vagy foglalatossága nincs, azok e mentő gondolat által meg lettek szabadítva. A kegyetlen kormányzó csak a gyalogjáró hölgyeket tilthatta ki a városból; a lovasság megmenekült. Ők egy cavallerie svadronban egyesültek.

Ah! mi bűbájos látvány volt ez! Száz deli amazon, ki huszárnak, ki dzsidásnak öltözve; valamennyinek vezére a délczeg Olympia, ezüst pikkelypánczél mellvérttel, à la Semiramis!

És most megyek eszmém másik felét létesíteni. Összetoborzom a magyar fiukat. -180-

És majd azután, mikor az én hősnőm a csatában ép oly fényes nevet vívott ki magának csapatja élén, mint én a magam csapatja élén, s mikor végre a kivívott diadal után összetalálkozunk a Mars-mezőn s én megkoszoruzom őtet, ő megkoszoruz engem!… No, sok rongyos poéta, gondolj ki ennél valami szebbet!

XVI.

Mint előre látható volt, a Café D’Espagneban kifüggesztett felhivásom megtette a maga hatását.

Három nap alatt hatvan főre szaporodott a magyar légió, melynek szervezésével s esetleges vezényletével engemet ruházott fel a montmartrei nemzetőrség főintendánsa, az én barátom, a «Frére et cochon». Az igazi nevére nem emlékezem, csak a hirlap czíme maradt meg a fejemben. Mert hogy ő volt egyuttal a montmartrei nemzetőrség élelmezési biztosa is. Ezt mindjárt gyanítottam, hogy valami ilyen hivatala lehet, mihelyt azt láttam, hogy Olympia fáró-bankjánál hogy rakja marokkal az aranyat a blattra.

Az én légiómra is ő adott előleget. Nyugtatványt sem kért róla; csak egy névjegyemre kivánta, hogy irjam fel, hogy felvettem, az összeget majd hozzáirja ő.

Tehát hatvan vitézből állt a magyar légióm. Igaz, hogy biz azok között lehetett akárhány lerchenfeldi fiu is, s ha azt kivántam volna a legénységemtől, hogy mondják el utánam ezt a verset: «tarka csikó tarka kacskaringósan felkutyorodott farka», hát fele visszaadta volna a felpénzt; hanem vitézek voltak mind, ez már bizonyos.

«Frére et cochon» barátom felhasználta az alkalmat, -181- hogy egy szónoklatot tartson a magyar légióhoz, mely hangzott ekképen:

Kiknek apáit a barbár magyarok ekébe fogva kínozták, mint a marhákat; kiknek anyáitokat a mongolmagyar aristocratia egytől-egyig mind becstelenekké tette; kiknek leányait a tatár zsarnok a kandahari rabvásáron eladogatja a töröknek; kiket szándékosan elbutítottak a magyar bonczok és dervisek, hogy ősi hongrois nyelveteket elfelejtsétek; ne féljetek! Ütött a boszuállás órája! Ha elpusztítjuk a német zsarnokokat, ott is összetörünk minden zsarnokot. A magyarokat elsöpörjük a föld szinéről; felszabadítjuk a hongroisokat, visszaállítjuk apáitok ősi római nyelvét; elpusztítjuk a városokat, miknek kőfalai közé testvéreitek be vannak börtönözve, hogy ismét szabadok lehessetek a pusztán, mint őseitek a nagy Tamerlán alatt. Elsöprünk mindent! A trónokat és a szövőszékeket, az országok határait és a templomokat! Kikiáltjuk nálatok is a respublicát s megteszszük benne királynak a nagyhírű hőst, Rózsa Sándort!»

A citoyen addig söpört, addig söpört, hogy elsöpörte az egész légiómat. Mire vége volt a szónoklatának, körülnéztem, egy sem volt ott. Úgy elmentek, sohsem láttam egyet is közülök többet. Magunk maradtunk ketten a citoyennel.

XVII.

Legokosabb volt, a mit tehettem, hogy beálltam journalista barátom légiójába. Ennek a czíme volt az «engesztelhetlenek légiója». Gyönyörű sereg volt; senki sem parancsolt a másiknak. Hadnagyok és kapitányok s más efféle katonai zsarnokok intézményét nem ismertük. Mindnyájan egyenlők vagyunk. Le a katonai aristocratiával! -182- Minden katona maga vezényli magát. Oda áll, a hová neki tetszik, akkor lép, a mikor neki tetszik, arra lő, a merre neki tetszik. Ez az igazi szabadság!

Egész nap azt tettük, a mit akartunk. Ettünk lóhust, ittunk cognacot, énekeltük a «Marseillaise»-t, és szidtuk Trochut. Másnap megint szidtuk Trochut, énekeltük a «Marseillaise»-t, ittunk cognacot és ettünk lóhust.

Hetednap után szidtuk a lóhust, a cognacot, a «Marseillaise»-t és Trochut; hogy mind ez ilyen sokáig tart már.

No hát vége lesz mindjárt: megvigasztaltak bennünket. Megyünk az ellenségre még az éjjel.

– Előre! előre! kiáltánk valamennyien; s addig biztattuk egymást, hogy «előre!» míg leghátul maradtunk.

Hogy rendben haladtunk volna, azzal nem vádolhat bennünket senki; de ez nem is szükséges; csak egy jó vezérünk legyen. Az pedig van. Az én generálisom a lengyel-olaszmagyar Skrzibinszky. Ennek egyedül volt lova, az is csak azért maradt meg, mert nagyon sovány volt. Engem tisztelt meg a légió azzal, hogy vigyem a zászlót.

Hideg téli reggel volt, mikor az Issy erőd sánczai mellett egy leégetett erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván belőle az oroszlánrész.

Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s azt mondja, hogy ott jön az -183- ellenség a domb mögött: álljunk csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok parancsa.

Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva: «árulás, árulás!»

A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy szivarra s azután azt kérdezé tőlem:

– Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze. Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.

– Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok önnek olyanokat.

Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.

Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.

Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt, mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni érte.

És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét, úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.

Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni; de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.

Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. – De hová lett volna akkor a szabadság? -185-

XVIII.

E közben rémhirek kezdtek el hozzánk átszállingózni Párisból. Hogy már a lóhus is fogytán van. Mi ugyan nem kaptunk belőle; mert nekünk kenyéren, szalonnán kívül egyebet nem adtak, s a rabszolgasághoz szokott katona nem zugolódott miatta; hanem Párisban nagy volt már az inség. A lovakat már megették. A Jardin des plantes elefántjait is megették. A kutyákat, macskákat kezdik enni. Sőt már a patkányokat vadászszák, s azokat kényszerítik a lakomához. Borzasztó gondolat! Az inyencz Páris, a gourmand Páris patkány- és macskahust eszik! A kenyeret pedig úgy osztják kormányhivatalból ex offo, s urak és úrhölgyek hosszú sorban queut formálnak az utczán, várva, míg a kormánykenyérosztó pudli előtt rájuk kerül a sor, s úgy viszik haza a kikapott brugót! Minő rémgondolat! Hát ha Olympia is ott van a kenyérszelő társaságban, s ő is tartja a selyem volant, hogy belehajítsák a mára való kenyeret! – És hát ha büszke azt tenni? Hát ha egyedül bezárkózva ül otthon; elhagyva cselédeitől, kiknek enni nem adhat többé? S hát ha éhezik? Rettentő gondolat! Olympia, a tündér, az istennő éhezik! S vajjon házában maradhatott-e? Hisz az ellenség bombái egész odáig járnak. És ő most selyemripsz divánja helyett a pinczében ül, nedves szalmán, s egy hasábfát tartva kezében, a patkánylyukat lesi, hogy az abból kijövő prédát főbe üsse, s a spiritus-lámpánál supreme de volaillet készítsen belőle. Borzasztó fantázia! Ez éjjel sem engedett aludni. Mindent megbocsátok a burkusoknak, de azt, hogy Olympia nemes vére közé patkányatomokat engedtek keverni, azt nem, soha. Az opera minden «rat»-jai álljanak azért rajtuk boszut.

Oh, minő vágyat éreztem magamban megoszthatni vele prófuntomat! Csak közelebb volnánk egymáshoz kvártélyozva, hogy haza hordhatnám neki kenyerem felét. Ime -186- szivem hölgye, midőn mindenki elhagyott (mert kétségtelenül elhagyták a többiek, mihelyt a patkány-menüre került a sor), én táplállak tégedet véremen szerzett kenyérrel! Mit minden kincseidért meg nem szerezhetsz, az én véremnek cseppjei megszerzik azt neked: a mindennapi porczió kenyeret.

XIX.

Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel Chantilly felé, én is ott voltam.

De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban nem jött volna már róla egy kép.

E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát. Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását. -187-

– Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.

Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem, elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat, mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.

Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom ezt elküldeni. Ez az én troféumom!

Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak, hogy meg vagyok sebesülve.

Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a számomra szivarokat.

Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.

Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval szemben.

XX.

Késő este volt, mikor Párisba ért velünk a sebesülteket szállító gőzkocsi. Én akkor arra kértem a kisérő hadastyánt, hogy engedje meg nekem, mielőtt a kórházba mennék, felkeresnem az én imádott Olympiámat, kit én már egy hónap óta nem láttam, ki meglehet, hogy most az éhhalállal -188- küzd, s kit én ezzel a csatatéren kivívott kenyérrel meg akarok az életnek menteni.

Borzalom volt végig menni azon az utczán, melybe egy hónap óta mindennap bombák hullottak be. Olympia palotájának egy ablaka sem volt már ép.

Mikor beléptünk a kapuján, nem volt ott már sem kapus, sem kocsis, sem inas; nagy keresés után találtunk meg egyet a hajdani cselédekből: a vén szakácsot.

– Mindent. Tegnapelőtt óta a szarvasbőrt eszszük, melyen a madame szokott hálni.

Elfacsarodott a szivem ennél a gondolatnál. Grillirozott topánkákat enni, tatár szószszal.

– Nézd, Joconde, mondám, előhuzva köpenyem alól a véremtől ázott kenyeret. Itt van egy egész kenyér. Vidd ezt asszonyodnak. Mondd, hogy én foglaltam el ezt számára a csatatéren. Én hoztam azt neki a harczmezőről. Mentse meg drága életét. Seregeink áttörték az ostromzárt, s holnap fel leszünk szabadítva. Esküdjél meg, hogy átadod neki ezt a kenyeret! Én megyek a kórházba, a hol bizonyosan meg fognak ölni.

A vén cseléd minden szentekre esküdött, hogy teljesíteni fogja egy haldokló véghagyományát.

XXI.

A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így szólt:

– Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.

Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét földalatti üreg tátongott elénk.

Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta: «már most kövessen ön». -190-

Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a fájós szivemet.

Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte magát.

De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak. Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz batyut.

A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva, megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.

Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit, s a honnan jött, arra megint eltávozott. -191- Ezek merész dugárusok voltak, kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal egy tyukot.

Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e azt, vagy valóban láttam?

Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy az mondott volna valamit.

Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta. Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.

A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.

A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét; egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt keresztül.

Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas termet petroleum-lámpák világíták meg. -192-

Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel, kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.

Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.

Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében ült a kis «Dudu, az öleb».

A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a kis kutya megcsókolta a tábornokot.

A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva, deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya ugatott mérgesen.

Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság, nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres kenyerem!

– Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!

– Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!

S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el magától.

XXII.

Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a teremben…

Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?

A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam rémképei voltak?

Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.

És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között vesztek össze. -194-

És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.

És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin, s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.

És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák francziák ellen.

És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő viadalban egymás testén keresztülgázolni.

Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó átok-ordítását.

Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice lehetetlen, az physice is lehetetlen.

Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a mit én kórágyamon álmodtam.

Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.

A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:

– Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?» -195-

Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki galléromat, ki üstökömet vette igénybe.

Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó postával.

Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.

Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e, vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.

– No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek, add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.

Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.

Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.

Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek; bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat -196- odaadtam a borzas citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?

De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna, ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!

Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika tudniillik.

XXIII.

Tessék elképzelni! Marie még most sem ment férjhez; rám várt; pedig már holt hiremet is hozták neki. S még mindig hű hozzám.

Tanfelügyelőnek neveztessem-e ki magamat Lika-Krbava megyébe, a hol nincsenek még iskolák?

Vagy megválasztassam magamat képviselőnek, ultramontán radikális programmal?

A SZEGÉNYSÉG UTJA

A KIS-KIRÁLY.

Darkaváry Lőrincznek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó herczegnek, teszem: a monacói herczegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak, például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy királynak, gondolom: a siami királynak, a kivel még két fejedelmi tulajdonságban volt analogiája: egyik a czím hosszuságát illetőleg, melynek czikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: «bizonyosan valami jámbor hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!» a másik pedig azon büszkeség, hogy a siámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrincz pedig a fehér bivalyoké, a mi az egész országban másnak nincs.

Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval, tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még ennek a vármegyének is parancsolt; még pedig ugyancsak parancsolt: másod alispán, volt s igen erélyes megyefőnek tartották, a mit úgy érdemelt meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegény legények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme -202- volt a sportnak rá nézve. Egy ilyen kipéczézett nyomorult ficzkót, a ki a statárium ellenére pinczét tört fel, mert szomjazott, vagy buzás-vermet, mert éhezett, a mi ugyan egyik sem jogczím, s aztán a nyakát menteni kimenekült az erdőre: a bolond! annyi «fa» közé! azt azután három vármegye egyesített pandurjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol irgalmas emberek házánál megbuvik, azokat is, mint czinkosokat nyakon fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton, hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű ficzkóból gyilkos, hirhedett pandurölő haramia lesz, s elvégre aztán cserepárok, uhlánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyujtatni, beleégetni. Ilyen vadászatokban kitünő intézőnek tartották Darkaváry urat.

Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon belül bástyafal, lőrésekkel, felvonó-híd vezetett kapujához; a kastély teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablak-védő táblák kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandur állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly kitünő strategiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni támadókat körülfogni.

A kastély emeletén volt egy titkos kamara, melybe csak a nagyúr hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a szerencse, hogy e kamrába behivassanak, tündérmeséket tudtak arról a kincshalmazról beszélni, a mit e titkos üreg rejteget, a honnan aztán dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst és aranypénzt; az ur nem tartott másféle pénzt, s mindannyian -203- azt állíták, hogy annyia maradt még ott, ládaszámra, hogy azt lehetetlen embernek valaha elkölteni.

Ezt a sok kincset Darkaváry még atyjától örökölte, ki igen jó gazda volt és nagyon fukar, s a két devalvatiót annak idején szerencsésen tudta felhasználni, s különösen felszedte magát az 1816-iki inséges évben; három éven át felgarmadolt gabonáját mesés árban adva el.

Pedig Lőrincz úr hozzá tudott látni. A fukarság ösztöne rendesen át szokott ugrani egy nemzedéket; a nagyapától csak az unokák öröklik azt. Az apa gondoskodik róla, hogy kénytelenek legyenek «ez» öröklésre.

A darkavári kastély téli vadászatai nem csak Magyarország, de a külföld sportkedvelői előtt is hiresek voltak. Az uradalom roppant erdőségeiben a hajtóvadászatnál nem is számítottak kevesebbre ezer embernél. Nyitva állt kastély és tanya urnak és szegénynek, az egyiknek, hogy mulasson, a másiknak, hogy szolgáljon, mindkettőnek, hogy torkig lakjék.

S itt egy nagyszerű vonását a brutalis generositásnak jegyzék fel életiróink a kis-királyról. Hogy a vadászatokról összecsődülő tömérdek jobbágynépet ne legyen kénytelen kastélya közelében tűrni, s hogy azok mégis illendően el legyenek látva, azt gondolta ki, hogy az úrlakához közeleső s uradalmának nevét adó Darkavár jobbágylakosait kibecsülteté házaikból (Németországban úgy hítták azt, hogy «Abmeierung»), kifizette minden háznak, teleknek az árát: egy parasztot sem hagyott ott; hanem aztán vadászatok alkalmával a hajtók seregét szállásoltatta el az üresen maradt paraszt-lakokba, miket az év többi szakában nem lakott senki. Nehogy pedig a szent ecclesia kárát vallja egy egész hitközség ilyetén megsemmisítésének, a nyáj nélkül maradt pásztornak minden eddig a hivektől kapott jövedelmét megkétszerezte, a templomnak új tornyot építtetett, abba órát tétetett s olyan harangokat állíttatott bele, mint egy székes-egyház tornyába -204- s azontul is mindennap misézett a plébános, hétköznap az üres padoknak, vasárnap a tiszteknek, sátoros ünnepeken a földes-uraknak.

A darkavári vadászatok hetekig tartottak s a mulató napok hevélyét fölválták fényes tánczvigalmak, szini előadások a várkastély szintermében; rendes eredményeik voltak a rakásra lőtt vadakon kívül egy pár agyonlőtt hajtó és jáger, egynehány többé-kevésbbé komoly kimenetelű párbaj és egy-egy elszöktetett leány.

Egyik sem volt országos baj, a meglőtt jáger özvegye kapott nyugdijat és másik jágert; a párbaj sebei behegedtek, s az elszökött leányokat valaki majd csak férjhez vette.

Darkaváry Lőrincz nem volt nős. Legalább a szó canonicus értelmében nem. Szerette a változatosságot s volt nagy módja benne.

Nem volt ő «csábító». A csábítás plebejus bűn; igazi aristocrata csak válogat és fizet, vagy nehezebb esetekben erőszakkal ragad el s verekedik vagy fizet. Csalni, lopni a szerelmet csak a pimasznak való.

Azért mindig volt háziasszony a kastélyban, a kit a vendégek nagysádnak czímeztek s a kinek a háziur kezet szokott csókolni.

Igaz, hogy nem soká tartott nála a tisztelet. Minthogy nagyon gazdag volt, nem tudott odáig emelkedni, a hol a nők tisztelete kezdődik. Nem találkozott más fajta nővel soha, mint a ki eleinte haragszik ugyan, hanem aztán meg hagyja magát engesztelni. Arra meg büszke volt, hogy rangjához és birtokához illő asszonynyal oszsza meg háza uralmát. Szolgáltatni akarta magát mindenben, még a szerelemben is.

És mindennyi hatalomhoz és élvezethez a természettől is el volt látva minden kegygyel. Erős, túlizmos termet, megedzve férfias testgyakorlatok által; elpusztíthatatlan egészség; nemes, szabályos vonások; sűrű fekete göndörhaj, szemöld, szakáll, büszkén felkunkorodó bajusz; villámló -205- szemek, piros arcz és ajkak; a daliák eszményképe; s mindezekhez ama biztos fellépés, melylyel az ellenállást nem ismerő, ellenmondást nem tűrő dynasta, férfiaknál és nőknél egyiránt diadalmas fölényt gyakorolt; s ha mindezekhez hozzáteszszük, hogy teljes mértékben birta azt az ékesszólási készséget, mely emelve egy dörgő hang által, segítve hangzatos phrasisoktól, a nagy tömeget magával szokta ragadni: el kell ismernünk, hogy Darkaváry Lőrincz minden tekintetben megérdemelte azt a hizelgő czimezetet, a mivel őt a népszerű közvélemény felruházta: «a kis-király», mely szó e szerint nem egy olyan urat jelent, a ki nagy helyzetében kicsiny; hanem egy olyant, a ki kicsiny helyzetében nagy.

A FEHÉR TOLL ÉS VÖRÖS TOLL.

A fejezet czíméről mindenki kitalálja, hogy egy nagy alkotmányos hadjáratot fogunk végig nézni.

Ne fuss el tőle kedves olvasó! Egy csepp politika sem lesz benne. Tudom, hogy megelégletted, s nem szaporítom szenvedéseidet még szépirodalmi uton is. Nem politikai pártok harczoltak itten. Nincs szó a kor nagy eszméiről, vallásszabadságról, népfelszabadításról, közteherviselésről s azoknak tolmácsairól; itt csak a következő nagy világeseményen fordul meg a jövendő sorsa: miszerint, hogy a három év előtti tisztujításon a vörös tollas párt csak oly feltétel alatt egyezett bele Herendy Gábor I-ső alispánná választatásába, hogy ha az ugyanakkor II-ik alispánná megválasztott Darkaváry Lőrincz a jövő választáskor I-ső alispánná emeltetik; Herendy Gábor helyet ád, s maga elmegy septemvirnek, ha viszik. Most azonban jön a három év vége, Herendy Gábor se nem megy, se nem vitetik septemvirnek; hanem meg akar maradni I-ső alispánnak, -206- a mi a II-dik alispánra nézve oly óriási sérelem, hogy ha ez nem elég ok Bakonyberek vármegye fenekestől felfordítására, akkor minden eddigi európai háborút alaptalannak nevezhetünk.

A vörös toll jelöltje, trónkövetelője és hadvezére e szerint Darkaváry Lőrincz maga.

A Darkaváron tartott előértekezletben a vörös toll pártja elkészíti az új tisztviselői kar lajstromát; mely azon esetben, ha a vörös toll győz, a mostaninak helyébe fog lépni. Az alispántól elkezdve, le az utolsó esküdtig, mindenki kilöketik, a ki nem a vörös tollhoz tartozik. Régi érdem, szorgalom, gyakorlottság, tudomány nem véd meg senkit. Van fiatal erő elég s aztán «a kinek az Isten hivatalt ád, észt is ád hozzá». Kivételt képeznek az öregek közül csak azok, kik föltétlenül csatlakoznak a vörös tollas párthoz.

Mikor aztán az új tisztviselői kar meg van állapítva, következik a párt diadalra jutására szükséges költségvetés. Az érdeklettek közt egy aláirási ív kering. Minden résztvevő aláirja egy évi leendő fizetését. Együtt szép összeg az. Az oroszlánrész mégis a fővezéré marad. Ő az összes költségek felének viselésére ajánlkozik; ezért a jelenlevők részéről egy lelkesült éljent kap, melyhez a tisztelt olvasó legyen szives még egy «éljent» hozzá adni, mert bizonyos lehet felőle, hogy a másik felét is Darkaváry úr fogja megfizetni. Az előleges értekezlet végződik egy nagyszerű lakomán, melynek végeztével a nemes szövetség tagjai azzal a szóval válnak el egymástól, hogy «most azután dolgozzunk!»

Legelőször is a hivatalában senki sem dolgozik semmit. Minden ember megy faluzni, kapaczitálni, s dolgozza a közvéleményt. -207-

A darkavári kastélyban e naptól fogva egyik szekér a másikat éri s annak az utazója mind nagyban dolgozik.

Jön a ferdenyakú jószágigazgató, kinek a nyakát tán a folytonos hizelkedéstől felejtette úgy az Isten, s jelenti egész alázatossággal, hogy a parancsolat, melyet a földesúr méltóztatott a tiszttartókhoz, kalmárokhoz, ispánokhoz menesztetni, hivatalból rögtön elbocsáttatás fenyegetése mellett, nagy akadályra talál azon körülményben, hogy az uradalmi tisztek épen most vannak azzal a kényes hivatással elfoglalva, hogy a feles földek termékét a nemes szavazó uraktól beszedjék. Ez nagy veszekedéssel jár, ilyenkor nem lehet korteskedni.

– No hát hagyják abba a felezést. Ne osztozzanak most az ispánok kukoriczán, ne üldözzék az erdőmesterek az erdőpusztítókat, a vadászok a vadorzókat, hanem fogjanak szavazatot. Igérjenek ingyen fát a nemes uraknak az erdőről, kenderföldet a feleségeiknek, feles kukoriczaföldet; a bordézsmálást csinján hajtsák végre: inkább a magukéból adjanak.

Ilyen utasítás mellett aztán lehet győzni a tisztujításon; de a tiszttartóknak s végül a jószágigazgatónak lehetetlen világos számadást előterjeszteni az idén, a min azok nagyon szomorkodni fognak.

Azután jön az uradalmi fiskális. Sebes beszédű, sebes járású, sebes mozgású kis sajtkukacz ember. Úgy beszél az alispánnal, mintha ő volna annak az ura, csak úgy parancsolgat neki. Ezt a pert meg kell szüntetni, mert alperes nagy befolyással bir Tyukmándon, a honnan harmincz szavazat kerül ki. A birkócziaknak a tagosításnál át kell engedni minden erdőt, a hogy kivánják, mert különben negyven szavazat bánja. Valami húsz hires verekedő falusi legénynek bűnvádi pert kell akasztani a nyakába rég feledésbe ment kocsmai kihágás miatt, (fehér tollasok) hadd üljenek benn a tisztujítás napja után egy napig. Ezek ellen tanukat kell esketni. Némely tanunak az emlékezetét is fel kell frissíteni. Az mind nem megy pénzontás nélkül. -208-

Megérkezik a saruházi plébános is. A teremtő a gömbölyüség architecturáját alkalmazta rajta. Egyszerre két széken ül, mert egyen nem fér el; mégis olyan gyors, oly fürge; eleven mozdulatai kisérik eleven mondatait. Hatalmas szónok a kathedrában, tudja a népet fanatizálni s ennélfogva nagy segítség.

Igen jó tervei vannak főtisztelendő úrnak, a mik a győzelmet elősegítik. Az ellenfél protestans; ezt a körülményt fell kell használni. Szükéges, hogy Darkaváry úr mellett a nép fanatizálva legyen; annálfogva nagyon jó lesz, ha Darkaváry úr «demonstrál». A megye minden helyiségében illendő lesz a plébános uraknak új misemondó ruhákat küldeni, a nagyobb községeknek új harangokat, vagy áldozó kelyheket, a miről a hivek láthassák, hogy jelöltjük a hit igaz bajnoka. Sőt, hogy teljes sikere legyen a működésnek, szükséges lesz a darkavári uradalomnak a püspökséggel folytatott repositionalis processusát amicaliter complanálni, hogy az engedékenységért viszontszivességül a püspök pásztori körlevelet bocsásson a diœcesis plébánosaihoz, a veres toll győzelmére erélyesen közreműködés parancsával.

A per megszüntetése ugyan nagy érvágás az uradalomnak, a fiskális protestál is ellene; de hát Ecclesia præcedit, már benne van az ember a hadkészületben, tovább kell menni. Csatlakozik a táborkarhoz Tóbi, az uradalom összes kocsmáinak bérlője; ő lesz a tábor élelmezési biztosa. Olyan csodatevő, a kinek a kezében egy darab krétából kettő, egy pint borból két pint bor válik. Megalkusznak vele látatlanban, egy nem sejtett számú vendégsereg nem tudni hányszor megjelenése alkalmával tetszés szerint kiszolgáltatandó bor, pecsenye meghatározhatatlan mennyisége iránt, beleszámítva az összetörendő palaczkok, tányérok mennyiségét.

Azután jőnek a körutat végzett alsóbb hivatalnok-jelöltek, szolgabiró, esküdt, fiskális. -209-

Végre megérkezik a főember, nemes Harcsás uram, a kortesvezérek leghirhedettebbje. Haja boglyas, képe veres, orra félre van ütve valami nemesi előjog melletti küzdelem emlékeül, bajusza kacskaringósra kisodorva, mint egy óriási dugóhuzó, a szájába kurtaszárú pipa, melyet soha a fogak közül ki nem ereszt, a míg a szobába nem lép. Az előcsarnokban kiveri a bagót a pipájából a tenyerébe s megkinálja vele az ott ácsorgó czigány primást: (ez is dolgozik) «kell-e bagó, Csicsa?» Annak meg hogy ne kellene? «No ne busulj, a míg engem látsz!» Azzal benyit az úri társaság közé.

«Tessék helyet foglalni, Harcsás uram; mi tetszik, thea, vagy csokoládé?» «Majd csak a papramorgónál maradok.»

Darkaváry ur maga tölti meg neki a poharát s koczint vele egymás egészségére. Azután szivarral kinálja, az nem kell neki, marad a pipánál, hoznak neki debrőit; a reménybeli szolgabiró maga tartja oda a fidibust, mig Harcsás uram lelket szív a szortyogó pipába.

Akkor aztán ő is leereszkedik egy karszékbe, s rákezdi pálinkarekedt hangon, hogy «minden jól van már?»

S akkor aztán addig fujja részletes előterjesztéseit, míg kisül, hogy «semmi sincs jól».

Ez a sok kaputos úr mind nem ért a «dologhoz». Még elrontják a dolgot, a hova mennek.

Spongyia Marczi… (hohó! Elébb el kel mondanunk, hogy a vén kortest azon a néven, melyet részben apáitól örökölt, részben a szent keresztség utján kapott, ugyan senki sem ismerte, hanem háta mögött mindenki Spongyia Marczinak nevezte; levén az a viszony közötte és a bor között, a mi a szivacs és a víz között szokott lenni) tehát Spongyia Marczi azon kezdte előadását, hogy a szolgálatkész pipagyujtó fiatal aspiranst ököllel oldalba apostrofálta s rajta kezdé a leczkét.

– Ihol van ni mingyárt ez az ifju úr! Azt gondolja, hogy úgy kell a nemes uraknak beszélni, a hogy az ujságba -210- irnak. Még meg is dicséri az ellenfélt s azt beszéli, hogy mi csak princzipiumokért küzdünk. Bezzeg sajt! Majd kimaradnánk igy a hóból szépen! A ki ujságba akar irni, irja meg, hogy milyen derék úr a mi jelöltünk, mondja el, hogy győzedelmünk bizonyos; de a piaczon ne declamáljon. Ha az ember háboruba készül, legelőször is el kell venni az ellenségnek a kedvét. Erről már én gondoskodtam. A mult éjjel Herendynek az első viczispánnak a gyümölcsös kertjében mind az ezerkétszáz fiatal gyümölcsfáját tőbül kifürészelték.

– Hát micsoda? Tanulja meg, hogy kivel van dolga! De még majd a «vörös kakas» is következik. Hát mikor Komárom vármegyében azt tettük, hogy összekerestünk négy szopornyikás lovat, azt összefogtuk; egy úri barátunk behajtatott vele a tarka tollas párt alispánjának udvarába s oda szállt éjszakára. Annak drága szép angol paripái voltak. Reggelre mind megkapta a lóbetegséget s harmadnapra mind agyonlőhették. Ez volt csak a helyes tréfa!

– Nincs különben, szólt az, égni nem akaró dohányát kis ujjával megtömögetve; első dolog az ellenség meggyöngítése. A mely faluból sok szavazat vár reá, abban czédulkákat kell elhányatni, azzal a fenyegetéssel, hogy a tisztujítás napján gyujtogatás lesz; nem árt egy-egy górét fel is pörkölni, akkor aztán az egész nemes atyafiság otthon marad féltében. A gyávaháziak békeszerető emberek; azokat meg lehet rémíteni azzal, hogy verekedés lesz, s mind otthon marad a felesége mellett; elő kell venni a nemesek lajstromát s a «dubitatus nemeseket» az ellenpártból ki kell jelölni, a kik szavazatuktól elüttessenek. Végre el kell hiresztelni, hogy ha a fehér toll győz, minden -211- nemes kétszer annyi adót fog fizetni, mint a paraszt. Ezt megértik. Azután következik a saját magunk megerősítése. Itt a legelső feladat pedig a nagylapáti nemességet megnyerni. A kinél azok állnak, azé a diadal. Azokkal senki sem mer kikötni, ha az élete kedves. Azoké a legelső hely. Kivált ha a főverekedő, a Rácz Miska kibocsáttatnék a vármegye tömlöczéből.

– Csakhogy nagyon rátartó ficzkók; szűré a szót a foga közül a vén kortes. Százhuszan vannak egy tömegben s egyik sem jön az egész csapat nélkül; s fejenként tíz forintot kérnek.

(– Nem kapnak azok abból többet ötnél! gondolá magában Spongyia Marczi: ő levén a közbenjáró.)

– Aztán egy kis pauschale a vezér uraknak; mert a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mindig velük kell lenni az embernek a kocsmában, hol az ember egészen föláldozza magát.

– Nagyobb diadal okáért össze kell szedni a szomszéd vármegyékben lakó nemességet, a kiknek valami jussa van Bakonyberek vármegyében, s a tisztujításra Tiszán-Dunán keresztül ide fuvaroztatni őket a szavazásra. Erre a gondolatra a fehér tollasok nem jönnek. Nincs is pénzük hozzá. A koldusoknak!

– És a mi a legszükségesebb: minden faluban ki kell tüzetni a zászlót érdemes jelöltünk nevével. Ez is kerül némi költségbe itt amott, nem a zászló, hanem a kitüzés. Az olyan községekben, a hol az ellenfél uralkodik, egy-egy rongyos tetejű ház gazdáját meg kell biztatni, hogy új födelet kap a háza, ha megengedi valamelyik mohos lyukba kitüzetni a mi zászlónkat, s bevert ablakának és fejének az árát aranynyal térítjük meg. -212-

A zászlók luxusa el nem maradhat. Lesz háromszáz lobogó. Tán a waterlooi ütközetben sem volt több.

– Aztán itt van az, a mi legtöbbet ér, szólt félszemével hunyorítva a kortes s előhuz bekecszsebéből egy zsiros, szurtos papirost. – Ez a nóta!

Egy gúnydal, egy pasquill, egy ocsmány versemény az ellenpárt minden személyiségére; különösen az első alispánra Herendyre, melyben az gyalázatosan kigunyoltatik; elmondják róla, hogy ifju korában iskolamester volt, (nagy bűn ez!) a felesége sem kiméltetik, az egy vén banya, kit a férje csak pénzeért vett el; a kisasszonyuk is belekerül, az kendőzi az arczát fehérre, s minden vőlegénye által cserben hagyatik. És így tovább ebben a genreban.

– De már ez nem járja! kiált fel méltatlankodva a fiatal szolgabiró-jelölt. Abba már nem egyezem soha, hogy egymás becsületében gázoljunk s még az ártatlan nőket is sértegessük.

– Már ezen pedig a pap sem segít, szól nevetve Spongyia Marczi, mert ez már nótára is van téve s minden faluban énekelik a hiveink, s ez a nóta többet ér száz szónoklatnál, mert a ki meghallja, hogy az ellenjelölt iskolamester volt, elpudeálja magát s visszakullog.

– De már ilyen áron nem akarok tisztviselő lenni, dörmög a fiatal ember, s alig várja, hogy a kalapjához juthasson és elosonhasson a társaságból.

A többiek pedig örülnek rajta, hogy elment. Bolond ember: Tarna Eleknek hivják. Nem ide való! Spongyia Marczi, álljon fel az asztalra, s előbb szavalja el, azután pedig dalolja el élő szóval azt a remek pasquillt, mely olyan szépen oda talál mindenkinek, a hol legjobban viszket.

Azzal elhatároztatik, hogy ez a vers kinyomattassék, még pedig Lipcsében, minthogy idehaza a censura bizonyosan -213- meg nem engedné. (De biz a sajtószabadság sem engedné meg.)

Még ezután következik Spongyia Marczi javaslatára a nagy feladat: a községek sorba látogatása az alispánjelölt részéről. Darkaváry úr népies victoriadolmányt s pitykés lábravalót ölt magára, kanászkalapot tesz föl, s úgy járja végig a falvakat, sorba látogatja az előkelő nemesek házait, megölelgeti a feleségeiket, ölébe veszi porontyaikat, sorba poharaz a házi gazdákkal, neveiken szólitja őket, te-tu pajtás lesz velük; órát, bicsakot, kulacsot ajándékoz emlékül; elmegy a templomukba, letérdel az oltár előtt, kezet csókol a papnak; tánczol a csárdában a kortes-kolompos leányával, egyik falutól a másikig muzsikáltatja magát, banderiumokkal vágtat végig a vármegyén, s diadalkapukat csináltat magának, mozsarakkal ágyúztat, s sorra csókolja a fehérbe öltözött üdvözlő szüzeket; tart szabadságtól szikrázó rebellis szónoklatokat, s mikor agyonfáradtan hazaér a nagy körútból kastélyába, leül levelet irni a főispánnak, melyben biztosítja ő excellentiáját, hogy ha őt most győzelemre fogja segíteni az által, hogy első helyen candidálja, s a voksolást délutánig elhuzza, akkor ő az egész vármegyéjét áttereli a conservativ pártra; fentartva magának azt a szerencsét, hogy tiszteletét tehesse a főispán úri házánál. És a főispánnak hat eladó leánya van; és Darkaváry nőtlen férfi és jó partie, az ellenfele pedig vén, feleséges ember.

És ennyi lárma, veszedelem, pusztítás, veszekedés, pazarlás, háboruság azért, hogy valaki másod-alispánból első alispánná legyen!

Az egyiknek fizetése ezer forint, a másiké nyolczszáz: rangjuk pedig teljesen egyenlő.

A mozgalom pedig nőttön növekedik. Férfi, asszony, gyermek részt vesz benne. Utczán, uton nem jár senki valamiféle toll nélkül a kalapján: a rokonszenvező falvakban «éljent» kiabálnak a szekér után, melynek kocsisa az ő jelöltjük tollát viseli; de megdobálják ám a másik -214- faluban, a hol az ellenkező párt tollasai laknak. A darkavári pártbizottság ülései permanensek: egyik kortesvezér a másiknak adja a kilincset. Mind jó hireket hoz; s mind pénzt visz el. Az ellenfél pártfőnökeit megvesztegetni: ez a főfeladat. Nehánynál sikerül az áttérítés, más semlegességet igér. Itt amott egy pár bevert fej is tanuskodik az alkotmányos joggyakorlat iránti érdekeltségről. Az is rendén van. Kicsinyekben szokja meg az ember a közjóért vérét ontani. S hogy a buzgalom nem szoritkozik az alsóbb nemességre, arról tanuskodnak az ezen időközben végbement párbajok, megindított becsületsértési perek, felbomlott eljegyzések, jó barátok, atyafiak, szerető párok között. De még a bécsi katonai főparancsnokságnak is meg kell érezni a mozgalmat s tiz mértföldnyi messzeségből egy kompánia cserepárt rendelni le a megye székhelyére, Bakonyváraljára, a hol soha sem feküdt még katona: – ha csak hideglelésben nem.

S mind ezt azért, hogy Darkaváry Lőrincz úr másod-alispánból első-alispánná legyen.

A választás előtti nap a kortesvezérek legkeserübb napja. Minden faluból összedobolni a veres toll párthiveit. A templom előtt megáldja az útnak induló sereget a pap, a kocsma előtt pedig megáldják ők a papot. A kortesvezérek lóháton nyargalnak körül s a két hetes kiabálástól egészen hangtalanná rekedve, nógatják indulásra a hiveket: a ki magától nem tud felkapaszkodni, azt felteszik a szekérre barátságosan, s aztán elől a lovas banderium, utána egy szekér a czigány-bandával, mely a zötyögős úton végig huzza a tisztujítási nótát, azután egy szekér egy nagy hordóval; azután egy másik, melynek még az oldalain is ülnek; középett a zászlótartó a nagy lobogóval, melyen arany himzéssel olvasható: «Éljen Darkaváry Lőrincz I-ső alispán!» Mindannyi a mi nótánkat énekli:

A hosszú szekérsorok mind Darkaváron jönnek össze: onnan lesz estére egy tömegben a bevonulás Bakonyváraljára; csak egy csapat, a nagylapáti, jön a tulsó oldalról: de a mely bizonyos, mert fejenként tíz forintot kapnak, ötöt előre, a másik ötöt, ha leszavaztak. (Ezt a másik ötöt ugyan soha sem kapják meg Spongyia Marczitól.)

A darkavári megállapodás egy ünnepélyes ténynyel van összekötve: a toll-osztással.

Az ellenpártot a veres toll azzal csufolja, hogy csak komisz fehér tollat tudnak feldugni, a hogy a ludból kihúzták; míg amazok viszont azt felelik, hogy bizony azzal a kis berzsenynyel sem igen erőtette meg magát senki, a mitől a ludtoll veres lett. Két találkozó ellenkortes között ez az első hadi jelszó: «Hogy a ludtollad, bátya?» – «Kell krajczár berzsenyre, öcsém?»

Most tehát Darkaváry úr hozatott egyenesen Bécsből a legelső virágárustól tisztujítási tollakat, egyenként a veres toll, zöld rózsalevelek és aranyozott bimbók közé foglalva s a toll szárnyaira arany betükkel nyomtatva a név és a jelszó.

S még a toll hagyján! De a ki azt feltüzögeti a nemes szavazók süvegeire: «ő nagysága».

«Ő nagysága» szép, fiatal huszonkét éves hölgy, igazi magyar jellegű, hamvas, piros arcz, ragyogó nagy fekete szemekkel: élveteg, duzzadó ajkakkal, termete sugár, ideges, délczeg, fejtartása kevély, előkelő; öltözete tulságosan pompás, kezein finom jaquemar keztyük, a miket nagyon szükséges az elsőrendű nemes urak előtt le nem vetni; mert egyedül a kezek azok, a mik még mindig elárulnák, hogy valaha értettek a tehénfejéshez.

«Ő nagysága» maga a veranda alatt állva, saját kezeivel -216- tüzdeli fel a díszes tollakat az egyenként szine elé járuló harczosok kalapjai mellé. S van ott nagy változatossága a fövegeknek: kalapok, miknek öblös karimájában pipa és zacskó szokott nyugalomra téve lenni; turi süvegek, a miken mind az befelé és lefelé áll, a mit a kalapos uj korában kifelé és felfelé formált; báránybőr kucsmák, teleragadva bogáncscsal; gombaalakú hat fontos fövegek, a miket a golyóbis sem jár: mindezeket sorban kell kezébe venni ő nagyságának, hogy a dísztollat valahova odaerősíthesse melléjük. Akad olyan mokány gyerek is, a ki nem akar előtte süvegelni s csak úgy bozontos fejével együtt tolja oda a kalapját ő nagysága elé; ő nagysága aztán tréfás haraggal bizony lekapja azt a fejéről, tévedésből egy csomó hajat is hozzá markolva. Mellette áll Darkaváry úr maga s míg ő nagysága a feltollazott részéről egy-egy kézcsókot kap, Darkaváry úr ugyanannyi «éljent».

Hanem ugyanez a mulatság, ezer kétszázszor ismételve, mégis csak unalmassá válik.

Ő nagysága nagyon fintorgatja már az arczát, pedig még csak a közepe felé járnak s valami idegen nyelven, a mit a kortesek nem értenek, észrevételeket ejteget el Darkaváry úrhoz, mikre az szinte idegen nyelven csillapító hangon felel.

Veszi észre e fintorgatást Spongyia Marczi s hogy jó kedvre hangolja ő nagyságát, ő maga furakodik a tömegen keresztül eléje. Kucsmáján, melyet nyalkán, a félszemére lenyomva visel, meglátszik, hogy azt egy párszor a sárban meghengergették, hogy több izben szénás szekeren háltak benne, hogy egy fokossal lyukat ütöttek rajta s azonkívül valaki tréfából tűzkővel belecsiholt, s a legutóbbi napokban faggyugyertyához gyertyatartónak használták, miután elég sokáig szolgált borivó edény gyanánt. A kortes bizalmas vigyorgással lép ő nagysága elé, a makrapipa akkor is a szájában, a mi nem akadályozza őt abban, hogy concentrált fokhagyma- és pálinka-aromával ne jelentse jó messziről, hogy «ő» jön. -217-

Darkaváry az úrhölgy nevét azon a gyöngéd kérlelő hangon ejté ki, melyből egy művelt lelkű feleség mindent megért. Hogy most a férj kedveért tettetni kell, elfojtani unalmat, boszuságot és mutatni jó kedvet, nyájas arczot.

Susanne e helyett azt tette, hogy pitytyedt ajkkal egész hallhatólag azt dörmögé sebes mozdulattal kapva a tollas dobozba:

Spongyia Marczi megorrolta azt a szót, s kucsmáját még jobban fejébe nyomva, azt találá mondani ő nagyságának:

– Hehe! Zsuzsi hugom. Ugye könnyebb munka volt tollat fosztani, mikor az Itzig zsidónál szolgáltál?

Más hölgy, a kinek jaquemar keztyű van a kezén, az ilyen szóra rögtön elájult volna; de Susanne nem volt ilyen hölgy, hanem olyan hölgy, a ki ezért a szóért a jaquemar keztyüs kezével olyan pofont teremtett a vén kortes képes felére, a mitől annak a szájából az örök pipa nekirepül a kőoszlopnak s megszünik örök pipa lenni, a kucsmája pedig beleesik a doboz tollba; választhat belőle maga tetszése szerint.

Nemes ember, ha hölgyén ilyen szégyent ejt valaki, saját úri házánál, ha mindjárt sógora, vagy komája is az a valaki, nem gondolkozik sokat, hanem kap egy botot s kiveri a megbántót a házából.

… Darkaváry Lőrincz ur azonban nem azt tette, hanem utána szaladt a kastély belső szobáiba menekülő hölgynek.

Volt két szép fia; az egyik négy éves, a másik kettő. Gyönyörű gyermekek, olyanok mint Rubens pirospofájú angyalkái.

A hölgy odaveté magát a gyermekek elé s azokat szenvedélyesen kebléhez ölelve, hangosan zokogott. -218-

– Megőrültél? förmedt reá az «úr». Minden «munkánkat» elrontod egy pillanat alatt. Hogy tudsz felindulni egy ember szaván, a ki már két hét óta részeg!

– Én? Nem! soha! Inkább a nyakamba kötöm ezt a két porontyot s a tóba ugrom velük.

– Térj eszedre! Heveskedésedet jóvá kell tenned. Koczkáztatnád vele pártunk győzedelmét, a megye jövendőjét, az én sorsomat.

– De ugy-e, mama, engem nem kötsz a nyakadba, csak a kis Difit? szólt közbe a nagyobbik kis úrfi, kinek e tragikus intermezzo alatt nagy gondja volt a Difi kuglofjából a mazsolaszőllős részt saját zsebébe dugni.

E naiv észrevétel a heves zokogásból egyszerre nevetésre készté a felindult hölgyet. Odaölelte magához a kis kérdezőt s összecsókolá annak kezecskéit, a szájába vette minden piczi ujját s zokogva, nevetve biztosítá:

És aztán összevissza csókolta őket; míg egyszer a legnagyobb csókolódás közül hirtelen felugrott térdéről s azt mondá Darkaváry úrnak:

– Jól van, visszamegyek! De csak azon feltétel alatt, ha az a vén madár-ijesztő ünnepélyesen bocsánatot kér tőlem. Mondja meg neki. A nélkül elém ne jőjjön senki, mert kikaparom a szemét!

Odakinn ez alatt a plébános, a jószágigazgató, a fiskális, meg az egész előkelőség viszont Harcsás uramat igyekezett megkérlelni. Az pedig dühös volt: «engem pofon ütni! ezt a nemesi pofát, a mit soha senki meg nem ütött!» (Pedig dehogy nem ütötték meg; nincs az az ütőeszköz, a mivel meg ne agyalták volna: egyszer épen sarkantyuval kalapálták össze.) -219-

Ez egy jó eszmét adott. Darkaváry úr kikereste pipaállványáról a legbecsesebb ezüst kupakos tajtékpipáját; arra azután rávehető volt az úrhölgy, hogy azt a pipát kárpótlásul átadja a vén kortesnek, ez meg arra, hogy azt elfogadja, s a békepipa átnyujtásnak az a diplomatiai szine is volt, mintha Susanne kezet nyujtott volna Spongyia Marczinak, ez pedig kezet csókolt volna a szép asszonynak.

Hanem e percztől fogva egészen el volt keseredve Spongyia Marczi. Hasztalan fityegett le a szájából a szép tajtékpipa; egyre sírt.

– Végem van már nekem. Nincs énnekem már semmi hatalmam többet, a kit egyszer pofonütöttek. Akár el is temettessem magamat mindjárt. Ha holnap vesztünk, én nem leszek az oka: mert én már meghaltam.

«Iste colaphus est malum omen.» A miben igaza is volt. A pofon soha sem valami jó előjel.

AZ ALKOTMÁNYOS HARCZ.

A tisztujítás előtti estén már felgyülekezett a nemesség a megye fővárosába; zeneszóval, lobogókkal járták végig a főutczákat, lelkesülten éltetve jelölteiket. Mikor két ellenséges csoport összetalálkozott szemközt, szépen elhaladtak egymás mellett minden tettlegesség nélkül: csupán odavetett élczekkel boszantották egymást.

– Nem kell nekünk rektor! Nem kell nekünk a-be-ab A-b-ab, vas kalap! nem vagyunk mink sexták. -220-

– Nem kell nekünk a ministrans diák! Jezsuita, Karmelita, Patientia: barát-táncz! Nem vagyunk mink pullusok!

A veres tollasok azt a gúnyt találták ki, hogy a nagy ábéczés fali táblákat elhozták a falusi iskolákból, azokat szegezték fel rudakra s azzal csufolták a fehér tollasokat, hogy ez az ő zászlójuk.

A fehér tollasok meg azt a tromfot vágták vissza, hogy nagy csengetyüket szereztek, a minőkkel mise alatt szoktak a ministransok csengetni, s a hol összetalálkoztak az ellenpárt tömegével, ezzel a gúnyos csengetéssel üdvözölték.

A vezéreknek gondjuk volt rá, hogy a két tábort a város két végén berendezett két külön tanyára elhelyezzék, a hol azután egész éjjel folyt a munka.

Mind a két táborban voltak báránybőrbe öltözött farkasok: az ellenpárt kémei, ügynökei, toborzói, kik nyiltan, leghangosabban magasztalák az ő tolluk jelöltjeit, alattomban pedig ismerőseiket áttérésre csábították. A Darkaváry pártnak pénze is volt: annak az emissariusai nyomatékos indokokkal is dolgoztak. A hol aztán rajtakaptak egy ilyen titkos toborzót, arról bizony letörülgették a keresztvizet itt is ott is s nem egy előkelő úr, ki az ellenfél tanyájára gyanus szándékkal lépett be, szerzé meg azt a tapasztalatot, hogy háború idején a magas czím meg nem véd az ütlegektől.

Spongyia Marczin is betölt ezuttal a fátum. Csakugyan rossz omen volt rá nézve az a pof. Ez csak kezdete volt az éjszaka kapott nyakleves osztaléknak, a melyet oly mennyiségben szolgáltattak ki a számára egy fehér tollas kortes-tanyán, a hová capacitálni elvetődött, hogy másnap reggel akkora feldagadt fejjel jelent meg a saját táborában, hogy senki sem akart ráismerni. -221-

Másnap reggel aztán mind a két pártnak az volt a legnehezebb feladata, hogy a szavazatait mind összegyüjtse a megyeház udvarán, mert addig, a míg csak kiabálásból áll a feladat, jöhet mehet mindenki minden kapun ki és be; de a mint egyszer ez a szó ki lesz irva a fekete táblára: «Vox», akkor bezárnak minden kaput s csak egy kis ajtó marad az egyenként kijövetelre, bemenni többé nem lehet, azért a szavazó urakat ugyancsak elő kell keresni minden házból, a hogy elszéledeztek, némelyiknél nehezen is megy a fölébresztés s nehánynak a járása világos tanuságot tesz arról, hogy mai nap nagy földindulás van.

A megyeház udvarán egy nagy rögtönzött emelvény van fölállítva az elnökség részére, melynek a folyosóról van a belső termekkel összeköttetése. Ide csoportosulnak a hivatalosok, míg az udvarra néző ablakokból kiváncsi hölgysereg bámulja az alkotmányos látványt.

S az eleinte megható tekintet: a mint különböző feliratú, de mind piros, fehér, zöld zászlóikkal egyenként jőnek fel a csoportok, két átellenes kapun keresztül s az állvány két oldalán egymással szemközt elfoglalják a tért. Közöttük a rendtartó vezérek, díszruhában, kardosan. Egyéb fegyvert nem szabad behozni, csak a díszkardot. Fokos és ólmos bot odahaza marad. Az udvarról is el van távolítva minden hajigálásra szolgálható tárgy, még a legapróbb kavics is.

Később aztán, a mint új tömegek nyomulnak be a kapun, az érkezők hangosan kiáltják el a jelszót; utána zúdítják azt ittlevő pártfeleik; mire aztán az ellentábor még egyszer oly haragos riadással emeli fel jelöltje nevét, hogy amazokét túlkiáltsa. E közben a zászlókat lobogtatják, kalapjaikat rázzák a légben, a rokonszenvező hölgyek virágokat szórnak le rájuk az ablakokból, azokat kalapjaik mellé tűzik s még jobban éljeneznek.

Ez így megy délelőtti tíz óráig. A főispán még nem jött elő belső szobáiból. – Még a nagylapáti nemesség hátra -222- van; az pedig százhúsz bizonyos szavazat Darkaváry részére. Egyik nyargoncz a másik után vágtat Nagylapát felé, hogy siettesse őket. Bizonyosan elmaradtak a Betekints csárdánál. Végre megérkeznek a nagylapátiak is. Maga Rácz Miksa, a hires verekedő hozza előttük a zászlót. Csakugyan kieresztették a vármegye tömlöczéből, a hol még egy esztendeje lett volna kiülni való, valami agyonütési tréfáért; kegyelmet kapott s most azt leszolgálja. Köpczös, vállas legény, szúró, kihivó tekintettel, mely elárulja benne a vadállatot. A nagylapáti sereg, mint legutól jött, a félkör közepét tölté ki: a fehér tollasok aggodalmasan huzódoznak el mellőle.

Most aztán megjelenik a főispán úr. Viselője ugyan egy ősnemesi névnek, de épen nem mintaképe egy ősnemesnek. Arcza kiborotválva, fején fehér bodrozott paróka; egy kisértet XV. Lajos udvarából; kiejtése, modora szintén franczia, hadart, elmosott, sűrű «hein?» közbeszurásokkal. Bécsben és Párisban lakik: vármegyéjét csak minden három évben egyszer látja, a mikor tisztujításra lejön. Olyankor aztán elolvassa az eléje tett papirról a titkárja által készített beszédet s kimondja a megyegyülés határozatait, miket a főjegyző ir le számára – latinul.

Hanem most ez a terhes hivatal még egy új feladattal lett megnehezítve. Az ország rendei Pozsonyban azt a törvényt hozták, hogy ezentul Magyarországon ne a latin, hanem a magyar nyelv legyen a hivatalos. Már most a főispán úrnak is magyar beszédet kell felolvasni és magyar határozatokat kimondani. Hiszen érti ő a nyelvet egy kicsit, de furcsául ejti ki nagyon. Aztán még egy másik baj is származott az újításból.

– Nézze ön, szól a főispán úr ő excellentiája, kinek melle úgy meg van rakva érdemkeresztekkel, mintha minden uralkodó rajta igyekezett volna heraldikai gyüjteményét bemutatni. Nézze ön, szól a hozzá közel ülő főjegyzőhöz, kinek félfüllel az ő beszédét, másik féllel a tanácskozás folyamát kell kisérni. -223-

S a tanácskozás nagyon zajos. A főispánnak szemére lobbantják, hogy a tisztújítás határidejét nem tartotta meg: ez megsértése a megye jogainak, az alkotmánynak.

– Nézze ön, szól a főispán úr a főjegyzőhöz, a kezében levő veres plajbászszal betüket rajzolva az előtte fekvő papirra; a míg diákul ment az izé, hein? addig így irtam a nevemet: «Comes Emericus de Szivárvány», az y szárát így körülkanyarítottam s abba belefoglaltam a manu propriát. Hein? De már most, hogy minden izé magyarul megy, ezt a (comment s’appelle?) izét nem csinálhatom így, mert a magyarban a izé, c’est a dire, a titulus «főispán» nem a név előtt jön, hanem utána; a keresztnév jön a végin; így: Gróf Szivárvány Imre, hein? De ennek az «e» betünek a szárát nem ránthatom lefelé, azt már most felfelé kell rántanom, s így foglalni bele az egész izét. Hein?

A főjegyző ráhagyta, hogy biz az nagyon jó lesz így, és sietett hirtelen valami törvényczikket felolvasni a karok és rendeknek, a mivel a hevessé vált vitát rendes kerékvágásba terelje.

Odakinn az udvaron pedig már ordítani kezdett a választó sereg torkaszakadtából, szavazást követelve.

Szükséges volt az időt valahogy eltarisznyázni délig. A veres tollas párt szónokai gondoskodtak hosszú vitákat előidéző intermezzókról. És mindennek az volt a czélja hogy dél felé a fehér tollas párt majd széledezni fog, az éhségnek, szomjuságnak sokan nem győznek ellenállani, míg a veres tollas párt egy szomszéd kert falához támaszkodva, a falon át harapni valóval könnyen elláttathatik, a megyeház egyetlen kutja is az ő táborának jutott, tehát szomjan sem vész el.

– De már most nézze ön, mondá a főjegyzőnek. Engemet ő felsége legközelebb belső titkos tanácsosának is kinevezett, már most ennek a czímnek is oda kell jönni -224- az aláirásomba, az pedig ezen az izén kívül nem maradhat.

A főjegyző azt a tanácsot adta ő excellentiájának, hogy csináljon a neve után egy olyan kacskaringót, hogy ez a czím is beleférjen.

Odalenn pedig már tombolt a nép a szavazás után s kezdte a deszka-állványt bontogatni dühében.

A főispán úr a névaláirását gyakorolta a veres plajbászszal s azután a kék plajbászszal szépen kiárnyékolta a caligraphiált vonásokat.

Erre a főispán úr ájtatosan összetette a kezeit és imádkozott: keresztet vetett magára s aztán fölhatalmazá a főjegyzőt, hogy már most kijelentheti, hogy szavazásra megy a dolog, s a kapuk bezáratnak.

E kijelentés egyszerre lelohasztá a magasan járó hullámokat. A gyülésterem kiürült, az udvaron megszünt a zajos haragos lárma, felváltotta az általános éljenriadal, midőn a főjegyző megjelent a fekete tábla előtt s arra felirta e szót «Vox». Rájárt még a keze a latinra; de észrevette; letörülte e szót hirtelen a kucsmájával, s helyébe irta magyarul: «szavazás»; a mi aztán odalenn ismét kétezer embernyi kaczajt idézett elő. De hisz a kik nevetnek, jó emberek.

Most azután a főispán úr a gyülésteremből kivonult a szabad ég alatt álló emelvényre s az ad hoc tisztikarral együtt helyet foglalt a zöld asztal mellett.

Következett részéről a kijelölés. Az első alispáni helyre három nevet kellett kitüznie. A főispán első helyre Darkaváry nevét diktálta s utána Herendyét.

Ez ismét óriási vihart gerjesztett. Az egyik tömeg odalenn ordított a düh miatt, a másik ujjongott és hahotázott; a teremből protestatiók hangzottak elő: «ez illetlenség, ez megsértése az alkotmányos szokásnak, ez részrehajlás!»

– Én mégis azt tartom, hogy sokkal jobb lenne, ha én a nevem után két ilyen izét kanyarítanék, az egyikbe jönne a nevem és a főispán, a másikba az «és belső titkos tanácsos».

A főjegyző ráhagyta; sőt ha két nagy s közepett egy kicsiny kacskaringó jönne egymás alá, a kicsibe iratnék az «és», akkor az minden alkotmányos igénynek teljesen megfelelne.

A közönség végre is megunta a kiabálást hiába s beletörődött a kijelölési rendbe, s azzal megkezdődött a szavazatszedés.

Itt nyilt meg aztán csak a tér a korteskedésnek virtuositássá elfajulni. Az egyes szavazóknak egy hosszú tekervényes folyosón át kellett a szavazatszedő bizottság elé járulni. E folyosónak minden zugában, fülkéjében, még a kályhalyukakban is vörös tollas kortesek voltak elbujva, a kik a végig haladó fehér tollast hirtelen megragadták, capacitálni, rábeszélni, pénzzel megvásárolni igyekeztek. A tapasztaltabb nemesek közül pedig nehányan odaálltak a szavazatszedő bizottság mögé s vigyáztak az egyenként jövőkre, nehogy a hiveik szája más névre járjon el. Spongyia Marczi ott kapczáskodott, dubitátus nemeseket válogatva az ellenfél szavazói közül, míg pandurokkal ki nem vezettették. Hogy mily sikere volt e működésnek, azt bizonyítá a szavazatok sorozata. Délután hét órakor a vörös toll már határozott többségben van. Mindenki szavazott már. A fehér tollnak alig van még huszonöt szavazata a székvárosi notabilitásokból, míg a vörös tollnak egy egész községe van hátra: a nagylapáti nemesek, százhúszan egy tömegben.

Azok is hozzákezdenek a szavazáshoz. Rácz Miska kezdi meg nagy hetykén, utána jön egymásután husz nemes úr: mind Darkaváryra szavaznak. Most következik egy magas, délczeg, izmos férfi; mintegy harmincz éves lehet. Komoly, mélázó arcz, sűrű szemöldökkel, sárgás arczszinnel, keskeny összeszorított ajkakkal, miken gyér bajusz burjánzik. -226- Magas homlokát kétfelé szeli a gond redője s félig takarja a lecsüngő üstök.

(«Ez az a Kádár Laczi!» súg oda a szavazatszedő bizottság jegyzője a bizottság elnökének.)

(Aha! Az a bizonyos legény, a kitől vőlegény korában elszöktette Darkaváry a menyasszonyát, a szép Susannet?)

A komor, halavány legény pedig ezalatt a szavazatszedő bizottság asztalához ért, s ott arra a kérdésre, hogy kire szavaz? így felelt:

«Én, nemes Kádár László és az utánam következő nagylapáti nemesek, számszerint százan, ezennel átadjuk a tekintetes szavazatszedő bizottságnak azon ötszáz forintot, mely számunkra, szavazataink megvétele végett Darkaváry úr által küldetett és általunk elfogadtatott; mi pedig átadjuk azt a helybeli kórház javára és fogunk szavazni a mi meggyőződésünk szerint. Éljen Herendy alispán!»

És azzal letevé az ötszáz forintot a bizottság asztalára és tovább ment. Az utána jövő kilenczvenkilencz mind Herendyre adta szavazatát. És ezzel lett a nap sorsa eldöntve.

Herendy a nagylapáti szavazatok ily nem reménylett megoszlása által valami tizenhat szavazattöbbséggel győztes maradt. Darkaváry mint első alispán megbukott, s azzal vele együtt bukott az egész vörös tollas párt, annak minden jelöltje: azokból még csak egy bábaasszony sem kerül be az új tisztikarba. (Ez utóbbi is restauráltatik.)

Borzasztó lett az elkeseredés a vörös tollnál, melyet e nem várt áttérés okozott; annál nagyobb az öröm és elragadtatás a fehér tollas pártnál. A megyeház kis ajtaján kilépő nagylapátiakat elől csókolták, hátul püfölték; de senki annyira dühös nem volt rájuk, mint az a húsz nagylapáti, a ki Darkaváryra szavazott; mert azok most már -227- a másik öt forinttól végképen elestek. A fehér tollasok, baráti hódolatuk kifejezéseül, rögtön siettek legszebb zászlójukat odaajándékozni a nagylapátiaknak.

– Azt szeretném látni! ordítá Rácz Miska, hogy kinek lesz disznószive közületek azt a zászlót kezébe venni?

– Hát majd nekem! szólt csendesen Kádár Laczi s öklébe szorítá a zászló nyelét.

– Eldobod azt a zászlót mindjárt! ordíta rá a hires verekedő, s a mint az nem tette meg hirtelen, a mit kérdett tőle, úgy vágta ököllel arczul, hogy orrát-száját elborította a vér.

Ekkor Rácz Miska megkapta kezével a zászló nyelét, egyet csavarintott rajta, lerántotta azt a földre, rágázolt a lábával s a hogy a zászló nyele kettétörött, a sárban maradt lobogóra taposott.

Most aztán Kádár Laczi az eltört zászlónyéllel egy olyat ütött Rácz Miska fejére, hogy az rögtön ki volt fizetve minden eddig elkövetett bűneiért: meghalt az, ott abban a nyomban.

Erre egy kis friss általános verekedés kezdődött el, melynek lecsillapítására nem voltak képesek a megyei pandurok, melyből könnyen véres csata lehetett volna, ha hirtelen meg nem kondulnak a vészharangok. «Tűz van!» kiáltják a tömeg közt, s arra a verekedő tömegek szétválnak. Igazán tűz van. Spongyia Marcziék, mikor látták, hogy veszt a vörös toll, hogy félbeszakítsák a választást, felgyujtották a fehér tollasok tanyáját; az a deszkaépület aztán minden benne levő tarisznyával együtt leégett.

A nagy vészlárma közepett aztán senkinek sem jutott -228- eszébe, hogy Rácz Miska gyilkosát üldözőbe vegye. Kádár Laczi menekülhetett a városból.

Az egész zürzavar, mely a megyeházon kívül támadt, egy hajszálnyira sem zavarta meg az alkotmányos tény lefolyását a házon belül. A többség kimondatott s a főispán aláirta a szavazat eredményét constatáló jegyzőkönyvben a nevét, ügyelve csakugyan a hármas kacskaringóra, hogy el ne téveszsze. Tökéletesen sikerült neki.

A tizenharmadik tisztújítás volt ez már, melyen ő excellentiája Bakonyberek megyében elnökölt, s egyik sem külömbözött a másiktól.

HOGY LETT KÁDÁR LÁSZLÓBÓL VILLÁM BANDI?

Kádár László, a mint megtámadóját élettelenül összeesni látta, eldobta kezéből az ütőeszközt s a néptömegen keresztül törve, menekült. Kiabáltak-e utána, hogy «üssétek!» Ütötték-e agyba-főbe, a hol érték? Kergették-e még sokáig? azt ő mind nem hallotta, nem érezte. Futott. Csak az összerogyó ellenfél ijedelmes képe állt előtte, kimeredő szemével, a halálgörcstől nevetésre ferdült iszonyu arczczal – az elől futott.

A vésztűz messze világított utána; a tűzfényben saját árnyékát látta maga előtt futni, azt kergette, azt nem birta elhagyni, a harangok vészkongása hangzott fülébe, azok is azt mondták: «üsd! fogd!»

Kijutott a mezőre: nem kereste az országutat. A merre szabad tér volt, arra szaladt; kerülte a tanyákat, azok is olyan vörösre voltak mind festve a tűzfénytől; a tanyák kutyái egymásnak felelgettek üvöltve, azok is egy gyilkos közeledtét érzik.

Nem messze volt az erdő. Ott elhagyta a tűzvilág, ott elmaradt az árnyék, ott elveszett a fák zúgásában a távol harangkongás. És a mint az erdő sötétjében egy pillanatra -229- megállt pihenni a menekülő – ott, az eddig üldöző rémek helyett elővette az, a kit nem hagyhat el magától: a lélekmardosás.

«Megöltél egy embert! Két embert öltél meg vele. Abból halottat csináltál, magadból gyilkost. Rosszabb vagy a halottnál. – Hová futsz? – Mit kezdesz most? – Kiestél a világból. – Belejutottál az erdőbe. – Nagy az erdő! – Soha sem jutsz ki belőle többet!»

Az erdő mélyében patakot talált; a patak partján ösvény volt: ez elvezette egy malomig. Ismerős hely volt az ránézve. Sokszor hordott oda őrletni gabonát, a molnár, a jó Czibák János, kedves embere volt. Aztán meg Czibák János nem is nemes ember, őtet nem ragadta magával a fehér toll és vörös toll közötti harcz dühe: az ő malma semleges tér. Oda betért.

A jó Czibák János vajmi nagyon megörült Kádár Laczinak, mikor meglátta, ámbár nem hagyhatta szó nélkül, hogy milyen zavart tekintete van az öcsémnek, s hogy hát a kalapját hol hagyta el?

Kádár Laczi aztán elmondott mindent igazán, a hogy megtörtént, jámbor házi gazdájának: hogy a Rácz Miskát aligha agyon nem ütötte.

– Jól tetted, úgy kellett neki! mondá rá Czibák gazda; hát ő hány embert megpiszkolt? Agyonütésért volt három esztendőre elitélve a vármegyétől, egyet elengedtek neki belőle. Neked sem lesz nagyobb bajod. Annyi sem lesz: két esztendőt sem kapsz; csak a Zabfy prókátorra bizd a dolgodat, az úgy kimos, mint a ma született gyermeket. Aztán tisztújítás közben történt a dolog. Ezt is beszámítják. Rácz Miska kezdte a verekedést; te csak védelmezted magadat. Ittatok is egész nap: részeg fővel tetted.

– Dehogy tettem, bátyám, inkább még ma egy harapás kenyeret sem ettem, de még vizet sem ihattam reggeltől fogva. -230-

– Hát mért nem ezen kezded? No majd mindjárt megmondom a konyhában az asszonyoknak, hogy csináljanak a számodra jó vacsorát; addig is pedig itt egy kis kolláczio: mulasd vele magadat.

Azzal Czibák gazda kivett a fali szekrényből egy fél kenyeret, szalonnát, egy palaczk bort, a nagy paprikás döbözt is mellé tette az asztalra s biztatta Laczit, hogy csak üljön le és falatozzék addig, míg a vacsorát elkészítik az asszonyok.

Laczi éhes volt, mohón evett, ivott; mire a molnár visszajött, már elverte az éhét, s csak játszott a kezébe adott késsel.

– No hát édes öcsém, csak te el ne búsuld magadat valahogy. A Rácz Miska kutyacsont volt. Ne terheld vele a lelkedet: a vármegye sem esz meg, ne félj. Hanem egy jó tanácsot mégis végy be tőlem. Egy kis időre jó lesz, ha elteszed magadat az útból. A vörös tollasok, nem a Rácz Miskáért, hanem azért, hogy a nagylapátiakat a fehér tollas pártra átvitted, majd hozzálátnak ám a kergetésedhez. Aztán gondold meg, hogy statárium van s ha megcsipnek, három nap alatt fel is akasztanak. Hát csak járj, kelj addig, a mig rendes világ nem lesz. A mely helyen beesteledik rád, azon a helyen meg ne virradj. Eltedd magad, a míg azt nem látod, hogy a falu végén levették a hirdetést a statárium-fáról. Nagyon sajnálnám az ifju életedet.

Kádár Laczi megköszönte a jó tanácsot s azt mondta, hogy még az éjjel el fog menni a malomból s tovább az erdőnek.

– Nem oda, öcsém! kiálta erre egy rikácsoló hang, s a berúgott ajtón keresztül egy fegyveres alak toppant be a szobába.

Az uradalmi vadász volt az, kit a molnár azalatt, míg szinből vacsorát megrendelni künn járt, értesített hirtelen a nála levő szökevényről.

A vadász Kádár Laczi fejének szegezte a dupla puskáját, -231- mind a két sárkány fel volt huzva, és ugyanakkor Czibák gazda meg két kézzel kapta meg Laczi jobb kezét, a melyikben a kés volt.

Czibák gazda nem volt nemes ember, de molnár volt, az uraság molnárja s a kortes-düh őt is elragadta; a vadász pedig csak cseléd volt, de az is bolondult a vörös tollért, pedig semmi köze sem volt hozzá.

– Meg ne moczczanj! rivalt rá a vadász, fegyverét folyvást fejének szegezve.

Laczi nyugodtan engedte Czibák gazda által kezéből az evőkést kicsavartatni.

– Kötözze hátra a kezét, Czibák gazda! Aztán jösz velünk a vármegye házához. Ott kapsz kvártélyt éjszakára.

Czibák gazdánál készen volt a keblébe dugott kötél; előrántotta azt nagy hirtelen.

Laczi szétnézett és nem látott semmi oltalmat, még csak egy bot sem volt a közelében, s a puska csöve majd a homlokát érinté.

Gonosz fegyver az, hirtelen kézben valóságos pokolgép – a paprikás döböz.

Mint a villám, oly gyors volt a mozdulat, melylyel azt felkapta s tartalmát a vadász szeme közé szórta.

Annak egyszerre elveszett a szeme világa, kiejté a puskát a kezéből, mind a két kezével a szemeihez kapott, s aztán elkezdett pokolbeli ordításnak, tánczolásnak menni végére, verve magát falhoz, ágyhoz.

Laczi pedig ezalatt megkapta a molnárt két karjánál fogva, s letaszította a malomlépcsőn, azután felkapta a vadásztól elejtett puskát, felrántotta az ablakot s a két öles magas emeletből kiugrott a szabadba.

Most azután már volt egy gyilkosság a lelkén, egy statárium -232- a feje fölött, egy puska a kezében, – s előtte a Bakony-erdő.

Hanem annál többet hallottak Villám Bandiról, a ki réme lett három vármegye földesurának, s a kit három vármegye pandurja sem birt kifogni az erdőből.

NEMES BOSZU.

A mely perczben kivehető lesz az ellene forduló szavazattöbbség: mindazok, a kik egy órával előbb még jó hirekkel törték magukat szobájába, a kik arczát látni óhajtották, a kik hosszu életeért áldomást ittak, a kik nyakába borulva csókolták, a kik vállaikon utczahosszat hordozták, egyszerre eltünnek mellőle: azon veszi magát észre, hogy egyedül maradt, s aztán egy véghetetlen óráig hasztalan vár új hirnökre, míg egyszer a félrevert harangok tudatják vele, hogy tűz van; az utczán szaladók kiabálják: a fehér tollasok tanyája ég! ebből sejtheti a fordulatot, a miről végre meggyőzi egy végigtántorgó vörös tollas kortes, a ki utczahosszant káromkodva döngeti a kapukat; de már nem kiált «éljent»-t a jelöltje előtt, hanem elmondja, hogy mi véleménye van a szentekről, kacskaringós kifejezésekben, s hozzáteszi, hogy «árulás volt».

Erre aztán nem vár több hirmondást a nagyság, hanem letépi jelvényét a kalapja mellől; befogva készen álló kocsijába veti magát s azt mondja: «haza Darkavárra!»

Az útja saját kortestanyája mellett visz el. Ott most nagy baj van: de nem «éljen» kiabálás. A kortes uraknak valami nagy bajuk van a zsidó Jehovájával, mert azt emlegetik -233- nagyon. Pedig annak a Jehova nem oka, hogy Sámson a bukás hirére olyan rossz vinkót adott fel a vert tábornak, a mely már csakugyan nem nemes torokba való. Be is verték kétszáz akónak a fenekét s a lőrét kieresztették az utczára; a bukott jelöltet a saját kiöntött borából támadó patak szépen elkiséri az út mentében a legközelebbi hidig, a hol beleszakad az árokba.

Nem kiséri már banderium. Nem lobognak már a zászlói sehol. Nem fogadják orátiókkal. Éjfél után érkezik haza. Ott is csak boszuságra. Egész cselédnépe mámoros. Az asszonyság, (kit nem szokott magával hordani) bezárkózott már szobájába. Senki sem várja.

Lefekszik; de aludni nem tud. A zsibongó tömeg ott tánczol behunyt szeme előtt, ott ujjong a füleiben s a keserű boszú lázzá mérgesül minden csep vérében. Megveretni ily csúfosan, annyi erőfeszítés, hizelgés, csókolódás, pénzpazarlás, gyülölethintés után! Meghalni élő testtel!

S a szegény halottnak még nem elég meghalni; hanem végig kell hallgatni a halotti prédikáczióját is és meg kell fizetni a temetési költségeit.

Azt pedig csak akkor tudja meg a szegény halott ember, mikor már eltemették, hogy milyen sokba kerül az ilyen tisztességtétel.

Egyik kocsmáros a másik után jön a dupla kontóval. Egy hadjáratot ki lehetett volna vele tartani, a mennyibe ez a tisztújítás került! Még a kést, villát is mind megették s a bort hordóstól együtt itták meg. A halott úr nem léphet ki sehová a szobájából, hogy egy gyanus alak el ne fogja egy új árjegyzékkel. S ez mind becsületbeli adósság. Nem lehet megtagadni, nem lehet pörre ereszteni. Leköpnék azt az embert, a ki egy ilyen követelés ellen kifogást tenne; a főúrnak egyik kezében a tárczáját kell tartani, másikkal a nyugtákat elszedni.

Igaz, hogy pártja is volt; felét a költségnek az irta alá. Soha se lát ő azok közül a küszöbén belépni egyet is többet -234- s ha véletlenül összetalálkozik velük valahol s előhozza, hogy az illetményeiket megfizethetnék, a szeme közé nevetnek; ha pedig a püspököt, kanonokot látogatja meg, az igért subsidium megnyerése végett, azok elkezdenek neki a mennyei kárpótlásokról beszélni; végül megáldják; – de pénzt nem adnak.

Hetedhét országból nyakára csődül a világ rongyos embere: az mind sopánkodik, hogy az ő kortese volt; kit úgy megvertek, hogy megfeküdt bele; kinek a ruháját tépték össze, kinek meg az ablakát verték be; az mind ő tőle várja sebeinek orvoslását.

Két hétig nem olvashat hirlapot, mert az mind tele van az ő bukásának részleteivel; a pasquill miatt kap három kihivást párbajra: nem verekedik, nincs kedve hozzá; megirja a satisfactiót levélben. Mások meg nem párbajra hivják, hanem becsületsértési pert akasztanak a nyakába. Kastélyának a kapuján egy reggel hat idéző levelet lobogtat a szél, a mit a juratus tabulæ regiæ notarius, be nem bocsáttatván, odaszegezett.

Végül még egy bűnvádi pört is kap ajándékba. Megidézik a fehér tollasok tanyájának felgyujtatásáért. A tetten kapott gyujtogatók mind azt vallják, hogy Darkaváry úr biztatta őket élő szóval, hogy pörköljék fel a «sextá»-kat. Készek meg is esküdni rá. Ebből csunya per fog kerekedni.

Mikor a szegény meghalt emberre így omlik mindenünnen az elsiroló hant az egész külvilágról, olyan jól esik aztán, ha van a saját kis világában egy varázskör, melyben megpihenhet s örömét, vigaszát találja: a biztató, együtt szenvedő asszony s az ártatlan csevegő gyermekek.

Darkaváry nem volt az az ember, a ki vigasztalást szokott keresni; ő a boszuállást kereste.

Igaz, hogy nem is nagy öröm az embernek, mikor tele epével, méreggel, megérkezik haza, aztán még a folyosón hallja, hogy a kedves nő milyen jó kedvvel dalol ott fenn -235- szobájában, közben kaczag is vidáman s aztán a mint belép hozzá, már akkor se nem dalol, se nem nevet, hanem elkezd panaszkodni, hogy milyen fejfájása van, hogy egész éjjel nem tudott aludni, hogy a cselédek agyon boszantják, hogy a ruháját úgy elrontotta a divatárusnő, hogy lehetetlen fölvenni; hogy a kis fiuknak nem jó ez a levegő, golyvát kapnak tőle, hogy a parasztokkal mennyi baj van, ha az úr nincs itthon.

– Hát tudja mit, édesem? mondá Lőrincz úr a szép Susannenak, jobb lesz magának, ha olyan beteges, elmenni a gyerekekkel együtt Vihnyére. Pakoljon össze s holnap indujon útra.

A delnőnek nem volt ez ellen kifogása s volt azután nem egy, de három napi pakolás az útra; s mikor Darkaváry úr Susannet és gyermekeit hintójába felpakolta, utánuk még egy társzekeret küldött, tele podgyászszal és kalap-katulyákkal.

A mint Susanne elment Darkavárról: Lőrincz úr is befogatott, inasának (ki leveté már a vármegye-hajdu egyenruháját) azt mondá, hogy díszruháit rakja a bőröndbe s aztán mennek át Szelevényre – – Herendy alispánhoz.

A megsértett ellenpártiak mindegyike megtámadta Darkaváryt a pasquill miatt vagy perrel, vagy kihivással: egyedül Herendy nem. Az ellenfelek nem resteltek kimenni Lipcsébe, utána járni a nyomtatvány megrendelőjének. Jól van. Az nem Darkaváry volt. De a ki végre mégis csak maga fizette ki a nyomtatás árát, az bizony csak Darkaváry volt. És így ő maradt a csávában.

Mikor a szelevényi úri lakba Darkaváry úr behajtott, készen volt rá, hogy nagyon meg fogják bámulni, sőt a lovainak az orrát is meg fogják vizsgálni, hogy nem hoztak-e magukkal valami «ló-grippé»-t? Ellenkezőleg történt. Volt ellenfele, az alispán, egész az udvarra kijött eléje s szivélyesen megszorítá vendége kezét; aztán karonfogva vezeté be saját szobájába. -236-

Herendy szép öreg ember volt, fehér haja, nyilt tekintete, nagy kék szemei; őszinte, első tekintetre keresztül látható lélek.

– Mert nem voltam megbántva. Régi ember vagyok. Tudom jól az alkotmányos praxist; választás, tisztujítás idején minden szabad, mint a rómaiaknál a Saturnaliák alatt; s ha vége a választásnak, vége az ellenségeskedésnek. A gúnyvers pedig nem bántott engem: azt mondta, hogy szegény voltam, becsületes voltam, eszem után lettem az, a mi vagyok. Nem bántalom ez.

– De bántotta az asszonyokat is! szólt a méltatlankodás gerjedelmével Lőrincz.

– Én e bántalmat helyrehozni jöttem ide. S ennek egyetlen egy módja van. Én nőül kérem Ilont.

Herendy meg volt lepve e szótól; nehéz is lett volna arra rögtön választ adni.

– Ne felelj rá most semmit, bajtárs; mondá Lőrincz. A válasz meggondolandó. Most egyelőre csak maradjunk a kérés stádiumában. Te bevezetsz engem családodhoz; én ismétlem a megkérést, röviden, emberül. Ti azt felelitek rá, hogy kértek határidőt a válaszra; én abban megnyugszom. Ha a válasz «igen» lesz: tudod már, gyermek nem vagyok többé, ábrándozás nem tulajdonom; de asszonyhoz jó tudok lenni. Boldognak fogom magamat érezni. Ha pedig tagadó lesz a válasz, abban is megnyugszom; a megbántás, mely miattam és ellenemre érte családodat, az által, hogy lányod kezét megkértem, a világ előtt ki lesz engesztelve, s leszünk jó barátok akkor. Ohajtom az elsőt. -237-

Susannet már elküldtem a háztól s rá nézve mától fogva idegen vagyok. A gyermekekről gondoskodom, mint lovagias ember és sorsuk biztosítva lesz.

– Nagyon szeretted őket. Ne áldozz föl három lényt, a kit szeretsz, egy nem érzett bántalom elégtételéül.

– Ez már megtörtént. Ők el vannak távolítva körömből. Gondold meg jól a dolgot. Még más is van ebben, mint elégtételadás egy megsértett családnak. Ez összeköttetés, ha létrejöhet, megszünteti megyénkben az átkos pártvillongást, helyreállítja a régi békét.

«A megye békéje». Ez volt az a lép, a melylyel Herendyt meg lehetett fogni. A szelid, tisztalelkü ember mindig szive ellenére hagyta magát egy olyan küzdelem élére állíttatni, mely honfit honfi ellen ingerel, s melynek eszközeitől egész jelleme visszaborzadt. Az valami utópiai álom volt rá nézve: egy vármegye, melyben a pártvillongás helyett közegyetértés intézi a közügyeket. Meg volt hódítva a gondolattól.

Neje beteges volt: rég visszavonult a világtól, csak falujában volt látható, hol a szegények jóltevőjüket ismerték benne.

Ilon, az egyetlen leány, azon hölgyek közé tartozott még, a kiket úgy neveltek, hogy soha se legyen saját akaratuk. Férjhez menetelükig azt teszik, a mit szülőik akarnak, azután azt, a mit férjük akar. Ha a bölcs szavaiként az a legerősebb ember, a ki önmagát le tudja győzni, úgy ezek a legerősebb jellemek; valóban azok: kik védeni tudják azt, a ki őket bántja, az egész világ ellen, és önmaguk ellen is, ha az az ő urok: apa, vagy férj.

Arczának vonása lelkületének tükre; halványan mosolygó, szendeségében szilárd; rokonszenves arcz. Nem -238- ragyogó szépség, de csupa kellem. És okos, mívelt: mintája azoknak a leányoknak, a kik anyjuktól tanultak mindent, nem a gouvernantetól.

Lőrincz másnap reggelig ott maradt Herendy házánál. A hölgyek előtt nem is ejtett el czélzatokat idejövetele oka iránt: elég volt azokat az apának elmondani, attól megtudták azok azt, s úgy bántak vele, mint kitüntetésre érdemes kérővel.

Mikor eltávozott, mindenki kezet nyujtott neki, s meg volt engedve, hogy Ilon kezét ajkával érintse, miként anyjáét.

Ez természetesen azt tanácslá, hogy kapva kell kapni az alkalmon, nem hogy egy gazdag vőt, de hogy a pártok kibékülését meg lehessen nyerni. «Soha ilyen olcsón nem vehetjük azt meg: egy leány keze árán».

– Tudjátok jól, hogy Ilon szive már nem szabad. Tarna Eleket nem tudja feledni. És méltán szerette őt meg. Ez az ifju odahagyta a Darkaváry pártot, egyedül azért, mert nem tűrhette, hogy nőket sértenek meg. Akkor idejött hozzánk. Egész önfeláldozással fáradt a te győzelmed kivivásában s nagy része van abban. Az ő szivreható szónoklatai birták rá a nemességet sok helyütt, hogy elutasítva a lélekvásárlókat, szabad belátása szerint szavazzon. S tette azt önérdek nélkül, mert a mint a Darkaváry pártnál kitörültette magát a jelöltek sorából, emitt nem engedé magát azok közé fölvétetni. Tarna Elek annyira szított hozzánk, hogy Darkaváryt párbajra is kihivta miattunk. És én tudom, hogy Ilon nagyon szereti őt. És az ifju megérdemli Ilont, s boldoggá fogja tenni.

Hanem hiszen azért volt ott a főjegyző sógor, hogy a -239- hol ily bonyolult kérdések akadnak, azokat bölcsen megoldani segítsen. Ő, a ki a főispánt kisegíté a névaláirási nehézségek labyrinthjából, itt is fel tudta találni a legczélszerűbb expedienst.

– Hallgassatok rám: egy okos szót mondok. Tarna Elek, igaz, hogy derék fiatal ember, jó készültségű, jeles szónok. De hát a fiatal embernek egyéb dolga is lehet a világon, mint idejekorán megházasodni. Most következik nem sokára a követválasztás az országgyülésre. Ha a pártok kiegyeznek, az által, hogy Darkaváry nőül veszi Ilont: akkor a megye két követéül kikiáltjuk egyhangulag Darkaváry Lőrinczet és Tarna Eleket. Ezzel szent lesz a béke a megyében. Darkaváry kudarcza a tisztujításban fényesen ki lesz engesztelve a követválasztás által: ez az ő ambitiójának nagy elégtétel, a fiatal ember pedig a szerelmi históriáért kárpótolva lesz az előtte megnyitott publicistai pálya gyönyörüségei által. Oh higyjétek el nekem, hogy egy ilyen fiatal embernek nagyobb gyönyörüség az, ha ott a diaetán elmondhat egy fényes orátiót, a miért megéljenezik, vagy plane lemennydörgik, mint ha otthon bölcsőt ringathat s a feleség azt kérdi tőle reggel: mit főzzünk? Ha Tarna Elek Pozsonyban a tekintetes karok és rendek előtt egy mennydörgős dikcziót tarthat a papok ellen, a vegyes házasság kérdésében: azért ő a szent házasság minden gyönyörüségeit elfelejti.

S ez indítvány ép oly helyes megoldása volt a kényes kérdésnek, mint a főispán harmadfél kacskaringós manupropriája; s öt hét mulva Darkaváry oltárhoz vezette Ilont, és a tekintetes karok és rendek kikiálták országgyülési követeknek Darkaváryt és Tarnát; és Tarna Elek a fáklyás-zenénél, melyet a lelkesült közönség megválasztott követei tiszteletére adott, oly hatalmas és oly hosszú programmszónoklatot tartott, hogy a fáklyavivőknek a körmükig égett le a csutak. Igérte, hogy alkotmányos jogainkat követtársával karöltve fogja védelmezni az országgyülésen. -240-

Követtársa pedig, karöltve az ő egykori imádottjával, mint férj és feleség tapsolt ennek a szép beszédnek.

És így a megyei követséggel szépen recompensálva lett az elvesztett szerelem, s a feláldozott szerelem árán meg lett nyerve a politikai pártfusio. Mégis csak ér hát valamit – mind a kettő.

Nem! Aljas, utálatos, ördögi boszu ez. A férfi, ki magáévá tette legyőző ellensége leányát, jól tudta azt, hogy most kezébe kapta az eszközt, ellenségét a sírig kínozhatni.

EGY EBÉD – OTTHON.

Testvéreket úgy össze tud veszíteni, hogy egymáshoz soha sem szólnak, vagy ha szólnak: egymást csak «előttem szólott úr»-nak czímezgetik, akkor is jól megrakják; azután meg nagy ellenségeket, vetélytársakat úgy egymáshoz kötöz, hogy Orestes és Pylades lesz belőlük.

Legfényesebb példa volt erre a bakonyberek megyei követpár. Mindenki tudta, hogy Darkaváry Lőrincz Tarna Elek imádottját vette nőül; tehát arra, hogy valami nagyon jó barátok legyenek, egyiknek a kettő közül oka nincsen, azért mégis elválhatlanok voltak ők. Összeköté őket az elv! Ha Darkaváryt támadta meg valamely pecsovics celebritás az ülésben, rögtön sietett magát feliratni következő szónoknak Tarna Elek s visszatorolta a követtársa ellen intézett támadást; ha pedig Tarna Eleket tromfolta le valami klerikális szónok: egyszerre ugrott fel «malleus»-nak Darkaváry s visszadöngette háromszorosan a csapásokat.

E példás hűségük a közös elvhez abban találta e földön -241- jutalmát, hogy a lelkes országgyülési fiatalság a két kitünő szónokot, (mint egykor Wesselényit Balogh Jánossal) egy kőre rajzoltatta s úgy jelentek meg arczképeik karöltve; a mi bizony meggondolandó dolog: az embernek örök időkre odakötve lenni egy másik emberhez, a kiről még nem tudhatja, hogy hogyan intézi a maga dolgai végét, s a kitől már most semmi válóper és sebészi műtét soha el nem választja többé.

Hanem ez a siami iker-lét csak az országházban tartott. Künn egészen eltértek a nagy férfiak utai. Tarna Elek publicistának készült, egész nap Benthamot, Tocquevillet, Montesquieut tanulmányozta; – Darkaváry pedig – valami egyébbel foglalkozott. Az tudós volt, ez nagy úr; életmódjuk, élvezeteik egészen különböző utakon jártak.

Hogy családi ügyeikről soha sem beszélgettek, az megint igen természetes. Az országgyülés harmadik évét járta már, midőn egy reggel Tarna Elek megpillantá a hallgatóság karzatán Herendy tisztes, ősz arczát. Az alispán feljött megnézni, hogy mit csinálnak a megye követei? Nem kell-e nekik új utasítás?

Ő hozzá elmenni! Ilont meglátni ujra! Ejh, hisz veszedelem nélkül teheti már. A seb rég behegedt. Annyit tudott Ilonról, hogy ő már boldog anya; fia van, mintegy másfél éves már. Ilyenkor legboldogabb a nő; ilyenkor csak egy férfi létezik számára, a kit észrevesz, a kit szeret, a kit szemeivel kisér, ölel, csókol: az a kicsi kis férfi, a ki most tanul szaladni, két kezével kapaszkodva a még mellette álló őrangyal láthatlan két kezébe s tanul szavakat gagyogni, a miket megérteni a legkedvesebb tanulmány. Ő hozzá most veszély nélkül ellátogathat. Azt a legtermészetesebbnek találta, hogy midőn az öreg Herendy megérkezett, ennek a tiszteletére ád ma lakomát a -242- veje, a mire őt is meghivja, mint követtársát, megyéje elnökével együtt.

Alig is várhatta, hogy az ülésnek vége legyen; sietett haza látogatáshoz átöltözni, fehér keztyűt huzni s mikor már a bérkocsiba ült, csak akkor jutott eszébe, hogy hiszen ő nem is tudja, hogy hol van Darkavárynak a szállása? még soha sem volt nála. Elébb tehát a főlovászmesteri hivatalba kellett hajtatnia, ott nagy mesterségbe került, míg valakit megfoghatott, a ki előkeresse neki a lajstromból, hol van Darkaváry úrnak a szállása? Az megint messze kinn volt a külvárosban. Tudjuk, hogy milyen sérelmes pont volt ez a természetben kiszolgáltatott országgyülési szállások dolga a hajdani pozsonyi dietákon; Klauzál Gábornak egy drasticus philippikája megörökitette e panaszt valamelyik országgyülési naplóban. Bizony az a szállás sem volt valami úrnak való, a mi Darkavárynak jutott, s mikor Elek a szűk bejárat folyosóján végig ment, mind azon töprenkedett, hogyan mehet itt keresztül Darkaváry fogata hintóstól együtt? Lehet, hogy a fogatát más háznál tartja.

Egy szűk, bűzös, sötét lépcsőn felhaladva, valamerre a konyhaillatról rátalált egy alacsony ajtóra, oda benyitott, talált egy szakácsnét, a ki épen palacsintát sütött; attól megkérdezte, hogy jó helyen jár-e? mert ő ebédre van híva Darkaváry úrhoz; a főajtón nem mehetett, azért került a konyhára. A szakácsné megvigasztalta, hogy egészen jó helyen jár; de csak siessen szaporán, mert a tekintetes úr és tekintetes asszony már asztalnál ülnek s elkezdték az ebédet; de még szerencsére csak a levesnél vannak.

Ejnye, akkor ugyan elkéshettem, menté magát Elek, s aztán nem hogy ő neheztelt volna érte, hogy meg nem várták, hanem inkább azon gondolkozott, hogyan hárítsa el magáról a megérdemlett haragot az elkésésért a főlovászmesterre; s aztán hagyta magát egy szűk cselédszobán, egy picziny gyermekszobán keresztül vezettetni a -243- szakácsné által, egy nyikorgó padlatú salonba, a honnan azután egy ajtót mutattak meg neki, mely az ebédlőbe nyilik. A szakácsné azzal visszaszaladt a palacsintához, s Elek sem várt hajdura, komornyikra, a ki a felső kabátját levegye a hátáról, hanem hirtelen frakra vetkőzött, s ment koczogtatni a megjelölt ajtóhoz.

Mikor aztán benyitott, bámulat tárgya volt ő is, és az is a mit ő látott.

Egy kis asztalka mellett ültek hárman. Ilon volt az egyik, kis fia az ölében a másik, – a harmadik pedig – a tekintetes úr: – az volt Herendy alispán, Ilon atyja. Többre nem volt terítve.

Elek az első pillanatban oly zavarba jött, hogy visszavonulásra gondolt; szerencséjére a nőnek gyors esze van ilyenkor és példátlan lélekjelenléte.

Ilon egész otthonias örömmel állt föl helyéről, kis fiát a dajka ölébe téve át és sietett Eleket elfogadni.

– Ah, tudtam, hogy ön rögtön hozzánk fog sietni, a mint atyámat meglátja a karzaton: bizonyos voltam felőle. Üljön le ide közénk. Azt mondanám, hogy tartson velünk, de tudom, hogy ön ma egy ünnepélyes követi bankettre van foglalkozva: tehát csak nézze végig a mi ebédünket. Férjem is ott lesz, s én őt azután ma nem is látom, mert az osztályülések éjfélig szoktak tartani.

Elek ugyan jól tudta, hogy ma semmi követi díszlakoma nincsen; azt még inkább tudta, hogy az osztály ülések éjfélig nem tartanak soha; aztán csak le hagyta magát ültetni Ilon és atyja közé, de valóban úgy érezte, mintha azt a széket fűtenék.

Az öreg Herendy nagyon örült e látogatásnak, egészen el volt érzékenyülve, hogy Eleket itt láthatja; aztán átment a beszéd az országgyülésre, a pártvitákra, a gyönyörű beszédekre egyfelől, a hallatlan sérelmekre másfelől s e közben Eleknek folyvást az járt a fejében, mintha ő még sem egészen jó helyen volna itt mostan. -244-

A mint körülnézett a szobában, annak minden butorzatát igen szegényesnek találta: a bérbeadó háziúré volt az, és sok dietát kiszolgálhatott már. Csak egy képráma látszott újnak lenni: abban volt a két «Dioscur»-nak karöltve lerajzolt arczképe. Ez Ilon szerzeménye lehetett már.

Azután komolyabb tárgyra tért át a társalgás; az a tiszteletreméltó honfitárs, a ki most tanul beszélni, beleszólt a tárgyba s világosan kifejezé az iránti meggyőződését, hogy mikor az ember nagyon szereti a palacsintát, akkor mind a két kezébe kell egyet kapni s úgy harapni azt felváltva: mely indítványhoz nem csak joga van, de foga is; «kérem, már tizennégy foga van!»

És miket tud már mondani! Beszél! szónokol! ékesen szól! – Ki az a bácsi? «E.» – «Elek bácsi!» Hallja ön? Ismeri arról a képről. Hát az ott? «Ö.» «Öreg apa.» Mit csinál az öreg apa? «Phú!» Hahá, pipázik, úgy fújja a füstöt. Hogy hivják a kis fiút? «Ba» Ahán, «Bandikának» hivják. Mi kell a kedvesnek? «Ku» Czukor kell neki. No mondjon a bácsinak egy szép pát. «Pá, pá!»

Az okos ember beszédjéből megértette azt Elek, hogy neki körülbelől jó lesz odább menni. Fölkelt, kezet szorított Herendyvel s búcsúzott, arra azután a nő is, Herendy is kikisérték az ajtóig; még a lépcsőig is elkisérték. Kedves vendéggel így szokás. Elek ezt nem akarta megengedni. Herendy meghűti a fejét, mert hajadon fővel van. Ilon megfeddé atyját, hogy mért nem teszi föl a házi sipkáját; annak azért vissza kellett menni a szobába, míg aztán sipkásan visszatért. Ilon hevesen ragadá meg Elek kezét s e szókat sugá fülébe:

«Soha el ne mondja ön az atyámnak, hogy önt ma Darkaváry magához hivta ebédre.»

Herendy még kijött kezet szorítani Elekkel s azt mondá őszinte elérzékenyüléssel: «úgy-e bár, Ilonka mégis csak boldog nő lett? tudom, hogy ön is örül annak!» Ezzel megölelte Eleket. -245-

Tépelődve bandukolt hazafelé szállására. Fehér keztyüben, frakkosan nem akart a vendéglőbe menni ebédelni. Mikor az ajtója előtt állt már, egy szemközt jövő hintó zöreje riasztá fel. Felismerte a bakon Darkaváry inasát. A hintó is megállt ő előtte s a kocsi ablakából Darkaváry hajolt ki, vidáman kiáltva:

Elek beült a hintóba Darkaváry mellé s most már aztán igazán nem értette a dolgot.

– De hisz én épen most jövök tőled, de nem találtalak honn. S ott már meg is ebédeltek!

– Hol voltál te szerencsétlen? Tán csak nem az országgyűlési szállásomon?

– Na akkor szép bakot lőttél! hisz nem mondtam én, hogy gyere a «feleségemhez» ebédelni; hanem azt, hogy gyere «hozzám».

Elek szörnyű nagyot nézett Darkaváryra e szónál. Eddig nem tudta, hogy ez két különböző fogalom.

Nem sokára fel lett azután a különbségről világosítva tökéletesen. Az úri fogat egyikébe Pozsony város legdíszesebb lakházainak gördült be, hol medveprémbundás kapus fogadta az érkezőket s szőnyeggel bevont lépcsők vezettek fel az emeletre; Darkaváry karonfogva, (a hogy a képen vannak lerajzolva) vezeté fel követtársát az úri terembe, hol ezüst vállzsinóros inas nyitá előttük az ajtót. A teremben díszes társaság volt már együtt, melynek tagjait nagy részben látásból ismeré már Elek; országgyűlési követek és felsőtáblai tagok, nehány magasabb rangú katonatiszt, és egy pár simára borotvált arcz: bécsi bankárok; a kit -246- még nem ismert, azzal a kölcsönös bemutatáson rögtön átesett s el is felejté a neveiket rögtön.

«De kinél vagyunk mi itten? Ki itt a házigazda?» Azt is megtudta, nem sokára. A pirosbársony bugyogós inas feltárta a mellékajtót s kilépett rajta a vendégek közé – a háziasszony.

Öltözete legújabb divatszerű: pazar, feltünő; ékszer annyi rajta, a mennyi csak ráfér; kezein finom jaquemar keztyűk.

Most még szebb, mint három év előtt; mert a parasztos modorról leszokott s előkelő «pli» jellemzé minden mozdulatát. Úgy tudta magát bemutatni, akár egy herczegasszony. Darkaváry bemutatta neki Eleket. Volt egymáshoz szerencséjök régen. – Az ebédhez Elek karját ragadta meg Susanne vezető támpont gyanánt s az asztalnál jobbról ülteté maga mellé és az egész ebéd alatt folyvást udvarolt neki: Susanne Eleknek. Pompás ebéd volt, osztrigával kezdődött; sárgadinnyét adtak leves helyett; franczia menu volt: ittak Chateau Lafittet és Cliquot-t, s a mocca mellé tízéves szivarra gyujtottak – a hölgy engedelmével ott az étteremben; – és Elek gondolá magában: otthon pedig az asszony maga segít megfőzni a szakácsnénak a takarékos kis ebédet, melyhez egyetlen vendégét, édes atyját meghivta, s félreteszi a maradékot, hogy vacsorára is teljen belőle.

Vacsorára! Ah az is ott érte a díszes vendégsereget. Az kezdődött fagylalttal, végződött puncscsal. A vacsorához már több hölgy is jelent meg: a társaság többi tagjainak ismerősei és Susannenak barátnői. Jókedvű, fesztelen társalgású hölgyek. Azonkívül a pezsgőnek is ismerősei. Hölgyek, kik csiklandós tartalmú adomák felett jókat kaczagnak, s a szivaraikat a szomszédjaik szivaránál gyujtják meg. Különben igen respectábilis hölgyek. Különben – – -247- Elek ott hagyta őket. Átment a másik terembe, a hol kártyáztak.

Ez volt az a ragyogó barlang, a hol az országgyűlések alatt a követek egy része kedélyesen tönkretette magát, s némely kis-király eljátszotta maga alul a földet.

Elek elnézte, hogy repülnek az ezresek Darkaváry tárczájából a fáró bankba. Erősen veszt. Egyszer-egyszer behúz egy nagyra megnőtt tételt s a bankjegycsomagot mint egy üstökön ragadt vízbehalót markolja fel s oldalzsebébe gyűri. Aztán ismét úgy összegyűrve kimarkolja s felteszi egy lapra. Az is elröpül.

És Elek gondolja magában: ezalatt a szegény feleség az éji lámpa mellett varrja kis gyermeke számára a zubbonyt, a mihez valamelyik leánykori bál-ruháját szabta fel kelmének.

– Nagyon gondolkozhatnak rólam az asszonyok! Borzasztóan ellenem fordult a szerencse. Ugyan Elek, csábítsd el valamelyiket a kettő közűl; hadd regresszirozzam magamat egy kicsit.

– Lőrincz barátom! felelt neki Elek: én nem csábítom el sem a feleségedet, sem a szeretődet, hanem egyet mondok neked: Te három év alatt először hivtál ide engemet magadhoz. Azt sem tudnám, hogy miért hivtál ide ma, ha Herendy itt nem volna. Te azt gondoltad magadban: a vén Herendyvel elhiteti a leánya, hogy ő boldog, s nem fáj neki az, a mit nem tud. No majd elmond neki nagy sietve mindent Tarna Elek s akkor aztán az öreg bújában elpusztul. No hát bajtárs, a mit erre a lapra tettél, azt is elvesztetted. Én nem mondok el Herendynek semmit.

Csak másnap az országházban találkozott Darkaváry az -248- ipával. A jó öreg úr arcza ragyogott az örömtől. Kebléhez szorongatá a vejét s szivélyesen megcsókolá az arczát.

– Ugyan sok dolgotok van ezen a dietán! Az ember alig kaphat meg. Ilonnak alig hittem volna el, de most Tarna Elek is beszéli, hogy az éjjel a váltó-törvényjavaslatkészítő bizottságnál reggeli négy óráig fenn dolgoztatok. Ez már túlfeszített munkásság.

Lőrincz boszusan harapott ajkába. Az igaz, hogy ő reggel négy órakor irta alá életében a legelső váltót egy bécsi bankárnak. Ötvenezer forintot vett fel, hogy kártya-adósságot fizessen vele.

S az öreg Herendy felmagasztalt arczczal beszélte minden ismerősének, hogy az ő veje milyen erőfeszítő munkát visz véghez a dietán. Hisz mi is így tettünk, míg fiatalok voltunk. És ismerősei, mintha mind össze volnának esküdve, ráhagyták, hogy úgy van.

Darkaváry legboszusabb volt most Elekre. Hogy az olyan jól kitalálta az ő czélját.

Ülés után elment Darkaváry ahhoz a műárúshoz, a ki az ő iker arczképüket kiadta és árusította. Mondá neki, hogy a meglevő példányokat mind meg akarja venni. Szándéka volt azokat a tűzbe dobni.

A műárús azt mondá neki, hogy az a másik úr ott a képen még az ülés előtt megvette valamennyit a kőlappal együtt. – Hamu volt már az akkor mind.

PARASZT BOSZU.

Az országgyűlés végére járt. Az új váltótörvénynek, melyet ez ülésszak létre hozott, senki sem vette annyi hasznát, mint Darkaváry. Az ügyvédjei nem győztek helyette megjelenni a sok váltótörvényszéki idézésre.

Egyszer aztán átlátta, hogy rendbe kell szednie az ügyeit. Azt hinné az ember, hogy semmi sem könnyebb, mint egy kis-királynak, a ki öt milliót érő vagyonnal bir, -249- s hozzá egy millió adóssággal, rendbeszedni magát. Elad egy milliót érő fekvő birtokot, kifizeti az adósságát mind, s marad neki még négy milliója, s abból is csak el lehet még éldegélni.

Mikor a kis-király eladja a legszebb buzatermő birtokát a Tisza mellett, a melyen csak repczéből, dohányból százezer forintot szokott bevenni, eladja egy millióért: akkor nem szabad felőle azt hinni a világnak, hogy ez nála a decadance jelensége. Ugyanekkor a Dunán túl a mostani birtoka szomszédságában kell vennie egy másik birtokot két millióért, melynek nagy része erdő és kizsarolt föld; de terjedelme háromszor akkora, mint az eladotté. Tehát még acquirált! A vett birtokot kölcsön pénzen szerezte, a mitől a bécsi bankárnak hatos kamatot fizet, a szerzemény pedig három százalékot jövedelmez. Hanem az igaz, hogy pompás vadászni való erdők vannak rajta, tele rőt vaddal, a mi nagy előny. Az eladott birtokár egy millióját pedig nem szükség most mind egyszerre adósságba fizetni; vannak hitelezők, a kik örülnek rajta, ha tőkéjük ily biztos kezekben van. Még pénzfölösleg is marad.

Hogy aztán föl ne vesse az embert a pénz, gondol ki valamit, hogyan lehetne azt valami fényes sikerrel beruházni valami maradandó becsű vállalatba.

Például itt van egy szőlőhegy épen a Darkaváry kastélylyal szemben, az egész Lőrincz úr birtoka, hires bor terem rajta. Eddig is volt a szőlőhegy oldalán egy tágas kolna, derék pinczével; de mennyivel jobban fog annak a tetejébe illeni egy pompás olasz modorú villa, mely az építész költségvetése szerint csak kétszázezer forintba kerül, s e szerint valószínüleg nem jön többe, négyszázezernél. Milyen dicső látvány lesz ott a magaslaton e fényes úri lak, melyet két vármegyéből meglát minden ember, a ki csak az országúton halad, s minden ember, a ki csak meglátja, azt fogja kérdeni, kié az a gyönyörű villa oda fenn? És arra azt a feleletet fogja kapni: ezt a szép -250- úri lakot Darkaváry úr építteté, választott hölgye: – a szép Susanne részére.

Darkaváry oda építtette a feltünő úri lakot a saját kastélyával szembe, s abba hozta le Susannet. És Ilon valahányszor ablakából kitekintett, mindig ez új kastélyt látta maga előtt a szőlődomb tetején.

Gyakran, mikor a kastély parkjában sétált, kis gyermekét vezetve kezén, szemközt találkozott a tekervényes úton Susanneal, kinek elég érczhomloka volt szinte e parkot választani sétálóhelyül, néha gyermekeivel együtt. Olyankor Ilon tért ki előle a mellékútra. Egyszer hallotta, a mint Susanne fia azt kérdezte anyjától: «mama! ki az az idegen asszony ott azzal a kis gyerekkel?» És hallá válaszul Susanne alig titkolt nevetését.

És Ilon még csak nem is sirt soha senki előtt. Rettegett attól a gondolattól, hogy atyja megtalálja azt tudni. Herendynek még senki sem árulta el e botrányt. Míg új volt, kimélték vele, mikor pedig már köztudomású lett, akkor minden ember azt hitte, hogy úgy is tudja, s az ilyen tárgyat nem örömest hozza senki elő.

Darkaváry gondoskodott felőle, hogy egyszer végre egész csatánynyal jusson ez Herendynek tudomására.

Eljött a szüret ideje. Az a darkavári szőlőhegyen egész világra szóló mulatság szokott lenni. Az idén különösen az lesz. Az új kastély felszentelése jár együtt az ünnepélylyel. Ide most már Herendy is eljön. Nem szokása ugyan semmifajta dinom-dánomra eljárni, de ezuttal hivatalos ürügy is kényszeríti, hogy leányát férje lakában meglátogassa, ki van küldve a megyétől, hogy az új tulajdonost beiktassa az új kastélyba. Darkaváry mindenkinek azt beszélte, hogy azt a kastélyt az «asszony» számára építteté; neki ajándékozta, az ő nevére iratja azt az egész szőlőhegygyel együtt. Elhitték neki. Azt gondolták még azok is, a kik Susanneról tudtak, hogy Lőrincz gavallér ember: szerelmét elvonta nejétől; de a veszteségért férji -251- bőkezüséggel akarja kárpótolni: ajándékoz neki birtokot, palotát, fényt, kényelmet, hogy elfeledtesse vele bánatát.

Pedig nem az volt a szándoka. Tervszerű kiszámítással küldeté ki a beiktatásra magát Herendyt, mint alispánt, hogy azután az ő hivatalos pecsétjével legyen majd megerősítve az okmány, melyben Darkaváry az új kastélyt Susannenak adományozza. Ez csak elég lesz aztán Herendynek erre az életre!

A szüret vígan folyt, a vendégsereg jól mulatta magát; megbámulták az új kastély műkincseit, pompás butorait, varázsszóra előteremtett virágos kertjét s a szép asszony szemeit. S a kik aztán az új palota erkélyéről letekintettek a régi kastélyra, gondolták magukban: az igazi asszony, a hitves ott egyedül van most kis gyermekével, és tanul a gyermektől nevetni: hogy ki ne legyen sirva a szeme, mikor az atyja megjön.

Most már nem volt aztán titok, hogy a villa Susannenak van szánva, s az asztalnál az ő borát iszszák. Bánta is azt a sok kortyondi fráter, csak jó legyen a bor. Mindegy a bornak, akárki egészségére iszszák meg.

A szüreti ebéd késő délutánig tartott. Az eredmény pompás volt. Ezer akón felül eresztett már a sajtó, s Susanne úgy beszélt már róla: «az én borom.»

Ebéd után egy kis friss makaó következett; a vendégség künn a veranda alatt folyt, ott lehetett kártyázni is: a pezsgő-palaczkok nem előgettek a kártyának; lehet inni és játszani egyszerre. Susanne bankot adott; arcza égett a bor és a játék hevétől. Elragadó szép volt. Nevetve tudott veszteni s kigunyolta azt, a kinek a pénzét elnyerte. Halmazzal állt a tálczáján a bankjegy és arany.

Valamelyik vendég azt találta mondani: «hej jó fogást csinálhatna most itt Villám Bandi, ha egyszerre csak itt teremne közöttünk!»

«Majd elbánnánk vele!» hetvenkedék Darkaváry; «itt a sok fegyver töltve!»

Az előszobában tizenkét lőfegyver volt felaggatva, Darkaváry -252- és vadászai számára; az éjjel lesre akart menni az egész társaság a szőlőhegyen túl elterülő nagy erdőségbe szarvasra.

Künn a szőlőben már végére járt a szedők munkája, minden gerezd be volt már takarítva a kádakba; a puttonyos víg rikoltozása hangzott az asszonyi zsivajból.

A vidám szedő-nép a szüreti bachus-menethez készült. Leányokat, legényeket szőlőlevéllel, komló-füzérrel fölkoszorúznak, csepüből, bundából álszakállt, bajuszt ragasztanak, férfit leánynak, leányt férfinak öltöztetnek; egy pár járja a szilaj bachans tánczot a többiek előtt, csattogójával ütögetve a közelértek hátát; egy banda czigány hegedül, trombitál mögöttük «eb fújja – kutya járja» nótát s aztán középett két markos legény emel vállravetett rudakon egy szőlőgerezdekből összerakott, őszi rózsával, alkekengivel megkoszoruzott harangot. Ezzel a szőlősgazdának tesznek tiszteletet.

A festői népies menet felvonult a veranda elé; a Bachus igen jól viselte magát, úgy tánczolt, majd kitörte a nyakát, ugrás közben a talpát csókolta meg. Susanne féktelenül nevetett a bohóságain. Majd az uraságok is leereszkedtek, hogy a csárdás víg hangjainál a csinos parasztleányokat megforgassák; a két szőlőharang emelő legény felment a verandára, a csepü-szakállas Bachussal együtt, hódolata jelvényét átadni az uraságnak.

Susanne a szőlőhordóknak azt parancsolá, hogy vigyék a remeküket az előszobába, a Bachust pedig oda inté magához s kegyelmesen tréfálni méltóztatott vele, odanyujtva neki egy pohár pezsgőt, mit az a nagy álszakálltól alig tudott meginni. Csupa figura volt, a hogy elvesződött vele, míg a szájára talált a pohárral. Ez bizonyosan a falu bolondja.

– Hát te Bachus, hol hagytad az Ariadnédat? kérdé tőle Susanne. (Talán nem is tudja a paraszt, mi az az Ariadne?)

Erre a kérdésre a falu bolondja letépte arczáról az álszakállt, -253- hamis szemöldököt, fejéről lerántá a csepű-parókát s aztán hirtelen megragadva a szép hölgy kezét, azt mondá neki: «itt hagytam: érte jöttem!»

«Megvesztél ficzkó!» ordíta rá Darkaváry, ki az asztal tulsó végén ült s e vakmerőségre haragosan ugrott fel helyéről.

A paraszt legény erre egy kétcsövű mordályt rántott elő ködmene belsejéből s a vendégek felé szegezve, azt mondá:

Susanne sikoltva rogyott le székébe, mikor elhagyott vőlegényére ismert s megtudta, hogy az Villám Bandi, a hirhedett rabló; a vendégek erre a nyilt ablakon az udvarra akartak menekülni: de ott is el volt állva az útjok. A puttonyosok háti kosarukból előkapták rejtett fegyvereiket. Villám Bandi egész harámbandája jelen volt a víg szüreten s cseléd, vendég el volt nyomva, mielőtt védelemre gondolhatott volna. Valamennyit beterelték a rablók a pinczébe s rájuk zárták a lakatokat.

Csak Lőrincz küzdött a támadókkal egyedül. Kést kapott fel az asztalról, azzal rohant közéjük; aztán leteperték, s kezeinél, lábainál fogva hozzákötözték egy karszékhez.

Az egész rablótámadás a legóvatosabb terv szerint volt intézve; szüret alkalmával minden idegen népet befogadnak szedőnek, puttonyosnak, taposónak; a Bachus-tánczhoz férfiakat öltöztetnek nőruhába. Víg ünnepély szine alatt a villa minden kijáratát el lehetett foglalni. Egy rabló a lármaharangot őrizte. Senki sem adhatott jelt a szomszéd kastélyba; a körülfekvő szőlőhegyeken is folyt a szüret, de ott sem sejthettek a történtekről semmit; a rablók kinn az udvaron tánczoltak, daloltak, ujjongtak, s még ha lövöldözésre kerül is a sor, azt fogják hinni mindenütt, hogy ugyancsak vigan vannak az új kastélyban.

Mikor aztán Darkaváry le volt kötözve, Villám Bandi szép csendesen így szólt Susannehoz:

– Zsuzsi. Ne aléldozz. Úrnőnek való az ájuldozás, nem parasztleánynak. Kelj fel. Érted jöttem. Elviszlek. Soha -254- se kérdezd, hová viszlek? Nekem is van szép palotám. Oda jösz velem. Mátkám voltál. Most is az ujjamon a gyűrűd. Megesküszünk. Voltál eddig nagy úr szeretője; lesz belőled zsivány felesége. Nem bántalak, nem verlek meg soha. Nem vetem szemedre, hogy eddig hol jártál? Bekötöm a fejedet; nem lesz belőled világ csúfja. Nézd a kezem milyen fehér. Nem öltem embert, csak egyszer. Azt is e miatt öltem meg, a kiért most földönfutó vagyok. Ha egy szóval azt mondod, hogy nem jösz velem, hogy itt akarsz maradni; ha egy elejtett könyhullatással megsiratod ittvoltodat: ez az ember lesz a második, a kit megölök. Jösz-e velem?

– Jól van. Eljösz. Most vesd le ezt a selyemruhát, ezt itt hagyjuk. Ne szégyeld magad. Fölvenned nagyobb szégyen volt. Hoztam neked másik ruhát, zsivány asszonyának valót. Én loptam: ne utáld.

Azzal odainté egyik, asszonynak öltözött rablótársát, az leveté a nőruhákat, miket férfiöltönye fölött viselt s átadta Villám Bandinak.

Susanne szótlanul engedelmeskedett: lerakta brabanti csipkés öltönyét, felvette a babos karton rokolyát, felköté fejére a tulipiros kendőt, s lerakta briliántos gyűrűit és karpereczeit s a függőket a füleiből, a hogy Villám Bandi parancsolá.

– Gazemberek! ordíta rájuk tajtékzó dühvel Darkaváry. Ott van előttetek a pénz, vigyétek azt el. Ha nem elég, kivánjatok tőlem akármit. Vegyétek el pénzes szobám kulcsát; irni fogok nőmnek, hogy nyisson föl a kastélyban előttetek minden kincs-szekrényt; válogassatok, vigyetek a mennyit elbirtok. De ezt a nőt az Istennek sem adom oda.

– Csendesen, uram, szólt Villám Bandi: az Isten «nagy úr»; én csak «szegény legény» vagyok, mégis elviszem tőled. A pénzed pedig nem kell ma. Fiuk, megigértétek, hogy ma nem viszünk el a háztól semmit, csak a mit én -255- mondok. Egy parasztleányt paraszt ruhában. Majd máskor eljövünk; de a nászajándékot most csak tartsd meg magadnak.

– Átkozott haramia! ordítá a lekötött úr. Ezért az akasztófán fogsz száradni.

– Züzzanne! kiálta Lőrincz, kötelékei közt vonagolva, ne menj el! Ne félj! Nem mernek engem megölni e gazemberek! Ne menj innen. Üss lármát! Kiálts segélyért! Te nem hagyhatsz itt engem. Te nem hagyhatod el két gyermekedet. Te az enyim vagy!

– Tied úgy-e? kiálta fogcsikorgatva. Megvetted? Pénzt adtál érte. Leánynak vetted, asszonynak hittad, és dicsekszel vele, én előttem. No hát edd meg azt, a mit érte adtál s fulladj meg tőle!

Azzal felmarkolta azt az egész halmaz bankjegyet, a mi Susanne tálczáján feküdt, két rablóval felpeczkelteté az ordítozó főúr száját s teletömte azt a bankjegy-csomóval, hogy nem kiálthatott aztán többet.

Susanneval keringett a világ, szédülni kezdett: a rabló megragadta kezét s elhurczolta őt magával, a czinkos banda tánczolva, muzsikálva haladt a nyomukban, a ki látta őket, azt hitte lakodalmas menet. Szekereik, a miken idáig jöttek, az erdőszélen vártak rájuk.

AZ ASSZONY.

A mint a rablók az erdő felé eltávoztak, a Bakonyváralja felől vezető úton egy hintó közelített, négyes előfogattal. A bakon megyei pandur ült, benn a hintóban Herendy alispán a patvaristájával. Egy távolabb hagyott kocsin jött utána még két megyei tisztviselő, egy másik pandurral.

A mint a szőlőhegy alatt bekanyarodtak, feltünt Herendynek az a megdöbbentő népehagyott kép. A villa ormáról lobog a zászló, a kapun diadalívek virágkoszorúkkal, az úton az otthagyott szedő-edények, puttonyok, rocskák, a présház előtt a taposó-kádak, a szemelő malom; a mozsarak felállítva a dombon, még füstöl a tűzmaradvány s benne a vasrud, melylyel a lőport fellobbantják; de sehol egy ember, a ki az otthagyott tárgyakhoz tartoznék.

Herendy azt parancsolá a kocsisának, hogy hajtson fel a villába; bár előbb a kastélyban szándékozott leszállni. Itt sem fogadta semmi nesz, nem jött eléje senki üdvözlésére, hanem a kocsizörej hangjára elkezdték a kolna pinczeajtaját döngetni belülről az oda bezártak, és segítségért ordítani.

Itt bajnak kell lenni, mondá Herendy patvaristájának; siessen ön a pandurral a kolnához s nézze meg, mi történik ott, én a villába sietek.

Azzal mind a három férfi a kezeügyében levő kétcsövű fegyvereket kézre kapva, ugrált le a hintóból és sietett kettő a kolnához, egy maga az alispán a villa felé.

A mint a veranda alá betoppant, az egy borzasztó talány volt, a mit maga előtt látott.

A hosszú asztalon bankjegycsomók, aranyok elszórva, a földön sáros lábakkal meggázolt női selyemruhák s -257- egy karszékben a ház ura maga, megkötözve s szája betömve.

Herendy sietett legelébb is Darkaváry száját megszabadítani az alkalmatlan csomasztól, s bámulata nőtt, midőn a csomaszban is tízes és százas bankjegyekre ismert. Darkaváry e perczben épen nem volt szeretetreméltó alak; a csomasz eltávolítása után elővette a prüsszögés, krákogás, ökrendezés, undor, köpködés, s midőn Herendy szétvagdalta kezein, lábain a köteléket, legelőször is a falnak támaszkodott két tenyerével és fejével.

Hanem aztán mikor kikrákogta magát, annál dühösebben fordult Herendynek, rekedten rikácsolva:

– Ez aztán a dicső alispán! Derék tisztikar! Pfuj! Fényes nappal megrohannak a rablók saját lakomban! Hol vannak most az ostoba biztosok? hol az átkozott sok pandur? a portyázó hadnagyok? A fülén fekszik valamennyi. Élhetetlen valamennyi, mint az alispánja! A vármegye közepéig hatolhat Villám harámbandája és senki se veszi észre. Megrohanhatja, kirabolhatja a megye első földesurát, és senki se jön védelmére, senki sem üldözi a zsiványt. Pfuj! köpök az ilyen tisztviselőkre!

Herendy e nem várt fogadtatáson még jobban elbámult s aztán igen természetesen azt kérdezé Darkavárytól:

– De hát mit raboltak el azok a zsiványok? hisz itt pénzzel van terítve az asztal. Mit vittek el hát? Miért jöttek?

Darkaváry elébb jól megforgatta szájában az öblögető vizet s aztán kiköpte azt, utána kiáltva:

– Pfuj egész Bakonyberek vármegyére! A ház asszonyáért jöttek, azt rabolták el.

A nő lakosztályának erkélye a szőlőhegy felé nyilt. Ezen erkélyen volt egy pompás távcső felállítva, mely mértföldnyi távolból oly közel hozta az embereket, hogy arczaikról meg lehetett őket ismerni. A nő az erkélyen játszott kis gyermekeivel.

A míg a dáridó folyt a villa körül, a nő nem nézett bele a távcsőbe. A büszke, kristálytiszta léleknek tiltá a női méltóság férje után leskelődni, midőn az tivornyát ül. A közelhozó üveglencsék mindent lerajzoltak volna előtte; s ő nem akarta e képet látni.

Mikor a zene, az ujjongás, sikoltozás áthangzott hozzá a szőlőhegyről, azt gondolá: vígan vannak ott s nem kérdezte meg a távcsőtől, hogyan mulatnak.

Hanem midőn a távolban az országúton meglátta a közeledő hintót, tudta, hogy atyja jön ott s már akkor a távcsőhöz futott, hogy atyját meglássa. Kiveheté jól a távcsövön: ő jön, utitársának vidáman magyaráz valamit, a pompás villára mutatva. Milyen hamar vége lesz majd örömének, ha megtudja, hogy kinek épült az? A távcsővel kisérte aztán atyját egész a villáig: akkor aztán meglátta azt is, hogy ott férje megkötözve fekszik egy karszékben.

Kis gyermekét rögtön átadva a dajkának, maga berohant az istállóba s felnyergelteté paripáját, nyergébe szökött, s egyedül, senkinek sem szólva semmit, vágtatott a szőlőhegy felé.

Nem lármázta fel cselédeit; nem tudta, hogy férjének nem lesz-e az «kelletlen», ha zajt üt s népséget visz a villára? Hisz azt sem tudta, hogy mit gondoljon? Mi történhetett ott? Tán csak játék ez, a mit ő nem ért?

– Leányom! kiálta Herendy örömmel, midőn Ilon eléje rohant, s oda ölelte őt magához. Hát megszabadultál? Elbocsátották a rablók? -259-

Ilon széttekintett. Egy villámpercz elég volt neki megmondani, hogy mi történt?

… A pénzzel terített asztal,… az összegázolt selyemöltöny a földön,… férjének dühös tekintete,… atyjának rémületből fakadó öröme:… mind ez tudatá vele, hogy itt Susannet rabolták el, és atyja meg azt hiszi, hogy ő volt az elrabolt nő.

– Addig könyörögtem a rablóknak, míg megszántak és szabadon bocsátottak. Nem bántottak, atyám. Nézd: itt vagyok; ne sirj.

– Ne hazudjék ön! kiálta közbe kiméletlenül a férj. Nem ön volt az, a kit elraboltak. Vége a komédiának! Ön otthon ült a kastélyban. Minek jött ide most? Miért nem lármázta fel cselédeimet, ha utánam leskelődött a távcsővel s látta, hogy mi történik itt? Miért nem akadályozta meg a rablást? Most menjen a kastélyba vissza rögtön!

Herendy az első perczben e szó után a kezében tartott fegyvert Darkaváry mellének szegzé. De a nő sikoltva omlott karjába s lenyomta a fegyvert.

– Igazad van. Nem érdemli ő ezt. Oh én bolond! hogy ezt csak most tudom meg! Ez hát Susannenak a háza… s én vagyok meghíva, hogy őt beiktassam! Meglesz, uram! Én visszahozom a nőt önnek, a kit elraboltak. Héj pandurok! Szekérre gyorsan! Élesre tölteni a fegyvert. Rablót üldözni megyünk. Szolgabiró úr velem jön. Ha tetszik, uram, Darkaváry úr, követhet bennünket s meggyőződhetik felőle, hogyan teljesíti kötelességét -260- Bakonyberek-megye tisztikara. Te pedig Ilon: vedd karodra gyermekedet, itt vár rád hintóm; menj anyád házához haza.

– Édes atyám, én férjemnek hűséget esküdtem, hogy őt semmi bajában el nem hagyom. Férjem nekem azt parancsolá, hogy menjek a házába vissza: én oda megyek. Megölhet, széttéphet, de őt el nem hagyom.

Herendy leánya fejére tette kezét, mintha áldásával akarná elvenni mérgét a töviskorona sebzésének. Hisz ő tette fel neki ezt a menyasszony-koszorút.

– Tehát maradj ott, asszonyi kötelességed. Én megyek, hová az én kötelességem küld. Ön uram, mulasson tovább. Önnek nincsenek kötelességei…

Ilon még egyszer megcsókolá atyja kezét: hiszen talán utólszor látja őt most. Tovább nem volt szabad őt tartóztatnia; a szekér készen állt, a pandurok fegyvere töltve. Sietni kellett. Herendy vágtatott negyedmagával a rablók után.

S csak akkor, mikor már jó messze elhaladt, támadt fel a pinczéből kiszabadított társaságban a hősi szellem, szinte utána indulni a rablóknak; s mentek aztán roppant sokasággal, csőszt, jágert, lovászt magukhoz véve, szekéren, lóháton, nagy lármát és nagy port verve. Darkaváry két puskát is vitt magával. Hanem az alispán szekere mindenütt legelől járt.

Ilon pedig egyedül maradt a villában, s annak egyik oszlopához támaszkodva, sokáig elmerengett a távozók után.

Senki sem zavarta merengésében. Mindenki szétfutott a villából; a fehércselédség ijedtében, a férfi haragjában, maga maradt ott egyedül.

Egyszer aztán úgy rémlék előtte, mintha gyermeksírás nyöszörgne a kastély valamelyik szobájában.

Felment a lépcsőkön; egy zárt ajtón át még jobban hangzott a sirás; azt felnyitá és belépett rajta. -261-

Susanne két kis fia volt ott, egy ágyban elbujva. A rablók zárták őket oda, kegyetlenül megijesztve.

A nagyobbik fiú, az, ki azt kérdezte anyjától: «ki ez az idegen asszony itt?» nyafogva, remegve sirá: «hol a mama?»

Ilon oda lépett a két gyermekhez s nyájas, szelid tekintettel nézett arczaikba. És azután jó szivtől édes hangon mondá nekik:

– A mama elment. Majd visszajön. Ne sirjatok. Addig majd én leszek a ti anyátok.

S megsimogatá fejeiket, megcsókolgatá homlokaikat, letörülgeté a könyeket arczaikról, hogy tudják, milyen jó anyjuk fog nekik lenni.

Kivüle bizony senkinek sem jutott eszébe, hogy mi lesz ebből a két gyermekből, a kik a villában egyedül vannak bezárva?

Ilon tehát gyalog sétált a kastélyig a két fiuval; a kisebbik elfáradt, nem birta a járást, azt az ölében kellett vinnie fele úton.

A FÉRFI.

Herendy, folyvást nyomon haladva, két órai vágtatás után annyira közel érte a rablókat, hogy a mint az út egy dombra felkanyarodott, kocsijáról megláthatá őket, a hogy három szekérrel a völgy másik lejtőjén felkapaszkodtak.

Erre rögtön megváltoztatták menekülési tervüket, s elhagyva az országútat, mely a szomszéd megyébe átvisz, átcsaptak egy dülőútra, mely az erdőkön, szőlőhegyeken keresztül levezet a Balatonhoz. -262-

E közben bealkonyodott. Az alkony gyakran el szokta hozni e tájon azt a rögtön támadó északi szelet, mely a balatonvidéki halászok réme. Most is feltámadt az egyszerre s mire a rablók a tópartra leértek, már a vihar ordított teljes dühében.

A Balaton egyszerre haragos zöld szint váltott, a széltől korbácsolt hab porzott, mint az országút, a habtorlaszok fehér gerinczeikkel harsogva tódultak egymás hátára; a sirályok vijjongva csapongtak a víz fölött, parti fecske, csókasereg sietett rajozva oduiba.

Az ilyen vihar reggelig szokott tartani. Zsiványok meneküléséhez való idő.

Mikor a balatoni révhez értek, a nagy átjáró komp úgy tánczolt a hab tetején lánczára kötve, mint egy foglyul esett tengeri szörny.

A rablók nem tanakodtak sokáig, leugráltak szekereikről, kifogták a lovaikat; a három szekeret belódították a kompba, utánuk vezették a lovakat, s aztán leverték a kompról a lakatot, kezükbe vették az evezőket s neki ereszték a kompot a fellázadt Balatonnak.

Csak a kik az életüket megunták, a kik Istennel akarnak játszani, bizzák magukat ilyen időben a haragos tóra, mely ott azon az átkelési helyen két mértföldnyi széles.

És még dalolni kezdtek; mikor el-elpihent a szél, kihivó kardaluk hangzott a tó vize fölött a hullámharsogás orchestruma mellett.

Mire Herendy kifáradt fogatával a révhez megérkezett, már egészen besötétült az ég. Ilyenkor a sötét éghez valami megigéző ellentétet képez a nagy tó világító tükre, felkorbácsolt hullámainak tajtékfehérével. -263-

Az alispán hivására két révész jött elő a révházból, a többi bement a faluba éjszakára. Az ilyen viharban pihenés van rájuk nézve.

A vén révész mutatta az alispánnak a fekete pontot a fehér tavon, mely fel-feltünt, meg elbukott. Az ott a dereglye a rablókkal. Isten csodája lesz, ha ott nem vesznek.

– Én nem uram, ha az egész vármegyét nekem adják is ma. Ismerem a Balatont. Hat gyermekem van otthon, ki keres rájuk kenyeret?

– Nekem meg egy öreg anyám van, szólt a fiatalabb legény, a kinek én vagyok az utolsó fia, két bátyám az idén veszett a Balatonba.

– Jól van fiaim, ti maradjatok itthon; majd lesz itt mindjárt ember elég, a ki velünk jön.

Csörtetve, vágtatva, csörömpölve érkezett egymásután Darkaváry népe kocsin, lóháton. Százan is voltak. Lett iszonyú káromkodás, mikor a Balaton hátán tánczoló dereglyét meglátták.

– Utánuk fogunk menni, urak! szólt Herendy hideg vérrel. Itt van még egy csónak: hat ember belefér. Mi négyen vagyunk. Még kettőre van szükség, hogy az evezésnél felválthassuk egymást. Ki akar velünk jönni?

– Nem őrültem meg, dörmögé Lőrincz, hogy az öreg anyám papucsába beleüljek, a tengeren kergetni tizenkét rablót két pandurral meg két tintanyalóval. Azokat ott utól nem érjük; legfeljebb, ha pokolra mennek, s mi is velük veszünk. Annál okosabbat teszünk, ha nyargalunk Füredre; ott a gőzhajó, azt befűttetjük, arra mindannyian ráférünk és utólérjük a gazembereket. -264-

– Mire ön Füredre ér, a míg a gőzhajót befűtteti, a míg a hajósokat, kormányost a faluból előkeríti, addig a rablók vagy a víz fenekén, vagy a túlparton lesznek régen. Ne vesztegessük a perczeket. Tetszik velem jönni uram?

– Pedig ön hires úszó: kétszer is átúszta Tihanynál a Balatont fogadásból; és hires lövő: sok párbajban helyt állt. Én pedig nem tudok se úszni, se lőni. Ön imádja azt az asszonyt, a kit ott visznek a rablók a szeme előtt s nincs mersze egyenlőtlen harczba utánuk menni érte; én gyűlölöm és megvetem azt a nőt, de azért utána megyek és ha lehet kiszabadítom. Hanem mától fogva ne dicsekedjék ön a bátorságával senkinek.

Herendy senkihez sem szólt többé, ott hagyta az egész szájtátó üldöző hadat; maga, szolgabirójával és a két pandurral beleszállt a csónakba, s aztán neki ereszté a törékeny járművet a hullámhegyeknek. Maga kormányzott, a két pandur evezett, a szolgabiró meríté folyton a vizet a csolnak fenekéből; a hullám keresztül csapkodott azon.

A révész keresztet vetett magára s dörmögé: Isten legyen irgalmas szegény lelkeiknek.

A vihar egyre növekedett. Sötét felhők tolakodtak az égre, távol délnyugot felé villámlani kezdett. Mikor egy-egy villámlobbanás megvilágítá az eget és vizet, olyankor meglátták egymást a dereglyén és csónakon hintázók.

A csónak jól volt kormányozva. Kevesebb evezője volt ugyan, mint a dereglyének, de könnyebb teherrel járt s egyik villámlobogástól a másikig egyre fogyott kettőjük között a tér. A hullám maga is rohan ilyenkor, s a szél és víz evezés nélkül átveri a túlpartra a megkapott hajót.

Az üldözés két óra hosszat tartott már, akkor eltisztultak -265- a felhők az égről s kisütött a hold. A túlpart sárga agyaghalmai világítottak hosszan.

– Elfogjuk őket, mondá Herendy a szolgabirónak. Ezeknek a dereglyéjük nem sokára meg fog fenekleni. Itt sekély a víz, s a hullám felfordítja őket. Bele nem vesznek, mert a víz csak derékig ér; de fegyvereik hasznavehetlenné válnak. Mi négyen elfogjuk valamennyit védetlenül. Már bukdácsol a hajójuk!

A rablók ott a dereglyén már vették észre, hogy hajójuk feneke a fövényt kezdi túrni; az evezők nem viszik azt előre, s a csónak egyre közelít.

Arra a dereglyéről egyszerre hat lövés dördült el, s azután újra hat: a golyók ott csapkodtak le a habokba a csónak körül; egy a ladik orrába furódott, egy pedig a kormánylapátot hasította végig rézsut.

Azok bevonták az evezőket, fegyvereiket vették s visszalőttek a dereglyére.

Több perczig tartott a lövöldözés: a csónak ez alatt nem sokat haladt előre, mert nem volt a ki evezzen; hanem a dereglye is közel volt a megfenekléshez. Mind a rablók, mind a pandurok a hajó párkánya mögé húzva le magukat, védett helyből lövöldöztek; csak a két kormányos ült veszteg a helyén. Villám Bandi a czifra szűrével egy lábaihoz kuporodott női alakot takargatott a habok ellen s védte öntestével a golyók ellen.

Egyszer aztán egy új sípszóra a rablók mind kiugráltak a dereglyéből a vízbe, ott már csak derékig ért az; a megfeneklett dereglyéből kivonszolták a szekereket, lovakat s még onnan ezer lépésnyire volt a száraz; de a vízfenék már kocsizásra való. A rablók szekéren menekültek a tó széléből odább. -266-

Villám Bandi volt az utolsó, ki a dereglyét otthagyta Susannet ölébe emelve vitte ki a szekérig.

A mint Villám Bandi otthagyta a kormányt, mindjárt keresztbe állt a dereglye a hullám előtt s a legelső nekifeszülő habtorlasz fenékkel fölfelé fordította azt.

A következő perczben Herendy csónakját is felfordította a hullám, s mind a négyen a vízbe estek.

Most már a rablók ölhették volna meg őket, mert az ő fegyvereik merültek el a vízben. Hanem azok nem látszottak rájok ügyelni: a mint a szekérháton kijutottak a tóból, vágtattak tova nyugot felé.

A hogy előre megmondá, a gőzös csak későn reggel füstölgött elő a tihanyi hegy mögül, akkor már a rablók a Dunán is túl jártak.

A gőzössel érkezők aztán meglelék a ladikot is, a dereglyét is, az alatt feküdt a rablók egyike, keresztül lőve. Elég tanújel, hogy az éjjeli harcz a viharos tavon komoly volt és veszélyes.

Darkaváry aztán nagy pénzdijakat tűzött ki a rabló fejére s minden kormányzatot fellármázott, hogy segítsenek azt üldözni; hanem arról úgy elhallgatott egyszerre a hír, mintha a föld nyelte volna el.

Csak hónapok mulva került véletlenül egy hirlap Darkaváry kezébe, melyben a következő tudósítást olvasta:

Ma járt itt a hirhedt Villám Bandi; de nem rablás végett, hanem hogy az itteni katholikus papnál szeretőjével, Csaplár Zsuzsánnával összeeskettesse magát. Az új pár és násznépe, a hogy jött, úgy eltünt.» -267-

A NEM VÁRT VENDÉG.

Eddig volt egy nagy ambitiója: megyéjében, az országban vezéri szerepet viselni; eddig volt egy nagy boszúja: antagonistáját megtörni; eddig volt egy nagy szenvedélye: Susanne. Most mind ez apró darabokra lett törve. Meggyülölte megyéjét, hazáját, a hazai intézményeket, a politikai kisszerű küzdelmeket, lenézte azokat, a kikre eddig haragudni tudott, s asszony nem volt képes lelkét betölteni többé Susanne elveszte után.

Sokat futott azután is még a szép arczok után, válogatott olcsó és drága szépségekben, látogatta a külföldi fürdőket, játékbankokat; kapcsolatba hozta nevét circusok nevezetességeivel, s udvarolt kétséges herczegasszonyoknak; de minden gyönyör és élvezet közepett mégis csak Susanne volt minden gondolatja. Igen: gyülölte, utálta most már azt az asszonyt, ki el hagyta magát vitetni tőle, ki nem igyekezett hozzá visszaszökni, ki megmaradt hiven a zsivány rejtett odujában, a míg férjét erdőn, pusztán, mocsáron keresztül üldözték; sőt talán futott vele együtt; talán ott őrködött a bozóti rejthelyen, a míg férje aludt. Szerette a rablót!

Az igazi nő, a feleség pedig egyedül volt gyermekével a darkavári kastély egy szűk lakosztályában, mellőzve mindenkitől, még férje tisztviselőitől is. Hisz mindenki tudta, hogy ő el van hagyva férjétől.

Darkavárynak aztán nem volt Magyarországon maradása. Külföldre ment, teljes ostentatióval köszönt le mindenféle hazai tiszteletbeli rangjairól: elnökségekről, táblabiróságról, a mikre nézve ugyan mindegy, akár viseli valaki, akár leveti magáról. Külföldön hamar hiressé lett -268- a nagy összegekről, miket hol nyert, hol vesztett a világhirű játékbarlangokban, s bizarr kalandjairól, a mik annál is több pénzbe kerültek.

Itthon aztán azalatt egészen eszeveszettül ment minden gazdasága. Mikor valaki pazarol, akkor minden ember jogot tart hozzá, hogy lopjon tőle; hisz úgy is eltékozolja, azt tartják. A jószág-igazgatók, a gazdatisztek egészen földesuruk példáját követték a prédálásban s legtisztességesebb ember volt közöttük az, a ki azt, a mit ellopott, legalább megtakarította; a legtöbb azt sem tette: a lopott pénznek gyors forgalma van.

Egy pár igazán rossz termés is következett; az ilyen hiányt eszélyes gazda a jobb év fölöslegéből szokta fedezni. Itt nem tették. Segítettek az új kölcsönök. S azok kezdtek időjártával drágák lenni.

A helyzet ujdonsága az ő lelkületének is egyszerre más irányt adott. Újra belejutott a politikai élet áramlatába. Megismerkedett Louis Blanc-al, Ledru Rollinnel s mikor Párisból Magyarországba hazatért, ez politikai missió szine alatt történt. El is beszélte sokszor, mily ügyesen tudta kijátszani a németországi rendőrség figyelmét, s milyen veszélyek között kelt át a határon, a vámőröktől üldöztetve.

Mellesleg pedig az a körülmény is sietteté hazajöttét, hogy a megindult politikai mozgalom Magyarországon nem csak a politikai téren idézett elő országos változásokat, hanem egyúttal a társadalmi életben is, s különösen behatolt a birtokviszonyokba. A hajdani úrbéres jogegyenlőséget kapott a nemessel, az uri szolgalom eltörültetett, dézsma, robot megszünt; ezzel Darkavárynak százezer forinttal rövidült meg az évi jövedelme.

Ez még hagyján; de a nagy rendület, mely a birtokos osztályt érte, maga után vont egy olyan intézkedést, mely csak negyedszázad előtt lehetett megkisérthető hazánkban, -269- mikor még a hitel csak költemény volt: a moratoriumot. A törvényhozás haladékot adott az adósnak, várakozást parancsolt a hitelezőnek. Ennek az lett a következése, hogy Darkaváry új kölcsönt nem kapott többé sehol. Ez volt a főok, a mi Párisból hazakergette.

Itthon egy egészen új világot talált; hajdani barátai, kortársai felelős miniszterek voltak, az ország legfőbb hivatalait mind ismerősei foglalták el, kiknél ő magát jobbnak tartotta. Büszkesége meg volt sértve, az aristocratából lett szélső demagog. Nép embere, a ki megveti a népet. Valahonnan megválasztatta magát képviselőnek s a pesti országgyűlésen erős szónoklatokat tartott az «árulók» ellen. Nemzetőri őrnagygyá is lett, s részt vett egy vérnélküli harczban, melynek élményeiről aztán annyit tudott beszélni, mintha egy egész hadjáratot végig harczolt volna.

Időközben a Bakonyberekben történtekről is tudott meg egyetmást Tarna Elektől, ki szintén képviselő volt e megyéből. Ő maga visszatérte után tájékára sem ment se megyéjének, se uradalmának, se családjának.

Megtudta azt, hogy Herendy meghalt (ezt neje leveleiből is megtudhatta volna, ha valaha felbontott volna egyet közülök.) A gyönge egészségű öreg ember megrontotta magát ama veszélyes üldözés alkalmával a Balatonon, átázva, fázva, megbetegedett, s hosszas szenvedés után, melynek nehezebb része a leánya miatti szívfájdalom volt, meghalt. Neje is nem sokára utána ment. Öreg házastársak, kik egymást nagyon szeretik, nem igen messze maradnak el egymástól.

Ilon szülei vagyonát örökölte, s az, ha nem volt is gazdagság, de tisztességes birtok, a miből meg lehetett élni. De épen ez a pont volt az, a miért Tarna Elek Darkaváryval az otthon történtek felől beszélni kényszerült. – Ilon pazarolni kezd, mióta saját vagyonához jutott.

– Hát bizony arra, hogy mikor odajönnek hozzá a -270- kastélyba mindenféle özvegy asszonyok, kiknek férjei neked pénzt kölcsönöztek, egyház-községek, a mik alapítványaikat nálad tették le, kétségbeesett emberek, a kik öngyilkossággal fenyegetőznek, ha kölcsön adott pénzüket meg nem kapják, s a kiket directorod e rideg szóval utasít el: «moratorium!» hát akkor nőd nem állhatja a kétségbeesett emberek jajveszékelését s kifizeti saját vagyonából a tartozásodat. Így aztán rövid időn mindenét el fogja pazarolni.

– Te Elek! szólt Darkaváry, a főtárgyat kikerülve, te nagyon érdeklődől Ilon iránt. Mit adnál nekem, ha én most kálvinistává lennék, lemennék Erdélybe s hat hét alatt elválasztatnám magamat a consistorium által? Megteszem, ha ráállasz, a mint mondok. Hagyd ott a pecsovicsokat s állj át a mi pártunkhoz, akkor elválok s tiéd lesz Ilon.

Tarna Elek képviselő is volt s minthogy a kormánypárt mindig «pecsovics», még ha a legnépszerűbb hazafiak vannak is a kormányon, annálfogva Tarna Elek most szemközt találta magával egykor siami ikertársát, a ki szélsőbal volt.

Tarna Elek hátat fordított és odább ment; Darkaváry pedig nagyot kaczagott utána. Hisz nem az ő ügye volt ez, hanem Tarna Eleké: azé a töprengés dolga.

Még egy sajátságos jellemvonást tudott meg Darkaváry megholt ellenfeléről, Herendyről. Az alispán csakugyan megtette azt, a mire kiküldetett: hogy a szőlőhegyet és a villát Susannera és annak a gyermekeire saját hivatalos elnöklete alatt átkebelezteté. Ejnye, bizony azt a lelkiismeretes nagylelkűséget el is engedte volna neki Darkaváry. Bele van abba ölve fél millió, kótyavetyén is megér kétszázezeret; – s most már nem bánta volna Darkaváry, ha ezt nem ajándékozta volna Susannenak és fiainak. Ezekről mindössze annyit tudott, hogy otthon vannak Ilonnál, a ki anyailag vesződik velük. «Szép mulatsága lehet; nem irigylem tőle!» -271-

Egyszer aztán úgy fordultak az idők, hogy el kellett menni Debreczenbe. «Kellett!» Darkaváry sem igen örömest ment, de menesztették: mert nagyon sok volt nála a saraglyába felrakva s Windischgrätzczel nem lehet tréfálni.

Debreczen pedig bizonyára nem Páris. Minden mulatsága egy rozzant szinház, egy kopott truppal, mely «Busul a lengyel»-t énekel opera helyett; asszony, leány nagyon erényes, s férj és apa őrzi keményen a kilincset, s a mi fődolog, pénzt nem lehet kapni semmi úton módon. Később február felé már pezsgőt, külföldi bort sem kapni: a világ el van zárva a császári hadaktól, ide s tova kávé sem kapható már a városban.

Darkaváry kezdett megismerkedni azzal a kényelmetlen helyzettel, a midőn az embernek az utolsó ötvenes bankjegy sír magányosan a tárczájában s bár száz helyről biztatják pénzzel, de sehonnan sem örvendeztetik meg vele.

Egy napon a magyar hadügyminiszter bizalmasan közlé vele, hogy Eszék várában nagy veszedelem van. Védelmére ott van egy jókora honvédsereg, a minek csak az az egy hibája van, hogy valami három ezernek közülök nincs puskája. Egy schweiczi fegyvergyár ugyan vállalkozott három ezer darab szuronyos fegyver elszállítására a steyer határszélig; arról is van gondoskodva, hogy a magyar kormánynak egy szabad csapat vezére, a merész Kádár őrnagy e fegyvereket átvegye és Eszékre becsempészsze; csak a minden hadviselés veleje, a pénz hiányzik még. Azt kellene valahogy kézbesíteni a schweiczi fegyvergyárosnak, a ki pénz nélkül nem adja a puskát. Darkaváry, mint afféle sokat utazott ember, a ki olyan hatalmasan ki tudja játszani a határőröket, vállalkozhatnék arra, hogy a pénzt megvigye a fegyvergyárosnak; a többi azután majd Kádár őrnagy dolga lesz.

Lőrincznek nem lehetett visszautasítani a megbizást; -272- de kedve is volt hozzá. A hadügyminiszter szerzett számára külföldre szóló útlevelet álnév alatt s kezébe adta a fegyverekért járó tizenkétezer darab aranyat, az útlevéllel együtt, mely szerint Galiczián, Bécsen keresztül kellett lekerülnie Steyerbe, körüljárva az egész csatatért, hogy semmit se koczkáztasson.

Hanem azért, mielőtt útra kelt volna, még az utolsó éjszakán fellátogatott a «Fürdőbe»; itt volt egy jó kis csendes kártyabarlang, s ott reggelig a rábizott összeget az utolsó ezer aranyig elveszté. Az utolsó ezeret mégis csak megtartá útiköltségnek.

Már ez nagy baleset volt az akkori pénzszűk világban. Arról szó sincs, hogy azt a pénzt rögtön helyre kell pótolni; ez nem csak becsületbeli, sőt főbenjáró adósság. – A legnagyobb baj az, hogy most már fel van tartóztatva az útjában, időt veszít. Bécsben kénytelen felkeresni bankárját, Haslingert, a kinek már eddig is másfél millióval tartozik s annak őszintén elmondani, hogy mi járatban van, mi történt vele; hogy fegyverekre kapott pénzt a magyar kormánytól, azt elvesztette, azt helyre kell pótolnia, akármi áron!

Haslinger okos ember volt, s az őszinte vallomásra ő is őszinte válaszszal felelt.

– Lássa ön uram, ön már nekem eddig is másfél millióval tartozik. Igaz, hogy be van táblázva jószágaira. Azonban ön most olyan vállalatba fogott, a melyen könnyen rajta veszthet. A legszelidebb kimenetel szerint is el fogják önnek kobozni jószágait; s hogy az ilyen elkobzott birtokokra betáblázott követelések hogyan fognak kielégíttetni, az iránt vannak sejtelmeim és tanulmányaim. S most ön még újabb hatvan-hetven ezer forintot akar tőlem felvenni. Mondok én ennél önnek egy sokkal egyszerűbb expedienst. Menjen el ön az osztrák hadügyminiszterhez, adja fel a fegyverszállítmányt; az majd lefoglaltatja azt, -273- ön quittolt a fegyverek árával és egyúttal bűnbocsánatot nyert az eddigi magatartásaért. Kettős haszon.

Darkaváry a legnagyobb méltatlankodással utasítá el magától e tanácsot. Hatvanezer forintért árulónak lenni! még ennyire nem érzé magát alásülyedve.

– No jó, mondá neki Haslinger; hát jőjjön el ön hozzám ma délben, akkor többet fogok önnek e tárgyról mondhatni.

– A mióta önnel beszéltem, szólt a bankár, tapogatóztam a kérdéses ügyben: természetesen a legnagyobb óvatosság mellett. Önnek, mint mondá, bizonyos Kádár őrnagy szabad csapat-vezér kezébe kellene átszolgáltatnia a kifizetendő fegyvereket. Tud ön valamit erről a Kádár őrnagyról?

– Annyit tudok róla, hogy egyike a legvitézebb szabadcsapat-vezetőknek; vakmerő hadi kalandjairól híres.

– No hát én többet tudok róla. Ez a Kádár egy feledékenységbe ment, de a mult években nagyon hirhedett rablóbanda vezére volt, ki a háború kitörésekor a kormánytól amnestiát kért magának és czinkostársainak, azon föltétel alatt, hogy egy szabadcsapatot fog alakítani a kormány szolgálatára. A bűnbocsánatot megnyerte, kapott felhatalmazást a szabadcsapat alakítására; azóta több ütközetben kitüntette magát, nyilvános elismerést, őrnagyi rangot kapott. Egy sajátságos vonást beszélnek róla: azt, hogy a mi zsákmányt hadi portyázásai közben elfoglalt, azt kárpótlásul osztogatta ki azoknak, kiket néha napján kirabolt. Ön talán jobban tudhatja, hogy igaz-e ez? mert hisz önt is megrabolta egyszer. Rabló korában Villám Bandi volt a neve.

Erre a névre a kis körme hegyéig szökött a vér Darkavárynak. Ijedtség és harag lepte meg egyszerre.

– Igazán sajátságos fordulata a sorsnak, folytatá a bankár, hogy most épen önnek kell ezt a Kádár őrnagyot felkeresni, hogy neki pénzt vigyen, vele szövetséges összeesküvésre -274- lépjen, s ha együtt elfogják, vele együtt felakasztassa magát.

Nagy volt a düh, az elkeseredés Darkaváry szivében e felfedezésnél; de még mindig nagyobb volt az önérzet.

Volt egy hang lelkében, mely azt sugta: hogy az a főúr, ki elvesztegette a kormánya által rábizott pénzt, s azután, hogy magát megmentse, elárulta azt a hajdani gonosztevőt, ki most bűnei helyrehozásául a csatamezőn hullatja vérét: pokolmélyen sülyed alá e rablóval szemközt.

Azt nem fogja tenni! Sőt ellenkezőleg: ha Kádár őrnagy személye azonos Villám Bandiéval, egygyel több oka van rá, hogy azt a helyet fölkeresse, a hol vele találkozhatik; aztán leszámlálja elé a küldött aranyokat: «nesze a pénz!» és aztán lerója a mivel ő tartozik neki: «nesze a pof!» – s aztán «válaszszunk egy párt ezekből az új fegyverekből, s lássuk, hogyan találnak czélba harmincz lépésről?»

– Az nem változtat a dolgon, uram; felelt a bankárnak. Nem az a kérdés, hogy kinek küldik a pénzt? hanem hogy ki küldi? és ki által küldik? Azt a magyar kormány küldi; egy Darkaváry által küldi, s Darkaváry át fogja azt adni az ördögnek is, ha annak van küldve.

– Jó, uram, hát akkor jőjjön el ön hozzám ma estére. Vacsoráljunk együtt s a közben elvégezzük az ügyünket.

Darkaváry este megjelent a bankár házánál; az bevezette őt családja körébe. A bankárnak volt egy szoborszépségű leánya, Klotild. Abba Darkaváry az első találkozásakor halálosan beleszeretett. Egészen izlése szerinti hölgy volt: termet, arcz ideálszép, ötletdús társalgás, hódító kedély, párosulva behizelgő agaceriával, mely a férfival azt hiteti el, hogy ő az isten.

– Nos, hogy tetszik önnek a leányom? kérdezé vendégétől, midőn a férfiszobába átmentek.

– Nem szükség önnek az eszétől megválni, csak a feleségétől. -275- Úgy sem laknak már együtt évek óta. A válás igen könnyű. Ha ön kálvinistává lesz, Erdélyben hat hét alatt elválasztják. Ott ugyan most háború van, de az odamenetel még sem nehéz. Egy passe-partout az osztrák hadvezértől a legegyenesebb úton elvezeti önt Kolozsvárra: ott most Urbán tábornok parancsnokol. A consistorium előtt hamar vége van az ügynek. Én hozzá adom önhöz a leányomat. Egy millió a hozománya s azonkívül nyugodni hagyom önt a jószágaira kölcsönzött másfél millió miatt. – Nos uram, hát mi tetszik önnek? Hatvanezer forint Villám Bandi számára, vagy a leányom keze harmadfél millióval.

Darkaváry elesett. Egész jellemével végig esett a sárban. A mit könnyelműségből, boszúból, rosszaságból meg nem tett volna: megtette őrült szenvedélyből. S van abban földfeletti varázs, hogy egy hölgy, a ki maga megér milliót, még egy másik milliót adjon egy férfinak – azért, hogy az szeresse őt.

Lőrincz keze reszketett, midőn azt a bankárnak nyujtá. Hanem hát ezek rendkívüli idők voltak: az embernek meg kellett szoknia, hogy reggel félistennek kiáltsák, este pedig sárral dobálják meg, s mikor felült a szekérre, nem tudhatta, hogy diadalútra megy-e, vagy akasztani viszik?

– És már most csak azt engedje ön meg, szólt a bankár örömét tökéletes tettetéssel elpalástolva, hogy annak a helynek a nevét megtudjam, a hol a fegyverszállítmány le van téve. Nem szükség azzal önnek fáradnia valahová; a mi a dologban gyülöletes, azt elvégzem én magam. És mind a mellett a jó szolgálat hasznát ön veendi; mert a felfedezésért múltjára nézve teljes elnézést fog nyerni, s azontúl arra kell ügyelnie, hogy a mozgalomtól távol tartsa magát; mert nem szeretném, ha a leányomat özvegygyé tenné.

Darkaváry meg volt őrülve e szavaktól. Megmondá a bankárnak a veszélyes titok helyét.

– Minden jól lesz. Már most maradjon ön még itt nehány -276- napig; azalatt erősítse családomnál azt a jó hatást, melyet első megjelenésével kivivott. Azután menjen haza Darkavárra; Bakonyberek-megye az egész Dunán-túllal a császári seregek kezében van; ott önt a kormánya nem vonhatja kérdőre. És azután végezzen a nejével az elválás iránt. Mentől korábban végződik, annál szivesebben fogjuk itt látni önt. A többit bizza ön rám. És most rendelkezzék a pénztárammal.

A bankár két czélt ért el ez által. Először biztosította a veszendő rebellis birtokára adott másfél millióját, kiragadva annak a gazdáját a nemzeti harczosok táborából s családi összeköttetés által sequestrálva annak a jószágait. A másik czél pedig az volt, hogy e felfedezés által viszonszolgálatul megnyerte a hadügyminiszteriumtól az összes hadseregek számára való bakancs-szállítást (concurrentia nélkül), – s ebből is csak lóg ki egy millió.

Darkaváry három hetet töltött a bűbájos Klotild kedveért Bécsben s ez idő alatt egészen belebolondult új szerelmébe. Nem törődött már se hadjárattal, se politikával, se az új alkotmánypatenssel, se a hadi bulletinekkel. Csak egy dolog sietteté haza Magyarországra: a megkezdendő válópör. E miatt szánta rá magát, hogy Bakonyberek-megyébe utazzék; most már gondtalanul és új élettervekkel agyában.

Egész úton azt főzte magában, mint fogja előadni a nem szeretett nőnek, hogy válniok kell, hogy fog szembeállni annak könyeivel, martyr arczával, hidegen, kiméletlenül.

Bakonyszegen innen, a mint az országúton végig robogott, egy másik négylovas hintó jött vele szemközt, melynek egyenruhás hajdújáról Darkaváry megismeré, hogy az a püspök hintója.

Volt oka nem keresni most a szóbaállást a római katholikus egyház-nagygyal, a midőn abban a szándékban járt, hogy holnap bejelentse azt a szándékát, hogy protestánssá akar lenni. -277-

Hanem a püspök, a mint ráismert, megállíttatá fogatát, utána kiabált a mellette elhaladó kocsinak; sietve leszállt hintójából: ekkor aztán Darkaváry is kénytelen-kelletlen megállapodott s ő is leszállt az eléje siető főpaphoz.

Oh milyen nagy volt a főpap öröme, hogy őt láthatja. (De ugyan minek örül oly mód nélkül?) Kénytelen volt őt az útközepén megállítani, hogy üdvözletét, gratulatióját átadhassa neki azon örvendetes esemény felett, mely távolléte alatt családjában véghez ment!

(De miféle meggratulálni való esemény történhetett az ő távolléte alatt a családban?)

A nagyságos asszony a mult héten tért át az üdvözítő katholika hitre; a püspök maga avatá fel őt.

Darkaváryt majd a guta ütötte meg. Ő maga abban jár, hogy protestánssá legyen, az elválás végett, s az alatt a felesége katholizál!

Ez az asszony bizonyosan neszét vette annak, hogy ő válni és újra házasodni szándékszik, s most azt akarja ez által lehetetlenné tenni.

Azt sem mondta a püspöknek, hogy «köszönöm», otthagyta az útfélen, sietett a kocsijához vissza s aztán «vágtass!»

Mikor az országútról a mellékút Darkavárra bekanyarodik, egy szép fenyőárnyazta domb mellett visz el. Azon van a Darkaváry családi sírbolt.

A mint e helyre érkezett Lőrincz, egy gyászmenetet látott e dombra felkanyarodni, czímeres koporsót vittek, fáklyakiséret, halotti énekszó mellett.

Épen akkor ért annak ajtajához, mikor a pap elzengé a koporsó fölött az utolsó verset: «vitam habeas sempiternam….» -278-

Öröm volt ez! örömdobbanás. Eltitkolhatatlan megkönnyebbülése a léleknek, hogy ezt ime jól rendezte el a sors! Nem kell tehát a nő könyei ellen harczolnia; nem kell szenvedéseinek hideg érzéketlen arczot szembeállítania; nem kell elválnia; ime, meghalt magától; a jó, kedves asszony, mikor érezte, hogy férje szerencséjének útjában van.

Ezért lett hát katholikussá utolsó napjaiban, hogy mégis egykor férje oldala mellett nyugodhassék, mellette lehessen legalább a koporsóban. Mint protestanst a szelenczei reformatus temetőbe vitték volna.

A koporsó fejénél, mint gyászkísérőt Tarna Eleket pillantá meg, ki kézen tartá Lőrincz kis fiát; az pedig nem ismert az apjára, a kit, mióta eszmél, nem látott.

Tarna Elek hideg főbólintással üdvözlé őt s aztán rendelkezett a szertartás bevégzése s a nép hazatakarodása iránt. Darkaváry néma volt a dühtől, míg egyedül nem maradtak. A kis fiut egy hajdu vette át, az vitte a kocsihoz. A két férfi hátramaradt a sírkert boróka bokrai között.

– Hogy éri házamat az a tisztelet, uram, szólt Darkaváry, hogy ön intézkedik a nőm temetésénél s kézen vezeti fiát? Mi ön ennél a háznál?

– Meg fogja ön tudni uram. Hogy ön nejének temetésén jelen vagyok, ez azért van, mert nehány hét előtt levelet kaptam tőle, mely így szól: «uram, önhöz fordulok, miután azt hiszem, hogy férjem leveleimet felbontatlanul veti félre; atyám, anyám meghalt, senkim sincsen, s magam halálos ágyamon fekszem. Csak egy gondolat bánt a halálban: mi lesz kedves gyermekemből? Legyen ön oltalmazója, gyámja, ha árván marad». – Én megtettem azt, a mi egy haldokló utolsó kivánsága volt. -279-

– Mennykőbe uram! kiálta durván Darkaváry: itt jogsértésről van szó; nem érzelgésről. Ez törvény és nem poézis! Ki adott arra jogot önnek, hogy egy élő apa gyermekének gyámja legyen?

– A törvény adott uram, és semmi poézis. Nem érzelgés ez, hanem szomorú hivatalos eljárás. Önt a vármegye, tékozlásai miatt, gondnokság alá helyezé; birtokai birói zár alatt vannak, s gyermekének törvényes gyám van rendelve, törvényszék által. A megye rendelte ezt.

– Melyik megye? Én az osztrák generálisok által alkotott megyét el nem ismerem.

– Nem is az. Attól én sem fogadnék el rendeleteket. Az ős választott megye. Ön úgy látszik nem értesült az utolsó hetek eseményeiről. A magyar seregek visszafoglalták a Dunántúli alsó megyéket.

Ez megint nem jó hir volt Darkaváryra nézve. Azon nagy sarkonfordulás óta, a mit ő most hevenyében elkövetett, nem érezte a fejét szabadnak azon kormány hatáskörében, a melyet elárult. De hiszen nem tudja azt még senki.

– Jól van uram no, mondá hidegvért erőtetve Tarna Elekhez. Tehát legyen ön gyámom nekem és fiamnak: nem sokáig lesz az. Pazarlásaimért, sok adósságomért kaptam a megye gondos tisztikarától a birói zárt jószágaimra? Köszönöm. A válaszszal nem soká maradok adós.

Azzal nem is üdvözölve fia gyámját, meg sem csókolva gyermekét, dölyfösen veté magát hintójába s vágtatott a Darkaváry kastélyba, a hol szomorú képpel várták összecsődült hivatalnokai, egy chorusban zengve a nagy családi gyász fölötti keservüket saját hivatalból elbocsáttatásuk fölötti panaszaikkal.

Darkaváry azt parancsolá, hogy mindenki maradjon a helyén és ne menjen sehová. Azután felment termeibe, letépte az ajtókról a hivatalos pecséteket, a mikkel azok biróilag le voltak zárolva! Maga lesz felelős érte. -280-

Holnap visszamegy megint Bécsbe, azzal az örömhirrel, hogy nincs már szükség hosszas válópörre: üres a ház, kész elfogadni az új menyasszonyt. A gazdag ipa visszavonja betáblázásait, a nászhozomány törleszti a többi adósságot s Bakonyberek vármegyének odavághatja a zöld asztala közepére Darkavár kiskirálya a kettéhasított sequestrum-parancsot.

Lőrincz végig járta az üres termeket saját hálószobájától neje hálószobájáig. Az egyikben ott állt egy márvány fülkében Susanne életnagyságú képe, kihívó szépség, kaczér mosoly arczán. A másik szobában állt Ilon arczképe, a szende, halavány arcz, csak a gloria hiányzik körüle. Az egyiktől undorodott, a másiktól borzadt.

Hivatalnokainak, cselédeinek azt parancsolá, hogy a míg nem hívja őket, senki se jőjjön hozzá. Egyedül akarta kijárni összevissza kuszált gondolatait: mikben a gyász, az önvád, a rettegés, chaosszá volt keverve vágyakkal, reményekkel, örömökkel. Egyik rontotta a másikat.

A belépő pedig nem ijedt meg a haragos ráförmedéstől; bátran közelített. Kék pitykés dolmány volt rajta, veres hajtókával és vitézkötéssel, oldalán kard, arany bojttal, fején pörge kalap széles veres szalaggal, karimáján arany paszománt, hosszú fekete toll lengett le róla. Le sem vette azt a ház ura előtt.

– Én merem önt háborgatni uram, szólt a fegyveres alak, közel lépve hozzá. Ha nevemet megmondom, akkor azt is tudni fogja, hogy miért háborgatom. Az én nevem Kádár őrnagy; vagy Villám Bandi, ha így jobban ismer.

Lőrincz úgy érzé, mintha azok a tömör falak körülötte egymásra készülnének borulni. -281-

– Ön sok esztendeig keresett engem uram! folytatá az eleven kisértet. No lássa, már most rám talált. Nem vesztem el. Pedig módomban lett volna elégszer. Eljöttem, hogy számoljuk össze, ki mivel tartozik egymásnak? Önt a kormány a Steyer határszélre küldé, hogy egy fegyverszállítmányt ott fizessen ki és nekem adja által: hogy járt el ön ebben a megbizásban? Mit tett ön?

Darkavárynak egy ötlete támadt; egy hazugság, a mit betörő rablók ellenében szabad használni.

Arra számított, hogy ha szobájába juthat, onnan egy rejtek-ajtón át a hátsó lépcsőn majd kimenekül a kastélyból.

– Egy lépést se tegyen ön, felelt neki Kádár őrnagy s egyet tapsolt a tenyerébe, mely hangra a terembe vezető szárnyajtók felnyiltak s Darkaváry egy egész fegyveres csoportot látott az ajtóban, hasonló egyenruhában, mint az őrnagy. – Ön foglyom! És már most majd én mondom el önnek, hogy mi történt az önre bizott fegyverekkel? Ön elárulta azok hollétét, s mikor én csapatommal a helyszinén megjelentem, egyszerre körül lettem fogva lesbeállított szerezsánok által. Én keresztülvágtam magamat ellenfeleimen; de lovasaimnak fele ott veszett. És ott veszett a fegyverszállítmány. És e miatt elveszett Eszék vára. Tudja ön már most, hogy mit tett?

– Még hamisan is esküszik. Nem használ semmit. Ön el van itélve. Meghal. Ön mindig keresett engem, hogy felakasztasson, most rám talált – és most én akasztatom fel önt. Ide a kastélya kapuja fölé, épen az ősi czímerére.

– Ez gyilkosság lesz! ön nekem nem lehet bírám! ha vádol, vigyen a kormány elé, ott védeni fogom magamat.

– Bírája vagyok; felelt Kádár őrnagy, hideg nyugalommal; egy országyűlési határozat s egy hadügyminiszteri rendelet erejénél fogva, melyek felhatalmazzák a szabad -282- csapatok vezetőit, hogy az árulókat meglepjék, elitéljék és megsemmisítsék, a hol találják. Ön már el van itélve.

– Ez csak kegy önre nézve: hogy nem adatik önnek alkalom még egy haditörvényszék előtt kínnal izzadt hazugságokat elmondani, a mikért szeme közé nevessenek. E megaláztatást el akarom önnek engedni. Árulása elvitázhatlan. Önnek meg kell halni. Az előkészületekre sem adhatok sok időt; sietős utam van. Imádkozzék, ha tud, s aztán induljunk.

Darkaváry veszve érzé magát. Se remény, se védelem nem volt számára. És most úgy ragaszkodott az élethez.

– Úgy? tehát az utolsó órában eszébe jutnak az embernek a gyermekei is. Hagyott ön a fiainak nevet? Három közül kettőnek hagyott egyebet, mint szégyent?

Darkaváry látta, hogy ügyét még súlyosította az emlékeztetéssel. Kádár folytatá:

– Önben tehát csakugyan van érzés, uram? Ezt nem tudtam. – Akkor beszéljünk más hangból. Sokat vétettünk mind a ketten, ön is, én is. Én vétkeim zsoldját igyekeztem lefizetni; a mely népnek a nyugalmát háborgattam egykor, annak a népnek a szabadságáért harczoltam mostanig. Sok hadi-zsákmányt szereztem: annak a váltságából kárpótlást küldtem azoknak, a kiket egykor gonoszul megkárosíték. Tudom, hogy még mindezen felül fenmarad egy tartozásom s azt le kell rónom egy nagy napon. Beváltom azt, s abban a csatában, a melyben el fogok esni, ki lesz egyenlítve minden. Csak egy tartozásom marad fenn. Mi lesz e nőből, a kit öntől elraboltam? Özvegy lesz és földönfutó, ha én elesem. Pedig hű, jó asszony. Ő az ön gyermekeinek anyja. Jól van. Cseréljünk sorsot. Ne ön haljon meg, hanem én. Ön vegye nőül Susannet; adjon gyermekeinek nevet; aztán éljen tovább vigan: én megyek -283- a csatatérre s a legelső találkozásnál a kozákokkal leöletem magamat. Nos, tetszik-e önnek ez a csere?

Darkavárynak a legelső gondolatja az undor volt. Nőül venni egy némbert, ki egykor kedvese volt, s aztán egy rabló felesége lett! És épen most, midőn egy új ideálhoz szegődött minden szenvedélye. Hanem azután helyre tért az esze. Hiszen kapni kell ezen az ajánlaton. Bolonddá teszi ezzel magát Kádár őrnagy.

– Így jól van. Susanne itt van velem. A papot is idehozattam. Még le sem vetkőzött a temetési szertartáshoz felvett köntöséből. El van készitve dispensatio, dimissiorale, móringlevél. Mindenre gondom volt. Előre tudtam, hogy ön inkább egy asszonyra engedi magát akasztatni, mint egy száraz fára. A haditörvényszékből tehát násznép lesz.

Kádár őrnagy intésére két fegyveres odalépett Lőrincz mellé s őrizte a vőlegényt, míg a férj kiment az udvarra, hogy nejét kézen fogva bevezesse, mint menyasszonyt.

Susanne nagyon meg volt változva: arczbőrét elégette a nap és a zivatar, s kora redőkkel szelte át a gond és szenvedés. Darkaváry nem is fordította felé arczát.

A papot is behivták, s ugyanaz, ki nehány óra előtt a nőt eltemette, összeesketé az özvegy férjet az új feleséggel. Semmi megütközni való nem volt rajta; hisz az is gyermekeinek anyja.

A szabadcsapat legényei ennél a lakodalomnál is daloltak és tánczoltak, mint ama másiknál, a melyben a «szép asszonyt» elvitték Darkavárytól. Most visszahozták neki. -284-

A VÉGNEK KEZDETE.

Kádár László egy istenhozzádot mondott Susannenak, mikor otthagyta, s aztán csapatjával együtt, a mily gyorsan jött, úgy eltávozott.

Darkaváry rá sem nézett az asszonyra. Komornyikjának parancsot adott, hogy rendezzék be ő «nagysága» számára a szőlőhegyi villát, ott fog lakni. Azzal ő maga saját lakosztályába távozott.

Boszusan rántá a damaszkfüggönyt a Susanne arczképe elé, aztán leült levelet írni Haslinger bankárnak.

Tudatá vele a végzetes episodot, mely rajta keresztül ment. Egy megholt nő helyett kapott egy másikat, s az akadály ismét itt van. Csak hogy ez szerencsére rövid ideig tartó akadály lesz: a tudatlan Kádár őrnagy igen csalatkozott, a mikor azt hitte, hogy az által, ha ő «majd» elesik a csatában, a Susanne házassága Darkaváryval érvényes lesz. A törvény előtt e házasság érvénytelen; mert az első férj élt akkor, mikor a másikkal az asszony megesküdött. És Kádár László még annyira vitte a vigyázatlanságot, hogy mint tanu előttemezte a Susanne móringlevelét, ő a násznagy a matriculában is. Ez a házasság semmis. Ennek a bebizonyítására nem kell egyéb, mint lemenni Járekre, ott felkeresni a papot, ki egykor Villám Bandit (alias Kádár László) Susannenal összeeskette; attól kivenni a házassági bizonyítványt s ezzel ketté van szakítva a nyüggé vált láncz.

Ezt a levelet mindjárt el is küldé Darkaváry egy ispánjától Bécsbe Haslingerhez; de ő maga sem maradt ott kastélyában még ez éjszakára sem. Rá nézve nem jó föld volt az, a hol a nemzeti kormány parancsolt. Sietett reggelre olyan helyre jutni, a hol az osztrák főparancsnokság uralkodik. Haslinger ajánló levele mellett könnyű volt oda jutnia. -285-

Ezzel aztán teljesen beállt sorsában a végzetes fordulat. Most már önvédelemnek és megtorlásnak tartá a nemzeti kormány ellenében egészen az ellenfélhez szegődni. Haslinger azt tanácslá, hogy vállalja el a kormánybiztosságot a császári hadseregek mellett a Bánátban. Igy hamarább és biztosan eljuthat Járekre, melynek vidékén a legdühösebb háboru folyik. Felfokozott szenvedély, a megszorult nagy úr pénzzavara, s a megalázott büszkeség boszúvágya hajtá e tanács követésére. Ezentúl aztán szolgált saját honfitársai ellen: nagy szenvedélylyel és buzgalommal, mint minden kitérő.

Itt hallá meg Darkaváry, hogy Kádár őrnagy a fénszarui nagy lovassági csatában az oroszok ellen harczolva elesett. Ez Kádáron nem segít.

Nyugtalanul várta, míg az osztrák seregek Járekig előhatolnak. Szenvedélye oly vakmerővé tette, hogy együtt jár az előretolt kémlő-csapatokkal.

A helység egészen le volt égve. Templom, paplak küszöbén bogács-erdő. Sehol egy hírmondó. Nagy keresés után találtak végre embert, a ki a romok közt lappangott. Az volt a hajdani egyház-curator; most koldus, – vagy tolvaj.

A papot megölték még az első hadjáratban, akkor égett le a templom is, a paplak is. Abba beleégett az anyakönyv is. Semmi bizonyítvány, semmi tanu a felől, hogy itt valaha Kádár László Susannenal házasságra lépett.

Darkaváry a járeki romokban saját fellegvárának romjait találta meg. Semmivé volt téve.

Nem volt semmi eszköze bizonyítani, hogy Susanne Kádár László törvényes neje volt; a tanuk is eleshettek imitt-amott, vagy olyan jól elbujtak, a honnan nagy okuk van Darkaváry kedvéért elő nem jönni.

Csak Susanne mondhatta volna meg az igazat, de ő -286- inkább eltűrte magán azt, hogy évekig egy rabló szeretője volt. Hasztalan igért neki Lőrincz kincshalmazokat, azért, ha elválik tőle; hasztalan fenyegette azzal, hogy megöli: a nő mind az igéreteit, mind a fenyegetéseit kinevette.

Igy azután a fényes álmok is szétröppentek. A bankárleány férjhez ment máshoz, a milliókat is elvitte más.

Tudta, hogy gyülölik és kinevetik: s az ilyen tudat nagy szabadalom. Felszabadítja az embert minden kiméletlenségre azon világgal szemközt, a melyben él.

A «rend» helyreálltával Darkaváry természetesen «kinevezett» megyefőnöke lett Bakonybereknek s lehetett látni az egykor vörös tollas főurat, hóna alá csapott csókaorru chapeau-basval, himzett frakkban, koczperddel oldalán előszobázni a Statthalternál. S Bakonyberek úgy emlékezik e korszakra vissza, hogy ahoz képest Memhet pasa kormányzása, a török világban, áldás volt. Nagyon is mohon fogta a dolgot, úgy, hogy nehány év mulva maga a bécsi kormány kénytelen volt megköszönni a szolgálatát és nyugalomra bocsátani.

Addig, míg hatalmas «szerdár» volt, nem merték háborgatni; de a mint a rang lemult róla, minden tetszhalott hitelező feltámadt, a kinél valami irása volt. A moratoriumnak is vége volt már.

Ekkor még egyszer kisütött rá a nap; még egy alkalma volt legalább vagyona egy részét megmenthetni. Megkapta az úrbéri kárpótlást. Az tett mintegy másfél milliót.

Ez összeggel kibontakozhatott volna legalkalmatlanabb tartozási hinárjából: a többit rendes törlesztés által szabályozhatta volna; de nem azt tette. Hanem hagyta perre menni hitelezőit s a tartozások fizetése helyett rálépett -287- arra a térre, mely a legbiztosabb útja a meggazdagodásnak és az elszegényedésnek. Iparvállalatokhoz kezdett.

Biztos meggazdagodás útja annak, a ki ért ahoz az iparághoz, a mire vállalkozott; biztos elszegényedés annak, a ki csak hiszi, hogy ért.

Darkaváryból is olyan gavallér vállalkozó lett, mint a milyenek szappan-gyárokat, tégla-gyárokat alapítanak, aztán készítenek olyan szappant, mint a tégla, s olyan téglát, mint a szappan.

Minden gyára, műmalma sorra megbukott. Maga sem értett hozzá, mások megcsalták: nem ismerte a munka és árak combinatióját; nem a piaczot. Végső haragjában a börzére ment spekulálni, ott azután kapczára levetkőztették szépen.

Mikor már a szakála szürkülni kezdett: akkor már nem volt sem egy uradalma, sem egy kastélya többé.

A szakálát aztán megfestette feketére s oda ment lakni Susannehoz. Annak a villája a szőlőhegygyel együtt még meg volt. Az az ő nevére lett irva, a hitelezők nem vehették el a férj adósságaiért.

Ámde a természet nem hagy hézagot: gondoskodva van róla, hogy a fának hernyója, a lisztnek férge, a bundának molya legyen. Susannenak is volt két korhely fia, a ki apja dicső példáját követve, ugyancsak igyekezett a füvet elébb lelegeltetni a lovával, mielőtt széna lenne belőle.

Hires adósságcsinálók voltak. Még ugyan kiskorúak; de tud az okos fiatal ember magán segíteni. A váltóra nem csak a saját nevét irja, hanem az anyáét is s aztán az anyának nem marad más választása, mint vagy fizetni a rajkó helyett, vagy becsukatni azt váltóhamisításért. Susanne fizetett inkább.

Mire a fiuk nagykorúak lettek, már csak az volt a vitás kérdés, hogy valjon az apjuk tette-e őket tönkre, vagy ők az apjukat és anyjukat. -288-

A második provizorium alatt már életszükséggé vált Darkaváryra nézve, hogy könyörögjön a kormánynál egy olyan gyülöletes hivatalért, melyet tíz felszólított ember közül kilencz visszautasított. Azt megkapta. Azzal aztán be is kötötte a koszorúját. A provisorium elmultával egyike lett a lehetetlen embereknek.

Kapott nyugdíjat, de ez nem használt neki: mert mindig tele volt egy szégyenletes adóssággal, a mi miatt a nyugdíjat az utolsó háromszáz forintig lefoglalták.

Elkezdte azt a jól kultivált iparágot mivelni, melynél fogva az ember régi jóbarátait imitt-amott meglátogatja, anecdotázik, kedvessé teszi magát, végül kihúz egy váltót a zsebéből, s nem kér egyebet, csak egy kis aláirást. A meglepett jó barát nem bír elég bátorsággal azt megtagadni. Hiszen csak «giro». A lejáratkor aztán fizeti a jó barát az elfeledett tartozást. Ez a bánya ezereket ád.

Hanem ez a bánya egyszer csak kimerül. Akkor elkezdődik a szemérmes gyűjtés egy titokban tartandó hajdani nagyság részére. Ez már csak százakat vet.

S Darkaváry még mindig festi a szakálát; hajdani nagy nevét oda kölcsönzi szédelgő vállalatokhoz; s viseli azok bukásával szégyenét egy kis haszonért.

Végre leszáll odáig, a hol azok laknak, kik boltban, vendéglőben apró összegekkel adósok maradnak, ismerőstől és idegentől tíz forintokat kérnek kölcsön, de öttel is beérik s soha sem jön az a gondolatjuk, hogy az «ólomnak» még egyéb hasznát is lehetne venni, mint szakálát festeni vele.

S ennek az embernek van egy kisérője, ki nyomról-nyomra jár utána, komisz adósságait titokban kifizetgeti, pinczéreket a vendéglőkben, boltosokat imitt-amott kielégít, házbérét idején lerója; szabójánál, csizmadiájánál jót áll érte, hogy csak lássák el mindennel, a mire szüksége van; lopva egész láda szivarokat is küldözget neki abból -289- a fajtából, a mit az öreg otthon boldog napjaiban szivogatott.

Ez egy szorgalmas, fiatal, jó keresetü ügyvéd: Ilonnak a fia; ki most Tarna Elekkel egy ügyvédi irodában dolgozik.

Lábjegyzetek.

1) «Grecque» a hamisjátékos czíme a francziáknál.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

10	Es ugyanakkor	És ugyanakkor
11	Nem! En	Nem! Én
17	királynő udraránál	királynő udvaránál
17	osnémet család	ősnémet család
37	egy apai szív	egy apaí szív
48	a mík már	a mik már
53	kis csecscsmő	kis csecsemő
60	mínden kérdésre	minden kérdésre
60	«sequens!«	«sequens!»
84	kítaszítottak bennünket	kitaszítottak bennünket
104	hijják a a vadnépek	hijják a vadnépek
128	Daenemark!«	Daenemark!»
204	satoros ünnepeken	sátoros ünnepeken
221	a ket pártnak	a két pártnak
228	Utötték-e agyba-főbe	Ütötték-e agyba-főbe
245	az ajtója előlt	az ajtója előtt
262	együtt, tizeharmadik	együtt, tizenharmadik
272	ősszinte vallomásra	őszinte vallomásra
278	Nagyott dobbant	Nagyot dobbant