PARENT ÚR

GUY DE MAUPASSANT

ÖSSZES MŰVEI

XV

A PARENT ÚR (MONSIEUR PARENT) CÍMŰ NOVELLÁS KÖTET ELSŐ KIADÁSA 1886-BAN JELENT MEG

GUY DE MAUPASSANT

PARENT ÚR

FORDÍTOTTA

KUNCZ ALADÁR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

11644. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája

-5-

I.

A kis Gyuri, négykézlábon állva, homokból hegyeket épített. Kezével először összeseperte a homokot, aztán piramist emelt belőle s a csúcsára gesztenyefa-levelet tűzött.

Atyja, ki vas-széken ült, egész figyelmével szerelmesen nézte és az emberekkel teli kis kertben csak őt látta.

Az egész körbefutó út hosszában, mely a vízmedence s a Trinité templom előtt vezetett el és a gyepágyat megkerülve visszatért, a többi gyermekek is el voltak merülve kölyök-kutyákra emlékeztető játékukban, mialatt nevelőnőik ostoba szemükkel közömbösen bámészkodtak a levegőbe, vagy anyáik egymással csevegtek, de ellenőrző tekintetüket csemetéikről egy pillanatra sem vették le.

A dajkák komoly arccal, főkötőiknek rikító, hosszú szalagait maguk után húzva, párosával sétáltak s karjukon csipkékbe burkoltan valami édes kis fehérséget tartottak, míg a kis lánykák rövid ruhában, mezítelen térddel, a karikázást olykor félbeszakítva, nagy komolysággal társalogtak. A parknak zöldzubbonyos őre a sok finom csöppség között bolyongott és minduntalan óvatosan -6- kitért, hogy föl ne döntse a homoképítményeket, rá ne taposson a kis kezekre és meg ne zavarja az apró emberi lárváknak hangyamunkáját. A nap a Szt. Lázár ucca házai mögött hanyatlott alá és széles, ferde sugaraival még egyszer elöntötte a csinosan öltözött gyermekhadat. A gesztenyefákon sárga fény világolt s a templom magas kapuja előtt a három szökőkút olvadt ezüst sugarakat lövelt fel.

Parent úr egyre csak homokban térdeplő fiát nézte: szerelmes szeme követte a kis Györgynek legkisebb mozdulatát is, és félig kinyílt ajkából csók csók után kelt volna szárnyra, hogy kisfiát féltőn körülrepdesse. Egyszer azonban a toronyórára tekintett s megállapította, hogy 5 perccel elkésett. Székéről felemelkedett, kicsinyét karjánál megfogta, ruhájáról a homokot leverte, kezét megtörölte s a Blache ucca felé vitte magával. Sietett, hogy korábban érjen haza, mint felesége. Gyermeke, aki alig tudta követni, mellette nagy igyekezettel tipegett.

Ekkor az apa karjára vette s annyira meggyorsította a lépteit, hogy az emelkedő úton alig bírta szusszal. Negyven év körüli, már őszülő, kissé kövér ember volt s gömbölyödő potrohát bizonyos nyugtalansággal hordta, mint valami agglegény, ki egykor vidáman élt s akit kellemetlen tapasztalatok félénkké tettek. Néhány évvel ezelőtt fiatal lányt vett el feleségül, akit gyöngéd szeretettel bálványozott, de aki vele mindenható kegyúrként, nyersen és gőgösen bánt. Szidta mindenért, akár tett valamit, akár nem tett. Epésen vetette szemére legkisebb cselekedeteit, szokásait, legegyszerűbb élvezeteit, ízlését, kézmozdulatait, testének szerény gömbölydedségét és hangjának szelíd színezetét. -7-

Mégis szerette az asszonyt, de mindenekfölött a kis Györgyöt imádta, kivel az asszony most három éve ajándékozta meg. Ő lett szívének legnagyobb öröme és gondjainak legféltettebb tárgya. Húszezer franknyi évi jövedelméből minden foglalkozás nélkül, szerény tőkepénzes módjára élt; és felesége, kit fillér nélkül vett el, nem egyszer keserűen lobbantotta szemére dologtalanságát.

Végre házukhoz érvén, a gyermeket a lépcső alján tette le, homlokát megtörülte és nekivágott a lépcsőnek.

A második emeleten becsöngetett.

Ajtót egy öreg cseléd nyitott, ki egykor dajkája volt, de most azok közé a félelmetes szolgálók közé tartozott, akik az egész családon zsarnokoskodnak.

Szorongó szívvel kérdezte:

– A nagyságos asszony hazajött?

Az öreg cseléd vállat vont:

– Látta már valamikor a nagyságos úr a nagyságát félhétkor hazajönni?

Bátortalanul válaszolt:

– Nagyszerű, annál jobb, legalább lesz időm ruhát cserélni, mert nagyon kimelegedtem.

A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.

Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van, jól. Meg kell mosni -8- a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan hozza rendbe!«

És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni, elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát. Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká válnak.

Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások, kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.

S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint cselekszik«.

Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt szállni, aki este -9- urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta, hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak; rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.

Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után, amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan lennék.«

Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.

A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie. -10-

Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell félnie.

Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást, majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán, megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit, aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta, felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette és huszárosdit játszott vele.

A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.

Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt, piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig száraz és tartózkodó volt.

Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és hangjában vészteljes keserűség remegett:

– Nagyságos úr, fél nyolc.

Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten morogta:

– Úgy van; fél nyolc…

– A vacsora kész.

Parent vihart sejtve, megkísérelte elhárítani: – Hiszen magad mondtad, amikor hazajöttem, hogy a vacsora csak nyolc órára lesz kész!…

– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? -11- Volna szíve a gyereket nyolc órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély, mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!

Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:

– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom, hogy a jövőben ehez tartsd magad.

Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis harangok szóltak volna.

Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.

Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.

Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt Julcsától, félt mindattól, -12- ami történhetik. Még tíz percnyi késés és jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka, mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.

Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így még félelmetesebb volt.

– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem! Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…

Itt feleletet várt.

Parent zavartan dadogta:

– Kétségtelenül, Julcsa lelkem.

Julcsa folytatta:

– A nagyságos úr tudja, hogy nem pénzért tettem ezt, hanem iránta való szeretetből; tudja, hogy sohasem csaltam meg, egy hazug szó nem hagyta el ajkamat; tudja, hogy nekem semmi tekintetben szemrehányást nem lehetett tenni…

– Tudom, tudom, Julcsa lelkem.

– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a tudatlanságban a nagyságos urat. De ami -13- sok, a’ sok! Az egész ucca nevet a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia, amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.

Parenton elömlött a rémület. Nem merte a szavak értelmét fölfogni, hanem makacsan hebegte: »Hallgass… Tudod, hogy megtiltottam…«

De az asszony hajlíthatatlan eltökéltséggel vágott szavába.

– Nem, nagyságos úr, most már mindent elmondok. A naccsága régtől fogva szeretkezik Limousin úrral. Hányszor láttam őket zárt ajtók mögött ölelkezni! Ó, ha Limousin úr gazdag lett volna, a naccsága biztosan nem Parent úrhoz megy férjhez. Ha a nagyságos úr csak kicsit visszaemlékeznék arra, hogy is volt a házasság, akkor maga is mindent világosan látna…

Parent halottsápadtan emelkedett fel és fenyegetőleg kiáltott: »Hallgass!… Hallgass!… vagy…«

Az öreg cseléd csak annál élesebben sipította:

– Nem, nem! Elmondok mindent. A naccsága csak a pénzéért ment a Nagyságos úrhoz. Már első nap megcsalta. Ők ketten mindent szépen kicsináltak. Turpisságukon a vak is keresztülláthatott… Azért kínozta, gyötörte úgy a nagyságos urat, mert nem szerette és mégis férjhez kellett hozzá mennie. Ó, én láttam ezt és eleget vérzett a szívem miatta…

Parent ökölbe feszült kézzel tett egypár lépést előre s közben folyton ismételte: »Hallgass!… Hallgass!…« Mást nem tudott mondani.

Az öreg asszony nem hátrált; el volt mindenre szánva. -14-

De a kis György, aki előbb az ijedségtől szólni sem tudott, a fenyegető hangok hallatára elkezdett iszonyatosan ordítani. Állva maradt apja mögött, arcocskája eltorzult s úgy üvöltött, ahogy csak torkán kifért.

Fiának kétségbeesett rikoltozása elkeserítette s egyben dühvel s bátorsággal töltötte el Parent-t. Karjait fölemelve rohant Julcsára s mindkét öklével ütésre készen kiáltozta: »Te nyomorult, még elveszed az eszét ennek a kis gyereknek.«

Ökle már arca felé feszült. De az öreg cseléd szemét nem véve le róla vészes hangon jelentette ki:

– Nem bánom, üssön meg; emeljen kezet arra, aki dajkálta, nevelte; azért az igazság mégis csak igazság marad: a naccsága megcsalja és a gyerek, az sem a nagyságos úrtól való!…

Parent visszahőkölt; karja lepetyhüdt s maga gondolat és akarat nélkül állt az öreg cseléd előtt, mint akin a tenger süketítő árja csapott végig.

Julcsa folytatta: – Elég ennek a kis boldogtalannak az arcára nézni! Mintha csak Limousin úrról fotografálták volna le. Egészen az ő szeme, az ő homloka. A vaksi is kitapogatná rajta a hasonlóságot…

Parent nem tudta már tovább hallgatni. Megragadta az asszonyt vállánál s teljes erővel rázta, miközben magából kikelten üvöltötte: »Kígyó… kígyó! Ki innen, kígyó! Menj, menj, mert megöllek!… Takarodj! Takarodj!…«

És vad, kétségbeesett erőfeszítéssel a szomszéd szobába lökte. Az asszony a felterített asztalra zuhant, amelyen a tányérok, poharak összetörtek. Egy pillanatig elnyúlt az asztalon, de -15- hirtelen felemelkedett, az asztalt ura és maga közé tolta s amíg az dühödten kergette, ő az asztal másik oldaláról habzó szájjal köpte arcába a szavakat:

– Csak menjen el hazulról ma este… Igen, ma este, a vacsora után… Aztán jöjjön mingyárt vissza… Majd meglátja!… Majd meglátja!… Majd meglátja, hogy hazudtam-e?… Tessék megpróbálni!… Majd meg tetszik látni…

Kihátrált a konyhaajtóig, aztán elmenekült. Parent utána iramodott; felkúszott a padláslépcsőn a cselédszobáig, ahová Julcsa bezárkózott és megdöngette az ajtót:

– Rögtön elhagyod a házat.

Julcsa a deszkarésen át felelt:

– Nyugodt lehet. Egy óra mulva nem leszek itt.

Azután visszament a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a karfába, hogy el ne essék. A vendégszobában, ahová benyitott, a kis György bőgött a földre kuporodva.

Parent székre rogyott és bamba szemmel meredt a gyermekre. Nem értett, nem tudott már semmit; szédült, fejében az agyvelő megaludt, mintha nyakszirten taglózták volna. Alig emlékezett már a szörnyű dolgokra, amiket szolgálója mondott. Majd elméje, mint felzavart víz, lassanként megnyugodott és tisztulni kezdett. S a förtelmes felfedezés befurakodott szívébe és kezdte rágni.

Julcsa oly világosan, annyi erővel, annyi biztonsággal és őszinteséggel beszélt, hogy jóhiszeműségében nem kételkedhetett. De ítélőképességében annál kevésbé lehetett megbízni. Az iránta való szeretet és Henriette ellen táplált -16- féktelen gyűlölete megvakíthatta. De, amily mértékben igyekezett megnyugtatni és meggyőzni önmagát, oly mértékben támadtak fel emlékezetében egészen apró dolgok, amelyek most jelentőségeseknek látszottak. Felesége egyes szavai, Limousin vigyázatlan tekintetváltásai, egy sereg meg nem figyelt, szinte észrevétlen semmiség, esti kimaradások, együttes távollétek, sőt jelentéktelen, de kissé furcsa kézmozdulatok, amelyeket nem tudott meglátni, megérteni, de amelyek szemében most egyszerre sokatmondóvá váltak, közöttük a bűnös egyetértést nyilvánvalóvá tették. Félelmétől megbokrosított emlékezetében minden felelevenedett, ami csak jegyességük óta történt. Mindenre rátalált: a sajátságos hangsúllyal kiejtett szavakra, a gyanús és számítással játszott jelenetekre. És e különben derék és nyugodt embernek nyomorult kis elméje, amelyet a gyanú véresre sarkantyúzott, éles valóságnak állította be mindazt, ami végeredményében csupán gyanúsító feltevés volt.

Bőszült makacssággal túrta fel házasságuk öt lefolyt esztendejét. Újra élt minden hónapot, minden egyes napot és a felfedezett nyugtalanító jelenségek darázsfulánkként hatoltak szívébe.

Nem gondolt többé Györggyel sem. A gyermek egy darabig csendben ült a szőnyegen, majd látva, hogy senki sem foglalkozik vele, újra keserves sírásban tört ki.

Apja, hallva gyermeke sírását, hozzá szaladt, karjaiba szorította és fejét ezer csókkal borította. A gyermeke legalább megmaradt neki! A többivel mit törődött? Magához szorította, karjaiba zárta, finom szőke hajába megkönnyebbülten merítette ajkát, amíg vigasztalást szíva rebegte: »Gyuri,… kis Gyurikám, édes kis Gyurikám…« -17- De egyszerre csak eszébe nyilallott, amit Julcsa mondott… Igen, azt mondta, hogy gyermeke Limousiné… Nem, ez lehetetlen, merő képtelenség! Ebben egy pillanatig sem kételkedhet. Alantas rágalom, amely a szolgaszemélyzet becstelen lelkében tudott csak megszületni! Ajka újra elrebegte: »Gyuri… édes Gyurikám…«

A gyermek apja cirógatásai alatt megnyugodott és a sírást abbahagyta. Parent érezte, hogy a gyermeki test melege a ruhaszöveten át testébe hatol. A szeretet, a bátorság és az öröm új erővel támadt föl benne. A gyermeki testnek édes melege körülcsókolgatta, megerősítette, megmentette.

Kissé messzébb tolta magától a bájos, göndör fejecskét, hogy szemléletében teljes szenvedéllyel elmerüljön. Epekedő sóvárgással, mámoros megfeledkezéssel nézte és közben folyton ismételte: »Kis egyetlenem… aranyos kis Gyurikám!…«

De hirtelen fölbukkant agyában a gondolat: »S ha mégis… Limousinhez hasonlítana!«

Különös, fájó érzés szorította össze szívét és egész testén szúrós hideg borzongott végig, mintha csontjai megfagytak volna. Ó, jó Isten, ha valóban Limousinre hasonlítana!… És csak nézte tovább kisfiát, akinek arcán mosoly játszadozott. Kidülledt, zavaros, ijedt szemmel nézte őt s tekintete homlokáról az orrára, orráról a szájára rebbent, lázasan kutatva bennük a hasonlóságot Limousin homlokával, orrával és szemével.

Gondolatai szerte csapongtak, mint az eszefordulté. Vérbeborult szeme előtt gyermekének arca eltorzult, furcsa vonalakat és lehetetlen hasonlóságokat öltött magára. -18-

Julcsa azt mondta: »A vak is meglátná…« Akkor hát valami feltűnő és letagadhatatlan hasonlóságnak kell rajta lennie! De mi az? A homlok? Lehet az? Hiszen Limousin homloka keskenyebb! Talán a száj? De Limousin állát szakáll borítja! Hogyan lehetne a hasonlóságot a szőrös férfiáll és a gyermeki síma áll között megállapítani?

Parent belezavarodott gondolataiba: »Azt sem tudom, hol áll már a fejem! Képtelen vagyok akármit is észrevenni… Várnom kell. Holnap reggel, ha majd fölkelek, jól megnézem.«

Aztán az jutott eszébe: »De ha hozzám hasonlít, akkor meg vagyok mentve!«

Két lépéssel szelte át a szalónt s a tükör elé állt, hogy a magáé mellé téve gyermeke arcát, jól megfigyelhesse.

Györgyöt karján tartotta, hogy feje egészen az övéhez símuljon s izgalma olyan nagy volt, hogy hangosan mondta: »Igen… orrunk ugyanaz… teljesen ugyanaz… vagyis… nézzük – nézzük!… Nem is olyan biztos; de a tekintet kétségtelenül az enyém… De még sem… ó, szentséges, jó Isten, a szeme kék… a szeme kék, ó, ez borzasztó… megőrülök… Nem, nem akarom látni!… Még eszemet vesztem!…«

Elszaladt a tükörtől messze, a szoba másik végébe; karosszékbe zuhant erőtlenül, kis gyermekét maga mellé ültette egy másik székbe és zokogásba tört ki. A sírás torkából kétségbeesett fuldoklással szakadt ki. György apja nyögésétől megijedve, szintén bőgni kezdett.

Az előszoba csengője megszólalt. Parent felugrott, mintha golyó fúrta volna keresztül. »Itt van!… – mondta magában. – Mit fogok csinálni?…« -19- Beszaladt szobájába, az ajtót magára zárta, hogy legalább szemét fölszáríthassa. De kis idő mulva új csengetés remegtette meg. Ekkor jutott eszébe, hogy Julcsa anélkül ment el, hogy a szobalány tudott volna róla. Ez tehát aligha nyit ajtót. Mit csináljon? Maga ment.

Hirtelen bátornak, elhatározottnak érezte magát, harcra, vagy ha kell, ravasz tettetésre egyaránt készen. A szörnyű megrázkódtatás pillanatok alatt férfivá érlelte. Meg aztán tudni is akart mindent a felbőszített félénkek dühével, a felajzott pulyák konok makacsságával.

De remegett is! Félt talán? Igen… Félt, biztosan a feleségétől… Ki tudná megmondani, hogy a vakmerőségben mennyi korbáccsal uszított gyávaság rejtezik?

Lábujjhegyen ment az előszoba ajtajáig és megállt hallgatózni. Szíve veszettül kalapált. Csak ezt hallotta: keblében szívének tompa dobbanását és kisfiának éles hangját, amely a vendégszoba zárt ajtaján át idáig hallatszott.

Egyszerre csak a csengő közvetlen a feje fölött berregni kezdett. Visszahőkölt, mintha valami felrobbant volna. Lihegve, erejét veszítve fogta meg a zárat, fordított a kulcson s tárta fel az ajtószárnyat.

Felesége és Limousin álltak vele szemben a lépcsőházban.

Az asszony csodálkozva és némi ingerlékenységgel kérdezte:

– Hogyan, te nyitsz ajtót? Hol van Julcsa?

Parent kiszáradt torokkal, lihegve állt felesége előtt és hiába erőlködött, egy szót sem tudott kiejteni.

Az asszony újra megszólalt: – Megnémultál? Azt kérdem, hogy hol van Julcsa? -20-

Hebegve válaszolt: – Jul-csa… Julcsa… elment…

Felesége dühbe jött:

– Micsoda? Elment? Hová? Miért?

Parent lassanként visszanyerte lélekuralmát és érezte, hogy vérforraló gyűlölet fut benne össze ez arcátlan, kötekedő asszony iránt.

– Igen, elment végleg… Elküldtem.

– Elküldted?… Julcsát?… Megbolondultál?

– Igen, elküldtem, mert szemtelen volt… és mert… a gyerekkel rosszul bánt.

– Julcsa?

– Igen… Julcsa.

– És mennyiben volt szemtelen? Kit sértett meg, ha szabad kérdenem?

– Téged.

– Engem?

– Igen… A vacsora odaégett s te nem jöttél…

– És ő megjegyzéseket tett?…

– Megjegyzéseket tett rád vonatkozólag. Oly tiszteletlenül nyilatkozott, hogy nem tűrhettem… Nem volt szabad tűrnöm…

– Ugyan miket mondott?

– Szükségtelen ismételni.

– De tudni akarom.

– Azt mondotta, hogy szerencsétlen dolog volt feleségül vennem olyan asszonyt, mint te, aki pontatlan, rendetlen, gondatlan… rossz háziasszony, rossz anya és rossz feleség…

A fiatal asszony az előszobába lépett Limousintől követve, aki e váratlan helyzetben szót sem tudott szólni. Az ajtót becsapta maga után, köpenyét székre dobta és magánkívül rohant férjére: -21-

– Mit mondsz? Mit mondsz? Azt mondod, hogy én…

Parent sápadtan, de nyugodtan állt helyén.

– Semmit sem mondok, kedvesem, – válaszolta. – Csupán ismétlem Julcsa szavait úgy, amint óhajtottad és hangsúlyozom, hogy éppen e szavak miatt dobtam ki őt.

Az asszony remegett a dühtől s legjobban szerette volna férje szakállát kitépni s arcát összekarmolni. Hanghordozásából, magaviseletéből a lázadást nyilván kiérezte, de szavaira nem volt mit felelnie. Más alkalmat keresett, hogy közvetlen, sértő szóval újra megkezdje a harcot.

– Vacsoráztál? – kérdezte.

– Nem, vártam rád.

Türelmetlenül húzta föl vállát.

– Ostobaság fél nyolcnál tovább várni. Gondolhattad, hogy akadályozva vagyok, hogy fontos elintézni valóim, hogy bevásárlásaim voltak.

De egyben sajátságos szükségét érezte annak, hogy részletesebben elmondja, mire fordította idejét. Elmesélte rövid mondatokban, amelyekből a sértődöttség kiérződött, hogy nagyon messze, a Rue de Rennesban, néhány bútordarabot kellett megnéznie. Visszafelé jövet, hét óra után, a Boulevard Saint-Germainen találkozott Limousinnel s minthogy roppant éhes volt, vele vendéglőbe ment, ahová különben egyedül nem tartotta volna illőnek belépni. Így történt, hogy Limousinnel vacsorázott, ha ugyan ezt vacsorának lehet nevezni; csupán levest és félcsirkét evett, annyira sietett a hazatéréssel.

Parent zavartalan nyugalommal válaszolta: – Nagyon jól tetted. Nem teszek érte szemrehányást.

Limousin, aki idáig Henriette háta mögött -22- némán állott, előlépett és barátjának kezét nyujtotta:

– Hogy vagy?

Parent lágyan viszonozta keze szorítását: – Köszönöm, nagyon jól.

A fiatal asszony azonban férje utolsó szavait nem hagyhatta megjegyzés nélkül:

– Szemrehányást?… Miért beszélsz szemrehányásról?… Azt hiszem, valamit forralsz ellenem…

– Szó sincs róla, – mentegetőzött Parent. – Csupán annyit akartam mondani, hogy késedelmezésed miatt nyugtalan voltam; de ezt nem akarom bűnül felróni neked.

Az asszony fagyos büszkeséggel, veszekedést keresve válaszolt: – Késedelmezésem miatt?… Igazán jó! Mintha éjfél után egy óra lenne s én az éjszakát kint töltöttem volna!

– Dehogy is, kedvesem. Azt mondottam, hogy »késedelmezés«, mert erre más szót nem tudok. Úgy volt, hogy félhétkor jössz haza s te félkilenckor érkeztél. Ez késedelem! Nagyon érthetőnek tartom, nem is… csodálkozom rajta… De… hiszen beláthatod… más szót nem alkalmazhatok.

– Igen, de úgy hangsúlyozod a szót, mintha a szeretőmnél háltam volna…

– Ugyan kérlek… Hogy is mondhatsz ilyet?…

Az asszony látta, hogy férje a pörlekedés elől visszavonul, ezért már éppen szobájába készült, mikor meghallotta, hogy a kis György sír. Felindultan támadt férjére.

– Mi baja Gyurikának?

– Mondtam már, hogy Julcsa nyersen bánt vele. -23-

– Mit csinált vele a vén dög?

– Ó, ne nyugtalankodj! Kicsit megtaszította s a fiúcska leesett.

Látni akarta gyerekét s az ebédlőbe rohant. A borral végigöntött asztal, a feldöntött sótartó s az üvegcserepek láttára azonban méltatlankodva állt meg:

– Micsoda tatárjárás ez itt?

– Julcsa, kérlek szépen, ő…

Dühösen vágott szavába:

– Ez már igazán sok! Ez a teremtés rossz személynek híresztel engem, a gyerekemet megveri, edényeimet összetöri, a házamat feldúlja… és te ezt mind természetesnek találod!

– Egyáltalában nem… Azért küldtem el.

– De drága vagy! Elküldted?… Le kellett volna tartóztatni! Ilyenkor egy férfi rendőrt hivat!…

Parent csak hebegni tudott: – Kedvesem… ez nem állt módomban… ilyet… erre nem volt ok… Nem, az ilyesmi nem ment volna…

Az asszony végtelen megvetéssel húzta föl vállát:

– Tudod mit? Soha, de sohasem leszel te más, mint gyáva anyámasszony katonája, mint puha, nyálas, összetiporható csiga! Jó Isten, ugyan mi mindent vághatott arcodba az a bestia, hogy ki merted dobni őt. Szerettem volna itt lenni, ha csak egy percig is!

Felrántotta a vendégszoba ajtaját, Gyurihoz rohant s karjaiba véve a gyermeket, szenvedélyesen csókolgatta: – Gyurikám, pici kis szentem, mi bajod? Mondd, egyetlenem!

A gyermek anyja karjai közt elhallgatott. Az asszony újra kérdezte:

– Mi bajod, drága galambocskám? -24-

A kis Gyuri, aki az iménti jelenetben a rémülettől jól látni sem tudott, szepegve felelt:

– A papát megvejte a Julcsa.

Henriette először meglepetten nézett vissza urára, de aztán bolond nevetési vágy buggyant fel szemében, szaladt végig, mint borzongás, finom arcán, ajkát felemelte, orrcimpáit szétfeszítette s végül kicsattant szájából az örömnek, a vidámságnak hangos, csengő hangfüzéreként, mint valami levegőbe ijesztett, felröppenő madársereg. Ragyogó fogai közül a gonosz vihogás szótagokra szelve bocsátotta ki a szavakat, amelyek mindegyike mérges harapásként hatott Parent érzékeny lelkére: »Ha! ha! ha!… meg-vert!… ő… té-ged! ha, ha, ha! Mi-lyen fur-csa! Hall-ja, Li-mou-sin?… Julcsa megverte… Ha, ha, ha… Az u-ra-mat!… Kitűnő!…

Parent igyekezett tiltakozni:

– Dehogy!… Nem igaz… Ellenkezőleg, én dobtam oly erővel az ebédlőbe, hogy az asztalt felborította. A gyerek nem jól látta. Én vertem meg a Julcsát!

Henriette fiához fordult: – Mondd még egyszer, kis bogaram. Julcsa verte meg a papát?

A gyerek bólintott: – Igen, ő vejte meg…

Aztán hirtelen más jutott az asszony eszébe: – De ez a gyerek még nem is evett!… Kaptál már vacsorát, édesem?

– Nem, mamuka.

Nyersen kiáltott urára: – De hát megőrültél? Fél kilenc s ez a gyerek még nem vacsorázott!

Parent kifáradva a heves jelenetekbe, megtörve eddigi élete összeomlásától, zavartan mentegetőzött:

– Rád vártunk, kedvesem. Nem akartam nélküled -25- vacsorázni. Minthogy minden este későn jössz haza, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban érkezel.

Az asszony kalapját, amely eddig fején volt, székre dobta és idegesen fakadt ki:

– Borzasztó együtt élni emberekkel, akik semmit sem értenek meg, semmit sem találnak ki, akik maguktól egy lépést sem mernek tenni. Ha éjfélkor jöttem volna haza, a gyerek biztosan éhesen feküdt volna le. Mintha oly nehéz lenne megérteni, hogy ha fél nyolcig nem jövök, bizonyára fontos, előre nem látott dolog tart vissza!…

Parent megremegett. Érezte, hogy a harag újra ellepi; de Limousin közbelépett s rászólt a fiatal asszonyra:

– Kedves Henriette, maga nagyon igazságtalan. Parent nem találhatta ki, hogy maga oly későn jön haza. Tudtommal ez még nem fordult elő. Meg aztán, minthogy Julcsát elküldte, egymaga ki sem kászmálódhatott a bajból…

Henriette ingerülten jegyezte meg: – Már pedig csak kászmálódjék ki egyedül. Én ugyan nem segítek neki. Ő csinálta, ő igya meg a levét.

E szavakkal mérgesen szobájába ment s azt is elfelejtette, hogy fia még nem evett.

Limousin a legnagyobb buzgalommal sietett barátja segítségére. A tört üvegeket és tányércserepeket az asztalról leszedte, a terítéket rendbehozta és a gyermeket hosszúlábú karosszékecskéjébe ültette, amíg Parent a szobalányt kerítette elő.

A szobalány csodálkozó arccal lépett be. György szobájába, ahol dolgozott, a családi jelenetek zaja nem hallatszott be.

Felszolgálta a levest, az odaégett ürücombot s utána burgonyapirét. -26-

Parent gyermeke mellett ült. Feje bódult volt, elméje a nagyhullámú eseményeken erőtlenül vergődött. Adott enni fiának s maga is falatozni kezdett. Gépiesen vágta a húst, szórakozottan rágta s mikor nyelni akart, minden erejét össze kellett szednie, mintha torka összehorpadt volna.

Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy Limousint, aki szemben ült vele és kenyérlabdacsokat gyúrt, jól szemügyre vegye. Látni akarta, hogy hasonlít-e Györgyhöz? De nem merte szemét felemelni. Egyszer csak mégis elhatározta magát és rámeredt az ismerős arcra, amely e percben olyannak tűnt föl előtte, mintha sohasem látta volna. Sokáig nem állta a nézést, tekintetét minduntalan elkapta s ellesve egy-egy vonalat, egy-egy kifejezést, tüstént gyermeke felé fordult. Úgy tett, mintha etetné, holott arcán a hasonlóságot kereste.

Két szó visszhangzott lázasan fülében: »Gyuri apja! Gyuri apja! Gyuri apja!« E szavak zsongtak halántéka körül szívének minden egyes verésére. Igen, ez az ember, aki az asztal másik végén oly nyugodtan ül, talán Gyurinak, az ő édes kis Gyurijának apja. Letette a kést, villát: nem tudott enni. Éles, kegyetlen fájdalom sajgott végig egész testén, azok közül való, amelyektől az ember a földre dobja magát, a bútorokat harapja és üvölt, mint sakál. Kedve lett volna a kést hasába szúrni. Ettől megkönnyebbült volna. Ezzel mindent befejezett volna.

Mert hogyan éljen már ezentúl? Felkelhet-e reggel, asztalhoz ülhet-e, lefekhet-e és alhat-e egész éjszaka, amikor folyton ez a gondolat kísérti: »A György apja Limousin!« Nem, nem lesz többé ereje, hogy egy lépést is tegyen, hogy -27- felöltözzék, hogy akármire is gondoljon, akárkivel is beszéljen! Minden nap, minden órában, minden percben felvetődnék benne a kérdés és tudni akarná, igyekeznék kitalálni, kinyomozni a rettenetes titkot. És kicsinyét, az ő édes kis gyermekét nem láthatná már többé anélkül, hogy a szörnyű kétely föl ne ébredjen benne, hogy a fájdalom szíve gyökeréig ne nyilaljon. Itt, ebben a házban kellene tovább élnie egy gyermek mellett, akit gyűlölne és imádna is egyszerre! Igen, a végén még meggyűlölné. Milyen pokol! Ó, ha legalább biztos lenne, hogy Limousin az apja! Akkor talán megnyugodnék s fájdalmát könnyebben tudná legyűrni. De a kétség megöli!

Semmit sem tudni biztosan, örökké csak nyugtalankodni, szenvedni és csókolni másnak gyermekét, sétálni vinni, karon hordani, érezni ajkain finom hajának cirógatását, imádni őt és mindig-mindig arra gondolni: »Talán nem is az enyém vagy?…« Nem sokkal jobb lenne többé nem is látni, elhagyni, elveszteni az uccán vagy elmenekülni tőle messze, nagyon messze, hogy többé hírt se halljon felőle?

Az ajtónyitásra felugrott helyéről. Felesége jött be a szobába.

– Éhes vagyok, – jelentette ki. – És maga, Limousin?

Limousin habozva válaszolt:

– Hát bizony, én is.

Visszarendelték az ürücombot.

Parentban felvetődött a kérdés: »Együtt vacsoráztak-e, vagy szerelmi találkájukon időztek oly soká?«

Mind a ketten farkasétvággyal ettek. Henriette egészen nyugodt volt. Nevetgélt, tréfálgatott. Férje bátortalanul, lopva vetett rá egy-egy -28- pillantást. Fehér csipkével díszített rózsaszínű pongyola volt rajta. Szép telt arca, üde nyaka és húsos keze a kacér, illatos ruhából úgy siklott elő, mint színes kagylójából a csiga.

Vajjon mit csináltak egész nap együtt? Látta őket öszefonódva, szerelmes szavakat suttogva! Hogyan lehetett idáig oly ostoba? Hogy nem látott meg mindent, amikor így szemben ültek vele egymás mellett?

Mennyit gúnyolódhattak rajta, mikor már első naptól fogva rútul becsapták? Hát lehetséges az, hogy tisztességes emberrel ily csúfot űzzenek csak azért, mert az apja kis pénzt hagyott rá? Hogy nem lehet az ilyen szennyes dolgokat a lélekben meglátni? Miért van az, hogy a tisztaszívű emberek előtt a gonoszlelkűek mesterkedéseit semmi sem árulja el, hogy ugyanaz a hang tud imádni, amelyik hazudik, hogy a sanda tekintet éppen olyan, mint a nyilt, őszinte tekintet?

Vizsgálta őket s lesett áruló mozdulatra, szóra, hangsúlyra. Hirtelen elhatározta: »Ma este rajtuk ütök!« Feleségéhez fordult:

– Kedvesem, minthogy Julcsát elküldtem, kénytelen vagyok még ma este másik szolgálót keresni. Ha most rögtön megyek, holnap reggelre talán már találok is egyet. Lehet, hogy későbben jövök haza.

– Menj csak – mondta az asszony. – Én itthon maradok. Limousin addig szórakoztat. Megvárjuk, míg hazajössz.

Aztán a szobalánynak rendelkezett:

– Fektesse le Gyurit, szedje le az asztalt s menjen maga is aludni.

Parent felállt az asztaltól. Térdei inogtak.

– Mingyárt itt leszek, – morogta, s amíg kiment, -29- a falnak támaszkodott, mert a parkett hullámzott alatta.

Gyurit elvitte a szobalány. Henriette és Limousin átmentek a vendégszobába. Alig csukódott be az ajtó, Limousin az asszonyra támadt:

– Elment az eszed, drágám, hogy férjedet így kínozod?

Henriette megvetéssel fordult vissza:

– Kérlek, kissé unalmasnak találom, hogy Parent-t nekem minduntalan vértanunak állítod be.

Limousin karszékbe vetette magát s lábait egymásra dobta:

– Egyáltalában nem állítom be vértanunak, de mégis nevetségesnek találom, hogy helyzetünkben ezzel az emberrel reggeltől-estig kötődjél.

Az asszony a kandallóról cigarettát vett, rágyujtott, aztán nyugodtan mondta:

– Én nem kötődöm vele. Ép ellenkezőleg. De az ostobasága felbőszít… Úgy bánok vele, ahogy megérdemli.

Limousin türelmetlenül vágott szavába:

– Lehetetlenül viselkedsz vele szemben! Különben e tekintetben ti asszonyok mind egyformák vagytok. Hát nincs igazam? Itt van ez a derék, jószívű fiú, kinek a bizalma és az előzékenysége az ostobasággal határos. Nem gyanakszik ránk, nem zavar bennünket; tőle tehetünk, amit akarunk. Te pedig mindent elkövetsz, hogy felbőszítsd és nyugodt életünket megzavard.

Henriette kiesve a játszott nyugalomból, haraggal támadt Limousinre:

– Hagyj békét! Utállak téged is! Te is olyan gyáva vagy, mint a többi férfi! Félsz ettől a hülyétől! -30-

Limousin székéről felugrott és karjait szétvetve kiáltotta:

– Mondd meg, miben járt ártalmadra? Miért haragszol rá? Szerencsétlenné tesz? Megver? Megcsal? Nem, ez már igazán sok! Kínozod ezt a fiút, mert túlságosan jó és haragszol rá pusztán azért, – mert felszarvazod.

Az asszony egészen közel ment Limousinhez és mélyen a szemébe nézett:

– Te veted szememre, hogy megcsalom őt? Te? Éppen te? Na hát ehez piszkosság kell!

Limousin szégyenlős megjuhászkodással védekezett:

– De édesem, nem vetek én semmit sem a szemedre. Csak arra kérlek, hogy kíméld őt egy kevéssé. Mindkettőnknek szükségünk van bizalmára. Ezt meg kell értened.

Közvetlen közelségben álltak egymással szemben: a magas, barna férfi, illatos pofaszakállával s kissé közönséges nőhódítói megjelenésével s a kis szőke, rózsaszínű asszony, a félig polgár, félig kokott párizsi asszony, aki valamely kis bolt küszöbén nevelkedett fel és csábító tekintetét a járókelőkön próbálta ki. Így ismerkedett meg férjével, a jámbor sétálóval, aki minden reggel és minden este elmenvén előtte, bátortalan szemét a lány rőfös kacérságán végleg ottfelejtette.

– Hát nem tudod megérteni, te nagy mafla, – mondta az asszony már békülékenyebben, – hogy éppen azért gyűlölöm, mert elvett, mert megvásárolt és mert minden, amit mond, vagy tesz, az idegeimet tépázza? Kétségbe ejt a butasága, amit te jóságnak hívsz; az esetlensége, amit bizalomnak mondsz; és végül gyűlölöm, utálom, mert ő a férjem s nem te! Akármilyen -31- kevéssé is zavar, mindig magunk között érzem. Csókjaink, öleléseink közé tolakodik szüntelen. Meg aztán?… Ej, mit! Oly ostoba, oly rettenetesen ostoba, hogy még nem is gyanakszik! Ha legalább kicsit féltékeny volna! Vannak pillanatok, amikor szeretném a szemébe mondani: »Hát nem látod, te szerencsétlen, nem fogod fel ésszel, hogy Pál a szeretőm?«

Limousin felkacagott:

– Nagyon jó!… De mégis jobban teszed, ha hallgatsz és békés életünket nem kavarod fel.

– Menj már! Egy ilyen baromtól nincs mit tartani! Nem vesz ez észre semmit!… De engem idegesít, nem is sejtheted, hogy mily mértékben idegesít! Te persze mindig dédelgeted, udvarolsz neki, a kezét baráti őszinteséggel szorongatod… Ó, ti férfiak, némely dologban oly különösek vagytok.

– Színlelni kell, kicsikém.

– Nem erről beszélek. A ti érzelmeitekről. Ti a férfit, akit megcsaltok, mintha egyszerre jobban kezdenétek szeretni; mi asszonyok gyűlöljük attól a pillanattól kezdve, amikor megcsaltuk.

– Nem látom át, hogy miért kellene egy derék embert gyűlölni, akinek az ember a feleségét elcsábítja?

– Nem látod át?… Nem látod át?… Hisz éppen ez a finomság hiányzik belőletek! Minek is beszéljek róla? Az ilyent meg kell érezni, megértetni nem lehet… Meg aztán, nem tartozol-e?… De hagyjuk! Kár az időt vesztegetni ilyesmivel. Nektek férfiaknak rinócerosz-bőrötök van.

És mosolyogva, a sok élményen átviharzott nő szelíd megvetésével, vállára tette két fehér -32- kezét és ajkát feléje nyujtotta. A férfi hozzáhajolt, karjai közé szorította s ajkuk egybeforrt. A kandaló tükre előtt álltak, úgyhogy a márványoszlopos álló-óra mögött a tükörben képmásuk velük együtt ölelkezett.

Mit sem hallottak: sem a kulcs fordulását, sem az ajtó nyikorgását; egyszerre csak Henriette élesen felsikoltott s Limousin karjaiból kiszakította magát: előttük állt halálsápadtan Parent, összeszorított ököllel, cipő nélkül s homlokába húzott kalapja alól szeme rájuk meredt.

Az őrültek szúrós, villogó tekintetével nézte hol egyiket, hol másikat, anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Egy pillanatig szótlanul, a földbegyökerezve állt, aztán hirtelen Limousinre ugrott, karjai közé kapta, mintha meg akarná fojtani s oly hatalmas lendülettel taszította meg, hogy az elvesztve a talajt lába alól, verdeső karokkal hátrált s már-már koponyájával a szoba falának esett.

De Henriette, amikor látta, hogy ura szeretőjének életére tör, rávetette magát férjére s az eszeveszett nőstény természetfölötti erejével mind a tíz fényes, csiszolt, hegyes körmét oly mélyen belevájta Parent nyakába, hogy tarkója alatt vére kibuggyant. Közben beleharapott vállába is, mintha fogaival cafatokra akarta volna tépni. Az asszony markai közt fuldokló Parent eleresztette Limousint, lerázta magáról nyakába kapaszkodó feleségét s a derekánál fogva fölemelve, a vendégszoba túlsó végébe hajította.

Azután, minthogy a gyönge embereknek rövidlélekzetű, önkívületes haragja forrt benne, lihegve, kimerülten állt meg a kettő között s nem tudta tovább, hogy mit csináljon. Állati dühe a rendkívüli erőfeszítésben szétfolyt, mint -33- kibontott pezsgő habja a palackon. Szokatlan erélyessége lélekzetvesztő tehetetlenségben múlt ki.

Ahogy végre szóra talált, akadozva hörögte:

– Takarodjatok… mind a ketten… tüstént… takarodjatok!…

Limousin nem moccant a sarokban, ahová a rémület szegezte. Henriette szétzilált hajjal, meztelen kebellel állt; összeszorított öklét a szalónasztalra támasztotta, fejét előreszegte, mint az ugrásra kész nőstényfarkas.

Parent most erősebb hangon, magából kikelve ordította:

– Takarodjatok mingyárt… Takarodjatok!…

Felesége látván, hogy kétségbeesett ereje lelankadt, kiegyenesedett, pár lépést tett feléje s már majdnem szokott arcátlanságával kérdezte:

– Elment az eszed?… Mi lelt hirtelen?… Mit jelent ez a minősíthetetlen orvtámadás?…

Parent fölemelt ököllel fordult felé:

– Hallgass!… Te nyomorult… te… te szajha! Mindent hallottam!… mindent!… mindent!… Nyomorult!… Nyomorult! Aljasok vagytok mind a ketten!… Ki innen!… Takarodjatok!…

Az asszony megértette, hogy most már vége. A férje mindent tudott. Lehetetlen a kimagyarázás: engedni kell. De kétségbeejtő helyzetében gyűlölete férje iránt, ösztönös szemérmetlensége föltámadt benne s bosszúra, kötődésre hergelte.

Nyugodt, tiszta hangon szólt:

– Jöjjön, Limousin. Minthogy elkergettek, magához megyek.

Limousin azonban nem mozdult. Parent-on új dühroham futott végig: -34-

– Takarodjatok, nyomorultak!… Takarodjatok!… Mert különben!…

És egy széket kapott fel, amelyet feje fölött megforgatott.

Henriette sietve átment a vendégszobán, megfogta szeretője karját, akit a félelem a falhoz ragasztott és az ajtó felé húzta magával:

– Jöjjön, kedvesem, jöjjön… Látja, hogy ez az ember megőrült… Jöjjön már!…

Az ajtóból még egyszer visszafordult az ura felé s akart még csinálni, mondani valamit, amivel vérig sebzi, mielőtt elhagyja a házat. És gonosz, méreggel itatott gondolata támadt, amelyet csak rút asszonyi ravaszsága sugalmazhatott.

Határozott hangon szólt:

– A gyermekemet magammal akarom vinni.

Parent elámulva hebegte:

– Gyermekedet?… A te gyermekedet?… Még mersz beszélni róla? Mered… mered követelni őt… azok után… Ó, te nyomorult, te céda… Erigy!… Erigy!…

Az asszony visszajött hozzá, szemtől-szembe fordult vele s a sikerült bosszú kéjes mosolya már ajkán terpeszkedett:

– A gyermekemet akarom… Neked nincs jogod visszatartani, mert nem a tied… Megértetted?… A gyerek nem a tied… A gyerek Limousiné.

Parent eszét vesztve kiáltotta:

– Hazudsz! Nyomorult, hazudsz!…

Az asszony egészen közel hajolva hozzá sziszegte:

– Ostoba! Az egész világ tudja rajtad kívül. Limousin az apja… Ő az apja s nem te… Aki a gyerekre néz, mingyárt látja…

Parent szédülve hátrált előle. Azután hirtelen -35- visszafordult, gyertyát kapott fel s a szomszéd szobába rohant.

Egy pillanat mulva már vissza is tért, karján hozva a paplanjába burkolt gyereket. A fölébredt, megriadt fiúcska keservesen bőgött. Parent felesége karjai közé dobta és szót sem szólva tuszkolta őt ki az ajtón a lépcsőházig, ahol az óvatos Limousin várakozott.

Azután becsukta az ajtót, a kulcsot kétszer ráfordította és azonkívül elreteszelte. Ereje addig tartott, amíg a vendégszobába lépett. Ott egész hosszában végigesett a padlón.

II.

Parent egyedül, egészen egyedül élt. A szakítás utáni első hetekben életének újsága elterelte gyötrő gondolatait. Újra úgy élt, mint legénykorában: vendéglőben étkezett s napjait céltalan lődörgéssel töltötte. Minthogy a botrányt kerülni akarta, ügyvédje által felesége számára tisztességes évjáradékot biztosított.

De gyermekének emléke lassanként kezdte kísérteni. Esténként, ha egyedül üldögélt otthon, nem egyszer tisztán hallotta Gyuri hangját, amint kiáltotta: »papa«. Szíve lázasan dobogott, sietve nyitotta ki a lépcsőház ajtaját s lenézett, hogy vajjon gyermeke nem jött-e vissza véletlenül? Hiszen visszajöhetne ő is, mint ahogy a kutyák, vagy a galambok szoktak visszatérni. Miért lenne a gyermekben kevesebb ösztön, mint az állatban.

De belátva, hogy tévedett, visszaült székébe s a kicsire gondolt. Néha órákon, napokon keresztül gondolt rá. Nem csupán erkölcsi kényszer volt ez nála, hanem még inkább testi szükséglet. Ideges, -36- érzéki vágy kínozta, hogy megcsókolja, karjaiba vegye, játsszon vele, térdére ültesse, vagy bukfencet hányasson vele. Az elmult dédelgetések emlékére szívét gyötrő fájdalom szorongatta. Érezte nyaka köré fonódó meleg kis karjait, kis száját, amint szakállára nagy csókot cuppant s finom haját, amely arcát csiklandozta. Üde, illatos bőre, huncutkodó hízelgései után olyan őrült epekedést érzett, mint imádott asszony után, aki megszökött.

Az uccán szemét ellepte a könny, ha arra gondolt, hogy most az ő nagy Gyuri fia mellette tipeghetne, mint egykor, amikor sétálni vitte. Haza kellett mennie s fejét karjába hajtva egész éjszaka zokogott.

Napközben is százszor és százszor fölvetette a kérdést: »Apja-e vagy nem Györgynek?« De a végenélküli, gyötrő okoskodások különösen éjszaka kezdődtek. Alighogy lefeküdt, agyában föltámadtak minden este ugyanazok az érvek s a két lehetőség körül megindult a kétségbeesett, belső szócsata.

Felesége távozása után szentül hitte, hogy a gyermek Limousiné. De a bizonyságot lassanként újra habozás váltotta föl. Henriette szavainak nem lehetett hitelt adni. Kötődött vele, a kétség örvényébe akarta taszítani. Ha a mellette és ellene szóló bizonyítékokat higgadtan átgondolta, akkor igen sok reménye lehetett arra, hogy felesége rosszhiszeműen hazudott.

Egyesegyedül Limousin mondhatná meg a teljes igazságot. De hogyan lehetne kikérdezni s rábírni, hogy vallomást tegyen?

Néha az éjszaka kellős közepén felöltözködött s eltökélte, hogy rögtön fölkeresi Limousint s ha kell, kéréssel, könyörgéssel, egész vagyonának felajánlásával -37- is, de mindenképpen véget vet rettenetes gyötrelmeinek. De aztán eszébe jutott, hogy Limousin szintén hazudni fog. Biztosan hazudni fog, csakhogy megakadályozza az igazi apát gyermekének visszaszerzésében. És megint csak lefeküdt, hogy észbontó töprengéseit tovább folytassa.

Mit csináljon hát? Semmit!

Kár volt az eseményeket ily durván siettetni. Várni kellett volna türelmesen két-három hónapig, várni és ügyesen színlelni, hogy mindenről saját szemével szerezzen közvetlen bizonyságot. Ha azt hiszik, hogy ő nem gyanakszik, maguktól árultak volna el mindent. Elég lett volna csak egyetlen egyszer látni a másikat, hogy csókolja meg a gyermeket s abból mindent megértett volna.

Ó, a barát nem úgy öleli meg a gyereket, mint az apa! Milyen jól megtehette volna ezt az ajtó mögül! Miért is nem gondolt erre akkor? Ha Limousin egyedül maradva Györggyel, nem ragadta volna meg rögtön, nem zárta volna karjai közé, nem csókolta volna meg szenvedélyesen, ha hagyta volna, hogy játsszék s maga közömbösen ült volna mellette, akkor nem lett volna semmi kétség: nem az apja, nem hiszi, nem érzi magát a gyermek apjának!

Milyen jó lett volna akkor! Elkergeti anyját s maradt volna gyerekkel. Egyedül az édes kisgyerekkel. Ó, milyen boldogság lett volna!

Verejtékezve, fáradttá gyűrve forgolódott ágyában és igyekezett visszaemlékezni arra, hogyan bánt Limousin a gyerekkel? De semmi, semmi sem jutott eszébe. Egy kézmozdulat, egy szó, egy tekintet sem, egy gyanús csók sem! -38- Meg aztán az anya is alig törődött a fiúval! Ha a szeretőjétől lett volna, bizosan jobban szerette volna!

Igen, csak bosszúból, csak kegyetlenségből választották el gyermekétől. Csak azért, hogy a rajtakapásért megbüntessék.

Elhatározta, hogy kora reggel, amint kinyitják a hivatalokat, elmegy a kerületi kapitányságra és fiát visszaköveteli.

Alig állapodott azonban meg ebben s már a másik lehetőség, mint tiszta bizonyosság, meredt elébe. Ha Limousin Henriettenek első naptól fogva a szeretője, a választott, szenvedéllyel szeretett férfia volt, akkor bizonyosan neki adta oda magát azzal a hévvel, azzal a teljes magafeledkezéssel, amely a nőket anyává teszi. Mindent Limousinnak adott; neki csak hideg csók, vonakodó ölelés, ellenséges asszonyi test maradt, amely szerelmétől soha meg nem termékenyülhetett!

Menjen már most, követelje ki, hozza magával, tartsa magánál és dédelgesse – másnak a gyerekét? Nem tudna ránézni, nem tudná megcsókolni, nem hallhatná hangját, amikor »apu« – nak szólítja anélkül, hogy a szörnyű gondolat minduntalan szívébe ne nyilaljon: »Nem is a te gyermeked!« Önmaga ítélné el magát örökös szenvedésre, amelyben minden pillanat kínzó hóhéra lehetne! Nem, akkor már jobb lesz egyedül élnie, egyedül megöregednie és egyedül meghalnia!

És a rettenetes kétségek és szenvedések, amelyeket semmiféle ír sem gyógyítani, sem enyhíteni nem tudott, minden nap, minden éjszaka újra kezdődtek. Különösen az esthomálytól, szürkületek sivár szomorúságától félt. A leszálló -39- árnyékokból szívére az elhagyatottságnak, a kétségbeesésnek valóságos záporesője hullt, amelyben az tehetetlen vergődéssel merült el. Félt gondolataitól, mint leselkedő gonosztevőktől s üldözött vadként futott előlük. És rettegett üres, sötét szobáitól is, az elhagyatott, kis uccáktól, ahol csak itt-ott pislákol egy gázláng s ahol minden magányos járókelő gyanús csavargónak tűnik fel, aki gyorsítja vagy lassítja lépteit aszerint, amint hátunk mögött, vagy velünk szembejön.

Parent ösztönszerű menekvéssel kereste a kivilágított, forgalmas uccákat. A fény és a tömeg vonzotta, lefoglalta, bódította. Mikor aztán az uccai zsivaj kifárasztotta s a járókelők is ritkultak és kezdtek kiürülni a nagy körutak, akkor a magánytól és a csendtől való félelem nagy, fénnyel elöntött, ivókkal zsúfolt sörcsarnokok felé kergette. Ment, mint lepke a fénybe, leült egy kis kerek asztalhoz és korsó sört rendelt. Lassan ivott s közben minden távozóra nyugtalan pillantást vetett. Szerette volna karjuknál fogva visszatartani, maradásra bírni őket, annyira félt a perctől, amikor a dühös pincér elébe áll s rákiált: »Zárunk, kérem! Meddig tetszik még itt ülni?«

Mert minden este utolsónak maradt. Végignézte, mint rakják egymásra az asztalokat, mint oltják ki egymásután a gázlángokat, míg végre csak kettő égett: az övé és a kasszáé. Kétségbeesve figyelte a kasszirosnőt, mily gyorsan számolja a pénzt s mikor már a fiókba zárta, akkor is a takarítónak kellett valósággal kituszkolni barátságtalan megjegyzések kíséretében:

– Alig lehet a székéről lekaparni! Itt nincs éjjeli menhely! -40-

Amint az elnéptelenedett, sötét uccára lépett, tüstént Györgyre kellett gondolnia. A visszanyomott gondolat mohón támadott megkínzott agyvelejére s újra kezdődött a gyötrelmes játék: apja-e vagy nem gyermekének?

Így szokta meg a kocsmázást; a vendégek iszogatva zsibongtak körülötte s mindegyikük barátságos, szórakoztató volt: a pipa vastag füstje tompította nyugtalanságát és a sör nehéz mámora elméjét kábította, szívét békéltette.

Lassanként itt töltötte egész napját. Ahogy fölkelt, ide jött, hogy törzsvendégtársain felejtse tekintetét és kínzó gondolatait. Aztán csupa lustaságból itt is étkezett. Délfelé a söröskorsóval kocogott a márványasztalon: a pincér fürgén hozott tányért, poharat, asztalkendőt és a napi ebédet. Étkezés után lassan kiitta kávéját és szemét már előre kéjjel legeltette a konyakos palackon, amelynek felejtető nedűje agyát legalább is egy órára elzsibbasztja. Először csak ajkával érintette az italt s nyelve hegye a csillogó fölületről csupán az ízt, az arómát szívta föl. Aztán hátravetette fejét s a poharat cseppenként ürítette szájába. A maró folyadékot lassan végigfolyatta szájpadlásán, nyeldeklőjén, az arc sikamlós, nyers visszáján, s a perzselő érintésre előbuggyanó áttetsző nyállal összekeverte. Az így felhígult keveréket egyszerre nyelte le és élvezettel figyelte, mint csurog le torkán át egészen a gyomra mélyére.

Minden étkezés után magába szürcsölgetett így három-négy pohárkát, ami egy kissé elbódította. A fejét a mellére hajtotta, szemét lecsukta és álomba szenderült. Egy óra mulva fölébredt és első mozdulatával a pohár sör után nyúlt, amelyet a figyelmes pincér még szunyókálása alatt -41- készített elébe. Kiitta, fölnyujtózkodott a piros bársonydíványról, nadrágját a cipőjéig rázta, mellényét kikukkanó inge fölé rántotta, kabátja gallérját leporolta, gömbölyű manzsettáit előhuzogatta és újra helyet foglalva, a már végigolvasott lapokba mélyedt.

Az első sortól az utolsóig elolvasott mindent újra, az apróhirdetések rovatait, a tőzsdehireket és színházi műsorokat sem felejtve ki.

Négytől hatig a körutakon sétált, hogy, amint mondta, levegőt szippantson. Azután visszajött, a fentartott asztalnál helyet foglalt és abszintot kért.

A törzsvendégek közül már több ismerőse volt, akikkel megbeszélte a napi híreket, a különböző eseményeket és politikai fordulatokat. Az idő eltelt vacsoráig. Estéje épúgy folyt le, mint a délután, egészen a záróráig. Ekkor következett el a szörnyű pillanat: ki kellett mennie a sötétbe, haza kellett mennie a kietlen szobába, ahol rettenetes emlékek, kínzó gondolatok és félelmek várták. Régi barátai, rokonai közül senkit sem látott. Senkivel sem akart találkozni, aki mult életére emlékeztette volna.

Végre is ki akarván szakítani magát házi poklából, szép, nagy szobát bérelt egy forgalmas helyen lévő szállodában. E kirakatos otthonban többé már nem volt egyedül. Az emberek élete körülötte zsibongott. Az ablakredőnyök mögül fölhangzott a járókelők beszéde. És ha a magányos tűzhely és elhagyatott ágya körül a régi gyötrelmek újra föléledtek, kiment a széles, kivilágított folyosóra, ahol föl és alá járt, mint ügyeletes pincér. Az ajtók végtelen sora előtt bánatosan nézett a párosával kitett cipőkre, a csinos, apró női topánkákra, amelyek szerelmesen hajoltak -42- a nagy férfilábbeliekre. Az volt az érzése, hogy a zárt ajtók mögött csupa boldog pár alszik. Szinte látta őket fekhelyük melegében gyöngéden egymáshoz símulni.

Öt év mult el így. Öt hideg, szerelemtelen esztendő, amelyet néha pár órás megfizetett ölelések szakítottak meg.

Egy nap aztán, amint a Madeleine és a Drouot ucca között szokott sétáját végezte, egy nőt pillantott meg, akinek a járása figyelmét különösképpen lekötötte. Magastermetű úr és kis fiú voltak társaságában. Tünődve kérdezte: »Hol láttam én ezeket az embereket?« Az asszonynak egy kézmozdulatát hirtelen fölismerte: a felesége volt. A felesége, vele Limousin; s a kis gyerek: az ő fia, az ő kicsi Gyurikája.

A szíve veszettül kalapált. Mégsem állt meg. Látni akarta őket. Ezért nyomukba lépdelt. Jómódú polgárembereknek látszottak. Henriette Pál karjára támaszkodott, kedvesen csevegett vele és néha szerelmesen ránézett. Ilyenkor Parent megpillantotta kedves arcvonalát, bájosan mosolygó ajkát és melegpillantású szemét. De különösen gyermeke szívta föl minden figyelmét. Milyen nagy és erős lett már! Arcát nem láthatta, csupán hosszú szőke haját, amely csigákban hullt kihajtott, fehér gallérjára. Gyuri lenne vajjon ez a meztelen térdű, magas gyerek, aki oly nagy komolysággal megy anyja oldalán, mint valami kis emberke?

Megálltak egy kirakat előtt s Parent most jól szemügyre vehette őket. Limousin megőszült, arca megöregedett és megsoványodott; felesége ellenben jobb színben volt, mint valaha: talán kissé meg is hízott; a legjobban Gyuri változott meg -43- mindhármójuk közül. Parent alig tudott ráismerni.

Újra megindultak. Parent egy darabig követte őket, majd nagy lépésekkel elébük vágott, hogy újra visszafordulhasson és szemtől-szembe láthassa őket. Amint a gyermek mellett elment, őrült vágy fogta el, hogy karjaiba kapja és elszaladjon vele. Nem tudta megállni, hogy legalább hozzá ne érjen, csupa véletlenségből. A gyerek felé fordította fejét és elégedetlenül mérte végig az ügyetlen járó-kelőt. Parentnak a szívébe hatolt a tekintet s megrettenve futásnak eredt, mint a tolvaj, hogy felesége és szeretője tetten ne érjék. Megállás nélkül rohant rendes kocsmájába és lihegve rogyott székére.

Ez este három abszintot ivott.

A véletlen találkozás sebe négy hónapig sajgott szívén. Minden éjszaka maga előtt látta őket. Boldogan és nyugodtan mentek, az apa, az anya és a gyermek. Végigsétálnak a boulevardon, aztán hazamennek az édes otthonba vacsorázni. Ez az új látomás elfeledtette a régi képeket. Ez más volt. Más kísértés, más gyötrelem. A kis György, régi kis Gyurikája, akit valaha oly nagyon szeretett, akit annyiszor csókolt, eltűnt egy messzi mult távlatán s helyét elfoglalta az új gyermekkép. Rövidharisnyás, komoly kis fiú, aki mintha bátyja lenne a másiknak és aki őt nem ismeri!… Rettenetesen szenvedett ettől a gondolattól. Kis gyermeke egykori szeretete örökre meghalt. Közöttük most már semmi kapocs sem volt. Ez a gyermek karját biztosan nem tárná elé, ha meglátná… Ó, nem, hiszen oly hidegen és gonoszul nézett rá!

Azután, lassan-lassan, lelkének háborgása újra elült; a kínzó gondolatok éle tompult; a kísértő -44- kép mind homályosabbá vált s mind ritkábban jelentkezett. Visszabódult megint rendes életébe, abba az életbe, amelyet majd mindenki él s amelyet élnek főleg a nagyvárosi tétlenek, akik sört isznak kerek kis márványasztalok mellett és kávéházi díványok foszlott bársonyán nadrágjukat koptatják.

Dohányfüstben öregedett meg, haja gázlángok fénye alatt hullt ki és élete nagy eseményeinek a hetenkénti fürdést, a félhónaponkénti hajvágást, egy-egy új ruha vagy kalap vásárlását tekintette. Ha a sörcsarnokban új föveggel jelent meg, mielőtt leült volna, a tükörben hosszasan nézte magát. Kalapját többször fölvette és letette, kitanulmányozta minden állásban s végül is régi barátnőjéhez, a pénztár kisasszonyához fordult, aki őt nagy érdeklődéssel nézte és tőle kért véleményt: »Milyennek találja, kisasszony, új kalapomat?«

Évenként kétszer-háromszor színházba is ment. Nyaranta estéit néha a Champs-Elysées egy-egy zenéskávéházában töltötte. Dallamokat hozott innen, amelyek emlékezete mélyéről heteken át föl-fölcsendültek s amelyeket a söröskancsó előtt ülve s lábával az ütemet verve kedvteléssel dudorászott.

A hosszú, szürke évek egymásután teltek és múlásukat alig vette észre, mert semmi tartalmuk sem volt. Mozdulatlan megadással, ellenállás nélkül robogott a halál felé, kezében a söröskorsóval, rákönyökölve magányos vendéglői asztalára. Rajta az idő pusztítását, amely futva fut és a szegény emberkéket magával sodorja, egyesegyedül a nagy tükör verte vissza, amelynek mindinkább kopaszodó fejét támasztani szokta.

A szörnyű drámára, amely életét földúlta, alig gondolt már, mert a borzalmas este óta húsz év -45- pergett le. De az élet, amelyet folytatott, elpuhította, kimerítette és elnyűtte; a sörcsarnok tulajdonosa – hatodik már, mióta ide járt – fejét rázva mondta a kassziroslánynak:

– Hallja csak, ezzel a szegény Parent-nal sehogy sincs rendben a dolog. Még se jó az, ha valaki mindig csak a nagyváros falai közt él. Beszéljen a fejével, magára talán hallgat. Bírja rá, hogy ránduljon ki néha a zöldbe. Nemsokára itt a nyár. Egy kis levegőváltoztatás helyrehozná az egészségét.

E naptól fogva a kasszíroslány, aki jóakaró szánalommal viseltetett a kitartó és hű vendéggel szemben, nem hagyott békét Parentnak:

– Ugyan, ugyan, Parent úr, határozza már el magát egy kis kiruccanásra. Olyan szép a vidék, ha jó idő van! Ha tehetném, mindig csak vidéken élnék!

És a kisasszony hosszasan beszélt neki álmairól, a boltokba zárt robotoló lányok egyszerű, bűvös álmairól, akik egész éven át csak a kirakaton túli mesterséges, uccai életet szemlélhetvén, vágyakozó merengéssel gondolnak a nyugodt és szelíd vidéki életre. Ott tündökő napfény aranyozza be a mezőket, a hűvös erdőket, az üde patakpartokat, a fűben heverésző jószágot s a mező minden virágát: a kék, a piros, a sárga, a lila és a fehér virágokat, amelyek oly törékenyek, puhahúsúak és illatosak s oly pompásan mutatnak, ha csokorba szedi őket az ember.

Maga a lány is kedvet kapott, hogy el nem ért és örökké elérhetetlen vágyáról beszéljen a szomorú, öregedő vendégnek, aki kedvteléssel hallgatta. A vendég ezentúl már a kassza közelébe ült és itt csevegett Zoë kisasszonnyal a vidéki élet gyönyöreiről. Így aztán lassanként homályos -46- vágy támadt benne, hogy megnézze, vajjon valóban oly elragadó-e az élet Párizs falain túl.

Egy reggel a következő kérdéssel fordult a kisasszonyhoz:

– Mondja csak, hol lehet Párizs környékén jól ebédelni?

– Menjen ki Saint-Germainbe. Ott olyan szép!

Régen, jegyes korában, megfordult ott Parent úr. Elhatározta, hogy oda megy.

Egy vasárnapot választott ki, minden különösebb ok nélkül, csupán azért, mert kirándulni vasárnap szokás, még ha egész nap semmit sem csinál is az ember.

A következő vasárnap reggelén tehát kiutazott Saint-Germainbe. Ragyogó és meleg júliuseleji nap volt. A vasúti kocsi ablakán kibámulva, közömbösen nézte, miként iramodnak szembe vele a fák, távíróoszlopok s a párizskörnyéki furcsa kis házak. Szomorú volt s nagyon únta magát. Sajnálta, hogy szokásaival szakítva, engedett az ujdonság ingerének. A mindig változó s mégis mindig ugyanazon tájék fárasztotta. Szomjas volt; szeretett volna minden állomáson leszállni s az épületen túl megpillantott kocsmába beülni s egy-két pohár sör elfogyasztása után az első vonattal visszautazni Párizsba. Az utat rettenetesen hosszúnak találta. Elült volna napokig nyugodtan, ha maga előtt ugyanazokat a dolgokat látja, de ülni s mégis folyton helyet változtatni, nem mozdulni s maga körül az egész világot bomlott száguldásban látni, szerfölött fárasztónak és idegesítőnek találta.

A Szajnát mégis bizonyos érdeklődéssel nézte, valahányszor átrobogtak rajta. A chatoui híd alatt meztelenkarú evezősök ütemes csapására hosszú, könnyű csónakok hasították a hullámokat. -47-

– Ezek a fickók bizonyára nem unatkoznak, – gondolta magában Parent.

A pecqi híd két oldalán föltűnő kies partvidék szíve mélyén homályos, bátortalan vágyat ébresztett folyóparti barangolások után. De a hivogató kép eltűnt, a vonat sötét alagútba fúrta magát, amely után mingyárt a saint-germaini állomás következett.

Parent leszállt s fáradtságtól kimerülve, hátratett kezekkel ballagott a fákkal, virágokkal díszített terasz felé. A vaskorláthoz érve megállt, hogy végignézzen a látóhatáron. Hatalmas síkság tárult ki szeme előtt, végtelen, mint a tenger, mindenütt zöld és telehintve városoknak beillő falvakkal. A széles térséget fehér utak szelték át, összefolyó erdőszigetek élénkítették; Vésinet tavai csillogtak, mint öntött ezüst és Sannois és Argenteuil messzi dombjai könnyű, kékes ködfátyol alatt ellégiesítve rajzolódtak ki. A nap bőséges, meleg fényben fürösztötte az egész óriási tájat, amelyet még kissé elfátyoloztak a reggeli párák, a hirtelen fölmelegített földnek kigőzölgése és nedves lehellete a Szajnának, amely mint végtelen kígyó, mezőket szelt át, falvakat került meg, s engedelmesen húzódott végig dombok lábánál.

Langyos, fák nedvétől és virágtól illatos szellő cirógatta a bőrt, ömlött be a kebelbe és a vért megpezsdítette, az elmét felvidította s a szívet megfiatalította.

Parent mohón szívta be a levegőt és a nagy fénnyel elöntött távlatba belevakulva, megelégedéssel morogta:

– Ejnye no, hiszen egészen jó itt!

Néhány lépést tett előre; majd újra megállt. Egészen új és ismeretlen dolgokat fedezett fel; nem szemmel látható dolgokat, hanem olyanokat, -48- amelyet csupán a lélek tud előre megsejteni: a boldogságnak lehető, megcsillogó igézetét, egy egészen új, soha nem is gyanított életet, amely most szinte megnyilatkozásként tárult föl előtte, amint e végtelen táj látóhatárával szemben állt.

A földet elöntő fénytenger láttára nyilván érezte eddigi életének kicsinyes, sivár szomorúságát. Látta kávéházban eltöltött komor, egyhangú, gyötrelmes húsz esztendejét. Utazhatott volna, mint mások, mehetett volna messze tájakra, idegen népek közé, tengerentúli, csodálatos világokba; érdeklődhetett volna tudományok, művészetek iránt és szerethette volna ezt az ezerarcú, csodálatos életet, amely lehet vidám, lehet megindító, de mindig változik, mindig kiismerhetetlen és roppant érdekes!

Most már késő. Az élete még néhány pohár sör, amelyet ki kell innia; azonkívül semmi: sem család, sem barátok, sem remény, sem érdeklődés akármi iránt is. Végtelen szomorúság fogta el: szeretett volna elszaladni innen, visszamenni, elbújni Párizsban: a kocsmai élet butító egyhangúságába. Mindazt a gondolatot, álmot és vágyat, ami a fáradt szívek mélyén aludni szokott, fölébresztette, megmozgatta a mezőkön csillogó napsugár.

Érezte, hogyha tovább marad itt ezen a helyen, őrültségbe szédül és ezért gyorsan a Henri IV vendéglőbe ment, hogy ebédeljen, fejét borral, pálinkával elkábítsa és legalább beszélgessen valakivel.

Egyik lugas asztalánál ült le, ahonnan az egész vidéket be lehetett látni; összeállította étrendjét s kérte, hogy azonnal szolgálják ki.

Más kirándulók is érkeztek és szomszédságában -49- telepedtek le. Mihelyt nem volt egyedül, mingyárt jobban érezte magát.

Nem messze tőle egyik virágos fülkében hárman ebédeltek. Többször rájuk esett már tekintete anélkül, hogy megállapodott volna rajtuk.

Egyszerre csak egy asszonyi hang ütötte meg fülét, amely megrázta gerince velőjéig.

– György, vágd fel a csirkét, – mondta a hang.

És egy másik felelt:

– Igen, mama.

Parent rájuk emelte szemét. Most már tisztán megértette, kitalálta, kik lehetnek ezek az emberek. Bizonyára sohasem ismerte volna fel őket! Felesége egészen ősz volt, s nagyon elhízott; komoly, tiszteletreméltó idős hölgynek látszott. Előrenyujtott fejjel evett, hogy ruhájára folt ne essék, bár az asztalkendőt magára tűzte. György férfivá serdült. Arcát egyenlőtlenül nőtt, színtelen szakáll fedte, amilyen a fiatalemberek állán pelyhedzik. Cilinder, fehér divatmellény volt rajta és csupa előkelőségből monoklit is hordott. Parent elképedve nézte őket. Fia lenne ez a fiatalember? Nem, az ő Gyurikája s e között a fiatalember közt semmi rokonvonás nem lehet.

Limousin háttal ült és evett; válla kissé meggörbült.

Ez a három teremtés boldognak és megelégedettnek látszik. Ismert, előkelő kirándulóhelyekre jönnek ebédelni. Megelégedett, kellemes életet élnek meleg családi fészkükben, amelyet az életet édesítő semmiségekkel, a vonzalomnak százféle megnyilatkozásával, a kiterebélyesedett szerelemnek gyöngéd szavaival díszítettek fel és tettek a maguk külön világává. Így élnek a tőle lopott -50- pénzen már régesrégen, őt kifosztva, megcsalva és elveszejtve! Igen, ők voltak azok, akik őt, a hiszékeny, ártatlan, jámbor embert, a magányosság minden gyötrelmére, uccák és kocsmák hontalan életére, mindenféle testi és lelki nyomorúságra kárhoztatták! Haszontalan, züllött csavargót csináltak belőle, eltévedt, szerencsétlen öreg fiút, akinek semmi remélni-, várnivalója nincs már ez örömtelen világban. Az ő számára a világ üres volt, mert senkit sem szeretett már! Mehet, ahová akar, bejárhatja Párizs minden uccáját, benyithat minden házába s nem talál egyetlen ajtó mögött sem rámosolygó, édes asszonyarcot, lelkendező gyermeket, aki jöttét lesi. Ez fájt különösen neki, az ajtó hiánya, amelynek kilincsére fölragyogó arccal tehetné kezét, tudván, hogy mögötte várják…

És ez ennek a három nyomorultnak a bűne. Az aljas asszonyé, a gonosz baráté és ezé a szőke ifjoncé, aki hetyke arccal ül itt.

Rá most épúgy haragudott, mint a másik kettőre. Nem Limousin fia volt-e? Magának tartotta volna, szerette volna oly hosszú ideig, ha nem az övé? Ó, az ember mások gyermekeit nem neveli föl! Limousin rég otthagyta volna az anyját is, fiát is, ha nem tudta volna biztosan, hogy a gyermek az övé!

Itt ült hát egészen közel hozzá a három gonosztevő, aki életét megmérgezte.

Parent nem tudta róluk szemét levenni s amily mértékben emlékébe tolultak a keserűségek, szenvedések, melyekért őket vádolta, oly mértékben nőtt haragja, elkeseredése ellenük. Különösen békés, megelégedett arckifejezésük bántotta. Szerette volna megölni őket, fejükhöz vágni a szódásüveget, behasítani Limousinnak bárgyu fejét, -51- amely minden pillanatban a tányér fölé hajolt s megint fölegyenesedett.

És így fognak ezek továbbra is élni: gond, nyugtalanság nélkül! Nem, nem! Ez igazán sok lenne! Megbosszulja magát! Megbosszulja magát most rögtön, amíg a keze közt vannak. De hogyan? Kéjjel válogatott a kivitel regényes módozataiban, de ezek egyikét sem lehetett itt alkalmazni. Egyik poharat a másik után hajtotta föl, hogy dühét tüzelje, hogy bátorságát megnövessze és el ne szalassza a kedvező alkalmat, amelyhez hasonlót sohasem talál.

Hirtelen egy ötlete, iszonyú ötlete támadt. Az ivást is abbahagyta, hogy annál nyugodtabban végiggondolja. Ajka mosolyra rándult, amíg magában mormogta: »Kezemben vannak. Kezemben vannak. Mingyárt meglátjuk. Mingyárt meglátjuk.«

– Parancsol még valamit? – kérdezte a pincér.

– Semmit; csupán kávét és konyakot; a legfinomabbat.

Amíg a konyakos poharakat egymásután szürcsölgette, folytonosan őket nézte. Itt nem csinálhatott velük semmit, sokan voltak körülöttük; majd ha sétálni mennek, akkor követi őket. Mert bizonyára, vagy az erdőbe, vagy valamelyik teraszra mennek sétálni. Amikor majd mindenkitől távol lesznek, hozzájuk szegődik és megbosszulja magát. Igen, megbosszulja magát! Huszonhárom év szenvedésével váltotta meg ezt a pillanatot! Ah, ők nem is sejtik, mi vár rájuk!

Éppen most fejezték be ebédjüket és békésen társalognak. Parent nem hallotta, amit mondtak, de látta nyugodt kézmozdulataikat. Különösen -52- volt felesége arckifejezése bőszítette fel. Gőgös modort vett föl; elvekkel páncélozott, erénnyel övedzett, elhízott, szenteskedő teremtésnek látszott, aki még lényegesnek merte tartani, hogy megközelíthetetlen.

Nemsokára fizettek és fölálltak. Ekkor látta szemtől-szembe Limousint. Nyugalomba vonult diplomatának hihette volna az ember, annyi méltósággal hordta sárga arcát az ősz pofaszakállak között, amelyeknek hegye redingoteja gallérját súrolta.

Kifelé mentek. Gyuri szivarozott és cilinderét nyeglén félrecsapva viselte. Parent tüstént követte őket.

Először a teraszon keringtek s jóllakott emberek módjára meg-megálltak a kilátásban gyönyörködni, azután az erdőbe mentek.

Parent örömében a kezét dörzsölte és távolról, bujkálva ment nyomukban, hogy figyelmüket túlságosan korán ne vonja magára.

Kis, kényelmes léptekkel mentek, mintha langyos fenyőillat- és légfürdőt vettek volna. Henriette férje karjára támaszkodott és magát kihúzva ment jobbján, mint ahogy magában bízó, büszke feleséghez illik. Gyuri sétapálcájával a faágakat csapdosta és az árkokat könnyedén ugorta át, mint türelmetlen csikó, amely vágtatni szeretne.

Parent lassanként közeledett feléjük, lihegve az izgalomtól és fáradtságtól, mert a gyaloglástól már egészen elszokott. Nemsokára utolérte őket. De megmagyarázhatatlan, zavaros félelem fogta el és eléjük került, hogy visszafordulva, szembetalálkozzék velük.

Hevesen dobogó szívvel ment előre, maga mögött érezvén őket és többször mondta magában: -53- »Rajta, itt a pillanat; bátorság, bátorság! Itt a döntő pillanat!«

Hirtelen visszafordult. Nagy fa tövében telepedtek le mind a hárman és kedélyesen társalogtak.

Parent összeszedte minden erejét és gyors léptekkel ment feléjük. Mikor hozzájuk ért, megállt az úton és szembefordulva velük, töredező, felindultságtól remegő hangon dadogta:

– Itt vagyok. Én vagyok az! Úgy-e nem vártatok?

Mind a hárman vizsgálgatva mérték végig, mert bolondnak tartották.

– Talán meg sem ismertek? – folytatta. – Nézzetek csak jól meg! Parent vagyok, Parent Henrik vagyok. Úgyebár nem vártatok rám? Azt hittétek, hogy minden rendben van, hogy többé soha, de sohasem láttok engem. Tévedés, tévedés! Ím itt vagyok! És most leszámolunk.

Henriette rémült sikoltással rejté keze mögé arcát és kétségbeesetten nyögte: »Ó, Istenem!«

György az ismeretlen láttára, aki anyját fenyegetni látszott, fölugrott s ütésre készen állt elébe.

Limousin megsemmisülve meredt a kísértetre, amely pár pillanatig kipihegve magát, így folytatta:

– Eljött a számadás órája! Végezzünk egymással! Megcsaltatok, fegyencéletre kárhoztattatok és azt hittétek, hogy sohasem kerültök a kezembe?

György vállon ragadta és félrelökte a fenyegetőző embert.

– Mit akar? Megbolondult? Takarodjék, különben ellátom a baját. -54-

– Mit akarok? Meg akarom neked mondani, hogy kik ezek az emberek.

György mind nagyobb indulattal rázta és már meg akarta ütni, mikor a másik rekedten kiabálta:

– Ne bánts! Apád vagyok!… Nézd csak, nézd, vajjon még mindig nem ismernek rám ezek a nyomorultak?

Az elképedt fiatalember kieresztette kezéből és anyjára nézett.

Parent, kiszabadulva, az asszonyhoz közeledett:

– Hát mondd meg neki te, hogy ki vagyok! Mondd meg, hogy Parent Henriknek hívnak s az ő apja vagyok, minthogy őt Parent Györgynek hívják. Mondd meg, hogy te a feleségem vagy s hogy mind a hárman a pénzemből, abból a tízezer frankból éltek, amit én tartásdíjul fizetek, amióta téged kirúgtalak. Mondd meg azt is, miért rúgtalak ki? Kirúgtalak, mert rajtacsíptelek ezzel a hitvány, aljas csirkefogóval, aki a szeretőd! Mondd meg neki, hogy tisztességes, becsületes ember vagyok s te csak a pénzemért jöttél hozzám és már az első naptól fogva megcsaltál. Mondd meg, kik vagytok és ki vagyok én…

Az utolsó szavakat már hebegve, fulladozva mondta a düh miatt, amely mindinkább úrrá lett rajta.

Az asszony kétségbeesve visította:

– Pál, Pál, hallgattasd el! Ne engedd, hogy fiam előtt így beszéljen!

Limousin is fölkelt György után s halkan mormogta:

– Hallgass! Hallgass! Gondold meg, hogy mit teszel. -55-

Parent magából kikelve válaszolt:

– Nagyon jól tudom, hogy mit csinálok. És ez még nem minden. Van valami, amit tudni akarok, ami már húsz év óta gyötör.

És Györgyhöz fordult, aki kábultan fához támaszkodott:

– Hallgass meg! Most hozzád beszélek: Mikor elment tőlem ez az asszony, nem tartotta elegendőnek, hogy megcsal; még a kétségbe is akart taszítani. Te voltál mindenem, egyetlen vigaszom a világon. Ő magával hurcolt téged és esküdözött, hogy nem én vagyok apád, hanem ez itt ni. Hazudott? Nem tudom. Húsz esztendeje töprengek rajta.

Odament az asszonyhoz végzetszerű, rettenetes lépéssel és kezét, amely mögé bújt, arcáról lerántotta:

– Aljas teremtés, felhívlak Isten és felnőtt gyermeked színe előtt, mondd meg, melyikünk az apa: ő-e vagy én; szeretőd-e vagy férjed? Csak ki vele! Mondd meg! Mondd meg!

Limousin ráugrott. Parent visszalökte és rikácsoló hangon üvöltötte:

– De bátor vagy ma! Sokkal bátrabb vagy, mint akkor, amikor a lépcsőházba menekültél, hogy le ne üsselek. Nos, ha a szeretőd nem felel, felelj te! Te éppen úgy tudhatod, mint ő. Mondd, te vagy az apja ennek a fiúnak?… Csak rajta! Felelj! Felelj!

Visszament a feleségéhez:

– Ha nekem nem akarod megmondani, mondd meg legalább a fiadnak. Férfi már. Joga van tudni, hogy ki az apja. Én nem mondhatom meg, mert nem tudom és nem tudtam soha, de soha! Én nem tudom megmondani neked, gyermekem.

Őrjöngött, hangja visítássá élesült. Karjával -56- értelmetlenül hadonászott a levegőben, mint nyavalyatörős.

– No… no… Felelj hát… Nem tudja… Fogadok, hogy nem tudja… Ha, ha!… Nem tudja, mert mind a kettővel szeretkezett… Nem tudja senki… Senki sem tudja a világon… Lehet az ilyesmit tudni? Te sem tudod meg, gyermekem; soha, de sohasem tudod meg, épúgy, mint én… Kíséreld meg… Na… kérdezd… Meglátod, nem tudja… Én sem… ez sem itt ni… te sem… senki… senki… Tehát választhatsz… Igen… Válassz!… Én vagyok az?… Jó estét!… Vége… Ha netán mégis megmondaná neked, fiacskám, jöjj el a Continent-szállóba és közöld velem… Úgy-e eljössz?… Égek a kíváncsiságtól… Jó éjt, urak, jó éjt, hölgyem… Jó mulatást!…

Azután elment, heves kézmozdulatokat írva le s tovább beszélve magában, a nagy fák alatt, a kristálytiszta, nedvek illatától terhes levegőben. Vissza sem fordult, hogy lássa őket. Csak ment, mintha dühe és szenvedélye vakon taszítaná előre, ment és közben elméjét folyton rögeszméjével kínozta.

Egyszerre csak a pályaudvar előtt volt. Vonat indult. Fölszállt. Utazás közben haragja lassan lecsillapodott és eszméletét visszanyerte. Mikor Párizsban kiszállt, maga csodálkozott legjobban vakmerőségén.

Olyan fáradtnak érezte magát, mintha csontjait összetörték volna. Mégis pohár sörre benézett megszokott kocsmájába.

Zoë kisasszony csodálkozva fogadta:

– Már visszajött? Nagyon fáradt?

– Igen… igen… nagyon fáradt vagyok, – felelte szórakozottan. – Tudja… a szabad levegőtől -57- elszoktam. Már nem is nekem való. Többet nem megyek vidékre. Jobban tettem volna, ha itt maradok. Ezentúl nem mozdulok innét.

A kisasszony szerette volna, ha elmondja, miként folyt le a kirándulás, de nem tudott belőle semmit sem kiszedni.

Ez este, életében először, holtrészegre itta magát, úgyhogy haza kellett vezetni.

-58-

A haveri »gyorsparaszt« indulni készült Kriktóból. Az utasok Malandain és fia Zöld kulacshoz címzett vendéglőjének udvarán várakoztak nevük szólítására.

A gyorsparaszt sárga, viharverte láda volt, amelynek kerekei is egykor sárgák voltak, de most már a rájuk rakódott sártól szürkévé voltak átmázolva.

Az első kerekek egészen kicsinyek voltak, a hátsók magasak és bizonytalanul roskadozók a föléjük illesztett csomagszállító ládától, amely duzzadozott, mint állapotos tehénnek a hasa.

Három fehér gebe volt az alkotmány elé fogva libasorban. Nekik kell a megviselt bárkát, amelynek a kinézésében volt valami szörnyetegszerű, mozgásba hozni. A lovaknak aránytalanul nagy fejük volt s vékony lábszáraik kerek, idomtalan térdekbe bogozódtak. A fáradtságtól már most is álomba szenderültek.

Horlavil Cézár, a kocsis, bajuszát kezefejével törölve, megjelent a szálló kapujában. Kicsi, nagyhasú ember volt, mégis elég fürgén mozgott, mert a bakra való fel- és lemászás nem kis testi éberséget kívánt. Arcát a mezők éles levegője, az esők, viharok és az útközben kiürített pálinkáspoharak pirosra festették. Szemével állandóan pislákolt, mintha szelek és jégesők csapkodásaitól védekeznék. -59-

A mozdulatlanul álló parasztasszonyok előtt széles kerek kosarakban ijedt majorság repdesett. Horlavil egymás után kapkodta fel a kosarakat és a kocsi tetejére lendítette. Azután már nagy óvatossággal helyezte melléjük a tojásoskosarakat. Végül következtek a búzával, kukoricával tömött zsákocskák, kis zsebkendőbe, vászondarabba vagy ujságpapírba csomagolt holmik, amelyeket hármasával-négyesével hajigált föl. Mikor ezzel készen volt, kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, zsebéből előhúzta az utasok listáját és egymás után böngészte ki a neveket:

– A gorzsvilli főtisztelendő plébános úr.

A hatalmas termetű, kövér, széles, kékvörös arcszínű és barátságos tekintetű pap előlépett; fölhúzta reverendáját, mint szoknyájukat az asszonyok, hogy lábát a lépcsőre emelhesse és fölmászott a bárkába.

– A rollboszk-grineti tanító úr?

A hosszú, sovány, félénk és térdig érő redingotba öltözött ember nagy lépésekkel szelte át az udvart és csakhamar eltűnt a kocsi nyitott ajtaján.

– Billegor gazda. Két hely.

A nyurga és a sok szántástól meggörbült hátú Billegor gazda földresütött szemmel baktatott elő. A sok koplalástól lefogyott arcán, amelyen pergamenné keményedett a mosdatlan bőr, konok és érthetetlen szomorúság honolt. Felesége is olyan búskomor, bizalmatlan és sovány volt, mint ő, csakhogy egészen kicsi. Kezében óriási zöld esernyőt tartott s ura mellett óvatosan lépdelt, kis fejét minduntalan megbiccentve, mint magot kereső tyúk.

– Campo gazda. Két hely. -60-

Campo habozva állt meg, minthogy gyanakvó természetű volt. Meg is kérdezte a kocsistól:

– Má’ mint én vónék az, akit kend szólít?

A kocsis, akinek »vicces-spriccer« volt a gúnyneve, már éppen egy jó tréfával akart válaszolni, mikor Campo gazda hirtelen előre billent a hatalmas lökéstől, amelyet hátára ölestermetű, hangos kedvű felesége irányított, akinek hasa domború volt és kerek, mint a hordó s kezei szélességben malomkerekek lapátjaival versenyeztek. Campo gazda fejjel előre siklott be a kocsiajtón, mint patkány a lyukba.

– Pampus gazda.

Kövér és nehézkes paraszt lépett elő, aki fejét bánatosan nyujtotta előre, mint az ökör. Az egész sárga kaszli nyikorgott, amikor ajtaján valahogy begyömöszölte magát.

– Borigo gazda.

A vézna, hórihorgas Borigo gazda fájdalmas arckifejezéssel, nyakát oldalra fordítva lépett elő s tarka zsebkendőjét fülére nyomta, mintha rettenetesen fájna a foga.

Fekete vagy zöldes színű posztóból készült különös és őskeletű ünnepi ruhájukon mindnyájan kék blúzt hordtak, amelyet csak Havre uccáin szándékoztak levetni. Fejükön fekete selyemből készült kürtőskalap díszelgett, amely magas volt, mint a torony. Ez a normandi divatnak elengedhetetlen kelléke volt.

Horlavil becsapta az ajtót, fölmászott trónusára s ostorát megpattogtatta.

A három ló felijedt álmából s megmozdította nyakát, amire a rajta levő csengők halk és gyorsan megszűnő csilingelésbe kezdtek.

A kocsis erre teljes tüdőből üvöltötte: »Gyí te Pici, gyí te Nyalka, gyí te Álmos, a teremburádat!« -61- S a nevükön szólított lovakon két kézre fogott ostornyéllel vágott végig. A lovak húzásba feszültek, meglódították a kocsit és sántító, lassú ügetésben útnak indultak.

Mögöttük haladt zörögve és csörömpölve a sárga kocsi.

Nyikorgó rúgói, meglazult ablaküvegei kifogyhatatlanok voltak az üvegneműek és vasszerszámok válogatott zenebonájának rendezésében. A bentülők kettős vonala a zökkenések természete szerint hol előrebukott, hol hátralendült, híven követve az apadó és dagadó tengeri hullámok váltakozó mozdulatát.

Kezdetben hallgattak, mert a plébános jelenléte feszélyezte a kedélyek megnyilvánulását. A tisztelendő úr azonban csevegő és kedélyes természettel bírván, maga kezdte el a diskurzust.

– Hogy szolgál az egészsége, Pampus uram?

A paraszt-góliát, aki a paphoz testi méreteik hasonló túltengése folytán természetes rokonszenvvel vonzódott, mosolyogva válaszolt:

– Csak megvónánk, köszönöm kérdését. És a tisztelendő úr?

– Nekem semmi bajom, hál’ Istennek!

– És kend, Billegor gazd’uram? – érdeklődék tovább a plébános.

– Hát bizony, jobban is mehetne! Ne vóna a repce oly nyomorék ezidétt! Avval szereztem mindig a garast.

– Hja, nehéz időket élünk.

– Úgy a’, egye meg a fene, – szólalt meg egy vezénylő őrmester hangján Campo uram harcias felesége.

Minthogy az asszony a szomszéd faluból való volt, a plébános csak névleg ismerte.

– Ifjasszony a Blondelék lánya? -62-

– Én biz’ a, tisztelendő úr. Campo uram hites felesége.

A félénk, vézna Campo arcán elégedett mosoly terpeszkedett. Fejét üdvözlő bókolással hajtotta meg, mintha azt akarta volna mondani:

– Úgy ám! Én vettem bizony el a Blondelék lányát!

Borigo uram, aki nem szűnt meg zsebkendőjével fülét tapasztgatni, hirtelen keserves nyögésben tört ki:

– Jujj-jujj… jujj-jujj, – nyöszörögte siralmasan s közben a lábával topogott, hogy rettenetes fájdalmának kifejezést adjon.

– A foga fáj talán? – kérdezte a plébános.

A paraszt egy pillanatig abbahagyta a nyöszörgést és síró hangon válaszolt:

– Á, nem… nem a fogam, tisztelendő úr… a fülből gyün… a fülnek a legislegmélyirül…

– Mi van a fülében? Talán valami üledék?

– Ó, dehogy is ül az, tisztelendő úr!… Éppeg, hogy futkos, a fene bestiája… Egy nagy féreg, ami az éjjel mászott a fülembe a szénáról, ahun aluttam…

– Nagy féreg? Biztos benne kend?

– Olyan biztos vagyok benne, mint a paradicsomban, tisztelendő úr… Iszen ott kapirgál szüntelen a fülem pincéjében… Még megeszi a fejemet, hogy a rosszseb rágja ki!… Jujj… jujj… jujj… Most mászik a fejembe!…

És a lábával újra elkezdett keservesen topogni. Az utasok között nagy érdeklődés ébredt. Mindenki véleményt nyilvánított. Billegor szerint a kérdéses állat pók volt, a tanító szerint hernyó. Hasonló esetet látott is már Campmueretban, ahol hat évig nevelte az ifjúságot. A hernyó bemászott az illetőnek fejébe s az orrán jött ki. Természetesen -63- egyik fülére megsiketült, mert a dobhártyája átlyukadt.

– Én azt hiszem, hogy valami bogárka, – nyilatkozott a plébános.

Borigo gazda oldalra billentette fejét s az ajtó kilincsének támasztva folyton csak jajongott.

– Ó, jaj!… ó, jujj!… szentséges jó Isten!… attól félek, hogy hangya!… úgy harap, mint a veszett kutya!… nagy, fekte hangya!… Boldogságos szűz Mária, most meg galoppírozni kezd!… Jujj, jujj!… Átlikasztja a fejemet!…

– Vót a doktornál kend? – kérdé Pampus gazda.

– Dehogy is vótam!

– Há má mér nem?

A doktortól való félelem egyszerre elmulasztotta Borigo uram fájdalmait.

Kiegyenesedett, de azért a zsebkendőjét továbbra is a fülén tartotta.

– Mér nem? Tán kendnek telik a pénzből ilyen naplopókat hízlalni? Gyütt vóna eccer, kéccer, háromszor… tízszer! Minden vizitér’ egy forint… Az kitesz tíz pengő forintot! És csinált vón’ valamit? Fészkesfenét a füledbe! Csak a píz kell neki!… Hát nem?

Pampus uram fölkacagott:

– Tudom is én!… Most meg hová megy kend?

– Mék Haverba a Csambérlénhöz.

– Ki vóna az?

– Hát a felcser!

– Micsoda felcser?

– A felcser, aki apámat is helyrehozta.

– Mi baja vót a kend apjának? -64-

– Szél vót a hátába, oszt nem tudta se lábát, se combját mozdítani.

– Oszt mit csinált vele a kend Csambérlénje?

– Meggyúrta mind a két kezével a hátát, mint az asszony a kenyeret. El is múlt a baja tőle rövidesen!

Borigónak eszébe jutott, hogy a felcser bizonyosan a szükséges varázsigéket is hozzámondta, de ezt nem merte a plébános előtt említeni.

Pampus uramnak valami eszébe jutott s jóízűen fölnevetett:

– Mondja csak, kend, Borigo uram, nem valami nyúl kotorász a fülében? Tán meglátta a retket s azt hitte, hogy az ő lukába fut? No, várjon csak, mingyárt kibillegetem én őkelmét!

És Pampus uram, tölcsért alkotván kezéből, elkezdte a vadászkutyák ugatását utánozni. Csaholt, vakkantott, üvöltött és vonított. Mindenki nevetésben tört ki, még a tanító-mester is, aki pedig sohasem szokott nevetni.

Minthogy Borigo uram neheztelni látszott a dolog miatt, a plébános más irányba akarta a társalgást terelni. Campo uram harcias kinézésű feleségéhez fordult:

– Vannak-e gyerekei, ifjasszony?

– Van egynéhány, plébános úr… Sok gond jár az apró cseléddel!

Campo uram fejével bólintott, jelezni akarván:

– Bizony, sok gond jár az apró cseléddel!

– Hát aztán hány van?

Az asszony büszke önteltséggel válaszolt:

– Tizenhat, plébános úr! Tizenöt belőle az uramtól!

Campo arcán erre a mosoly még szélesebbé vált. Fejével helyeslőleg, megerősítőleg bólogatott. -65- Biz’ úgy van: tizenöt gyerek s mindez csakis tőle, egyesegyedül tőle! Hiszen a felesége maga bevallja! Kétség hát nem fér hozzá. Büszke is lehet rá az ember, aki áldóját!

Kitől volt a tizenhatodik? Az asszony erről hallgatott. Bizonyára az első volt? Lehet, hogy az emberek tudtak róla, mert senki sem csodálkozott. Maga Campo gazda mit sem árult el.

Egyszerre csak Borigo gazda újra kezdte a nyögést.

– Ó, jujji jujj, hujijujji jujj!… Má megint bolondját járja… Bent kotorász a fejemben!…

A gyorsparaszt éppen megállt a Pollux-kávéháznál. A plébános Borigóhoz fordult:

– Ha egy kis vizet csöpögtetnénk fülébe, talán kibujna. Mit szól hozzá kend?

– Hátha a tisztelendő úr gondolja!… Talán segít rajtam.

Mindenki leszállt, hogy a műtétnél segédkezzék.

A plébános lavórt, törülközőt s egy pohár vizet kért. A tanítót megbízta, hogy a páciens fejét jó mélyen hajtsa le s ha a víz a fülbe hatolt, hirtelen fordítsa vissza.

De Pampus gazda, aki már Borigo uram fülébe kémlelt, hátha a férget puszta szemmel felfedezi, elképedve kiáltott föl:

– Hú, a teremtésit a fülének, mennyi a kulimáz benne! Előbb ki kéne pucolni. Soha itt teremtett állat ki nem hatol, mert mind a négy lába beleragad a lekvárba.

A plébános maga is szemügyre vette a kijáratot és megállapította, hogy Pampus uram aggodalmai nem alaptalanok. Az eltorlaszolt kijáratot a tanítónak kellett szabaddá tenni gyufaszálra csavart rongyocska segítségével. -66-

Ekkor általános és feszült figyelem közepette a tisztelendő úr félpohárnyi vizet öntött a megtisztított csatornába. A fölös víz végigcsurgott Borigo gazda haján és nyakán. A tanító az adott jelre hirtelen a mosdóedény felé fordította Borigo fejét, mintha ki akarta volna üríteni. Néhány csepp víz visszahullt a lavórba. A körülállók nagy érdeklődéssel hajoltak az edény felé. Állatnak, vagy féregnek azonban nyoma sem volt.

Borigo mindazáltal elégedetten jelentette ki:

– Nem érzek már semmit.

A plébános diadalmasan kiáltott föl:

– Bizonyára megfulladt!

Mindenki meg volt elégedve. Újra fölszálltak a kocsiba.

De alig indult meg a bárka, Borigo uram máris rettenetes kiáltásokat hallatott. Az állat úgy látszik magához tért s dühöngővé vált. Sőt Borigo gazda állítása szerint ezúttal már egészen biztosan az agyvelőben kapirgált s abból falatozott. A szegény áldozat oly rémesen kiabált s arcát oly kínosan fintorította el, hogy Billegor asszony ördögtől megszálltnak tartván, pityeregve hányta magára a keresztet.

Mikor fájdalma kissé lecsillapult, Borigo elmesélte, hogy az állat fülében körsétát rendez. Ujjával mutatta mozdulatait, s szinte látta, figyelte, ahogyan mászik: »Most gyün lefelé, már egészen lent van… jujj jujj… most újra kezdi… hű, de fáj, de fáj!«

Pampus gazda türelmetlenkedni kezdett: »Biztosan a víz dühítette föl a bestiát. Adjék kend bort neki, tán attúl megcsitul.«

Erre mindnyájan nevettek. Pampus gazda tovább folytatta: »Ha a Burbo kocsmájához -67- érünk, töltsön be neki kend két icce bort. Tudom, nem moccan az többet.«

Borigo uram azonban már nem bírta ki a fájdalmat. Úgy üvöltött, mintha a lábát fürészelték volna. A plébános kénytelen volt fejét támogatni s az utasok megkérték Horlavilt, hogy a legközelebbi tanyánál álljon meg.

Nemsokára elérkeztek egy kis házhoz, amely az út szélén állott. Borigót ide szállították. Lefektették a konyhaasztalra és a műtét újra kezdődött. Pampus kitartott véleménye mellett, hogy legjobb lesz pálinkával keverni a vizet. Így elszédítik vagy elaltatják, sőt talán meg is ölhetik az állatot. A plébános azonban az ecet mellett foglalt állást.

A keveréket most már cseppenként öntötték be, hogy egészen a mélyre hatoljon s egypár pillanatig benne tartották a fülben.

Újból mosdótálat hoztak s a két atléta, a plébános és Pampus gazda, Borigo uramat, mint a pácolt húst, egyszeribe a másik oldalára fordították, míg a tanító ép fülét ütögette, hogy ezáltal a másik jobban kiürüljön.

Maga Horavil kocsis is leszállt bakjáról s ostorral a kézben a nézők közé állt.

Egyszerre csak a mosdótál alján feltünt egy apró barna pontocska, alig nagyobb, mint a hagyma magja. De mozgott! A csodálkozás hangjai hallatszottak, majd kitörő nevetés csattant föl. Egy bolha! Ez már igazán nagyszerű! Egy árva kis bolha! Pampus uram a térdét csapkodta nevettében, Horlavil az ostorát pattogtatta; a plébános rengő hassal, teli torokból harsogott, mint ahogy a szamarak ordítanak, a tanító úgy kacagott, mintha trüsszentett volna és a két asszony -68- aprózott vihogása tyúkok kotyogására emlékeztetett.

Borigo felülve az asztalon, a lavórt térdére emelte s mély figyelemmel, szemében kárörvendő elégültséggel nézte a legyőzött kis bestiát, amely szüntelenül keringett a csepp vízben.

A kielégített bosszú kéjes érzésével morogta: »Fulladj meg, dög!« És rája köpött.

A kocsis még mindig röhögött s folyton csak ezt ismételte: »Átkozott kis bolha! Átkozott kis bolha! Na most a vízbe pottyantál!«

Aztán kissé magához térve, felébredt benne hivatalának öntudata: »De most gyerünk! Elég időt elloptunk!«

Az utasok erre folytonos nevetés közt a kocsi felé indultak.

Borigo, aki utolsónak érkezett, kijelentette: »Én meg visszamék Kriktóba. A városban már úgy sincs mit keresnem.«

A kocsis fölvonta a vállát: – Csináljon kend, amit akar. A helyét azonban fizesse meg.

– Nem fizetem, csak felét, mer hisz az útnak felét nem tettem meg.

– Meg kell fizetni az egészet, mert a helyet lefoglalta kend.

Vita indult meg, amely nemsokára dühös veszekedéssé fajult: Borigo esküdözött, hogy ötven krajcárnál nem fizet többet; Horlavil pedig nem engedett a forintból.

Egymásra meresztett szemmel, arcukat majd összesúrolva állt a két ember s egyik túlkiabálta a másikat.

Pampus gazda erre leszállt a kocsiról s blúzánál fogta Borigót:

– Elsőben is fizet kend egy forintot a tisztelendő úrnak, azután nekünk egy pohár pálinkát, -69- ez annyi mint harminc krajcár, összesen egy forint harminc krajcár s ad még ötvenet a kocsisnak. Jó lesz így, »vicces spriccer«?

Horlavil, elragadtatva a gondolattól, hogy Borigóból egy forint és nyolcvan krajcárt húznak ki, beleegyezőleg bólintott: – Rendben van!

– Fizet a hóhér, nem én! A tisztelendő úr nem doktor. Neki nem jár pénz.

– Ha nem fizet kend, belódítom a kocsiba és elvisszük Havreba!

És a vasgyúró Pampus gazda már a levegőbe is emelte Borigót, mint gyermeket.

Borigo belátta, hogy fizetni kell. Előhúzta a harisnyaszárt, amibe pénze volt téve és leszámolt.

A kocsi elindult Havre irányában, míg Borigo gazda visszafordult Kriktó felé. Az utasok most hallgatagon ültek s a fehér országúton Borigo uram kék blúzát nézték, amely hosszú lábszárain ide-oda imbolygott.

-70-

Milyen részegítő mámor gyalog elindulni, mikor a nap fölkel s bolyongani harmatos mezőkön, amelyek a nyugodt tenger partján húzódnak végig!

Részegítő mámor, melyet beléd szemeden át a fény, orrodon át az üde levegő s bőröd pórusain át a simogató szellő lop!

Miért is őrizzük emlékünkben oly élesen és féltve a Földdel való szerelmeskedésünknek egyes édes pillanatait? Emlékét a gyorsan múló elragadó érzéseknek, amelyeket egy út kanyarulatán, egy völgy nyílásán, vagy egy tovacsörgedező patak partján fölbukkanó bűvölő tájkép, mint futólag látott bájos leányarc, szivünkben támaszt?

A sok nap közül különösen egyre emlékezem. A breton tengerparton mentem a finistère-i csúcs irányában. Gyorsan lépkedtem a halkan csobbanó hullámok mentén és nem gondoltam semmire sem. Quimperlé környékén volt ez, ahol az egyébként kopár breton föld zöld lankák s virágos mezők díszét ölti magára.

Tavaszi reggel volt. Napfényes ébredés, amely húsz évvel megfiatalít és szívedbe ifjúkori álmokat, csalogató ábrándképeket varázsol vissza.

Végtelen búzamezők s végtelen kék vizek közt mentem alig járt ösvényen. A kalászok néma -71- mozdulatlanságban szívták a napfényt s a hullámok csak néha-néha ütődtek a parthoz. A levegőben éredező búza és partra vetett moszat illata keveredett. Minden gondolat nélkül mentem az úton előre, tengerparti kószálásaimnak immár tizenötödik napján. Fiatalnak, erősnek és boldognak éreztem magamat. Mentem és nem gondoltam semmire.

Minek is gondolkozni a mély, öntudatlan, nagy testi öröm óráiban, amely a fű közt szaladgáló gyík, vagy a kék eget átszelő madár öröméhez hasonlatos? Messziről áhitatos egyházi ének kórusa zengett. Valahol körmeneteztek talán, mert éppen vasárnap volt. De amint egy kiugró kis hegyfokot megkerültem, csodálkozó elragadtatással kellett megállnom. Öt nagy halászbárka úszott a vízen, tömve férfiakkal, asszonyokkal és gyerekekkel, akik a plouneveni búcsúra igyekeztek.

A fekete hajók közvetlen a part mellett csendesen haladtak előre. Az enyhe szellő néha megduzzasztotta barna vitorláikat, de hamarosan belé fáradt s a vitorlák, mint összecsukott szárnyak, petyhüdten nyúltak el az árbocokon.

A nehéz, zsúfolt bárkák zajtalanul, jelenségszerűen úsztak s az emberek, akik rajtuk voltak, mind énekeltek. A férfiak magas kalappal fejükön köröskörül álltak és zengő hangjukat teljesen kieresztették; a nők erőltetett hangja visítássá élesült s a nagy kenetes énekharsonában a gyermekek, mint rosszul hangolt sípok, rikoltoztak.

És az öt fekete hajó utasai mind ugyanazt az éneket fújták, amelynek egyhangú ritmusa a derült, ragyogó ég felé emelkedett. Az öt hajó -72- pedig halkan úszott a vízen, egyik a másik után, közvetlen közelségben…

Jöttek szembe velem, elhaladtak előttem s láttam őket a kék végtelenségben elveszni, hallottam hangjukat mindinkább elhalkulni s aztán a napfénycsillogásban teljesen feloldódni.

És álmodoztam édes, elringató dolgokról gyermekes gondatlansággal, mint az egészen fiatal emberek.

Mily gyorsan elmult az álmok kora, az életnek ez egyetlen boldog időszaka! Ha magunkban hordjuk az isteni képességet reményeink útján szárnyrakelni, messzi kóborolni, soha, de sohasem vagyunk egyedül, sohasem vagyunk kedvtelenek, szomorúak vagy kétségbeesettek, ha magunkra maradunk. Mily tündérország ez: a szállongó gondolat álomvilága, ahol minden tüneményes gyorsasággal valóra válik! Mily szép az élet, ha álmok aranypora csillog rajta!

Sajnos, az ábrándvilágnak hamar vége!…

Álmodoztam. Miről? Mindenről, amit csak várhat az ember, amit csak kívánhat: szerencséről, dicsőségről, asszonyról.

Nagy lépésekkel mentem és simogattam a kalászok szőkülő fejét, amelyek ujjam alatt meghajoltak s bőrömet csiklandozták, mintha hajat érintettem volna.

Egy helyen a part megint kanyarult s kiérve a sziklák mögül, szűk, kerek parti tisztás bukkant elém, amelynek a hátterében hármas és a vízig lenyuló teraszon kis fehér ház emelkedett.

Miért dobogott föl szívem a házikó láttára? Tudom én? Talál így néha kóborlás közben az ember tájrészeket, amelyek oly kedvesek, meghittek, -73- mintha az ember már régesrégen s boldogabb időből ismerné. És vajjon valóban nem ismerősek-e, nem színhelyei az ilyenek életünk más korszakának?… Hiszen minden oly jelentősen, lebilincselőleg hat ránk és ragad el: a látóhatár szelíd vonala, a fák elrendezése, a homok színe!

Ó, a csodálatos kis fehér házikó, egymás fölé emelt földteraszok magaslatán! Gyümölcsfák szegélyezik a teraszokat, amelyek a tengerpartig ereszkednek le, mint óriási lépcsők. Tetejüket virágzó spanyol rekettyék hosszú sora pompás aranykoronával vonja be!

Vágyakozó izgalommal közeledem a kapuhoz s a rács egyik oszlopán nagy cédulát találok ezzel a felírással:

ELADÓ!

Hirtelen öröm és kielégültség tölt el, mintha felajánlták volna, ajándékba adták volna az elragadó kis fészket! Miért, vajjon miért?… Igazán nem tudnám megmondani.

Eladó! Tehát már úgyszólván senkié, mert mindenkié lehet, s így az enyém is, igen, az enyém is lehet!

De miért fog el oly végtelen öröm, oly kimagyarázhatatlan és mélységes megkönnyebbülés? Hiszen jól tudtam, hogy nem vásárolom meg! Mivel fizetném ki? Mindegy: a bűvös lak eladó! Csak a kalickába zárt madár uráé, a szabadon röpülő enyém, mert senkié.

Beléptem a kertbe. Ó, a kedves kert: az egymásra következő teraszok, a gyümölcsfák, amelyeknek ágai mint vértanuk keresztrefeszített karjai nyúlnak szét, a tömött, aranyvirágos rekettyék -74- és az öreg fügefák, amelyek mindegyik terasz sarkában mintegy őrt állanak!

Mikor a fehér márványlépcsőkön az utolsó síkra érkeztem, megtekintettem a kilátást. A kis, kerek homokpart lábaim előtt terült el. A tenger felé eső részét félkörben hatalmas sziklák zárták el, amelyek viharok idején a nagy hullámokat megtörik.

A tetőn két óriási kőszál: egy menhir s egy dolomit emelkedett. Az egyik talpon állt, a másik már ledőlt. Olyan volt ez a két szikla, mint elvarázsolt, különös házaspár, amelyet feloldhatatlan bűvölet köt. Mozdulatlanul nézték a házat, amelyet ők, akik már századok óta ismerik a magányos öblöt, láttak fölépíteni s amelyet bizonyára majd látnak ledőlni, darabokra hullani és elporladni. Kicsi, hivogató fehér ház, hát most dobra kerülsz!

Öreg, ősi dolomit és menhir, hogy szeretlek titeket is!

Csöngettem az ajtón, mintha otthon lennék. Öreg, feketébe öltözött asszonyka nyitott ajtót, aki fehér főkötőjével olyan volt, mint apáca. Úgy tűnt föl, hogy már régóta ismerem őt is.

Azzal kezdtem:

– Mondja csak, nem breton maga?

– Nem, uram, Lorraineből való vagyok, – válaszolt az öreg nő. – A házat akarja megnézni?

– Természetesen.

Beléptem.

Fölismertem mindent, a falakat, bútorokat. Szinte csodálkoztam, hogy az előszobában nem találom botjaimat.

Benyitottam a derűs, kicsi szalónba, amelynek padlóját gyékényszőnyeg fedte. Három széles -75- ablaka a tengerre nyílott. A kandallón kínai porcellánok között egy asszonynak fényképét pillantottam meg. Tüstént a fényképhez közeledtem s meg voltam győződve, hogy azt is fölismerem. És fölismertem, noha tudtam, hogy soha az életben nem találkoztam vele. Ő volt az. Az asszony, akit hívtam, kívántam és vártam, aki álmaimban gyakran keresett föl. Ő volt az, akit mindig és mindenütt keresünk; akinek az uccán elénkbe kell toppannia, aki bizonyára ama piros napernyő alatt van, amelyet a mezőkön messziről észreveszünk s aki ott ül a vasuti kocsiban, ahová fölszállunk, a szálloda csarnokában, ahová megérkezünk s a szalónban, amelynek ajtaját előttünk kinyitják.

Ő volt az egész biztosan, minden kétséget kizáróan! Ráismertem szeméről, amely rám mosolygott, angolosan fülei elé húzott hajtincseiről s főleg az ajkáról, amelyen ott játszadozott a mosoly, amely csak számomra nem volt talány.

Felesleges volt kérdeznem:

– Ki ez a hölgy?

A fehérfőkötős asszony szárazon és ellenségesen válaszolt:

– A nagyságos asszony.

– A maga úrnője?

Az öregasszony arcán a vakbuzgóság engesztelhetetlen keménységével válaszolt:

– Ó, dehogy.

Leültem és csak úgy odavetettem:

– Beszéljen nekem róla!

Az asszony csodálkozva, ijedten nézett rám s hallgatott.

De én nem engedtem:

– Akkor hát a ház tulajdonosnője?

– Nem, uram! -76-

– Kié a ház?

– Tournelle úré, a gazdámé.

Rámutatott a fényképre.

– És ez az asszony? Ki ez?

– A nagyságos asszony.

– Gazdája felesége?

– Ó, dehogy!

– A szeretője?

Az apáca nem válaszolt. Tovább kínoztam, mert gazdája iránt titkos féltékenységet, különös gyűlölséget éreztem, amiért ezt az asszonyt megtalálta.

– Hol vannak most?

A ház őrzője alig érthetően morogta: – Az úr Párizsban van. Az asszony, nem tudom, hol van.

Felujjongtam: – Áh, nincsenek már együtt!

– Nincsenek, uram.

Hirtelen ravasz lettem s komollyá váló hangon szóltam: – Mondja el őszintén, mi történt. Talán szolgálatot tehetek urának. Ismerem jól az asszonyt. Gonosz teremtés!

Az öreg szolgáló rám nézett. Nyilt és egyenes tekintetem lefegyverezte. Most már közlékenyebbé vált:

– Ó, uram, ez az asszony gazdámat nagyon boldogtalanná tette. Olaszországban ismerte meg s magával hozta, mintha felesége lett volna. A nagyságos asszony gyönyörűen énekelt. Az uram úgy bolondult érte, hogy szánalom volt ránézni. A mult nyáron ezen a vidéken utazgattak s úgy találtak erre a házra, amelyet valami hóbortos ember ide, a várostól két mérföldnyire épített. A nagyságos asszony meg akarta tüstént venni, hogy az úrral örökre itt maradjanak. Az úr megvette, -77- csakhogy kedvében járjon. Aztán itt is laktak az egész nyáron. Az úr még télen is.

– Egy délben, ebéd idején, egyszer csak hivat az úr: – Mari, hazajött már a nagyságos asszony? – Nem, nagyságos úr.

– Egész nap vártunk. Az úr dühös volt, mint egy bolond. Kerestük mindenfelé, de sehol sem találtuk. Elutazott búcsúszó nélkül. Sohasem tudtuk meg: hová és miként?

Ó, micsoda öröm töltött el! Szerettem volna az apácát megcsókolni, derékon kapni s végigtáncolni vele a szalónban!

Hát elutazott? Elmenekült? Fáradtan és undorodva hagyta el őt! Ó, milyen boldog voltam!

Az öregasszony tovább folytatta: – Az úr annyira szívére vette a dolgot, hogy majd belehalt. Engem itt hagyott a férjemmel, hogy a villát eladjuk. Ő pedig Párizsba utazott. A villáért húszezer frankot kér.

Én azonban már nem figyeltem arra, amit mond! Őreá gondoltam és hirtelen úgy éreztem, hogy csak ki kell mennem innen és megtalálom. Biztosan visszajött ide, hogy lássa a gyönyörű tavaszt s a kis fehér házat, amelyet nélküle bizonyára nagyon szeretett volna.

Tíz frankot nyomtam az öregasszony kezébe és magamhoz ragadva a fényképet, elrohantam. Milyen őrült és feltartóztathatatlan vággyal csókoltam a kartonkeretbe foglalt képmást, míg a lépcsőkön lerohantam!

Visszamentem az útra s amíg mentem, mindig csak őt néztem. Milyen öröm, hogy szabad, hogy megmenekült! Ma, vagy holnap, a héten vagy a következő héten biztosan találkozom vele, mert hiszen elhagyta őt! Elhagyta őt, mert az én órám következett el! -78-

Akárhol is van, szabad! Én pedig megtalálom, meg kell hogy találjam, mert ismerem!

És tovább simogattam a hajladozó kalászokat, ittam a tengeri levegőt, amely keblemet dagasztotta és éreztem a napfényt, amely arcomat csókolta. Részegen a reménytől, beleveszve boldogságomba, mentem és mentem…

Mentem és tudtam biztosan, hogy nemsokára megtalálom s visszahozom ide az »eladó« házikóba. A tündérlak lakói ezúttal mi leszünk s ő bizonyára soha, de sohasem fog elkívánkozni innen!

-79-

Szerelmi kalandjaikról beszéltek. Mindegyikük a legkülönösebbek közül választott: meglepő, édes kalandok közül vasuti kocsikban, szállodákban, külföldön, tengerparton. Des Annettes Richárd szerint a szerelem kikristályosodására a tengerpart a legalkalmasabb.

Egyszerre mindnyájan Gontran véleményére voltak kíváncsiak, aki idáig hallgatott.

– Ebben is Párizs ér legtöbbet, – mondta ő. – Az asszonyokkal is úgy vagyunk, mint a régi csecsebecsékkel. Olyan helyeken tartjuk legtöbbre őket, ahol nem is számítunk arra, hogy találunk belőlük. A legritkábbakat s a legkülönösebbeket mégis csak Párizsban lehet találni.

Pár pillanatig hallgatott, majd tovább folytatta:

– Komolyan mondom, nincs elragadóbb valami, mint a párizsi tavasz. Dugjátok csak ki orrotokat délelőtt az uccára. Olyanok ezek a kis párizsi nők, ahogy a házak mentén tipegnek, mint a fakadásra megérett virágbimbók. Pompás, üdítő látvány! A levegőben ibolyaillat terjeng, amely a virágos kofák szekereiről száll fel.

A város vidám. És az ember nézi a nőket. Világos, könnyű ruhájukban, amelyen áttetszik a bőr, teremtuccse, roppant elbűvölők. Az ember -80- levegőbe szegzett orral, éber elmével kóborog. Kóborog, szaglász és lesbe áll. Hihetetlenül szép tavaszi reggelek!

Azt, aki tetszeni fog, már száz lépésről megismered. Kitalálhatod kalapjának virágából, fejének mozdulatából, járásából. És mind közelebb jön. Azt mondod magadban: »Vigyázat! Ez az!« és éhes, falánk szemekkel mégysz elébe.

Vajjon bolti lány, aki megbizatásaiban futkos? Fiatal asszony, aki templomból jön, vagy szeretőjéhez megy? Mindegy! Keble könnyű blúza alatt kívánatosan domborodik. – Ó, ha kezemmel vagy – ajkammal megérinthetném! Tekintete merész vagy félénk? Haja szőke vagy barna? Bánod is azt! Csupán halk megérintésétől is a melletted eltipegő szépségnek, a gyönyör végigfut hátadon. És hogy kívánod egész estig őt, akivel így futólag találkoztál! Sőt néha tovább is! Van legalább is húsz kis teremtés, akit az uccán így egyszer, vagy talán kétszer, megpillantottam s akiket azóta sem felejtettem el. Biztos, hogy őrülten szerettem volna őket, ha közelebbi ismeretségbe kerülök velük.

Dehát hiába! Azt a nőt, akit bolondul imádott volna az ember, sohasem ismeri meg. Nem figyeltétek ezt meg? Van benne valami különös! Látunk néha nőket, akiknek a puszta látása gyötrő vágyakat ébreszt. De csak látjuk, megpillantjuk őket! Megpukkadok a dühtől, ha mindazokra az imádásraméltó nőkre gondolok, akikkel csak így pillanatnyilag találkoztam. Hol vannak? Kicsodák? Hol lehetne megtalálni, viszontlátni őket? A közmondás szerint az ember elmegy boldogsága mellett. Hát bizony én biztos vagyok benne, hogy nem is egyszer mentem el így édes teremtmények mellett, akik üde lényük -81- csalétkével úgy elkaphattak volna, mint horog a buta halat.

Des Annettes Richárd mosolyogva hallgatta barátját. Azután megszólalt:

– Ismerem ezt az érzést. Sőt van is egy furcsa történetem vele kapcsolatban. Öt éve talán, hogy a Concorde-hídon először találkoztam egy fiatal, magas, kissé telt asszonnyal, aki csodálatos benyomással volt rám. Barna nő volt; kiscsontú és teltidomú. Tömött, ércesfényű haja homlokát eltakarta és egymásba folyó szemöldökei egyik halántékától a másikig kígyóztak megszakítás nélkül. Ajkait lehelletfinomságú pelyhek árnyékolták, amelyek álmodozásra csábítottak… a képzeletet felingerelték… mint ahogy asztalunkra tett fenyőgallyak láttára az egész nagy erdőről álmodozunk. Tartása egyenes volt, keble kötekedőn, csábítón rajzolódott ki a megfeszült szövet alatt. Szeme fehér zománcra ejtett tintafolt. Nem szem, hanem fekete, mélységes nyílás a fehér asszonyarcon, amelyen át látni lehetett, el lehetett merülni lelkében. Különös, át nem látszó, üres tekintet. Minden gondolat nélkül való s mégis olyan szép.

Az volt a benyomásom, hogy zsidóasszony. Követtem. Sokan utána fordultak. Magakelletésében nem volt sok kecsesség, de annál több vágyébresztő érzékiség. A Concorde-téren kocsiba ült. Én az obeliszk lábánál földbegyökerezetten bámultam utána s oly erős vágy fogott el, hogy sem gondolkodni, sem cselekedni nem tudtam.

Legalább három hétig gondoltam rá; azután elfelejtettem. Hat hónappal később viszontláttam az opera körül. Szívem oly hevesen dobogott, mintha egykori, bolondul szeretett barátnővel -82- találkoztam volna. Megálltam, hogy jól megnézzem. Mikor közvetlen közelben elment mellettem, úgy éreztem, mintha égő kemence ajtaját nyitották volna rám. Mikor kissé távolabb volt, az volt az érzésem, hogy arcomon friss tavaszi szellő játszadozik. Nem követtem. Féltem, hogy valami bolondot követek el. Féltem önmagamtól.

Ettől fogva álmaimban gyakran megjelent. Ismeritek az efajta kísértéseket.

Egy évig nem láttam viszont. Egyszer aztán májusi alkonyatkor a Champs-Élysées fái alatt megpillantottam. Előttem ment a bois felé.

Az ég vörös függönyén élesen rajzolódott ki az Étoile diadalíve. A levegőben rózsaszínű pára rezgett s a fák mozdulatlan lombján aranypor fátyla lengett. Egyike volt ama csodálatos párizsi estéknek, amikor a város a természet kegyéből önmaga megdicsőülését éli.

Követtem a nőt azzal az eltökélt szándékkal, hogy megszólítom, letérdeplek előtte s vallomást teszek az őrült vágyról, amely fojtogatott.

Kétszer haladtam el mellette és tértem vissza. Kétszer éreztem ugyanazt a forróságot, amely már az Opera körüli találkozásnál elöntött, mikor közvetlen közelről ránéztem.

Viszonozta tekintetemet. Azután egy nagyobb ház kapuján át szemem elől eltűnt. Két óráig vártam a kapu előtt. Nem jött. Kérdeztem a házmestert. Nem tudott felvilágosítást adni: »Talán valami látogató«, – mondta.

És megint nyolc hónap telt el anélkül, hogy láttam volna.

Egy téli reggel aztán, amikor a szibériai hidegben szinte futva mentem a boulevard Malesherbes-en -83- egyik sarkon oly hevesen ütköztem egy asszonyba, hogy az kezében tartott kis csomagját leejtette.

Bocsánatkérést mormogva néztem rá. Ő volt!

A boldog meglepetéstől pár pillanatig szótlan ostobasággal meredtem rá; azután visszaadva csomagját, szinte lázas gyorsasággal, beszélni kezdtem:

– Kétségbe vagyok esve, asszonyom, de egyben végtelen boldog is vagyok, hogy önbe ütköztem. Éppen két éve, hogy ismerem, hogy bámulom s hogy őrült vágy emészt megismerkedni önnel; de mindmáig nem tudtam kinyomozni, hogy kicsoda s hol lakik? Bocsássa meg kissé illetlen ömlengésemet, de ne tulajdonítsa másnak, mint határtalan vágyamnak ismerősei közé számíthatni magamat. Nemde ebben semmi sértő sem lehet önre nézve? Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Báró Des Annettes Richárd a nevem. Érdeklődjék utánam, asszonyom. Meglátja majd, hogy vendégei közé fogadhat. Most pedig egy kérésem volna. Ha visszautasít, végtelenül szerencsétlenné tesz. Mondja meg, hol és mikor láthatom?

Különös, halott szemével pillanatig szótlanul rámnézett s aztán mosolyogva mondta:

– Mondja meg, hol lakik. Elmegyek magához.

Meglepődésem olyan nagy volt s oly hirtelen támadt, hogy valószínűleg arcom is elárulta. De felocsudásomhoz nem kellett sok idő. Bizonyos gyakorlatom volt az ilyesmiben. Gyorsan átadtam névjegyemet, amelyet a nő fürge kézmozdulattal zsebébe csúsztatott, mintha dugva adott levélkét tett volna el. -84-

Én már felbátorodva kérdeztem:

– Mikor látom?

Gondolkozott, mintha bonyolultabb számadást kellett volna tennie, amíg teendőit óráról-órára fölosztotta s aztán halkan megkérdezte: – Vasárnap délelőtt. Jó lesz?

– De nagyon is!

Ezzel elment. Előbb azonban végignézett tetőtől-talpig, mintegy megmért s kikémlelt azzal a szinte súlyos, bizonytalan tekintetével, amely mint valami sűrű folyadék ott maradt az ember arcbőrén. Tintahalak szoktak ilyen nedvet kibocsátani magukból, hogy a vizet homályossá tegyék és zsákmányukat elkábítsák.

Vasárnapig végtelen sok agymunkát pazaroltam el arra, hogy kisüssem, ki lehet e nő s miként lesz legcélszerűbb vele szemben viselkedni.

Fizessek neki? Mi módon?

Elhatároztam, hogy ékszert veszek, valami csinos és értékes apróságot s azt tokban a kandallóra helyezem.

Vasárnap reggel fáradtan vártam rá, mert egész éjszaka nem tudtam a szememet lehúnyni.

Tíz órakor jött. Nyugodt és fölényes volt. Kezét úgy nyujtotta, mintha már régóta ismert volna. Leültettem s kezdtem leszedni róla: kalapját, fátylát, a boáját s a muffját. Azután némi zavarral arcomon lényegesebb ruhadarabok gondos lebontásába fogtam, mert kissé sietnem kellett. Az asszony nem is fejtett ki nagy ellenállást. Talán húsz szót sem váltottunk s már oly bizalmassággal vetkőztettem, mintha komornája lettem volna. Csupán az ügyesség hiányzott bennem, úgyhogy ujjaimat a tűk fölsértették, a zsinórok kezem alatt összebogozódtak. Ügyetlenségem -85- és lázas sietségem volt az oka, hogy a végén mindent összezavartam, fejemet elvesztettem és kénytelen voltam az asszonyt saját kezeire bízni. Addig én kissé távolabb álltam, hogy strucc-szemérmét, amely minden asszonyban kivétel nélkül megvan, meg ne sértsem s lopva pillantottam rá… Barátaim, van-e az életben gyönyörűségesebb pillanat, mint az imádott hölgyet vetkőzni látni? Milyen kecses mozdulatokkal bontja le magáról suhogó ruhadarabjait! Egyik a másik után siklik lábai köré s puhán, üresen terül el a földön, mint a lelőtt madár… Most pattogva bomlik ki az ingváll s előfehérlik a karok s a mell meleg bársonya. Szívet felverő, káprázatos látvány! Még egy-két mozdulat s az utolsó darabka marad csak rajta, az utolsó, lenge fátyol, amelyen kívánatosan tetszik által a test vonala…

De egyszerre csak rémülten veszek észre a lapockák között egy nagy fekete foltot. Háttal áll felém, jól láthatom. Nagy, fekete folt… Elfordítom a szememet. Nem akarom látni. Mégis mi lehet? Az ajkak felett árnyékló bajusz, az összefutó szemöldökök s a hatalmas, tömött hajkorona eléggé elárulják, hogy miről lehet szó. Szinte számíthattam rá; mégis a dolog roppant kínosan érint s különös látomások, furcsa gondolatkapcsolatok foglalkoztatják képzeletemet. Azt hiszem, hogy az Ezeregyéjszaka varázslónői közül jött el egyik titokzatos, bűvöserejű némber, aki a férfit ismeretlen örvényekbe szokta rántani. Eszembe jut Salamon, aki Sába királynőjét tükrön járatta végig, hogy meggyőződjék arról, vajjon nincsenek-e ördöglábai?

Egyszóval… mikor szerelmi dalomat kellett volna elzengeni, kiderült, hogy nincs hangom. Nem volt hangom, vagy ha akarjátok, olyan volt -86- a hangom, mint egy pápai énekesé. Hölgyem ezen szerfölött csodálkozott, később nagyon megharagudott s öltözködni kezdvén, élesen jegyezte meg:

– Ezért igazán kár volt idefárasztani.

Legalább a gyűrűt akartam elfogadtatni vele, amelyet számára vásároltam. Visszautasította büszke gőggel: »Kinek tart engem?« Ennyi megaláztatástól fülig pirultam. A nő köszönés nélkül távozott.

Ez volt a kalandom. A rettenetes benne az, hogy e pillanattól fogva szerelmes lettem a nőbe. Nem tudok más asszonyra nézni anélkül, hogy rá ne gondoljak. Mindenki úntat és közömbösen hagy, aki nem hasonlít rá. Ha valakit meg akarok csókolni, arca mellett mindig ott látom az övét és kielégíthetetlen vágy gyötör utána.

Minden találkámon ott van, minden csókomba beleavatkozik, minden más asszonyt szememben gyűlöletessé tesz. Ott van mellette, meztelen, vagy felöltözve, ágyban fekve, vagy karosszékben ülve, ott van láthatóan, csábítón a másik mellett, s még sem érhetem el soha. Most már igazán kezdem hinni, hogy varázslóasszony volt, aki lapockái között titokzatos talizmánt hordott.

És a legkülönösebb az, hogy még máig sem tudom, hogy kicsoda? Láttam azóta kétszer. Üdvözöltem, de nem fogadta köszöntésemet. Úgy tett, mintha nem ismerne. Ki lehet? A bűvös Kelet leánya? Biztosan zsidóleány! Ettől a gondolattól nem tudok megszabadulni. Zsidóleány! De miért? Miből gondolom?… Erre igazán nem tudnék felelni!

-87-

A kis Grangerie báróné éppen a kereveten szunyókált, mikor a kis Rennedon márkiné félreálló kalappal, rendetlen blúzzal berontott hozzá, székbe vágta magát s fölkiáltott:

– Végre! Megtörtént!

A különben nyugodt és szelíd márkiné izgalma barátnéját nagyon meglepte. Kíváncsian ült föl a kereveten:

– Mi az? Mit csináltál?

A márkiné nem tudott ülve maradni. Felugrott a székről, izgatottan járkált fel s alá s végül a kerevet elé vetve magát, amelyen barátnője feküdt, megfogta kezét:

– Esküdj meg, hogy senkinek sem szólsz arról, amit meggyónok.

– Esküszöm.

– Üdvösségedre?

– Örök üdvösségemre.

– Nos hát! Tudd meg: megbosszultam Viktort!

A másik fölkiáltott:

– Jól tetted!

– Úgyebár? Képzeld, hat hónap óta még kiállhatatlanabb, mint azelőtt. De minden tekintetben! Mikor férjhez mentem hozzá, tudtam, hogy csunya, de azt hittem, hogy legalább jó. Istenem, hogy csalódtam! Ő biztosan azt hitte, -88- hogy a szép szemeiért mentem hozzá. Azt hitte ez a pirosorrú, nagyhasú Adonisz, hogy szerelmes vagyok bele s úgy viselkedett velem szemben, mint gerlice a párjával. Én persze kikacagtam. Olyan nevettető volt, amikor komolyan turbékolni kezdett. El is kereszteltem: Gerlepapának. Furcsa fogalmaik vannak a férfiaknak önmagukról! Mikor végre megértette, hogy nálam csak baráti érzelmekről lehet szó, rettenetesen gyanakvó lett; elnevezett kiélt teremtésnek, fajtalan nőszemélynek s tudom is én, még minek? De ez még nem minden. A helyzet mind nehezebbé vált azáltal… hogy is mondjam?… Nagyon nehéz ezt elmondani… Szóval, nagyon szerelmes belém… Nagyon szerelmes… és ennek sokszor, igen sokszor adja bizonyságát. Mondd, édesem, lehet-e szörnyűbb valami, mintha ilyen lehetetlen, ilyen kacagtató alak szereti az embert? Nem, igazán nem bírtam már tovább kiállni… Rosszabb volt, mintha minden este fogamat húzták volna ki. Igazán mondom, rosszabb! Képzelj el magadnak ismerőseid közül egy ilyen utálatos, visszataszító, lehetetlen figurát nagy hassal, szőrös lábszárakkal!… Úgy-e? El tudod képzelni? És most képzeld el, hogy ez az ember a férjed. A te férjed, akinek joga van… minden este… Hiszen érted! Irtózatos! Nem bírtam tovább! A szó szoros értelmében rosszul lettem… De egész komoly, mosdótálas rosszullét fogott el! Hát ez mégsem járja! Kellene valami törvénynek lenni, amely az asszonyt védi… Minden este! Ó, de csunya, utálatos dolog!

Ne gondold, hogy holmi költői szerelemről álmodozom. Ilyesminek már rég divatja mult. A mi társaságunk férfiai versenyistállótulajdonosok és bankárok: a lovat vagy a pénzt szeretik. -89- Ha véletlenül egy asszonyt is megszeretnek, úgy vannak vele, mint szép lovaikkal: mutogatják. Ennyi az egész. A mi életünkben az érzelmeknek nincs semmi szerepe. Ezért hát úgy élünk, mint gyakorlati és közömbös teremtésekhez illik. Még estélyeink sem egyebek, mint rendszeres összejövetelek, ahol mindig ugyanazt mondjuk és csináljuk. Kit szeressünk? Kivel szemben legyünk gyöngédek? Férfiaink általában olyanok, mint a kifogástalan bábuk, minden szellem és finomság nélkül. Ha egy kis szellemre van szükségünk, mint pusztában utazónak a vízre: művészeket hívunk. És a művészek? Kiállhatatlan majmok vagy rosszul nevelt csirkefogók! Fiam, én az egész párizsi társaságban hiába keresek diogeneszi lámpámmal igazi férfit! El is határoztam, hogy tovább nem nyomozok: kioltom a lámpát!… De térjünk vissza Viktorra! Minthogy Gerlepapának alsónadrágos és inges megjelenése minden áldott este tűrhetetlenné vált, minden eszközt, értsd meg, minden eszközt felhasználtam, hogy távol tartsam… hogy kiábrándítsam magamból. Először dühöngött; azután féltékenykedett. Eleinte csak felügyelt rám. Minden férfira, aki a házba jött, tigrisszemeket vetett. Később valóságos üldözést honosított meg. Mindenüvé követett; a leglehetetlenebb módokat találta fel, hogy meglephessen. Megtiltotta, hogy a férfiakkal beszéljek. Bálokon állandóan hátam mögött volt s ha szót szóltam, fejét hosszú kutyanyakán mingyárt előretolta. Büfébe nélküle nem mehettem; a táncot hol ezzel, hol azzal a férfival tiltotta el; néha a négyes kellős közepéből hazaráncigált. A végén is oly nevetséges és ostoba teremtés lettem az oldalán, hogy többé nem mentem társaságba. -90-

Otthon azonban még rosszabb volt. Képzeld, a nyomorult úgy bánt velem… csunya szót kell kimondanom… mint kéjlánnyal. Este nyersen mordult rám: »Már megint kivel szeretkeztél?« Ha sírva fakadtam, arca ragyogott a boldogságtól. A mult héten aztán betelt a pohár. Kivitt a Champs-Elyséesre vacsorázni. Egyik ismerősünk, Baubignac, a szomszéd asztalnál ült. Tehettem róla, hogy a szél éppen oda hordta? Viktor dühében majd széttaposta lábamat s a sárgadinnye felett fogai közt a következőket sziszegte: »Nyomorult, aljas nő, találkát adtál ennek a fiúnak! Megállj csak!« De ez még semmi sem volt. Egyszer csak titokban kihúzza kalapomból a tűt, s a vadállat teljes erővel karomba szúrja. Nagyot kiáltok. Mindenki odaszalad. Képzeld a helyzetemet!… Az én nagyhasú Othellóm erre megbánási komédiát rendez. Nagyon bosszantott az egész émelyítő jelenet s e pillanatban elhatároztam már, hogy megcsalom, még pedig hamarosan. Hát mondd, mit tettél volna te a helyemben?

– Megbosszulom magamat!

– Ne félj, én is azt tettem!

– Hogyan?

– Mit? Hát nem érted?

– De kedvesem… Mindazáltal… Nos, igen…

– Igen, igen… És most gondolj csak rá! Képzeld magad elé a fejét! A puffadt arcát, a piros orrát s a pofaszakállt, amely oly bánatosan lóg le, mint valami kutyafül.

– Szinte látom.

– Gondolj arra is, hogy mekkora féltékenységi düh kínozza ezt a tehetetlen kutyafejű embert!

– Nos és? -91-

– Hát én azt mondtam magamban: Megállj csak te goromba, pukkadozó fráter, majd ragasztok én valamit a fejedre s aztán elmondom neked, de csakis neked, édes Mariem… Gondolj csak a fejére, gondold el, hogy ezzel a koponyával még fel is van…

– Hogyan? Hát fel?…

– Persze, de az istenre kérlek, a világon senkinek se szólj! Esküdj meg rá!… És képzeld őt magad elé! Én egyebet sem teszek, mint a fejét rajzolom magam elé s rajta látom a… Nincs komikusabb dolog a világon! Amíg hozzád jöttem, alig bírtam a nevetést visszafojtani!

A báróné barátnőjére nézett, akinek torkából a bolond nevetés kezdett fölbugyorogni. Neki is mosolyognia kellett. De nem tudott itt megállni. A nevetés csakhamar rajta is erőt vett, mint valami ideggörcs. Két kezét mellére szorította, lélekzete elállt, arca eltorzult s dereka előrehajolt, mintha orra akart volna esni.

A kis márkiné is vele együtt vihogott s közbe-közbe egy-egy szót nyögött ki, ami csak fokozta jókedvüket: »Gondold csak el!… a fejét!… a pofa… pofaszakállát… gondolj az orrára!… és most… rajta… hahaha… de ne szólj… ne… szólj… az istenért… senkinek!«

Szinte belefulladtak a nevetésbe. Beszélni, mozogni nem tudtak, csak előtörő könnyeiket dörzsölték el arcukon.

Először a báróné csitult le s még pihegve a megerőltetéstől – kérlelve ölelte át barátnőjét: – Mondd el, édesem!… Hogyan történt? Mesélj el mindent! Olyan furcsa… olyan furcsa…

A márkiné még nem tudott beszélni, csak nyögve válaszolt: – Amikor elhatároztam… azt -92- mondtam magamban… csak gyorsan… mentől elébb… És így ma megtörtént…

– Ma?

– Igen, az előbb… És Viktort ráadásul ide rendeltem. Mingyárt megérkezik. Milyen jól fogunk mulatni! Gondolj csak a fejére!… Nézz mingyárt a fejére, amint belép!…

A báróné égve a kíváncsiságtól, tovább nógatta barátnőjét: – Meséld el részletesen, hogyan történt?… Kivel?…

– Nagyon egyszerűen ment minden. Gerlepapa Baubignacra féltékeny? Hát jó! Elő Baubignac Adonisszal! Ostoba, de becsületes fiú. Hallgatni fog. Ebéd után fölmentem hozzá.

– A lakásán voltál? Milyen ürüggyel?

– Istenem, gyüjtőívet vittem… Az árvák számára…

– Mondd, mondd… és aztán?…

– Úgy elbámult, amikor beléptem, hogy a szája nyitva maradt. Felszólításomra két aranyat fizetett. Én erre a székről fölálltam. Ő vissza óhajtván tartani, férjem felől kérdezősködött… Most kis jelenetet rögtönöztem. Kiöntöttem szívemet. Elmondtam Viktorról mindent s még feketébbre föstöttem, mint amilyen. Baubignac nagyon megindult. Törte a fejét, miként lehetne rajtam segíteni… Én elkezdtem sírni… Néhány műkönnyet potyogtattam… Ő leültetett, vigasztalt, s minhogy zokogásom nem szűnt, karjai közé kulcsolt… »Szegény, szegény barátom«… suttogtam én. »Szegény, szegény kis teremtés« – suttogta ő. És mind hevesebben és hevesebben csókolt, míg végre egészen el nem szédített…

– Utána nagy szemrehányási és kétségbeesési jelenet következett. A »csábítót« elneveztem mindennek. De sokáig nem mertem maradni, mert -93- a nevetési vágy már ott elfogott. Ott mingyárt eszembe jutott Viktor feje!… Szinte szaladnom kellett. Azután ki-kiömlött a nevetés belőlem, mint teli edényből a víz… De visszatartottam magamat. Gondoltam, majd nevetek Marienál!… És most végre kikacaghatom magamat! Megkapta! Ezt az egyet megkapta! Hogy félt tőle! Most már jöhet háború, földrengés, járvány; meghalhatunk mind… de az ott van, amitől úgy félt, ott van lengő pofaszakállal ékített gyönyörűséges pofája felett! Gondolj csak rá! Megkapta! Ott van rajta!…

A nevetés újra kezdődött.

– És Baubignackal találkozol még?

– Ó, dehogy! Hogy is képzeled? Az sem érne többet, mint a férjem!

A görcsös, leküzdhetetlen nevetés megint csak erőt vett rajtuk.

E pillanatban azonban megszólalt kint az előszoba ajtajának csengője. Hirtelen mind a ketten elhallgattak.

– A férjem, – suttogta a kis márkiné. – Nézd csak a fejét!…

Az ajtó kitárult s nyílását egy magas, kövér ember termetével egészen kitöltötte. Nyakát előreszegte, széles ajkát lebiggyesztette és pofaszakállai közé ékelt piros arcából két vizsgálódó, dühös szemet meresztett a nőkre.

Ezek egy pillanatig szótlanul nézték, aztán hátradőltek a kereveten s oly feltartóztathatatlan erővel kezdtek el kacagni, mintha nevető görcsöt kaptak volna.

A férj bamba értelmetlenséggel nézett rájuk s dühösen ismételgette: »Meg vannak bolondulva?… Meg vannak bolondulva?… meg vannak bolondulva?…«

-94-

– Parancsol doktor úr egy pohár konyakot?

– Szívesen.

És az öreg tengerészorvos, kinyujtva kis poharát, nézte, miként duzzad föl a mélytüzű, aranyos vörösfényű ital a pohár széléig. Aztán szeme magasságáig emelte, hogy a lámpa fénye megcsillogjon benne, megszagolta és pár cseppet fölszíva, nyelvén és szájpadlásának nedves, érzékeny húsán végigömlesztette; majd kedélyesen megszólalt:

– Ó, a csábos méreg! Vagy inkább, népeknek elbájoló gyilkosa, gyönyörűséges kiirtója!

Maguk nem tudják, mi az! Az igaz, hogy olvasták a csodálatos könyvet, amely erről a kérdésről mostanában jelent meg, de nem látták, hogy miként pusztított el egész vadtörzset, egy kis néger királyságot a szesz, amelyet csinos, kerek hordócskákban, békés megjelenésű, vörösszakállú angol matrózok szállítottak partra.

De láttam egészen különös és megindító alkohol-drámát itt a közelünkben is, egy Pont-l’Abbé körül fekvő breton faluban.

Abban az időben egy évi szabadságomat egy falusi házban töltöttem, amelyet apámtól örököltem. Ismerik ezt a sík tengerpartot, ahol a szél éjjel-nappal fütyül a magyalbokrok között s ahol helyenként még állva, vagy már ledülve, láthatók -95- azok a kőóriások, amelyek egykor istenek voltak s alakjukban, megjelenésükben még ma is megőriztek valami félelmetest. Mindig azt hiszem, hogy egyszer csak megelevenednek s a mezőn gránitoszlopokhoz illő lassú, súlyos léptekkel útra kelnek, vagy óriási kőszárnyakon a levegőbe emelkednek, hogy elrepüljenek a druidáktól hirdetett paradicsomba.

A látóhatárt nyugtalan, háborgó tenger zárja el, telve fekete hátú, sistergő tajtékkal gyűrűzött szirtekkel, amelyek mintha veszett kutyákként a halászokra lesnének.

És a halászok mennek szüntelen a rettenetes tengerre, amely bárkájukat zöld hátának egy rándításával fölfordítja és mint pilulát elnyeli. Csak mennek nappal és éjjel kis hajóikon vakmerőn, nyugtalanul és részegen. Mert nagyon, de nagyon sokszor részegek. »Ha a rumosüveg tele van – mondják – az ember látja a szirteket; de ha üres, nem látni semmit.«

Menjenek csak el egy halászkunyhóba. Az apát sohasem találják ott. Ha kérdezik az asszonytól, hová lett az ura, a zord tengerre mutat, amely folyton-folyvást morog s mérgesen köpi ki fehér nyálát a partra. Egy este sokat ivott és ott maradt. A legidősebb fiú szintén. Van még négy szőke, erős gyerek. Most rajtuk a sor.

*

Amint mondám, Pont-l’Abbé közelében laktam falusi házamban. Rajtam és inasomon kívül egy breton család lakott még a házban; távollétemben ők gondozták a birtokot. A család három tagból állt: két nővérből s egy férfiból, aki a nővérek egyikét elvette s a kertet gondozta. -96-

Karácsonykor a kertész felesége gyereket szült. Férje keresztapának kért föl, amit nem tudtam visszautasítani. Azonkívül tíz frankot is kért kölcsön nyúltartási költségekre, amint mondotta.

A keresztelőt január másodikára tűzték ki. Nyolc nap óta a földet hó takarta: óriási, ólomkék és kemény lepel, amely e sík vidéken végtelennek látszott. Vakító fehérsége mögött a tenger feketén nyúlt el. Messziről lehetett látni, mint emeli hátát, görgeti hullámait s hogy forr a dühtől, mintha sápadt szomszédjára akarna rontani, amely nyugodt, zord és hideg némaságával halottnak tűnt fel.

A kérdéses nap reggelén kilenc órakor beállított hozzám Kerandec apó sógornőjével, a nagy Kermagan lánnyal s a bábaasszonnyal, aki a csecsemőt takaróba göngyölítve a karján hozta.

Megindultunk a templom felé. Sziklarepesztő, metsző hideg volt, amely meghasogatja a bőrt s rajta a jég fájdalmas égési sebét ejti.

A szegény kis jószágra gondoltam, akit előttünk cipeltek s megállapítottam magamban, hogy vasból kell lennie a breton fajnak, ha gyermekei már születésüktől fogva ilyen megpróbáltatások elviselésére képesek.

Megérkeztünk a templomhoz, de ajtaja még zárva volt. A plébános úr késett.

Ekkor a bábaasszony leült a küszöb közelében egy sarokkőre s elkezdte a gyereket vetkőztetni. Először azt hittem, hogy tisztába teszi, de csakhamar rémülettel vettem észre, hogy a kis nyomorultat a csípős hidegben meztelenre vetkőzteti. A szörnyű oktalanságon fölháborodva rákiáltottam az asszonyra:

– Megbolondult! Megöli ezt a kis gyereket! -97-

– A, dehogy is, gazduram, – felelt nyugodtan az asszony. – Úgy illik, hogy pucéron várakozzék a jó Istenre!

Az apa és a nagynéni nyugodtan szemlélték a dolgot. Ez volt a szokás. Ha nem követik, baj éri a gyermeket.

Dühöngtem, szidtam a férfit, fenyegetőztem, hogy itt hagyom őket s próbáltam a kicsit erőszakkal betakarni. Hasztalan volt. A bábaasszony elmenekült előlem ki a havas mezőre. Ezalatt a gyerek testecskéje violaszínű lett.

Már éppen faképnél akartam hagyni e vadállatokat, amikor megpillantottam a plébánost, a sekrestyés és egy parasztfiúcska társaságában, amint a mezőn át felénk jöttek.

Elébe szaladtam s heves kifakadások között fejeztem ki fölháborodásomat. A plébános cseppet sem lepődött meg; nyugodtan folytatta útját anélkül, hogy lépteit a legkevésbbé is meggyorsította volna. Kézlegyintéssel mondta.

– Mit akar, uram? Ez itt a szokás. Mindnyájan így cselekesznek s mi nem akadályozhatjuk meg.

– De legalább siessen! – kiáltottam föl. Nyugodtan felelt: – Gyorsabban már nem mehetek.

A plébános bement a sekrestyébe, amíg mi továbbra is a templom küszöbén dideregtünk. Gyötrelmem bizonyára nagyobb volt, mint a kis meztelen újszülötté, aki a hideg lég harapásaitól keservesen üvöltött.

Végre a kapu kinyílt. Beléptünk. A gyermeknek egész szertartás alatt meztelenül kellett maradnia. A szertartás pedig a végtelenségbe nyúlt. A pap dadogva mondta el a latin igéket, amelyek -98- ajkán egészen fonák értelmet kaptak. Egy szent teknősbéka lassuságával mozgott, tett-vett és fehér karinge szívemet megdermesztette, mintha az is másik hólepel lett volna, amellyel e férfiú gyötörni akarta volt e szerencsétlen, hidegtől megkínzott emberi álcát – valamely szívtelen, barbár istenségnek nevében.

Végre a keresztelés az előírt szokások szerint megtörtént s a bábaasszony újra becsavarta hosszú kendőbe a megfagyott gyermeket, aki éles, fájdalmas hangon nyöszörgött.

A plébános hozzám fordult: – Lesz szíves az anyakönyvet aláírni?

Meghagytam a kertészemnek: – És most rögtön menjenek haza s melegítsék meg ezt a gyereket.

Még néhány tanácsot is közöltem vele, amelyekkel talán a gyermeket még meg lehet óvni a tüdőgyulladástól.

A kertész mindent megígért és sógornőjével, meg a bábaasszonnyal együtt eltávozott. Én a sekrestyébe mentem a pap után. Mikor az anyakönyvet aláírtam, öt frankot kért szertartási költségek címén.

Minthogy az apának már tíz frankot adtam erre a célra, az újabb öt frankot kereken megtagadtam. A plébános azzal fenyegetőzött, hogy az anyakönyvi lapot összetépi és a szertartást megsemmisíti. Én viszont az államügyész közbelépését helyeztem kilátásba.

Sokáig veszekedtünk, de végre is fizettem. Alig értem haza, rögtön tudni szerettem volna, nem történt-e valami szerencsétlenség. Szaladok Kérandecékhez; hát az apa, sógornő és a tudósasszony a csecsemővel még nem jöttek vissza. -99-

A magára hagyott anya fogvacogva didergett ágyában és roppant éhes volt, mert huszonnégy óra óta semmit sem evett.

– Hová a fenébe mehettek ezek? – kérdém tőle.

Minden izgalom és csodálkozás nélkül felelt:

– Betértek a kocsmába ünnepelni.

Ez is szokás volt itt. A tíz frankom bizonyára a szeszre és nem a szertartási költségekre kellett.

Húslevest küldettem az anyának s a kandallóban tüzet rakattam. Aggódtam és dühöngtem a kis gyerek miatt s megfogadtam, hogy ezeket a vadembereket tovább nem tűröm magamnál. Vajjon mi lehetett a didergő aprósággal?

Este hat órakor még mindig nem jöttek haza.

Meghagytam szolgámnak, hogy várjon rájuk s magam lefeküdtem.

Nemsokára mély álomba szenderültem, mert jól alszom, mint igazi tengeri medvéhez illik.

Hajnalban a szolga meleg vizet hozott a borotválkozásra és felköltött. Alig nyitottam ki szememet, első kérdésem az volt: »Mi van Kérandecékkel?«

Emberem habozott, azután rémüldözve mesélte el:

– Borzasztó volt, doktor úr! Éjfélkor jöttek haza, mind a hárman tökrészegen. Nemcsak Kérandec, hanem a két asszony is alig állott a lábán. Biztosan valamely árokban töltötték az éjt, mert az újszülött meghalt anélkül, hogy észrevették volna.

Kiugrottam az ágyból:

– A gyerek meghalt?

– Igen. Úgy tették az anyja ágyára. Ez mikor meglátta, keservesen sírni kezdett. A többiek inni adtak neki, hogy vigasztalódjék. -100-

– Hogyan itatták a beteg asszonyt?

– Igen, doktor úr. Csak az imént tudtam meg. Minthogy Kérandecnek sem pénze, sem pálinkája nem volt, a lámpaszeszből ittak, amelyet a doktor úrtól kaptak. Abból ittak mind a négyen, úgyhogy semmi sem maradt az üvegben. Az asszony elég beteg is lett tőle.

Sietve öltözködtem fel s botot vettem magamhoz, hogy végigverjek e vadállatokon.

Mikor beléptem hozzájuk, az asszonyt a petroleumtól részegen és haldokolva találtam gyermeke kék hullája mellett.

Kérandec, a bábaasszony és a nagy Kermagan lány a földön horkoltak.

Hiába volt minden igyekezetem: az asszony dél felé meghalt.

*

Az öreg orvos elhallgatott. A konyakos üveget újra kezébe vette, töltött magának és az aranyszőke folyadékon át megcsillogtatva még egyszer a lámpafényt, amitől az olyan lett, mint olvadt topáznak a világos leve, – a meleg és csalóka italt ajkához emelte s egy hajtásra kiitta.

-101-

Házasságuk előtt eszményi szerelmükkel a felhők között éltek. Egyik tengerparti fürdő napszínes élete hozta őket össze. A nagy tengeri távlaton látta a férfi a lány világos ruháit, színes napernyőit fölcsillanni és birtokosukat elragadónak találta. Itt a kék vizek és végtelen ég keretében szerette meg a szőke, törékeny gyermeket és a gyöngédségét, amelyet az alig fölserdült lányka szívében keltett, összetévesztette a hatalmas, megfoghatatlan lelkesültséggel, amely lényét a napfényes hullámok káprázatos játékának láttára eltöltötte.

A lány pedig megszerette őt, mert udvarolt neki, mert fiatal, figyelmes, gyöngéd és elég gazdag volt. Megszerette őt, mert oly természetes az, hogy a fiatal lányok megszeretik a fiatalembereket, akik fülükbe rajongó szavakat suttognak.

Három hónapig éltek így együtt: egymás szemébe beleveszve s egymás kezét is alig érintve. Ha reggel fürdő előtt az új nap ragyogó üdeségében összejöttek, vagy este a csillagos ég alatt, a leszálló éj puha csendjében, halk, egészen halk búcsút mondtak, üdvözlő szavukba már belopódzott a csók íze, bár ajkaik soha össze nem értek.

Mindig egymásról álmodtak s egymásra gondoltak, amint szemüket fölnyitották; egymást hívták, egymást kívánták testük-lelkük egész -102- sóvárgásával, anélkül hogy erről egymásnak szóltak volna.

Házasságuk után szerelmük az égből a földre költözöttt. Életük először nem volt egyéb, mint vad, fáradhatatlan ölelés; később az érzékek elfinomult költészetévé vált, amelyben minden egyes tekintetük valami tisztátlan, de elragadó szerelmi találmányra, minden egyes mozdulatuk az éjszakák forró belsőségére emlékeztetett.

És ekkor anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, anélkül, hogy megértették volna, miért, kezdték únni egymást. Hiszen szerelmesek voltak még mindig, de nem tudtak már semmi titkot felfedezni, nem tudtak már semmit sem csinálni, amit már gyakran meg ne kíséreltek volna, nem volt már semmi tanulnivalója egyiknek a másiktól: még egy új becéző szó sem, egy váratlan lendület, egy szokatlan hangsúly sem, amely a sokszor ismételt szót egyszerre forróvá tette volna.

Mégis azon voltak, hogy az első ölelések kialudt lángját fölélesszék. Mindennap gyöngéd ravaszságokat, gyermekes vagy bonyolult cinkosságokat eszeltek ki; nem volt kétségbeesett eszköz, amelyhez ne folyamodtak volna, hogy a nászi hónapok kiapadhatatlan tüzét visszavarázsolják. Néha-néha föl tudták idegeiket őrületes megfeledkezésbe korbácsolni, de azután a fáradtság és az undor annál erősebb volt.

Hiába keresték a holdvilágos éjeket; langyos esték mámorébresztő csendjét a lombok alatt; ködbevesző folyópartok költészetét és nagy köztivornyák izgalmát…

Egyszer aztán egy reggel Henriette a következőket mondta Pálnak:

– Elmegyünk este kávéházba? -103-

– Ha parancsolod!…

– De egy ismert kávéházba?

– Kérlek szépen!

Kérdőn nézett feleségére, mert látta, hogy olyasvalamire gondol, amit nem akar megmondani.

Az asszony folytatta:

– Tudod, hogy is mondjam, olyan nagyon előkelő és mégis nagyon félvilági helyiségre gondolok, ahova az urak találkára járnak…

A férj mosolygott: – Szóval kávéházi szeparé?

– Igen, igen. De azt szeretném, ha téged ott ismernének. Ha te ott már vacsoráztál volna, nem, ebédeltél volna, vagy nem is tudom… Szóval szeretném, hogy… Nem, nem merem ezt megmondani…

– Ugyan, kicsikém, mondd csak bátran! Végre is, eléggé bizalmas lábon állunk egymással!

– Nem, erre nincs bátorságom!

– Jeges teringette, de ártatlanná lettél kis bárányom! Mégis, kíséreld meg…

– Hát nézd, Pali… szeretném, ha – a szeretődnek tartanának… A pincérek, akik nem tudják, hogy te nős vagy, gondolják, hogy a barátnőd vagyok!… Sőt te magad is! Hidd azt, ott, azon a helyen, ahová bizonyára sok hasonló emlék fűz, hogy a szeretőd vagyok… Úgy szeretném!… És én is azt fogom hinni, hogy a szeretőd vagyok… hogy vétket követek el!… Megcsallak saját magaddal… Ez csunya, nagyon csunya… Mégis, úgy szeretném!… Ne piríts el, Palikám!… Úgy is érzem, hogy zavarba jövök… De te azt nem érted… Olyan furcsa, olyan különös lenne… -104- annyira felzaklatná az idegeimet egy ilyen nem egészen társasági helyen… egy szeparéban, ahol minden este szeretnek… Igen, beismerem, borzasztóan csunya… Mégis, oly jó lenne veled ott lenni… Ne nézz rám, Palikám… Úgy is olyan piros vagyok már, mint a paprika.

A férfi nagyon jól mulatott az asszony szavain s nevetve mondta:

– Helyes! Készülj az esti nagy előadásra!

Este hét órakor a boulevard egyik nagy kávéházának vörösszőnyeges lépcsőjén mentek fel. A férfi mosolygó, diadalmas arccal; az asszony fátyolosan, félénken, boldog elragadtatással.

A szobában, ahová léptek, megterített asztal körül négy karosszék volt elhelyezve. A fal mellett széles, bordóbársonnyal behúzott dívány állt. A frakkos étteremfőnök mély meghajlással nyujtotta át az étlapot. Pál átadta feleségének:

– Mit eszel?

– Nem tudom, mit lehet itt enni!

A férj hangosan olvasta a felsorolt ételek litániáját, miközben felsőkabátját levetette s átadta a kiszolgáló pincérnek. Azután a főnökhöz fordult:

– Kaviár töltött tojással – rákleves – csirke olasz mártással – nyúlgerinc – tengeri rák amerikai módra – orosz saláta jól fűszerezve – édességek. Ital csak egyféle: pezsgő.

Az étteremfőnök mosolyogva nézte a fiatalasszonyt, majd fölvette az étlapot és tisztelettudó, de bizalmas hangon fordult a férjhez:

– Durot úr aszút iszik vagy pezsgőt?

– Pezsgőt, de szárazat!

Henriette nagyon büszke volt, hogy ez az ember ismeri ura nevét. -105-

A díványra ültek egymás mellé és enni kezdtek. Asztalukra tíz gyertya szórta fényét, amelyek a szemben lévő tükörben megkétszereződtek. A tükör homályos volt a gyémánttal belekarcolt sok száz névtől, amelyek együtt, mint óriási pókháló, fedték be a csiszolt üveglapot.

Henriette gyorsan ürítette ki a poharakat, hogy megmámorosodjék; pedig már az elsőktől szédülni kezdett. Pál e helyhez fűződő emlékeitől izgatva, folytonosan felesége kezét csókolgatta. Szeme ragyogott.

Az asszonyt a gyanús hely állandó, soha nem érzett izgalomban tartotta, amelyben volt kis szégyen is, de úgy egészben nagyon jól esett. Két néma, komoly pincér látta el a kiszolgálását gyorsan és előkelően; csak a szükséges pillanatban léptek be s kezdődő érzelmi kilengéseknél tüstént eltűntek.

A lakoma közepe táján Henriette már egészen mámorba szédült. Pál szintén hangosabban beszélt a rendesnél s felesége térdét ugyancsak szorongatta az asztal alatt. Az asszony piros arccal, élénk, kedves szemekkel fecsegett:

– Palikám, édes Palikám, vallj be mindent! Úgy szeretnék mindent tudni!…

– Mit, édes galambom?

– Nem merem mondani.

– Na, csak ki vele!

– Volt szeretőd… voltak szeretőid előttem?

Pál kissé zavarba jött. Nem tudta, hallgasson-e, vagy eldicsekedjen sikereivel?

Az asszony összetette kezét:

– Csak most az egyszer! Tedd meg, amire kérlek! Sok?… Mondd, sok volt?

– Istenem, volt egynéhány. -106-

– Hány?

– Nem tudom. Ki tudja az ilyesmit?

– Nem számláltad meg?…

– Hogy gondolod?

– Szóval akkor nagyon sok volt?

– Uhum!

– Mégis, hány volt körülbelül?… Csak úgy körülbelül?

– Igazán nem tudom, angyalom. Voltak évek, amikor sok volt. Viszont voltak évek, amikor számuk nem szökött magasra.

– Hányan lehettek évenként?

– Néha húsz-harminc, néha meg csak négy-öt.

– Ó, hisz akkor volt vagy száz nőd!

– Annyi lehetett.

– Fuj, ez utálatos!

– Miért utálatos?

– Mert utálatos, ha az ember arra gondol, hogy mindez a sok asszony meztelenül… Ó, ó… és mindig ugyanazt a… Nem, Pál, ez nagyon undorító!

A férfi dühös volt, hogy felesége ezt undorítónak találja s olyan arckifejezéssel válaszolt, amelyet a férfiak akkor szoktak fölvenni, mikor az asszonyokkal éreztetni akarják, milyen nagy ostobaságot mondtak:

– Nézd, kicsikém, ha undorító száz asszonnyal, akkor eggyel is az!

– Szó sincs róla!

– Miért?

– Azért, mert egy asszony viszonyt, szerelmet jelent. De száz asszonyt a karjaid közé szorítani, ez, megengedj, alantas, csunya, ízléstelen dolog. Föl sem tudom fogni, hogy lehet ezekkel a lányokkal érintkezni, mikor olyan piszkosak?… -107-

– Élénken tévedsz! Ezek a lányok nagyon is tiszták.

– Nem lehet valaki tiszta, ha abból él, amiből ezek a teremtések.

– Ellenkezőleg! Éppen azért tiszták, mert abból élnek.

– Ugyan, hallgass! Ha valaki csak arra gondol, hogy az előtte való éjszaka… Fuj, de utálatos!

– Nem utálatosabb, mint ebből a pohárból inni, amelyből ma reggel ki tudja, ki ivott s amelyet biztosítlak, kevésbbé mosnak ki, mint…

– Nem hallgatsz el mingyárt?! Milyen közönséges vagy!

– Akkor minek kérdezed, hogy voltak-e szeretőim?

– Mondd, a szeretőid mind uccai lányok voltak?… Mind a száz?…

– Á, dehogy is!

– Hát?

– Istenem, hát színésznők… gépírónők… néhány társasági nő…

– Hány társasági nő?

– Hat.

– Csupán hat?

– Csupán.

– Csinosak voltak?

– Igen.

– Csinosabbak, mint a többiek?

– Nem.

– Melyiket szeretted jobban? A lányokat vagy a társasági nőket?

– A lányokat.

– Ó, de csunya vagy!… Miért?… -108-

– Mert egyáltalában nem szeretem a műkedvelőket.

– Ó, borzasztó! Tudod, hogy majd megkövülök a borzalomtól! Ilyen gyalázatos ember vagy te! És mondd csak, különös örömed telt abban, hogy az asszonyokat így cserélgesd?

– Természetesen.

– Nagy örömed?

– Nagy.

– Mért? Talán egyik nem olyan, mint a másik?

– Szó sincs róla!

– Semmiben sem hasonlítanak?

– Semmiben.

– Milyen furcsa! Miben különböznek?

– Mindenben.

– A testük is?

– Hát persze!

– Az egész testük?

– Az egész.

– És miben különböznek még?

– Abban, ahogy csókolnak. Ahogy beszélnek. Még a legkisebb dolgokban is.

– Úgy? Szóval élvezetes dolog cserélgetni?

– Tagadhatatlan.

– És vajjon a férfiak is különbözők?

– Azt igazán nem tudom!

– Nem tudod?

– Nem.

– Bizonyára ők is különbözők…

– Bizonyára… kétségtelenül…

Egy pillanatig elgondolkozott pezsgős pohárral a kézben. Aztán kiitta egy hajtásra s két karját a férje köré fonva, a szájába suttogta:

– Édes, édes, hogy szeretlek! -109-

A férj vad öleléssel szorította magához… Az egyik pincér, aki benyitott, diszkréten visszahúzódott. A kiszolgálást körülbelül öt percre fölfüggesztették.

Mikor az étteremfőnök kezében a gyümölcsöstállal megjelent, az asszony már ismét teli pezsgőspoharat tartott ujjai közt és a sárga, átlátszó ital mélyére nézve, mintha ott ismeretlen, csalogató dolgokat látna, álmodozó hangon dünnyögte:

– Igen, mégis csak mulatságos dolog lehet!

-110-

Mint egy felsőbb törvényszék elnöke, mint feddhetetlen életű főhivatalnok halt meg. Példás életét Franciaország valamennyi törvényszékén ismerték. Az ügyvédek, fiatal jegyzők és bírák mély meghajlással üdvözölték, mikor a folyosón feltűnt nagy, sovány és fehér arca, amelyet mély és villogó szemek világítottak meg.

Egész életén át üldözte a bűnt s védte a gyöngéket. Gyilkosoknak, sikkasztóknak nála nem volt nagyobb ellensége, mert tudott a lelkük legmélyéig látni, ismerte titkos gondolataikat és felfedte tetteik legrejtettebb rúgóit is.

Nyolcvankétéves korában halt meg. Mindenki sajnálta és emlékének mély tisztelettel adózott. A gyászolók élén kivonult a temetőbe a helyőrség díszcsapata s a sír felett frakkos urak ejtettek fájdalmas szavakat és őszinte könnyeket.

Nos hát, ettől a köztiszteletben álló férfiútól feljegyzések maradtak fenn, amelyeket az elképedt közjegyző abban az iratszekrényben talált, ahová az elhúnyt a nagy bűnösökre vonatkozó iratokat szokta tenni.

A feljegyzéseknek ez volt a címe:

Miért?

1851 június 20. – Tárgyalásról jövök. Blondelt halálra ítéltem. Miért ölte meg ez az ember öt gyerekét? Miért? Gyakran találkozunk emberekkel, -111- akiknek különös kéjt okoz életet pusztítani. Igen, igen! Valóságos kéj lehet ez; talán a legnagyobb mindegyik közül. Mert az ölés nem ugyanaz-e, mint a teremtés? Alkotni és pusztítani! E két szó magába zárja a nagy földkerekségnek, az egész világegyetemnek történetét! Miért oly részegítő ölni?

Június 25-én. – Furcsa dolog egy emberi lényre gondolni, aki él, mozog, fut… Egy élőlény? Mi az egyáltalában? Eleven gépezet, amely a mozgás elvét s az azt szabályozó akaratot rejti magában! Nincs összenőve semmivel! Lábai a földbe nem gyökereznek! Életszemecske, amely ide-oda mozog a föld hátán; nem lehet tudni honnan jött, hová megy; porszemecske, amelyet szabadon eltaposhatsz. Utána nem következik semmi, csupán a rothadás, a teljes megsemmisülés.

Június 26-án. – Miért bűn hát ölni? Igen, miért? Hiszen nagy természeti törvény ez. Minden lénynek hivatása az ölés: öl, hogy éljen; öl, hogy öljön. Az ölés vágya bent él vérmérsékletünkben; ölni kell! Az állat gyilkol minden nap, lételének minden pillanatában. Az ember gyilkol, hogy táplálkozzék és gyilkol kéjből is. Ezért találta ki a vadászatot! A gyerek megöli a férgeket, amelyek keze ügyébe esnek, a kis madárkákat s mindazokat a kis állatokat, amelyekhez csak hozzáférhet. De ellenállhatatlan ölési vágyunkat ez nem elégíti ki! Nem elég állatot ölni: embert is kell ölni! Régen emberáldozatokkal elégítették ki ezt a parancsoló vágyat. Manapság a társasági élet kényszere az emberölést bűnné bélyegezte. Elítélik és megbüntetik a gyilkost! Minthogy azonban nem tudunk élni anélkül, hogy gyilkoló ösztönünknek eleget ne tegyünk, időnként -112- háborúkat csinálunk, amelyekben egész népek irtják ki egymást. Ilyenkor nagy vérmámor borítja el az emberiséget: a hadseregek részegek az ölés izgalmától s még a békés polgárok, az asszonyok s a gyerekek is megkótyagosodnak, amikor esténként a családi lámpafény alatt a gyilkosságokról eszményített leírásokat olvasnak.

És talán megvetik azokat, akik e végzetszerű embermészárlásokat végrehajtják? Ó, dehogy! Kitüntetésekkel halmozzák el! Aranyba, bíborba öltöztetik; kalpagjukon tollat, mellükön érdemjeleket hordanak; kapnak keresztet, kegydíjakat s mindenféle megkülönböztetéseket. Tisztelettel, szeretettel övezve élnek, fejüket büszkén hordják csupán azért, mert hivatásuk az emberölés! Gyilkoló szerszámukat megcsörrentik az ucca kövezetén s az arra menő feketeruhás polgár irígykedve nézi azt. A gyilkolás a természettől szívünkbe vésett örök törvény! Nincs szebb és nincs dicsőbb, mint ölni!

Június 30-án. – Ölni törvény: mert a természet az örök fiatalság, az örök változás barátja. Minden öntudatlan tette ezt harsogja: »Csak gyorsan! gyorsan! gyorsan!« És pusztít gyorsan és megint újra alkot.

Július 2-án. – Mi az ember? Minden és semmi. Mint gondolat, tükre a nagy mindenségnek. Mint emlékezés és tudomány, a világ kicsinyített kiadása s annak egész történetét magában hordja. Minden ember, mint a tények és dolgok tükre, kis világegyetem a nagy világegyetemben!

De utazz csak! Vess pillantást a nyüzsgő fajokra! Az ember semmivé lesz! Hajóra ülsz, mindjobban távolodsz az emberekkel tömött parttól s egyszerre csak semmi mást nem látsz, mint a partot. Az észrevehetetlen lény eltűnik, teljesen -113- elvész; annyira kicsi, annyira jelentéktelen. Szeld át gyorsvonaton Európát és nézz ki a vonat ablakán! Emberek, emberek mindenütt! A mezőkön, uccákon, mindenütt ember lebzsel: parasztok, akik ép hogy a földet tudják túrni; szörnyű asszonyteremtések, akiknek minden tudományuk a főzés és a szülés. Menj Indiába, Kínába s mindenütt embermilliárdokat látsz mozogni, élni, akik annyi nyomot sem hagynak maguk után, mint a hangya, amelyet az úton eltaposol. Menj a vályogkunyhókban élő feketék birodalmába; menj a fehér arabok közé, akik barna sátorokban laknak, amelynek vásznát a szél csapkodja és megtanulod, hogy a különélő, önmagában vett ember semmi, egyáltalában semmi. A faj minden! Mit ér például egyvalaki a pusztákon bolyongó néptörzsből? És ezek a bölcs emberek nem törődnek a halállal. Az ember náluk nem számít. Az ellenséget meg kell ölni: az élet háború. Így háborúskodott régen egyik tanya a másikkal, egyik tartomány a másikkal.

Igen, utazzatok csak a nagyvilágban s nézzétek a megszámlálhatatlan, ismeretlen embertömegek nyüzsgését! Ismeretlenek? Hát éppen itt van a rejtély kulcsa! Bűn a gyilkosság, mert az embereket számokkal láttuk el! Mikor megszületnek, beírják az anyakönyvbe, nevet adnak nekik és megkeresztelik. A törvény rájuk teszi kezét! Íme a nagy furfangosság! Az anyakönyvbe fel nem vett ember nem számít: öld meg a végtelen mocsár ingoványaiban, a pusztán, a hegyek közt! Mintha semmi sem történt volna! A természet szereti a halált; ő nem büntet miatta!

Csupán az anyakönyv tesz szentté és sérthetetlenné! Különös! E könyv egyesegyedül védi az embert. Az élet szent, mert ide be van vezetve! -114- Tisztelet az anyakönyvnek, a törvényes Istennek. Térdre előtte!

Az állam ölhet, mert joga van az anyakönyvet módosítani. Ha háborúban lemészároltat kétszázezer embert, egyszerűen nagyszámú jegyzői által kivakartatja nevüket az anyakönyvből. Ezzel vége van! De nekünk, akik nem változtathatunk az anyakönyvön, nekünk tisztelni kell embertársaink életét. Anyakönyv, dicső Istenség, aki a polgármesteri hivatalokban székelsz, üdvözöllek! Erősebb vagy, mint a Természet! Ó, nagy, nagy Hatalom!

Július 3-án. – Hah, milyen különös, kéjes élvezet lehet ölni: kezünkbe keríteni egy élő, gondolkodó lényt, s azután kis lyukat fúrni rajta s nézni, hogy ömlik ki belőle a vér… A piros vér, amely életet fakaszt… És az előbb még meleg test egyszerre csak mint puha, hideg, tehetetlen és gondolatnélküli hústömeg terül el lábad előtt!

Augusztus 5-én. – Istenem, mi lenne, ha én, aki egész életemben ítélkeztem, kihirdetett szavakkal öltem, guillotinenal kivégeztem azokat, akik késsel öltek, mi lenne, ha én is úgy csinálnék, mint a gyilkosok? Mi lenne, ha én is közvetlenül, késsel gyilkolnék? Én, a törvényszéki elnök? Én, én? Ki tudná meg?

Augusztus 10-én. – Meg tudná-e valaha valaki? Gyanúsítanának engem? Különösen, ha olyan valakit ölnék meg, akinek életére semmi okom sincs törni?

Augusztus 15-én. – Belém furakodott a kísértet, mint féreg s bennem rág. Bennem csúszik, mászik; egész testemben sétál; ott kering elmémben, amely csak erre gondol: ölni; ott van szememben, amely csak vért kíván látni; fülemben, ahol szörnyű, őrjítő hang sikít: a meggyilkoltnak -115- utolsó kiáltása; lábaimban, amelyekben bolond vágy él odamenni, ahol a tett végbemegy; kezeimben, amelyek remegnek az ölés vágyától. Milyen különös, ritka élvezet lehet. Mennyire méltó egy szabadabb felfogású emberhez, aki a többiek fölött él, szíve fölött rendelkezni tud és finom élményeket keres!

Augusztus 22-én. – Nem tudtam többé ellenállni. Először kis madarat öltem meg, hogy elkezdjem, hogy az első kísérletet megtegyem.

Jánosnak, a szolgámnak, volt egy stiglice, amelyet szobája ablakára függesztett kalickában tartott. Elküldtem őt valami ürüggyel s azalatt a kis madarat kezembe vettem. Melege volt. Szíve hevesen dobogott. Felmentem vele szobámba. Időnként hevesebben meg-megszorítottam; a szívecskéje még jobban vert; fájó, de egyben gyönyörűséges érzés volt. Már majdnem megfojtottam. De nem láttam volna vért!

Ezért ollót kerestem elő. Kicsi, körömvágó ollót vettem kezembe s háromszori metszéssel lenyisszantottam a nyakát. Kitátotta csőrét, szeretett volna markomból kiszabadulni, de jól tartottam! Ó, jól megfogtam! Veszett kutya sem tudott volna görcsösen szorító ujjaim közül kimenekülni. És láttam a vért folyni… Milyen szép, csillogó, világos és piros a vér! Kedvem lett volna meginni! Nyelvem hegyét belemártottam! Jóízű. De a szegény, kis madárnak oly kevés volt! Nem tudtam sokáig az élvezetben elmerülni. Milyen fölséges látvány lehet, ha egy bika vérzik el!

Azután úgy jártam el, mint az igazi gyilkosok. Megmostam az ollót, a kezemet; a vizet kiöntöttem és a madár kihűlt tetemét kivittem a kertbe, hogy eltemessem. Egy szamócabokorban megfelelő helyet találtam. Itt sohasem bukkannak -116- rá. Ezentúl mindennap eszem egy szemet erről a bokorról. Ó, hogy lehet élvezni az életet, ha az ember ért hozzá!

Szolgám sírt. Azt hiszi, hogy madara elröpült. Hogy is gyanakodhatnék rám! Ugyan, ugyan!

Augusztus 25-én. Embert kell ölnöm! Kell!

Augusztus 30-án. Megtörtént! Milyen kicsinység! A vernesi erdőben sétáltam. Nem gondoltam egyáltalában semmire, semmi különösre. Egyszerre csak kis gyerek jön az úton szembe velem és vajaskenyeret majszol. Megáll, amíg elmegyek mellette s üdvözöl:

– Kezit csókolom, elnök bácsi.

A gondolat fölcikázik elmémben: »Ha megölném?« Megszólítom:

– Egyedül vagy, gyermekem?

– Igen, bácsi.

– Az egész erdőben egyedül?

– Igen, bácsi.

Az ölési vágy elbódít, mint a szesz. Lassan közeledem hozzá és egyszerre csak megragadom a torkát… Szorítom, szorítom teljes erőből! Rémült szemekkel néz rám! Istenem, milyen szemek! Egészen kerek, kiugró, rettenetes szemek! Sohasem éreztem ilyen vad s ily röviden tartó fölindulást! Kis kezei a csuklómba kapaszkodtak s teste vonaglott, mint a tűz fölé tartott lúdtoll. Azután nem mozgott többé.

Szívem hevesen dobogott! A testet az árokba dobtam s leveleket hánytam rá.

Hazamentem; jól megebédeltem. Mily semmiség az egész! Este jókedvű voltam; nagyon vidám, szellemes és fiatalos. A főispánéknál, ahova híva voltam, mindenki el volt ragadtatva tőlem. -117-

De nem láttam a vérét! Nyugodt vagyok.

Augusztus 30-án. Fölfedezték a hullát. Keresik a gyilkost. Ó, ó!

Szeptember elsején. Letartóztattak két csavargót. Semmi bizonyíték ellenük.

Szeptember 2-án. A gyerek szülei eljöttek hozzám és keservesen sírtak. Ó, ó!

Október 6-án. A nyomozást beszüntették. Egy csavargó követhette el a bűntettet. Ó, ha láttam volna a vérét, azt hiszem, sokkal nyugodtabb lennék!

Október 10-én. Az ölési vágy gerincvelőmben futkos. Olyan, mint húszéves fiúknak kínzó szerelmi vágya.

Október 20-án. Még egy! Villásreggeli után a folyóparton sétáltam. Észreveszek a fűzfa alatt egy alvó halászt. Dél volt. A burgonyás földből kimeredt egy ásó, mintha idekészítették volna. Fölkapom, markomba szorítom, mint kalapácsot s az élével kettéhasítom a halász koponyáját. Ez aztán vérzett már! Rózsaszín, agyvelővel kevert vér ömlött belőle. A vér lassan belecsurgott a vízbe. Lassú léptekkel távoztam. Ha megláttak volna! Ó, ó! Kitünő gyilkos lett volna belőlem!

Október 25-én. A halász meggyilkolása nagy port vert föl. Unokaöccsét vádolják, aki vele együtt halászott.

Október 26-án. A vizsgálóbíró meg van győződve róla, hogy a tettes az unokaöcs. Az egész város azt hiszi. Ó, ó!

Október 27-én. Az unokaöcs nagyon rosszul védekezik. Azt mondja, hogy akkor ölték meg nagybátyját, amikor ő kenyérért és sajtért a városba ment. Ki hiszi el?

Október 28-án. Az unokaöcs már majdnem -118- vallott, annyira beleszédült a hercehurcába. Ó, ó! Igazságszolgáltatás!

November 15-én. Súlyos bizonyítékok vannak az unokaöcs ellen, akinek nagybátyjától örökölnie kellett volna. A tárgyalást én vezetem.

Január 25-én. Halálra! Halálra! Halálra! Mindenáron halálra kell ítélni! És sikerült is! Ó, ó! Az ügyész úgy beszélt, mint angyal! Még egy áldozat! Megnézem a kivégzését!

Március 10-én. Vége. Ma reggel metszették le fejét. Alaposan meghalt! Nagyon szép dolog a kivégzés! A fej lehull s a vér patakokban bugyog elő. Ó, ha megfürödhettem volna benne. Milyen szédítő gondolat: aláfeküdni, az ömlő vért arcomon, fejemen érezni s felállni egészen pirosan!… Ó, ha az emberek egymás lelkébe látnának!

Ezentúl óvatosabb leszek. Oly könnyen elárulja az ember magát. Most már várhatok és várni is fogok…

A kézirat még több lapból állt, de újabb bűntény nem fordult elő bennük. Az idegorvosok, akik a naplót olvasták, azt állítják, hogy sok ilyen ügyes és félelmetes őrült futkos a világon, mint ez az eszefordult szörnyeteg, anélkül, hogy bárki is tudna róla.

-119-

A gorzsvilli járásbíróság egyik terme tele van parasztokkal, akik a fal hosszában felsorakozva várják, hogy ügyük tárgyalásra kerüljön.

Van köztük mindenféle termetű és megjelenésű: törpe és hórihorgas, kövér, kicsattanó ábrázatú és sovány, beesett orcájú, akinek a képét mintha öreg almafa tönkjéből vágták volna ki. Kosarukat maguk elé tették és most békességesen várakoznak és ügyük kimenetelén töprengenek. Körülöttük orrfacsarító falusi szag terjeng, amelyben istállónak, izzadságnak, trágyának és savanyú tejnek külön-külön fölismerhető a maga egyéni illatárnyalata. A fehérre meszelt falakon legyek donganak. A nyitott ajtón át behallik a kakas kukorékolása.

Egy emelvényfélén kopott zöld posztóval fedett hosszú asztal áll. Bal sarkán ráncos, füle nyergén tollat hordó, kopasz fej merül az írásokba. Jobb sarkán, magát mereven kihúzva, egy zsandár foglalt helyet. A meztelen falon fából készült, felfeszített Krisztus. A vonagló Isten-ember szenvedését felajánlja ez állatszagú emberek ügyéért.

Végre belép a bíró úr. Piros arcú, elhízott ember. Hivatalos talárja suhogva lebben nagy testének siető mozdulataira. Az asztalra helyezi süvegét és mély megvetéssel néz a közönségre. -120-

A bíró úr vidéki irodalmi nagyság. Horatiust fordítja; Voltaire kedves írója és a vaskos humorú költészetnek maga is művelője.

Rászól a jegyzőre:

– Kedves Potel uram, kezdődhet a futam!

Azután mosolyogva dünnyögi:

– Quidquid tentabam dicere versus erat.

A jegyző kopasz feje fölmerül a papírok közül. Érthetetlen, únott hangon hadarja:

– Baskel Juliána asszonyság, mint felperes és Paturon Márton, mint alperes.

Hatalmas termetű vidéki asszonyság járul a bíróság elé. Igazi járásszékhelyi előkelőség: rikító szalaggal díszített kalap; a nyakáról nagyszemű aranylánc fut le a mellén; ujjai gyűrűkkel rakva; fülében óriási függők, amelyek izzadtan fénylenek, mint az égő viaszgyertyák.

A bíró kis, ismerősöknek járó fejbiccentéssel üdvözli és szemében némi gúny csillan föl, amíg mondja:

– Baskelné naccsád, terjessze elő panaszát.

A »naccsád« ellenfelei a másik oldalon foglalnak helyet és összevissza hárman vannak. Középen húsz-huszonöt éves parasztlegény, pufókra hízott, pipacspiros arccal. Jobbján fiatal felesége; kicsi, sovány asszonyka, egészen laposra fésült hajjal, amelyen mint kakastaréj, rózsaszínű főkötő fityeg. Szeme kerek, csodálkozó és oldalra pislogó, mint a majorságé. A fiú balján áll az apja: öreg, görnyedt férfiú, akinek megcsavarodott, vékony teste úgy tűnik el a kikeményített zubbonyban, mint valami harangban.

Juliána asszony előadja sérelmeit:

– Nagyságos bíró úr! Éppeg tizenöt éve, hogy ezt a fiút magamhoz vettem. Úgy dédelgettem, mintha anyja vónék. Embert faragtam belőle. -121- Megesküdött, hogy sohasem hágy el. Szó, ami szó, még egyességet is kötöttünk. Papírosra írtuk az egyességet. Neki adtam a bec-mortini fődemet, ami legalább is 3000 forintot ér, ő pedig megígérte, hogy szógálatomban marad. Hát, nagyságos bíró úr, eccer csak gyün ez a kis nyavalyás, ez a kis ringy-rongy, ez a cifit-cafat…

A bíró közbeszól:

– Mérsékelje magát, naccsádkám.

Juliána asszony tovább folytatja lihegő dühvel:

– Jön ez a kis… ez a kis… Minek mondjam? Jön, összekuruzsol, tudom is én mit igen, mit nem, s ez a nagy mafla, ez a tejfeles szájú pipogya fráter elveszi őt feleségül. Megesküsznek az ótárnál s ez a híres az én bec-mortini fődemet adja jegyajándékba… Hát mán hallottak ilyet?… Én sem estem ám a fejem lágyára!… Papír van a kezemben! Itt van ni… Adja vissza legalább a fődemet!… Egyességet kötöttünk a fődre nézve a jegyző előtt, a barátságra nézve csak magunk között, de írásban… Egyik ollan, mint a másik. Vagy-vagy! Tessék megolvasni, bíró úr!

És e szavakkal nagy, bélyeges papírt nyujt át kitárva a bírónak.

Paturon Márton megszólal:

– Nem igaz a’!

A bíró: Hallgasson kend! Várjon, míg sorra kerül. (Belenéz az írásba):

»Alulírott Paturon Márton Mihály megígérem Tekintetes Baskel Tivadarné Juliána ifjasszonnak, az én nemeskebelű jóltevőmnek, hogy soha e földi életben el nem hagyom, hanem hűségesen kiszolgálom, mint eddig is.

Gorzsvill, az Úrnak 1883-ik esztendejében, Szt. János napján.« -122-

A bíró: Aláírás helyett kereszt van itt. Hát nem tud kend írni?

Márton: Nem én!

A bíró: Kend műve a kereszt?

Márton: Mán hogy vóna, naccságos bíró úr!

A bíró: Ki csinálta hát?

Márton: Az ifjasszony!

A bíró: Kész megesküdni kend, hogy a keresztet nem maga pingálta oda?

Márton (hadarva): Édesapám, édesanyám, nagyszüleim és a jóságos Isten fejire esküszöm, hogy nem én írtam a keresztet. (Kezét fölemeli és oldalra köp, hogy esküjét támogassa.)

A bíró (mosolyogva): Milyen viszonyban volt kend az itt jelenlevő Baskel Tivadarné asszonysággal?

Márton: A kéjjányom vót! (Nevetés a hallgatóság körében.)

A bíró: Mérsékelje kend kifejezéseit. Azt akarja talán mondani, hogy viszonyuk nem volt oly tiszta, mint őnagysága föltünteti?

Az apa (átveszi a szót): Még tizenötéves sem vót, naccságos bíró úr, mikor az ifjasszony pórázonságra csábította.

A bíró: Tán paráznaságot akar mondani?

Az apa: Magam se’ tom má’, bíró úr. Tény az, hogy még gyerek vót. De nem is ő vót az első. Mán három gyereket édesgötett így a naccsága. Tömte minden jóval űket, hízlalta a pukkadásig s mikor már megértek, hát elrabolta tőlük a szemérmüket…

A bíró: A szemérmüket?… És maga hagyta ezt?

Az apa: Ez vagy egy másik? Úgyis el kell az ilyesminek jönni!…

A bíró: Hát akkor minek panaszkodik? -123-

Az apa: Én nem panaszkodok, bíró úr! Nekem semmi károm sincsen!! Csak ha a fiú má’ nem akar többet, hát hagyja békiben! Mindenki ott szeret, ahun akar. Tessen a bíró úrnak erre a törvényt citálni!

Juliána asszony: Ezek a parasztok mindent összehazudoznak, bíró úr! Én csináltam férfit a fiúból!…

A bíró: A teringettét!

Juliána asszony: És most megtagad, itthágy! Ellopja a birtokomat!

Márton: Nem igaz a’, bíró úr! Már öt év előtt is el akartam hagyni, merhogy nagyon hízásnak ereszkedett. A’ pedig nem az én gusztusom. Mondtam is neki, hogy én már csak elódalgok. De ű bőgni kezdett, mint a borjú és a könnye megeredt, mint az ereszcsatorna. Kért, könyörgött s a végin nekem ígérte a bec-mortini fődet, ha még maradok pár évig. Erre meglágyultam én is s mondám, hogy maradok. A bíró úr is úgy tett vóna.

Ott is maradtam öt álló esztendeig. Egy órát sem blicceltem el belőle. De evvel osztán meg is szógátam a fődér, aki áldóját! Megadtam az árát becsülettel. (Márton felesége, aki idáig hallgatott, papagályhangon visít fel erre):

– Nézze meg, nézze meg bíró úr ezt a rohadt hordót, hát meg lehet fizetni egy kis főddel, ha valaki öt évig szógálja?

Az apa (fejét rázva meggyőződéssel ismétli): Bizony, a Márton megdógozott érte. (Baskel asszonyság aléltan hull a padra és keservesen sírni kezd.)

A bíró (atyai hangon): Kedves naccsád, a dolgon nem segíthetek. Kegyed a bec-mortini földet törvényes formák között iratta rá. Ez már -124- kétségbevonhatatlanul az övé. Következéskép jegyajándékba is viheti a feleségének. Ami a kérdés… érzelmi részét illeti, abba nem avatkozhatom. Én csak a törvényt alkalmazom. A többi nem tartozik rám.

Az apa (büszkén): Akkor hát nyugodtan hazamehetünk?

A bíró: Elmehetnek kendtek. (A parasztok a többiek rokonszenves tekintetétől kísérve, elégedett arccal vonulnak ki. Baskel asszonyság még mindig sír a padon.)

A bíró (mosolyogva): Szedje össze magát, naccsádkám. Ha valamit mondhatok, az csupán ennyi: feledje el a hálátlan fiút s keressen… egy másik tanítványt…

Juliána (könnyei fátylán át): Többet nem találok már, bí-ró úr!…

A bíró: Sajnálom, hogy nem szolgálhatok eggyel. (Juliána asszony fájdalmas tekintetet vet a fölfeszített Krisztusra, azután föltápászkodik és zokogását zsebkendőjébe rejtve, maradozó léptekkel kifelé indul.)

A bíró (a jegyző felé fordulva csintalanul felkiált): Kalypso Odysseus távozása miatt vigasztalhatatlan vala… (Majd komolyra válva): Nézzük a többi ügyeket!

A jegyző (álmos unalommal): Lasakot János Mária és Varendoche Krisztina Euzébia…

-125-

Sem az országnak, sem hősömnek nevét nem árulom el. Messzi, termékeny és forró tengerparton történt. Már reggel óta mentem a napfényes kék tenger és aranykalászos búzaföldek között. A halk, szinte álomba szenderült hullámok közvetlen közelében virágok nyíltak. Meleg volt. A levegőben a nedves, kövér föld illatos lehellete terjengett. Mintha csírát szagolt volna az ember.

Estére be voltam jelentve egy franciánál, aki, amint mondták, kis narancsfa-erdőben egy hegyfok végében lakott. Hogy hívták? Akkor még nem tudtam. Tíz évvel ezelőtt érkezett egy szép reggelen; megvette a földet; szőlőt ültetett, magot vetett; lázas buzgalommal fogott a munkához. Birodalma évről-évre nőtt. A hálás föld busás kamattal fizette vissza a beléölt munkát s urát gazdaggá tevé.

A gazdag földesúr azonban továbbra is szakadatlanul dolgozott. Hajnalban kelt s éjfélig tartott, amíg földjeit lován benyargalta. De a munkát elvégezte mindennap, mintha kielégítheteten pénzszomj gyötörte volna.

A nap lebukott az égen, amikor a lakot elértem. Valóban, narancsfák között emelkedett az egyszerű, négyszögletes fehér ház és terassza a tengerre nyílott. -126-

Amint a házhoz közeledtem, hosszú szakállú férfiú jelent meg a kapuban. Üdvözöltem és éjszakára menhelyet kértem. Mosolyogva nyujtotta kezét:

– Lépjen be, uram, és érezze magát otthon.

Tökéletes világfinak könnyedségével és közvetlen bizalmasságával vezetett fel egy szobába és bocsátott rendelkezésemre egy szolgát. Majd e szavakkal hagyott magamra:

– Ha készen lesz, fáradjon le vacsorára.

Házigazdám a teraszon teríttetett kettőnk számára. Lábunk alatt terült el a smaragdszínű tenger. Én dicshimnuszokat zengtem e vidékről, amely oly gazdag, oly különösen szép és oly ismeretlen. Asztaltársam mosolygott, aztán szórakozottan felelt:

– Szép vidék. De semmi sem tetszik, ha az ember távol van attól, amit szeret.

– Sajnálja Franciaországot?

– Párizst sajnálom.

– Miért nem jön vissza?

– Ó, majd visszatérek!

És lassanként elkezdtünk Párizsról beszélni: a társaságról, a boulevardokról, párizsi furcsaságokról. Házigazdám hozzám intézett kérdéseiből láttam, hogy a Vaudevillet és a párizsi arszlánok egyéb divatos találkozóhelyeit jól ismeri.

– Kik járnak a Torponiba?

– Még mindig ugyanazok. Kivéve a halottakat.

Figyelemmel néztem meg arcát és igyekeztem emlékeim között rátalálni. Pedig valahol már láttam! De hol és mikor? Fáradtnak és szomorúnak látszott, de ugyanakkor erélyt és határozottságot is kifejezett. Hosszú szőke szakálla mellére hullt. Néha a tövénél fogva kezébe szorította s azután -127- lassan átcsusztatta ujjai közt. Kissé kopasz volt; szemöldökei bozontosak; tömött bajusza beleveszett szakállába.

Hátunk mögött a nap a tengerbe bukott s utolsó sugarai vörösre festették a parti sziklákat. A langyos esti szellő narancsfák virágainak édes, bódító illatát hozta felénk. Házigazdám mindebből semmit sem vett észre. Mereven szegezte szemét rám s tekintetem mélyén, a lélek délibábos tükrében, messzi képet keresett: a fákkal szegélyezett széles utat, amely a Madeleine-templomtól a Drouot uccáig megy.

– Ismeri a nőbolond Boutrelle-t?

– Hogyne!

– Mi van vele?

Már egészen megőszült.

– És a délceg, lószakértő Ridamie gróf?

– Semmit sem változott.

– Hát az asszonyok? Beszéljen róluk! Lássuk csak: ismeri Verner Suzanne-t?

– Nagyon is. Már elvirágzott.

– Ó!… És Astier Sophie?

– Meghalt.

– Szegény! Hát aztán… Ismeri… talán…

Hirtelen elhallgatott; arca elsápadt. Kis szünet mulva rekedten folytatta:

– Nem, jobb, ha nem beszélek róla. Idegesít.

Azután, hogy a társalgást elterelje, felállt és kezét nyujtva már nyugodtan kérdezte:

– Bemenjünk talán?

– Nagyon szívesen.

Előttem ment be a házba. A szobák elhanyagoltaknak látszottak: nagyok, üresek és szomorúak voltak. Az asztalokon tányérok, poharak hevertek, amelyeket a benszülött szolgálók, akik folytonosan ki- és bejártak, ott felejtettek. A falon -128- két szegre két puska volt akasztva. A szögletekbe ásók, horognyelek, szárított pálmalevelek s egyéb ilyen holmik voltak állítva abban a véletlen sorrendben, ahogy a belépő leteszi s mindig készenlétben tartva, ha a kilépőnek szüksége lenne rájuk.

Házigazdám mosolyogva jegyezte meg:

– Száműzöttnek lakása, vagy jobban mondva fészke. Menjünk a szobámba! Az valamivel csinosabb.

Azt hittem, hogy régiségkereskedő boltjába lépek. A legkülönbözőbb és legtarkább dolgok voltak itt összehalmozva, amelyeknek együttes létét csak az magyarázhatta meg, hogy mind emlékek voltak. A falakon két ismert festő rajzát, néhány szőnyeget, különböző tőröket, kardokat és pisztolyokat láttam. A középső falnak azonban egyetlen dísze az aranykeretbe foglalt fehér selyemdarab volt.

Meglepetten közeledtem a sajátságos falidíszhez s a fénylő selyem közepén egy hajtűt láttam betűzve.

Házigazdám kezét vállamra tette:

– Ime az egyetlen dolog, – mondta mosolyogva, – amire tíz év óta nézek, amit egyáltalában észreveszek. Ha Prudhomme énekelhette: »E kard éltem legszebb napja!«, akkor én is elmondhatom: »E hajtű egész életem!«

Akartam valami udvarias, résztvevő szót mondani; végre is ezt a mindennapi szólamot ejtettem ki:

– Egy asszony miatt szenvedett?

Hirtelen hevességgel fakadt ki:

– Mondja inkább, hogy szenvedek még mindig. És úgy szenvedek, mint egy kutya!… Menjünk az erkélyre! Az előbb kérdezősködni akartam -129- valaki után, de nem mertem. Ha rá is azt mondta volna, mint Astier Sophiera, hogy meghalt, akkor még ma este főbe lőttem volna magamat.

Kitámaszkodtunk az erkély korlátjára. Lábunk alatt jobbra és balra is magas szürke hegyektől körülvéve két öböl terjedt el. Minden hallgatott az esti szürkületben. A nap már csak az égen maradozó viszfényével világított.

Remegő hangon, aggodalommal teli szemét rámfüggesztve kérdezte a párizsi élet önkéntes száműzöttje:

– Limousin Jeannette él-e még?

Szeme szemem rebbenését leste. Mosolyogva válaszoltam:

– Teringettét! Nemcsak hogy él, de szebb, mint valaha.

– Ismeri?

– Igen.

Habozva tette hozzá:

– Teljesen?…

– Nem.

Megfogta kezemet:

– Beszéljen róla.

– Nem sokat tudok mondani róla. Párizs legkörülrajongottabb asszonyai… illetve lányai közé tartozik. Szépen és roppant előkelően él. Ennyi az egész, amit róla tudok.

– Szeretem, – mondta önkéntelenül fogai közt a férfi, mintha azt mondta volna:

– Meghalok.

Azután nem tudván tovább visszatartani magát, fölkiáltott:

– Ó, gyönyörűséges és gyötrelmes volt az életünk három éven át. Ötször vagy hatszor majdnem megöltem. Egyszer ezzel a tűvel akarta a -130- szememet kiszúrni. Nézze ezt a kis fehér foltot itt a balszemem alatt!… Hogy szerettük egymást! Mivel tudnám szenvedélyünket megmagyarázni önnek? Az ilyent nem lehet megérteni.

Bizonyos, hogy van egy egyszerű; magasztos szerelem, amely két rokonszív, két rokonlélek közös lendületéből származik. De bizonyos az is, hogy van egy kegyetlen, rettenetesen kínzó szerelem, amely két különböző lénynek, akik gyűlölik egymást, a leküzdhetetlen összefonódásából születik.

Ez a lány három év alatt tönkretett. Négymillióm volt, s ő nyugodt arcával, ártatlanul mosolygó ajkaival megette, lenyelte a négymilliómat.

Ismeri őt? Van benne valami ellenállhatatlanul vonzó erő! Hogy miben áll, nem tudom. Talán szürke szemének tekintete, amely úgy hatol beléd, mint a tű s benned marad, mint a horog? Vagy talán közömbös és elbűvölő mosolya, amely oly idegen rajta, mint álarc? A bája lassan válik le róla, mint az illat s az embert észrevétlenül beborítja. Nézed magas, karcsú termetét, amely alig inog-reng, amikor megy, mert inkább csúszik, mint lépdel; hallod kissé nyujtott, mélyen a torkából fölcsendülő hangját, amely mintha mosolyának muzsikája lenne; figyeled mozdulatait, amelyek öszhangjukkal megrészegítenek és azt kell érezned, hogy e szépségforrástól többé nem tudsz elszakadni. Három évig csak őt tudtam látni az egész világon! Hogy szenvedtem! Mert megcsalt mindenkivel! Miért?… Semmiért! Csak hogy csaljon! Mikor megtudtam, rátámadtam és elneveztem mindennek, ő nyugodtan jegyezte meg:

– Talán a felesége vagyok? -131-

Amióta itt élek magányomban s annyit gondolok e nőre, azt hiszem, megfejtettem talányát. Újraszületett Manon Lescaut. Manon, aki nem tud hűtlenség nélkül szeretni; Manon, akinek a szerelem, kéj és a pénz egyet jelent.

Elhallgatott. Majd rövid idő mulva:

Amikor az utolsó krajcárom is elfogyott, a nő nyugodtan kijelentette:

– Értse meg, kedvesem, hogy a levegőből nem élhetek meg. Nagyon szeretem magát. Jobban, mint bárkit; de élni kell. Én a nyomorral sohasem házasodom össze.

– És ha elmondanám, hogy milyen rettenetes életet éltem mellette! Ha ránéztem, épúgy vágytam megölni, mint megölelni. Ha a szemébe néztem… őrült vágy fogott el, hogy szétkapjam karomat, nyakát kezem közé szorítsam és fojtsam, gyilkoljam, amíg ki nem adja lelkét. Volt valami megfoghatatlanul gonosz és kötekedő a szemében, a szeme legmélyén, ami miatt halálosan gyűlöltem. Talán ezért szerettem annyira. Az ősi, erkölcstelen, hímgyűlölő Asszonyiság több volt benne, mint bármely más nőben. Tele volt vele, csordultig tele, ezzel a mérges, bódító itallal. Asszony volt; az Asszony és azonkívül semmi más.

– Ha kimentem vele az uccára, minden férfira ránézett. És a tekintete már nemcsak fölkínálás, de teljes odaadás is volt. Kimondhatatlanul kínlódtam emiatt, de még jobban bomlottam érte. Ez a teremtés, anélkül, hogy akarta volna, s amellett, hogy a járása, modora tartózkodó volt, tulajdonképpen csak azzal a tényével, hogy végigment az uccán, már oda is adta magát minden férfinak. Érti ezt?

Kínzó pokol volt ezzel a nővel valahová -132- menni: Színházban, étteremben az volt az érzésem, hogy a szemem előtt hull a férfiak karjába.

És ha egyedül hagytam – valóban bárkinek a karjába hullt.

Tíz éve nem láttam! És jobban szeretem, mint valaha!

Az este árnyékba borította a földet. A fákról bódító narancsvirágillat szállt a levegőbe.

Elgondolkozva kérdeztem:

– Viszontlátja még?

– Hogyne! – kiáltott föl szenvedéllyel. – Összeszereztem már itt földben és készpénzben több mint nyolcszázezer frankot. Ha meglesz a millió, eladok mindent és megyek vissza hozzá. Egy évig élhetek vele. Egy szép, teljes évig! Aztán adieu! Az életem le lesz zárva!

– És aztán? – kérdeztem.

– Aztán? Nem tudom, mi lesz. Talán megkérem, hogy fogadjon meg inasának.

-133-

Kedves jó asszonyom, azt kérdi, hogy miért nem megyek vissza Párizsba? Csodálkozik ezen; szinte megharagszik érte. Az ok, amivel indokolom, bizonyára csak fokozni fogja elégedetlenségét: hazamehet vadászember Párizsba a szalonkák húzása idején?

Bizonyára értem és szeretem a városi életet, amely a szoba és az aszfalt között folyik le, de mégis csak többre becsülöm a vadásznak szabad, nagy levegős életmódját. Párizsban, azt hiszem, hogy mindig szobában vagyok, mert az uccák végeredményben nem egyebek, mint tetőnélküli, nagy, közös lakóhelyek. Szabadban van-e az ember, ha két fal között, aszfalton vagy kövezeten bandukol és szemhatárát házóriások zárják el, úgyhogy kis azúrfolton kívül erdők, hegyek és a szabadság nagyszerű panorámájából semmit sem kap? Ezer és ezer ember tartóztatja fel útján; beszél vele, vagy hozzá dörzsölődzik, üdvözli vagy sarkára lép. Az a tény, hogy föltartott esernyőmön esőszemek koppannak, még nem elegendő a nagy természet érzetét kelteni bennem.

Itt, asszonyom és csakis itt lehet a külső világ és a fedélalattiság, vagyis az úgynevezett otthon közötti jelentékeny különbségeket pontosan és sokszor élvezettel megállapítani. De ezúttal nem erről akarok írni… -134-

Azzal kezdtem, hogy a szalonkák, vagy amint természetrajztanárom szokta volt mondani, a lebenkék ideje elérkezett.

Meg kell jegyeznem, hogy lakóhelyül egy jellegzetesen normandiai házat választottam, amely kies völgyet átszelő patakocska partján emelkedik. Innen indulok ki mindennapi vadászatomra.

Amellett bőven marad időm olvasásra. Olyan könyveket böngészek itt, amelyek tanulmányozásába Párizsban nem mer fogni az ember. Komoly, mély és érdekes könyvek. Az utóbbi hetekben egy külföldi tudós lángelmének olvasom a művét, aki egész életében azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy a különböző szervek működése miként hat az emberi elme fejlődésére.

De hagyjuk ezt a kérdést! A vadászatról akarok beszélni. Az Orgemol fivérek és én az egész vadászati időszakot itt akarjuk tölteni. Mihelyt az első fagy jelentkezik, átköltözünk barátaim fécampi majorjába. Pompás, mondhatnám isteni erdőcske közepén fekszik. A sneppek, amelyek erre mennek, mindig megszállnak itt.

Bizonyára ismeri, kedves jó asszonyom, barátaimat: az Orgemolokat. Két ős normand. Még abból a nagyszerű fajból valók, amely ellepte Franciaországot, meghódította és megtartotta Angliát, a régi világnak valamennyi tengerpartján letelepedett, mindenütt csodálatos városokat emelt; átcsapott, mint vízáradat, Sziciliába, ott bámulatraméltó művészetet teremtett, megverte a királyokat, kifosztotta a leggazdagabb városokat, kifogott az olasz pápákon s főleg szerelmeskedett s faját szaporította a világ mind a négy sarkában. A két Orgemol valahogyan az idők megkerülésével ez életrevaló fajból közvetlenül származott. Minden hamisítatlanul normand rajtuk: -135- hangjuk, észjárásuk, szőke hajuk és tengerszínű szemük.

Ha együtt vagyunk, normand nyelvjárásban beszélünk, normand módra élünk, gondolkodunk és cselekszünk. Egy szóval normandabbak leszünk a legősibb benszülötteknél.

Már tizenöt napja vártuk türelemmel a szalonkákat.

Az idősebbik Orgemol, a Simon, minden reggel azzal vert föl: Hé lá! Möggyütt a keleti szél s e’hozza a fagyot. Két nap múva itt lesznek a szalonkák.

A fiatalabbik, Gáspár, várt addig, amíg a fagy valóban el nem jött. Csütörtökön aztán lelkendezve rontott be szobámba: – Mindön fejér kint. Ha két napig így mögy, átkőtözünk az erdőbe!

Két nap mulva valóban átmentünk a fécampi majorba. Hogy nevetett volna, asszonyom, ha költözködésünket végignézi! Egy egészen furcsa vadászszekérre csomagoltunk föl, amelyet még jó apám szerkesztetett össze. Azt kell mondanom, hogy szerkesztetett, ha némi fogalmat akarok adni erről a kerekeken forgó szörnyetegről, erről a mozgó földrengésről, amelyben minden találtatott, ami csak a vadászathoz kellett. Voltak itt ládák az élelmiszerek, ládák a fegyverek, utazókosarak és külön szelelőlyukakkal ellátott ládák a kutyák számára. Minden jó védett helyen volt, kivéve az embereket, akiknek egyetlen lépcső nélkül kellett a magas kerekeken fölmászni a háromemelet magasságban elhelyezett ingó-lengő erkélyre, amelyen csak kapaszkodva lehetett tartózkodni, mint valami faágon.

Nagynehezen, nemcsak kezünkkel és lábunkkal, hanem néha fogunkkal is fogózkodva fölmásztunk mind a hárman a meredek kocsi-hegyre. -136- Úgy voltunk öltözködve, mint az eszkimók. Báránybőrkabát; a nadrág felett óriási gyapjúharisnyák, rajtuk bőrkamásli. Fejünkön fekete prémsapka, kezünkön fehér prémkesztyű. Mikor nagynehezen elhelyezkedtünk, inasom földobta a három borzebet: Piffot, Paffot és Puffot. Olyanok voltak, mint három szőrös krokodil. Hosszúak, egészen alacsonyak, a lábuk kifelé fordult s annyi szőr van mindenütt rajtuk, hogy sárga bozótoknak látszanak. Sűrű szemöldökük alól alig tud elővillogni fekete szemük s hosszú szakálluk eltakarja apró, fehér fogaikat. Őket nem szokás a guruló kutyaólba zárni. Mindegyikünk lába alá helyezi a magáét, hogy melegítsenek.

Megindul kocsink s elkezdődik a rázás, a szüntelen ide-oda való dülöngés. Kutya hideg van. Ennek nagyon örülünk. Öt óra felé érkezünk meg. A kapu előtt vár Picot gazda, a majoros. Jópipa ez is. Nem magas, de zömök és fürge, mint a szelindek, ravasz, mint a róka. Az ábrázata mindig megelégedett, mindig mosolygós s nincs dolog, amiből ne tudna pénzt sajtolni.

A szalonkák húzása nagy ünnep a majorban.

A major épülete – régi, hatalmas kőház – almafákkal beültetett udvaron van. Körülötte a tenger felől jövő széllel négy sor törpefenyő küszködik szakadatlan.

Belépünk a konyhába, ahol tiszteletünkre vígan ropog a tűz. Asztalunk közvetlenül a tűzhely mellett van megterítve, amelyen a világos láng fölött kövér csirke sül és forog és sárga zsírját agyagedénybe cseppenti.

A majorosné komolyan és udvariasan köszönt, amint belépünk. Nem szeret beszélni, mert folytonosan el van foglalva. A feje tele van házi ügyekkel és különböző számokkal: a gabonának, -137- a csirkének, a juhnak, a marhának árával. Az egész vidék mint rendszerető, szigorú és elsőrendű háziasszonyt ismeri és becsüli.

A konyha mélyén nyúlik el a nagyasztal, ahol nemsokára helyet foglal a dolgozó személyzet: béresek, istállószolgák, kocsisok, munkások és munkáslányok. Mindezek a ház asszonyának éber felügyelete alatt hallgatagon esznek, aki közben ránk is gondot visel. Mi a majorossal eszünk együtt és nagyokat nevetünk tréfáin, amelyekkel a fogásokat fűszerezi. A majorosné csak akkor ül asztalhoz, mikor már mindenkit kielégített. Egyszerű ebédjét gyorsan költi el és még azalatt is a szolgálót figyeli, aki az edényeket mossa el.

Ha mi nem vagyunk itt, ő is a személyzettel ebédel.

Együtt alszom az Orgemol testvérekkel nagy, fehérre meszelt szobában, amelynek egész berendezése három ágy, három szék és három mosdó.

Rendszerint Gáspár ébred föl legelőbb és elharsogja a szokott vadászindulót. Félóra alatt mindnyájan készek vagyunk s elindulunk Picot urammal vadászatra.

A majoros engem jobban szeret, mint gazdáit. Miért? Bizonyára, mert nem vagyok gazdája. Jobb oldalról kerülök vele az erdőbe, a két testvér balról. Simon ügyel fel a kutyákra, akiket szíjon maga után vonszol.

Mert meg kell jegyeznem, hogy nem szalonkára, hanem nyúlra vadászunk. Jól tudjuk ugyanis, hogy a sneppet nem lehet keresni, csupán megtalálni. Rájuk kell bukkanni; ez az egész tudomány. Ha éppen csak őket lesi az ember, soha sincs hozzájuk szerencséje. Valóban van valami fölpezsdítő, különös élvezet abban, amikor a kristálytiszta reggeli levegőt pillanatra dörrenés -138- rezegteti meg, aztán fölujjong Gáspár hangja: »Hurrá! Szalonka!«

Én sunyibb vagyok, mint ő. Ha leszedtem egy szalonkát, mindig azt kiáltom: »Nyúl!« És csak a déli villásreggelinél húzom elő táskámból diadalmaskodva a sneppeket.

Picot és én figyelve indulunk hát meg a fák között, amelyeknek levelei halk és folytonos nesszel hullnak le. Olyan száraz s szomorú az esésük. Érzik, hogy meghaltak már. A levegő hideg és éles. Megcsipkedi szemünket, orrunkat és fülünket és finom hópárával vonja be a fűszálak tetejét s a felszántott barna földet. De jó báránybőrkabátunk alatt cseppet sem fázunk. A nap vidáman játszik a kék levegővel; nem melegíti át, de játékosan csillog. Nincs jobb dolog, mint derűs téli reggelen erdőben vadászni!

Távolabbról éles ugatás hallik. Piff hangja. Egy pillanatra elnémul, de aztán újra, erősebben kitör és most már Paff is beleszólal. Vajjon mit csinál Puff? Nem sokáig várat magára. Felsír rekedt, nyöszörgő sikolya, mint a tyúké, mikor fojtogatják. Úgy látszik, nyulat vertek föl. Vigyázzunk, Picot mester!

Jó messzire elkarikáznak; egyszer egészen közel jutnak egymáshoz, százszor szétválnak, majd újra visszatérnek. Váratlan irányvevésüket mindenben követjük. Utánuk szaladunk a keresztező ösvényeken, közben ujjunkat a puska kakasáról nem vesszük le és szemünk minden mozdulatukat figyelemmel kíséri.

Kitérnek a mező felé. Mi nyomukban. Egyszerre csak az ösvényt szürke folt, röpke árnyék szeli át. Vállra szorítom a puskát és lövök. A könnyű füst a kék levegőben elszáll és a füvön fehér szőrpamacs tűnik fel, amely mozog. Erre -139- torkomszakadtából kiáltom: »Nyúl, nyúl; ott fekszik ni!« Megmutatom a három guruló szőrbokornak s ők csóváló farkukkal mintegy elismerésüket fejezik ki. Azután újabb zsákmány felhajtására iramodnak.

Közben Picot uram is utólér. Puff megint elkezd csaholni. A majoros indítványozza: »Menjünk utána. Hátha megint nyulat hajkurász?«

Abban a pillanatban azonban, amikor az erdőt el akarom hagyni, tíz lépésnyire tőlem megpillantom állva, nagy, sárgás köpenyegében, fején kötött sipkával Picot uram pásztorát, a süketnéma Gargant. Harisnyát kötöget buzgón, ahogy már a pásztorok e vidéken szokták. Üdvözlöm: »Adjon Isten jó napot!« Fölemeli kezét viszonzásképpen; hangomat nem hallotta, de látta ajkaim mozdulatát.

Tizenöt éve ismerem már a néma pásztort. Tizenöt éve minden ősszel látom egy-egy mező közepén, vagy a szélén szobormerevséggel állni és harisnyát kötni. Nyája engedelmesen kullog nyomába, noha szóval sohasem biztatja. Úgy látszik, tud tekintetével parancsolni.

Picot gazda megszorította a karomat:

– Hallotta, hogy a pásztor megölte feleségét?

Elámulva kérdeztem: – Gargan? A süketnéma?

– Igen. Még a télen. A roueni törvényszék ítélkezett felette. Ha kíváncsi rá, elmesélem.

Bevitt a cserjésbe, hogy Gargan ne lásson bennünket, mert a süket pásztor gazdája ajkáról úgy olvasta a szavakat, mintha hallaná. Csak gazdáját értette meg jól; vele szemben nem volt süket; viszont Picot uram kitünően ismerte pásztorának egész némajátékát; ujjainak mozdulatából, -140- arcbőrének ráncaiból, szemének viszfényéből kitalált mindent, amit az közölni akart.

Most pedig hallgassa meg, asszonyom, Gargan pásztornak tragikus történetét. Egyike ama sötét, sivár »különfélék«-nek, amelyek néha-néha fölverik a csöndes vidéki élet nyugalmát.

Gargan márgásnak volt a fia. Az apja a márgatelepeken vágta ki a puha, fehér és omló követ, amelyet a földek trágyázására szoktak használni. Süketnémán született; így hát már gyerekkorától arra nevelték, hogy megtanulja a tehén őrzését.

Később Picot uram apja fölfogadta s a major juhpásztorának alkalmazta. Hűséges, pontos és elsőrangú pásztor volt, akinek még ezenkívül megvolt az a tudománya is, hogy a kificamodott tagokat pompásan helyreillesztette anélkül, hogy ezt valaha is tanulta volna.

Mikor a majort Picot uram vette át, Gargan még csak harmincadik évét töltötte be, de jó negyvenesnek látszott. Magas, sovány volt és hosszú szakállt hordott, mint valami pátriárka.

Ebben az időben halt meg egy nagyon szegény, derék asszony a vidéken, az öreg Martelné, aki után egy tizenötéves lány maradt, akit mindenki Itókának csúfolt, mert hogy a pálinkát nagyon szerette.

Picot fölfogadta a csavargó lányt s a ház körül apróbb munkákat végeztetett vele, amiért aztán ellátást adott minden fizetés nélkül. A lány hol a csűrben, hol valamelyik istállóban, hol a szénaboglyában aludt, minthogy rendes fekvőhelyet nem kapott. Így aztán megesett, hogy egyszer a kocsissal, másszor meg valamelyik béressel hált együtt. Egy időtől fogva azonban rendszeresen a süketnéma pásztorral töltötte az éjszakát. -141- A két szerencsétlen lény között csakhamar rendes szerelmi viszony fejlődött ki. Hogyan értették meg egymást? Ismert-e a süketnéma pásztor e csavargó lányon kívül más női teremtést is, aki otromba közeledését elfogadta volna? Vajjon a pásztor kerekeken járó kunyhójába ment a lány, vagy valamely árok mentén hálózta be útszéli csábjával tapasztalatlan Ádámját? Senki sem volt képes megmondani. Mindenki csak annyit tudott, hogy egy szép nap összeköltözködtek s mint férj és feleség éltek együtt.

A dolgot az egész vidéken mindenki természetesnek találta. Maga Picot uram sem látott benne semmi megrovásra valót.

Nem úgy azonban a plébános, aki értesülvén a törvénytelen viszonyról, felkereste Picotné asszonyt, erős szemrehányásokkal illette és titokzatos büntetéseket helyezett kilátásba úgy e földi, mint a másvilági életben, ha szolgáinak megbotránkoztató életmódját továbbra is tűrné. Mit volt mit tenni? Össze kellett őket házasítani. Sem egyiknek, sem másiknak nem volt semmije: a férjnek egyetlen foltozatlan nadrágja sem volt, az asszonynak nem volt egy szoknyája sem, amely egy darabból lett volna. Így hát semmi sem akadályozta meg, hogy a törvény és a vallás ki ne elégíttessenek. Az állam és az egyház egy óra alatt hitelesítette frigyüket és mindenki azt hitte, hogy ezzel a dolog végérvényesen el van intézve.

Pedig szó sem volt róla. Amint ez a különös házasság közismertté vált a vidéken, a férfiak valóságos játékot űztek belőle (bocsánat a csunya szóért!), hogy szegény Gargant fölszarvazzák. Házasságuk előtt senkinek sem jutott eszébe Itókát elcsábítani, most azonban mindenki meg akarta csinálni a jó tréfát. Egy pohár pálinkáért -142- Itóka kegyeit meg lehetett vásárolni. A mulatságos eset híre még a szomszédos városba is eljutott s a godervillei urak nem egyszer kirándultak, hogy a dolgot saját szemükkel lássák.

A szenvedélyes Itóka fél liter borért árokban vagy fal mögött bárkivel összeölelkezett az urak szeme láttára, míg száz lépésnyire tőlük Gargannak mozdulatlan árnyalakja volt látható, kezében a harisnyával, háta mögött a legelésző nyájjal. Nem volt ennél mulatságosabb dolog a világon. A környék kávéházaiban esténként csak erről beszéltek a férfiak s ha szeszes jókedvben összetalálkoztak az úton, ezzel köszöntötték egymást: »Adtál itókát az Itókának.« Mindenki tudta ennek jelentését.

A pásztor mintha mindebből semmit sem vett volna észre. Egy délután azonban Sassevilleből jött át egy legény s itallal teli üveget mutogatva Gargan feleségének, egy boglya mögé csalogatta. Az asszony nevetve szaladt hozzá. De a bűnösök alig ölelkeztek össze, mikor Gargan, mintha az égből pottyant volna, rájuk tört. A legény sarkára hullt nadrágjába meg-megbotolva szaladt el, míg a süketnéma irtózatos üvöltéssel feleségére rontott.

A mezőn dolgozó parasztok a kiáltásra odaszaladtak. Már késő volt: az asszony nyelve feketén lógott ki, szemei kidűltek, orrából szivárgott a vér. Férje megfojtotta.

Az asszonygyilkos férj ügyét a roueni törvényszék tárgyalta. A néma pásztor és a bíróság között Picot uram látta el a tolmács szerepét. Az ügy egyes részletei a hallgatóság körében élénk derültséget keltettek. A ravasz majorosnak azonban csak egy célja volt: mindenáron fel akarta mentetni kitűnő pásztorát. Először elmondta a -143- süketnéma életének és házasságának történetét. Mikor a gyilkossághoz ért, maga kérdezte a gyilkost.

A hallgatóság visszafojtott lélekzettel figyelt. Picot lassan szótagolva tette fel a kérdést:

– Tudtad, hogy a feleséged megcsal?

Ugyanakkor szemével is mímelte a kérdést.

A pásztor »nem«-et intett.

– A boglyán feküdtél, mikor rajtakaptad őket? – kérdezte a majoros és olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki visszataszító dolgot pillant meg.

A pásztor »igen«-t intett.

Erre a majoros a feleket összeadó polgármester kézmozdulatát s a pap áldástosztó kezét utánozva, azt kérdezte szolgájától, hogy azért ölte-e meg feleségét, mert Isten és a törvény előtt az övé lett?

A másik igent bólintott.

Most Picot csak ennyit mondott:

– Nos, mutasd meg, hogy történt?

Ekkor a süketnéma eljátszotta az egész jelenetet. Mutatta, hogy a boglya tetején aludt; egyszerre csak fölébredt, mert érezte, hogy a széna mozog. Kinyujtotta fejét és mindent meglátott.

Fölugrott a két zsandár között és arcán állati kifejezéssel utánozni kezdte a szeretkezők bűnös mozdulatát.

Hangos kacagás harsant föl a teremben, mely azonban egyszerre megfagyott, mikor a pásztor dülledt szemekkel, állkapcsát és hosszú szakállát mozgatva, mintha harapna valamit, karjait görcsösen megfeszítve és fejét előreszegve ismételte a gyilkos szörnyű mozdulatát, amellyel egy ember életét kioltá. Oly rettenetesen üvöltött, egész testén oly önkívületi harag vonaglott, mintha -144- áldozatát valóságban ujjai közt tartaná. A zsandároknak kellett erőszakkal leültetni, hogy kissé megnyugodjék.

A szorongó félelem borzadálya futott végig a hallgatóságon.

Ekkor Picot gazda a pásztor vállára téve kezét, egyszerű természetességgel jelenté ki:

– Ebben a férfiban van becsület.

És a pásztort fölmentették.

Ami engem illet, kedves jó asszonyom, én nagy érdeklődéssel hallgattam e különös történetnek fejleményét, amelyet a majoros kissé durva beállításában adtam most elő s éppen a végére értünk, mikor az erdő belsejéből puskadurranás és Gáspárnak mennydörgő hangja hallatszott:

– Szalonka! Talált!

Ime így töltöm időmet, lesve a szalonkákra s nézve, hogy miként vonulnak el. Ön is, asszonyom, bizonyára ez órákban kimegy a bois-ba s nézi az első téli toaletteket fölvonulni.

-145-

A leáldozó nap elérte már a nagy hegylánc vonalát, amelynek legkimagaslóbb pontja a Dôme hegycsúcs volt. A mély royati völgyre a környező hegyek árnyai terpeszkedtek rá.

A parkban a zenekar pavillonja körül néhányan sétáltak még s a padokon, a közeledő este hűvössége ellenére is, itt-ott kisebb társaságok időztek. Egyik ilyen társaságban élénk vita folyt egy fontos kérdésről, amely Sarcagnesné, Vaulacellesné és Bridoie báróné úrnőket szerfölött érdekelte. Pár nap mulva kezdődött ugyanis a nyári szünidő s arról volt szó, hogy e hölgyeknek Párizsban a jezsuiták és domokosrendi papok intézeteiben nevelt gyermekei miként jöjjenek haza.

Maguk az előkelő mamák csupán emiatt nem szerettek volna Párizsba utazni, de viszont senkit sem ismertek, akire e roppant kényes kérdés megoldását bízhatták volna. Július vége felé volt. A társaságból ebben az időben senki sem tartózkodott a fővárosban.

A kérdés nehézségét növelte még az a körülmény, hogy ép a napokban nagy botrányt okozó erkölcsi kihágás fordult elő egy vasúti kocsiban. Az aggódó mamák meg voltak győződve, hogy Párizs valamennyi kétes erkölcsű személye pont az Auvergne és Párizs között közlekedő gyorsvonaton tartózkodik. Vichyben, Mont-Doreban s a -146- többi környékbeli előkelő fürdőhelyeken, a Gil-Blas, hírei szerint, ahogy Bridoie báró olvasta, számtalan művésznő és félvilági nevezetesség fordul meg, akik bizonyára vonaton mennek oda és vonaton térnek vissza. Sőt bizonyára egyebet sem tesznek, mint oda és vissza járnak s így idejük javát a vasúti kocsikban töltik. E tisztátlan személyek tehát valósággal ellepik az átkozott párizs–auvergnei vonalat. Igazán fölháborító, hogy a rendőrség a gyanús nőket nem tiltja ki a vasúti kocsikból!

A nagyreményű csemeték közül Sarcagnes Richárd tizenöt éves volt, Vaulacelles Arisztid tizenhárom és Bridoie Roland tizenegy éves. Mit csináljanak? Lehetetlen ez ártatlan gyermekeket ily teremtésekkel való találkozás lehetőségének kitenni. Mi mindent láthatnak, hallhatnak, vagy tanulhatnak el, ha egy teljes napot vagy éjjelt töltenek oly kocsiban, ahol e sajátságos teremtések gavallérjaikkal együtt utaznak?

A helyzet még mindig megoldhatatlannak látszott, amikor a kedves kis Martinsec báróné egy pillanatra hozzájuk állt, hogy üdvözölje őket. A barátnők közölték vele aggodalmaikat.

– A dolog nagyon egyszerű, – kiáltott föl a kis báróné. – Negyvennyolc órára odakölcsönözhetem az abbémat; Rudika nevelésére e kis szünet nem lesz végzetes hatással. Lecuir abbé fölmegy Párizsba s magával hozza a kis fiúkat.

Ebben tehát megállapodtak, hogy a kíváló, nagyon képzett fiatal abbé, a kis Rudolf bárónak nevelője, a következő héten Párizsba megy s a három fiúcskát magával hozza.

*

-147-

Az abbé pénteken utazott s már vasárnap reggel három védencével együtt sétált a párizsi gare de Lyonon a nyolcórai közvetlen gyorsra várakozva, amely az auvergnei fürdőzők kívánságára csak pár nap óta volt járatban.

A fiatal pap, mint csirkéitől követett tyúk, végigment a diákokkal a vasúti kocsik előtt s élénken emlékezve az aggódó mamák utasításaira, olyan szakaszt keresett, amelyben lehetőleg tiszteletreméltó egyéniségek tartózkodnak.

Egyik szakasz nyitott ajtaja előtt előkelő öreg úr és ősz hölgy állt, akik a kocsiban ülő fiatalabb, szintén úri megjelenésű hölggyel társalogtak. Az öreg úr kabátjának gomblyukában a Legion d’honneur szalagocskája piroslott. »Ez kell nekem! – gondolta a fiatal abbé. – Ezeknek az embereknek megbízható a megjelenésük.« A három fiút föltolta maga előtt a kocsiba s utánuk ő is fölszállt.

Az öreg hölgy búcsúzott:

– Vigyázz nagyon magadra, kis lányom!

A fiatal hölgy megnyugtatta:

– Ne félj, mamám, semmitől!

– Ha valamit éreznél, rögtön hivasd az orvost!

– Igen, igen.

– Isten veled, kicsikém.

– Isten veletek!

Még egy utolsó, hosszú csók, azután a kalauz becsapta az ajtót. A síp rekedten szólt. A vonat megindult.

Más senki sem szállt föl. Az abbé el volt ragadtatva a sikerült helyválasztástól s a rábízott fiúkkal épületes társalgásba merült. Elutazása előtti estén Martinsec báróné közölte vele, hogy barátnői szeretnék, ha az abbé a vakációban foglalkoznék kissé gyerekeikkel. A vonaton töltött -148- időt tehát arra akarta fölhasználni, hogy a fiúk gondolkodásmódját és képzettségét kipuhatolja.

Sarcagnes Richárd volt köztük a legmagasabb. Azok közé a hirtelen felszökkent, sovány és sápadt gyerekek közé tartozott, akiknél a megnőtt tagoknak még nem volt idejük jól összeforrni. Lassan beszélt s egészen gyermekesen.

Vaulacelles Arisztíd ellenben kicsi, zömök fiú volt, roppant élénk, megbízhatatlan és sokszor alattomos. Mindenkit kigúnyolt; kifejezései nagyosak voltak és sokszor olyan kettős értelmet adott nekik, ami szüleit nagyon nyugtalanította.

A kis Bridoie báró semmi iránt sem mutatott semmiféle hajlamot. Csendes, ártalmatlan fiúcskának látszott, aki, ha megnő, majd olyan »jó fiú« lesz, mint a papája.

Az abbé közölte velük, hogy a nyári hónapokban nevelése alá kerülnek. Részletezte előttük kötelességeiket, amelyekkel vele szemben tartoznak s világot vetett módszerére, amelyet tanulmányaikban alkalmazni akar.

Az abbé egyszerű, becsületes lelkű pap volt; kissé talán szónokias és a módszereknek, elméleteknek fiatalosan buzgó híve.

Ékes szavait hosszú sóhaj szakította meg, amely utitársnőjük kebléből szállt föl. Az abbé arra fordította fejét. A hölgy a kocsi sarkában ült sápadt arccal s mozdulatlanul maga elé meredő szemekkel. Az abbé ismét tanítványai felé fordult s megszakított beszédét folytatta.

A vonat teljes sebességgel robogott mezőkön, erdőkön keresztül, hol hidak alá bújva, hol hidak felett száguldva. Az idegesen remegő kocsik a bent ülőket alig észrevehetően, de állandóan rázták. A Vaulacelles-fiú az abbétól Royat felől érdeklődött. Mivel lehet ott szórakozni? Van patak? -149- Lehet halászni? Lesz lova, mint a mult nyáron volt?

A fiatal asszony egyszerre csak feljajdult, de kiáltását hirtelen visszafojtotta.

Az abbé nyugtalankodva érdeklődött:

– Rosszul van, asszonyom?

– Nem, nem, abbé úr, – felelt ijedten az asszony. – Múló fájdalom. Néhány nap óta nem jól érzem magamat s a vonat rázása fáradttá tesz.

Az abbé nem volt könnyen megnyugtatható:

– Mégis, asszonyom, ha valamiben szolgálatára lehetek?…

– Ó, köszönöm. Igazán nincs szükségem semmire sem.

Az abbé tovább folytatta az eszmecserét tanítványaival neveléstani eljárásáról.

Az órák egymás után múltak. A vonat néha megállt, majd újra elindult. A fiatal asszony behúzódva a kocsi sarkába, aludni látszott s többé nem mozgott. Bár már a napnak több mint fele eltelt, még mindig semmit sem evett. »Nagyon beteges lehet,« – gondolta az abbé.

Alig lehettek Clermont-Ferrandtól kétórányi távolságra, mikor utitársnőjük újra följajdult, de ezúttal nagyon komolyan. Arca eltorzult, szeme kidagadt s kezével kapaszkodnia kellett a díványba, hogy le ne essék. Közben folytonosan nyöszörögve ismételte:

– Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ó, Istenem!

Az abbé fölugrott helyéről:

– Asszonyom… asszonyom… Az Istenért!… Mi baja?

A fiatal asszony halkan nyögte:

– Azt hiszem… ó, jaj, azt hiszem, hogy megszülöm… a gyerekemet… -150-

Alighogy e szavakat kiejtette, elkezdett irtózatosan kiáltani. A kétségbeesett sikoly, mintha torkát szaggatta volna, míg kijött rajta, oly rekedten, oly borzalmasan tört elő, lelki szorongását és testi fájdalmát egyaránt kifejezve.

A szegény kis abbé kapkodó tehetetlenséggel állt előtte és siralmas arckifejezéssel morogta fogai közt:

– Ó, ha tudtam volna! Ó, ha tudtam volna!…

Arca szeme fehérjéig elpirult. Tanítványai elképedve nézték a nőt, aki minden látszólagos ok nélkül oly szörnyen kiáltozott.

Az asszony egyszerre csak karjait fejéhez emelte és testén különös görcs vonaglott át, amely szinte fölvetette.

Az abbé agyán átvillant a gondolat, hogy ez a teremtés meghal itt, ha nem segít rajta. Kemény elhatározással lépett hát az asszonyhoz:

– Asszonyom, ne féljen! Én majd segítségére leszek. Nem tudom – de hát megteszek mindent, amit csak lehet. Kötelességem, hogy a szenvedők mellé álljak.

Ezzel a pap erélyesen rászólt a fiúkra:

– Ti mind a hárman kinéztek az ablakon. Igen, kidugjátok kissé a fejeteket. Aki hátra mer nézni, leír száz sort Vergiliusból.

Ő maga dugta ki a fiúk fejét az ablakon s míg a kék függönyt nyakukra eresztette, erélyes intelmét megismételte:

– Ha megmoccantok, egész nyárára eltiltom a kirándulásokat. Ne felejtsétek el, hogy nálam nincs kegyelem!

Azután reverendája ujjait feltűrve jött vissza a szenvedő asszonyhoz.

*

-151-

Az asszony még mindig nyögött s néha valósággal üvöltött. Az abbé pirosra gyúlt arccal segédkezett, amellett buzdította, vigasztalta s közbe-közbe a három csintalan fiúra is nézett, kik néha lopva fordították tekintetüket a titokzatos műtét felé, amelyet új tanítójuk végezett.

– Vaulacelles, leírod húszszor az »engedetlenkedni« igét! – kiáltotta.

– Bridoie, egy hónapon át eltiltalak a gyümölcstől.

Egyszerre csak a fiatal asszony állandó nyöszörgése megszűnt s ezzel szinte egyidőben egészen furcsa, eleven hang csattant föl, amely kutyaugatáshoz és nyávogáshoz hasonlított. A fiúk mintegy adott jelre, egyszerre fordultak vissza, meg lévén győződve, hogy kis újszülött kutya nyávog mögöttük.

Az abbé kis meztelen gyereket tartott kezei közt és szinte ijedt szemekkel nézett rá. Elégedettnek és kétségbeesettnek látszott egyszerre; nevetésre és sírásra egyaránt készen. Arca annyira csupán a szem, ajak és orcák hirtelen játékával fejezett ki mindent, hogy bolondnak látszott.

Mintha a világ legnagyobb ujdonságát adta volna hírül, nagy komolyan jelentette tanítványainak:

– Fiú!

Azután kurta hangon parancsokat osztogatott:

– Sarcagnes, add ide az üveg vizet a hálóból. – Jól van. – Ki a dugót! – Jó. Néhány cseppet a kezemre! – Csak néhány cseppet! – Rendben!

És a vizet elkenvén a kezében tartott apró teremtmény homlokán, ünnepélyes hangon mondta:

– Megkeresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében – Ámen. -152-

A vonat beérkezett a clermonti pályaudvarra. A kocsiajtó ablakán át bemosolygott Bridoie báróné arca. A kis abbé hirtelen fejét veszítve, a pirosbőrű, sikító porontyot, akit életre segített, a báróné elé nyujtotta e szavakkal:

– Utitársnőnket kis baleset érte.

Olyan volt a pap, mintha a kis gyereket valami csatornából szedte volna ki: haja összecsapzódva, gallérja fölgyűrve, ruhája befoltozva. Közben a fagyos szülői arcok előtt folyton ismételte:

– Semmit sem láttak! Egyáltalán semmit! Kezeskedem róla! Mind a hárman kinéztek az ablakon. Biztosítom, hogy semmit sem láttak.

És bizonyos méltósággal szállt le a kocsiból a három gyerek helyett, akikért fölküldték, néggyel, míg viszont a három előkelő mama csak kétségbeesett és néma tekinteteket váltott egymás sal és szólni sem tudott.

*

Este, a fiúk hazatérésének örömére, a három család együtt vacsorázott. De alig beszéltek. A szülők épúgy el voltak fogódva, mint a fiúk.

Egyszerre csak a legfiatalabb gimnázista, a kis Bridoie-gyerek, megszólalt:

– Mondd csak, mamám, hol találta az abbé azt a csecsemőt?

A mama kitért a válasz elől.

– Ugyan, kérlek, egyél s hagyj békét a kérdéseiddel.

A fiúcska egy darabig hallgatott, de aztán újra megszólalt:

– Nem volt ott más, csak az a néni, akinek a gyomra fájt. Az abbé biztosan úgy ismeri a bűvészmesterséget, mint Fregoli, aki fehér galambokat húz elő a terítő alól. -153-

– Hallgass már, Roland. A gyereket a jó Isten küldte.

– De hol küldte be? Én semmit sem láttam. Talán az ablakon át jött?

Bridoie báróné türelmetlenül pattant föl:

– Ugyan, már elég volt! A kis gyerek káposzta alatt jött, mint a többi. Azt hiszem, hallottál már erről.

– De nem volt káposzta a vasúti kocsiban!

Erre Vaulacelles Arisztíd, aki idáig alattomos arckifejezéssel hallgatott, mosolyogva jegyezte meg:

– Dehogynem! Volt bizony ott, de csak az abbé látta!

-154-

Kiszálltam Barvilleban csupán azért, mert, nem is tudom, melyik útikalauzban azt olvastam: »Híres múzeumáról, melyben két Rubens-, egy Téniers- s egy Ribera-kép látható.«

– Nézzük meg! – gondoltam magamban. – Megebédelek az Európa-szállóban, ahol a kalauz állítása szerint »kitünő és házias konyha« van és másnap továbbutazom.

A múzeum be volt zárva: csak az átutazók kérésére nyitják ki. Kinyitották nekem is és én nem kis szomorúsággal állapítottam meg, hogy az állítólagos remekművek közönséges mázolmányok.

Csalódottan jöttem ki a nevezetes helyről és rémülten eszméltem arra, hogy poros, alföldi városkában találom magamat, ahol a főuccán és néhány szegényes bolton kívül semmi látnivaló nem volt. A főuccát hamar bejártam s utána olyanfajta hirtelen ernyedtség vett rajtam erőt, mint amely a legerélyesebb embereket is leszedi a lábáról. Mi az ördögöt csináljak? Hová menjek? Kihez is forduljak? Bármit fizettem volna jó szórakozási ötletért! Hiába törtem a fejemet, semmi sem jutott eszembe. Elhatároztam tehát, hogy szivart vásárlok s füstöléssel ütöm el az időt. E célból elindultam a trafikot megkeresni. A négyszögű bordó -155- lámpáról hamarosan megismertem. A trafikosné több doboz szivart rakott elém. Egy pillantással meggyőződtem róla, hogy a szivarok nagyon rossz minőségűek. A szivarok helyett azonban inkább az árusítónőn akadt meg a tekintetem.

Jól megtermett, szürkülő hajú nő volt; lehetett negyven-negyvenöt év körül. Arca kövér és tiszteletreméltó volt, mégis úgy rémlett, mintha régi, pajkos emlékek integetnének belőle.

Lehetséges volna? Hiszen e nőt nem ismerem. Nem, igazán nem ismerem. Ha csak valahol nem találkoztam volna vele?… Igen, ez lehetséges! Látásból bizonyára ismerem ezt az arcot, ennek az arcnak egykori, fiatalabb és üdébb mását. De honnan?

– Bocsásson meg, – dünnyögtem, – de azért nézem ily hosszan, mert úgy tűnik föl, hogy valahonnan ismerem.

Az asszony elpirulva válaszolt:

– Különös… Én is azt hiszem.

– Hohó! Megvan! – kiáltottam föl. – Nyafinyaff.

Az asszony tréfás kétségbeeséssel emelte fel két kezét és ijedten hebegte:

– Ó, jaj, vigyázzon! Ha valaki meghallaná!

De aztán az emlékek őt is megrohanták s minden óvatosságról megfeledkezve kiáltott föl:

– Na nézd csak! Te vagy az, Gyuri?

Majd megint helyzetére eszmélve, aggódva nézett körül, hogy nem hallotta-e valaki? De senki sem hallotta! Egyedül voltunk!

– Nyafinyaff! Ó, hogy is tudtalak fölismerni! Nyafinyaff, te szegény, sovány kis lányka! Nyafinyaff! örökké siránkozó, örökké keneteskedő pajtás! Nyafinyaff! multat visszahívó, édes, ifjúkori -156- emlék, hogy kövéredtél állami dohányáruk ily nyugodt, józan kiárusítójává?

Nyafinyaff! Mennyi napszínes emlék támad fel egyszerre képzeletemben e diákos gúnynév hallatára: szajnaparti kikötőhelyek, halászkocsmák, sirálycsónakokban töltött nappalok a sodró folyóvizen. Fiatalságom tíz aranyosfényű esztendejét töltöttem Chatouban, e kies fekvésű szajnaparti kikötőben. Csónakázó társaságunk tizenkét tagból állott s mindnyájan egy házban laktunk. Napjainkat részben meztelenül a csónakon, részben becsípve a kocsmában töltöttük. Ó, a mai evezősök életmódja egészen megváltozott! Ezek az urak már monoklit hordanak.

Társaságunk mintegy húsz rendes és rendkívüli csónakoslánnyal egészítette ki magát. Némelyik vasárnap csak négy-öt jelent meg közülök, máskor meg ott volt mind a húsz. Voltak köztük, hogy úgy mondjam, »rendes kültagok« s viszont voltak mások, akik csak akkor jöttek, ha jobb szórakozásuk nem akadt. Némelyiküknek állandó foglaltságuk volt, a többiek lovagjukat alkalomszerűleg választották meg. Ezek közé tartozott Nyafinyaff is.

Sovány, sajnálatraméltó teremtés volt s hozzá még sántított is. Ez bizonyos sáskajelleget adott neki. Félénk volt s mindent úgy csinált, mintha két balkeze lett volna. Alázatosan és szívósan kitartott rendszerint a legszerényebb igényű s legsoványabb erszényű barátunk mellett addig, ameddig annak kénye-kedve vagy anyagi képessége engedte. Senki sem tudta, hogy mikép lett otthonos nálunk. Valamelyik éjjeli kirándulás alkalmával találtuk-e az Evezősök bálján és egy ilyen csoportos felhajtással hoztuk ki Chatouba? Vagy valamelyik kávéház -157- asztalánál pillantottuk meg, ahol elhagyatva, egyedül fogyasztá szűkös vacsoráját? Ki tudta volna megmondani? Tény az, hogy a lány állandóan kijárt hozzánk.

Nyafinyaffnak kereszteltük el, mert állandóan panaszkodott a végzetre, mindig arról beszélt, hogy a balszerencse mennyire üldözi. Ha vasárnaponként kérdeztük, hogy van, panaszos hangon nyafogta: »Bizony nem a legjobban. De hát Istenem, az életet el kell viselni, ha már világra jött az ember.« Hogy jutott ez a jelentéktelen, majdnem csunya és félnyomorék lányka arra a gondolatra, hogy olyan pályára menjen, amelyre báj, szépség és asszonyi fondorlat képesít? Előttem mindig rejtélyes marad. Párizs különben is tele van örömlányokkal, akiknek láttára az embernek kedve volna sírva fakadni.

Vajjon mit csinált a hétnek többi hat napján? Mondta többször, hogy dolgozik. De hol és mit? Nem nagyon érdeklődtünk utána.

Idővel azután egészen elvesztettem szem elől. Társaságunk lassanként szétszéledt; helyünkbe új nemzedék lépett, amely örökségbe kapta Nyafinyaffot is. Ezek a fiúk nem ismervén a Nyafinyaff jelentését, a leányt, aki abban az időben orosz diáklányosan öltözködött, Novinoffnak hívták. Az őket követő nemzedék már egyszerűen csak »orosz lány«-nak hívta. Kerülő úton hallottunk gúnynevének csodálatos fejlődéséről; azután úgy hírlett, hogy az »orosz lány« visszament Oroszországba. Ez már a monoklisok idejébe esett. Ekkor tűnt el.

És íme most Barvilleban viszontláttam, mint trafikosnét.

*

-158-

Kötekedve kérdem:

– Hát hogy megy a sorod? Még mindig oly rosszul?

Mosolyogva válaszol:

– Köszönöm, valamivel jobban.

Most is csak »valamivel«. Különös érdeklődés támadt bennem a lány iránt. Régen nem törődtem vele; most szerettem volna ismerni életének regényét.

– Hát hogy változtattad meg a sors arculatát? Mivel csináltál szerencsét?

– Magam sem tudom. Akkor jött, amikor legkevésbbé vártam.

– Hol lepett meg? Chatouban?

– Ó, nem!

– Hát akkor hol?

– Párizsban a kis hotelben, ahol laktam.

– Hát nem voltál valahol alkalmazva?

– De igen, Madame Raveletnél.

– Ki az a hölgy?

– Nem ismered Madame Ravelet-t?

– Nem biz én!

– A nagy női divatárukereskedés a rue de Rivoliban.

És ezzel már bele is melegedett régi élete elmesélésébe. Ezer apró dologra világított rá, amiből a párizsi munkáslány élete összetevődik. Beszélt a műhelyről, ahol a többi lánnyal együtt dolgozott, s ahol kialakult gondolatvilága s ahol eltanulta a fogásokat, amelyekkel a párizsi aszfaltokon sikerrel vadászhat reggel, ha dolgozni siet és este, ha a munka után lusta, maradozó léptekkel hazafelé indul.

Kipirult arccal, boldogan beszélt a multról:

– Ó, ha tudnád, milyen csunya dolgokat csináltunk! A műhelyben minden nap elmondtuk -159- egymásnak és nagyokat vihogtunk rajta. A leghőbb vágyunk volt, hogy a férfiakat alaposan becsapjuk!

Az első csirkefogás, amit csináltam, az az esernyő-ügy volt. Volt egy nagyon nyűtt, viseltes ernyőm. Egy esős nap, mikor a nagy Lujzi meglátja kezemben, rémüldözve kiált fel:

– Hogy lehet az uccára menni ilyen öreg paraplival?

– De ha nincs más?

– Szerezz magadnak másikat!

– De miből? Tudod, hogy apály van!

Ó, nálunk nagyon gyakori volt az apály!

– Te csacsi, hát menj a Madeleinebe! Ott válogathatsz magadnak.

Nem értettem, miről beszél. Lujzi megmagyarázta:

– Mi mind ott szerezzük. Annyit kaphatsz, amennyit akarsz.

És elmagyarázta a dolgot. Nagyon egyszerű volt.

Tanácsát követve, egy nap Irmával elmentünk a Madeleine-templomba. Egyenesen a sekrestyéshez tartottunk s elmondtuk neki, hogy a mult héten itt hagytunk egy esernyőt. A sekrestyés pontos leírást kívánt. Mi megadtuk egy agátnyelű, képzeletbeli esernyőnek leírását. A leírt esernyő természetesen nem volt az ötven ottfelejtett esernyő között, amelyeket azután a sekrestyés mutatott, de láttam ott egy szép, faragott elefántcsontnyelűt, amelyet jól megnéztem magamnak. Másnap Lujzi ment a sekrestyéshez és megadva a pontos leírást, elhozta az esernyőt. Ha ilyenféle trükköket csináltunk, természetesen mindig előkelően öltözködtünk. -160-

Jóízűen fölkacagott és tréfásan nyitotta föl, meg csapta le a nagy dohányosfióknak vascsuklóra járó fedelét.

Majd tovább folytatta:

– Ó, mennyi stiklit csináltunk és milyen furcsákat! Öten voltunk a műhelyben, de igazán szép csak Irma volt köztünk. Előkelő megjelenése volt, mert a barátja, egy gazdag képviselő, nem sajnált tőle semmit. Azért az Irma elég szarvat rakott a fejére! Egyik télen Irma lelkendezve mondta: »Gyerekek, kitünő ötletem van! Hallgassatok csak ide.« És elmesélte, hogy mi a terve estére.

Tudod, az Irma nagyon kívánatos lány volt. Annak csavarta el a fejét, akinek akarta. A fejébe vette, hogy mindnyájunkkal kerestet aranygyűrűre legalább száz frankot. Nekünk, Irma kivételével, bizony nagyon elkelt az a száz frank! A műhelyben havonként száz frankot kerestünk. Volt egy-két rendes barátunk, de ezektől nem sok folyt be. Néha elfogtunk a déli sétán egy-egy öreg faunt s kihúztunk belőle valamit, de végeredményében ezek se hoztak eleget. A chatoui barátkozások, te tudhatod a legjobban, anyagi haszonnal nem jártak. Így hát mindenfélét ki kellett ravaszkodni, hogy valahogy megéljünk! Mindezt csak azért mondom, hogy megértsed, milyen kíváncsisággal vettük Irmát körül, mikor a száz frankról beszélt. Kicsit aljas dolgot mesélek el neked, de te megérted. Ismered az életet s tudod, hogy Chatouban – négy évet töltöttem…

Irma a következőket mondta: »Az Opera álarcosbálján fölcsipjük Párizs öt legbőkezűbb és leggazdagabb gavallérját. Én látásból ismerem őket mind.« Mi erre kicsit elszontyolodtunk. Az ilyen urak nem bolti lányok számára termettek. Irma -161- el tud velük bánni, de csakis ő. Ó, ha láttad volna ezt a lányt, milyen csinos és kacér volt! Mindig azt mondtuk, hogy a császár elvenné, ha meglátná.

Irma azonban föl sem vette kishitűségünket. Felöltöztetett legjobb ruháinkba s kiadta a parancsot: »Ti nem jöttök a bálra. Mindegyiketek kocsiban várakozik egyik szomszédos uccában. A lovag jön s a kocsitokba száll. Ti rögtön átkaroljátok s heves csókot nyomtok ajkára. Csak mikor megszólal, akkor sikoltotok föl. Ti másvalakit vártatok! Rettenetes tévedés! A lovag erre biztosan tüzet fog. Csak azért, mert másra vártatok s mert egy ismeretlent kiüthet a nyeregből, ragaszkodni fog ahoz, hogy veletek maradjon. Ti hevesen tiltakoztok és csak nagynehezen halkultok el… Azután elmentek vacsorázni s a lovag bizonyára csinos összeggel kárpótol az elrontott találkáért…«

De hogy kerül a lovag pont a mi kocsinkba? Erről Irma nagyon ügyesen gondoskodott. Bennünket felültetett csupa előkelő, számozatlan bérkocsiba s azután az Opera közelében különböző uccákban helyezett el. Maga pedig fölment a bálba. Ismerte névszerint a párizsi nagy paszulyokat, mert a főnökné a legelőkelőbb helyekre szállított. Először kiválasztott egyet s elkezdte a legkülönbözőbb dolgokkal fölhúzni. Mikor már látta, hogy az uracs ugrik, egy pillanatra levette álarcát. A hal ezzel teljesen horogra került. Most már csak arról volt szó, hogy hol találkozzanak? Az elsőnek az uccát mondta be, ahol én várakoztam. Jó félórája lehettem a kocsiban, lefátyolozva és jól betakarva, amikor egy úr benyitott: »Maga az?« »Igen, – suttogtam – szálljon fel gyorsan!« -162-

Fölszáll; én karjaim közé szorítom és megcsókolom oly hévvel, hogy a lélekzete eláll. Azután mámorban úszó hangon sóhajtok föl:

– Ó, milyen boldog vagyok!

Ráemelem szememet s egyszerre csak rémülten kiáltok:

– Ó jaj, Istenem! Kicsoda maga? Rettenetes! – És elkezdek keservesen zokogni.

Gondolhatod, hogy a férfiú nem kis mértékben zavarodott meg. Igyekezett vigasztalni; mentségére fölhozta, hogy ő is tévedésnek áldozata.

Én csak sírok, sírok, de mindig halkabban s olykor mélyen felsóhajtva. Erre különböző gyöngéd dolgokat sugdos fülembe. És nagyon becsületes ember volt. Először komolyan megijedt s most örült, hogy a sírásom mindinkább enged keserves jellegéből. Végül pár szipogás és végleg elhallgatok. Ő bátortalan ajánlatot tesz közös vacsorára vonatkozólag. Kezdetben nagyon tiltakoztam, sőt, ha vissza nem tart, ki is ugrottam volna a kocsiból, de aztán… aztán… mégis csak együtt vacsoráztunk… És képzeld csak, mennyit… nos, igen, mennyit adott, mikor elbúcsúztunk! Ötszáz frankot! Igazán úri ember volt!

De az este nemcsak nekem, hanem a többieknek is meghozta a várt eredményt. A legkevesebbet Lujzi kapott. Ő csak kétszáz frankot hozott haza. Az is igaz, hogy a Lujzi roppant sovány volt!

*

Így ömlött a szó a trafikosnéból, aki a szívében oly régóta elzárt emlékeket most mind egyszerre elibém akarta tárni. Az egész furcsa, szegényes és mégis bűvös mult megébredt lelkében -163- és vágyakozva gondolt a párizsi körutak kóbor, bohókás életére, amelyben sokszor oly jól megférnek egymás mellett: nélkülözés és fizetett csók, nyomor és gondtalan kacaj, kis aljasságok és komoly szerelem.

– De hogy jutottál a dohánytőzsdéhez? – kérdeztem tőle.

Mosolyogva válaszolt:

– Ó, ennek hosszú története van! Hát tudod, édesem, a párizsi hotelemben volt egy joghallgató szomszédom, akivel néha szabad estémet együtt töltöttem. Joghallgató volt az ipse, de sohasem nézett az egyetem felé. Reggeltől estig kávéházban volt s a biliárdot jobban szerette, mint bárkit a világon. Viktornak ő az apja.

– Ki az a Viktor?

– A fiam!

– Vagy úgy!

– Kisebb összeget adott havonként, hogy Viktort fölneveljem. De sok bajom volt vele, mert nem lehetett rá számítani. Tíz év óta lebzselt Párizsban s még első vizsgáját sem tette le. Gondoltam, a Viktor sem volt valami ügyes apja megválasztásában. Mikor családja végre rájött, hogy Párizsban csak a napot lopja, hazahívták. Ezentúl vidéken élt, de néha-néha leveleztünk. Hát képzeld csak, egyszer azt olvasom, hogy ott lent egyhangulag megválasztották képviselőnek. Sőt később egy képviselőházi beszédéről is említést tettek a lapok… Ekkor fölkerestem, gondolván, hátha tud tenni valamit értünk. Pár hét alatt szerzett trafikjogot itt, mint deportált lányának… Igaz, hogy apám deportált volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek még hasznát veszem.

Egyszóval… De íme itt van Viktor! -164-

Komoly, nyurga fiatalember lépett a boltba. Kis mesterkéltség volt modorában, ahogy anyját homlokon csókolta. Anyja boldogan mutatott rá:

– A fiam! Polgármesteri titkár!… Azt mondják, szép jövője van a városnál!

Kellő tisztelettel üdvözöltem a fiatal funkcionáriust és bizonyos megindultsággal ráztam meg búcsúzásul Nyafinyaff felém nyujtott kezét. Azután szállómba mentem.

-165-

A hajó fedélzete tele volt utassal. Havre-i lakosok rándultak ki a kies fekvésű Trouvilleba. Az idő pompásnak ígérkezett. Leoldották a hajóköteleket; a kürt utolsót bődült, a hajó egész testében megremegett és körülötte a fölkavart víz hangos locsogással csapódott a hajó oldalához.

A kerekek pár pillanatig gyorsan forogtak, majd hirtelen megálltak és lassúbb ütemben újra megindultak. A kapitány a hajóhídon állt s mikor a szócsövén át lekiáltott a hajó mélyébe: »Indulás«, a kerekek gyorsan és egyenletesen csaptak bele a hullámokba.

Hajónk a hosszú, emberekkel teli töltés mentén haladt. Az utasok a parton álló barátaik felé zsebkendőikkel intettek, mintha legalább is Amerikába indultak volna; ezek hasonló kendőlobogtatással válaszoltak.

A piros napernyőkön, a színes női ruhákon, a vidám arcokon s az óceán nyugodt felületén ragyogó júliusi napfény játszadozott. Mikor a kis hajó a kikötőből kiért, hegyes orrát hirtelen fordulattal a messzi s a reggeli ködön alig áttetsző túlsó part felé irányította.

Balkézre tőlünk a Szajna húsz kilométer széles torkolatán át ömlött a tengerbe. Az édes, iszapos folyóvíz nem vegyült a tenger sós vizébe, hanem számtalan ágra bomolva hosszú sárga szalagként nyúlt el a végtelen tenger zöld és tiszta -166- síkján. Itt-ott dülöngéző bóják figyelmeztettek a folyóvíztől fölhalmozott homokzátonyokra…

Valahányszor hajóra ülök, mindig parancsoló kényszere fog el a hajóhídon való fel és alá sétálásnak, mintha őrszolgálatot teljesítő matróz lennék. Miért van ez? Nem tudnám megmondani. Elég az hozzá, hogy most is elindultam a fedélzetet ellepő közönségen át szokásos körsétámra.

Egyszerre csak valaki nevemen szólít. Visszafordulok. Sidoine Henrik, régi, jó barátom áll előttem, akit már vagy tizenöt éve nem láttam.

Melegen rázzuk meg egymás kezét, s mindenféléről beszélgetve most már kettesben folytatjuk a sétát a padokon helyetfoglaló közönség kettős sorfala között, amely felé olykor-olykor közömbös tekintetet vetünk.

Henrik barátom egyszer csak valóságos dühvel kiált föl:

– Csupa angol! A fene ezt a piszkos fajt!…

Valóban, csupa angol volt körülöttünk. A férfiak fontoskodva látcsövezték a látóhatárt s mintha csak azt mondták volna:

– Mi angolok vagyunk a tenger urai! Láttok bennünket? Így festünk!

És kalapjaikon csapkodó fehér fátylaik mintha mind önhittségük zászlói lettek volna.

A laposmellű fiatal misszek, akiknek cipői hazájuk óriási hajóépítményeire emlékeztettek, tarka kendőkbe burkolták sovány karjaikat és a körülöttük tündöklő tájképre bárgyu mosolyt vetettek. Mindnyájan hosszúak voltak s aránytalanul kicsi fejükön különös alakú kalapot hordtak, amely mögött gyér hajuk fokhagymanagyságú kontyba volt csavarva. Az öreg misszek még a fiataloknál is véznábbak voltak és nemzeti állkapcsukat unottan tátogatták idomtalan, sárga -167- fogukkal elnyeléssel fenyegetve a körülöttük lévő üde világot. Gumiköpenynek és szájvíznek az illatát érezte az ember, ha mellettük elment.

Henrik növekvő elkeseredéssel ismételte:

– Piszok fajta! Nem lehetne őket Franciaországból kirúgni?

Mosolyogva kérdeztem:

– Miért haragszol rájuk? Engem nagyon közömbösen hagynak.

Gúnyos éllel válaszolta:

– Neked könnyű! De én angol nőt vettem el feleségül!

Megálltam, hogy jól kinevessem magam.

– Az ördögbe is! Nem rossz! Meséld el a dolgot. Boldogtalanná tesz?

Fölhúzta a vállát:

– Nem éppen.

– Akkor… megcsal?

– Sajnos, nem. Ez ok lenne a válásra s akkor megszabadulhatnék tőle.

– Kezdlek nem érteni.

– Nem értesz? Nem is csodálom. Feleségem megtanult franciául. Ez mindennek oka. Hallgass ide:

Semmi kedvem sem volt nősülni, mikor két év előtt Étretatba mentem nyaralni. De hiába, a tengeri fürdő roppant veszedelmes! A kislányoknak valóságos Eldorádó. Párizs az asszonyoknak, a vidék a lányoknak sokszorozza meg a bájait. A szamárháton való kirándulások, a reggeli fürdők, az erdei séták kitünően alkalmasak vallomások és megkérések kicsikarására. Mert, barátom, nincs elragadóbb valami, mint egy tizennyolcéves leánygyerek, aki a mezőn szaladgál vagy virágot szed az útszélen.

Megismerkedtem egy angol családdal, amely -168- ugyanabban a szállóban lakott, ahol én. Az apa pont olyan volt, mint ezek az angolok itt s az anya, mint e szeretetreméltó misszek. Négy gyermekük volt. Kettő fiú; abból a szikár, csont- és izomemberből való, akik reggeltől estig a legvadabb sportokat űzik. A lányok közül az egyik jellegzetes példány volt a nagy angol konzervdobozból, de a másik senkihez sem hasonlítható remekmű volt. Barátom, ha ezek a nyomorultak egyszer csinosak, akkor aztán nincs párjuk a világon. Az én kis angolomnak szőke, inkább aranyfényű volt a haja s kék szemében a világ minden boldogságának, minden álmának ígérete csillogott.

Két ilyen asszonyi szem az álmodozásoknak milyen messzi távlatát nyitja meg előtted! Milyen biztatólag int szíved örökké kielégíthetetlen és örökké homályos vágyainak!

Meg kell jegyeznem azt is, hogy mi franciák bolondulunk az idegenek után. Ha valamicskét is csinos orosz, olasz, spanyol vagy angol lánnyal találkozunk, mingyárt szerelmesek leszünk beléjük. Minden, ami külföldről jön, elragad bennünket, legyen az szövet, kalap, kesztyű, puska… vagy asszony. Pedig nincs igazunk.

Azt gondolom, hogy ami a legjobban elszédít bennünket az idegenekben, az a francia nyelvben való fogyatékosságuk. Mihelyt egy idegen nő rosszul beszéli nyelvünket, máris kedves; ha minden szót hibásan ejt ki, akkor elragadó; de ha olyan zagyvaságokat fecseg összevissza, amiből szót sem lehet megérteni, akkor valósággal ellenállhatatlan.

El sem képzeled, milyen édes-furcsán hangzik picike asszonyi szájból az ilyesmi: »Nátyon rájongom a pivaly-kotlettet.« -169-

Az én angol kis Katem egészen lehetetlen nyelven beszélt. Az első napokban semmit sem értettem belőle, oly sok különös szót talált ki. Később valósággal belebolondultam vidám s egészen egyéni nyelvjárásába.

A furcsa, nyakatekert s fölismerhetetlenné tett szavak, kifejezések és szólásmódok ajkán ízes bájjal hangzottak. Esténként a kaszinó erkélyén néha órákhosszat elhallgattam s igyekeztem megfejteni e rejtélyes nyelvet.

Feleségül vettem! Bolondul szerettem, mint legkedvesebb ábrándképeinket! Mert az igazi szeretők asszonyaikban mindig a megelevenedett ábrándképet szeretik. Ismered talán Louis Bouilhet gyönyörű versét:

Nos hát, barátom, a legnagyobb ostobaság, amit elkövethettem, az volt, hogy a feleségem mellé francia tanárt fogadtam.

Amíg nyelvtant, szótárt úgyszólván minden pillanatban vérig sértett, addig imádtam.

Egyszerű dolgokról beszélgettünk. De ezeken is átcsillogott lényének szokatlan bája, mozdulatainak hasonlíthatatlan előkelősége. Olyan volt, mint csodálatos beszélő ékszer, mint húsból készült baba, amely csak csókolni tud, felsorolni a néhány dolgot, amit szeret, néha furcsa felkiáltásokat hallatni és akaratlanul is kacéran kifejezni nyelvének fogyatékossága miatt az egyszerűbb érzéseket és hangulatokat.

Végtelenül bájos és nagyon szórakoztató volt -170- a kis Kate, amíg a francia nyelvet ő akarta angolul megtanítani. De amikor elkezdett franciául beszélni!… Barátom, vége volt a varázsnak! Most már beszél franciául! Most is hibásan beszél, de már megértem… ismerem…

Kinyitottam a bábut, hogy megnézzem, mi van belül… És láttam…

Ó, barátom, most rendszeres társalgást folytatok a nőmmel! Van fogalmad egy jól nevelt angol hölgy gondolatairól, ízléséről és véleményeiről, aki reggeltől estig tömi a fejedet iskolás lányok számára írt lapos szóvirágokkal és üres mondatcikornyákkal?

Úgy-e, láttál már füzértánci cukorkákat, amelyeknél a csillogó aranypapír a legémelyítőbb cukrokat takarja? Nos hát, én kaptam egyet. Az aranypapírt letéptem. Meg akartam enni, ami belül volt s ettől olyan rosszul lettem, hogy azóta szédülés kerülget, ha csak egy angol nőt látok is.

Papagájt vettem el feleségül, akivel egy öreg angol tanárnő megtaníttatta a franciát. Megérted?…

*

Közben feltűntek a trouvillei erdős tengerpartok s a várakozókkal teli kikötő.

– Hol van a feleséged? – kérdém Henriktől.

– Elkísértem Étretatba.

– És te hová mész?

– Én? Itt töltöm a nyarat Trouvilleban.

Kissé elhallgatott, majd mély meggyőződés hangján kiáltott föl:

– Barátom, fogalmad sincs róla, hogy egy asszony milyen buta tud lenni!

-171-

Vacsora után volt, amelyen csak férfiak vettek részt. Nagyon vidámak voltunk. Távozáskor egyik régi barátom karomba fogódzott:

– Jössz velem gyalog a Champs-Élysées-n?

És elindultunk lassú léptekkel a hosszú sétányon a még alig rügyező fák alatt. Messziről folytonos, tompított zűr hallatszott: Párizs lélekzete. Friss szellő játszadozott arcunkon. A sötét égboltra millió csillag hinté aranyporát.

A barátom megszólalt:

– Nem is sejtem, miért tudok itt, esti órákban szabadabban lélekzeni, mint bárhol másutt a világon. Mintha gondolataimnak szárnyuk nőne. Elmémben időnként csodálatos fény derül fel s egy pillanatig azt hiszem: megoldom a világ rejtélyét. De aztán a fény kialszik. Vége.

A mellékutakon néha egymás kezét fogó árnyékpárt láttunk elsuhanni; egy-egy szobor előtt, azoknak mozdulatlanságát átvéve, két embert láttunk élesen körülvágott sötét folttá összefolyni. Itt-ott a padokon is szerelmes párok húzódtak meg.

Barátom maga elé nézve dünnyögte:

– Szegény emberek! Nem undorodom tőlük, hanem végtelenül sajnálom. Az emberi élet sok titokzatossága közül egyet sikerült földerítenem: létünk legnagyobb kínja onnan ered, hogy egyedül vagyunk s minden ösztönös törekvésünk oda -172- irányul, hogy szörnyű magányosságunkat megszüntessük. A szabad levegőnek és elhagyott fasoroknak összebújó szerelmesei sem akarnak mást, mint mi: szeretnének legalább pillanatokra megszabadulni az egyedülléttől. De hiába! Örökkönörökké magányosok lesznek épúgy, mint mi s mint az egész emberiség.

Az egyetlen különbség köztünk, hogy egyesek jobban, mások kevésbé érzik ezt át.

Én is csak nemrég viselem a szörnyű büntetést, hogy végzetes bizonyossággal rájöttem magányosságomra s arra, hogy ezen változtatni nem lehet. Akármit csinálsz, akárhogy is kínlódsz, szenvedélyes ölelkezéseid, epedő csókjaid s érzelmeid legnemesebb lendülete ellenére is egyedül, egyesegyedül maradsz!

Azért hívtalak e sétára, hogy ne kelljen mingyárt hazamennem, mert irtózom lakásom kietlen magányától. De ez sem ér semmit! Beszélek hozzád, figyelsz rám, egymás mellett megyünk – és mégis teljesen egyedül vagyunk. Értesz engem?

Boldogok az együgyűek, mondja az Írás. Övék a boldogság csalogató képe! Ők magányos nyomorúságunkat nem érzik. Nem bolyonganak az életben úgy, mint én, aki másokat csak a könyökkel érintek és egyetlen kárörvendező örömet érzek, hogy úgyis minden haszontalan: az egyedüllét sziklájához láncolt ember bilincsét senki és semmi föl nem oldhatja!

Úgy-e, kicsit bolondnak tartasz?

Hallgass rám! Mióta létemnek szörnyű egyedülvalóságát érzem, úgy tűnik föl, mintha mindennap mélyebbre és mélyebbre hatolnék sötét földalatti folyosóba, amelynek falait nem látom, végét és célját nem ismerem. Egészen egyedül bukdácsolok itt, senki sincs mellettem, senki sincs körülöttem, -173- nincs egyetlenegy élőlény sem, aki ugyanazt a sötét utat járná. Ez a földalatti folyosó az élet! Néha zajt, hangokat, kiáltásokat hallok… Tapogatózva megyek a zavaros lárma felé. De pontosan sohasem tudom, honnan jönnek a hangok; soha senkivel sem találkozom, soha másik kereső kézzel össze nem akadok a sötétben, amely körülvesz. Megérted ezt?

Vannak emberek, akik megsejtették e szörnyű szenvedést. Musset kétségbeesve kiált föl:

De nála csak futó kétely az, ami nálam végzetes bizonyosság. Költő volt: életét álomképekkel, látomásokkal népesítette be. Valójában sohasem volt egyedül. De én egyedül vagyok!

Flaubert, aki korunknak egyik nagy boldogtalanja volt ép azért, mert nagyon is jól látott, így írt egyszer barátnőjének: »Pusztában élünk. Senki sem érti a másikat.«

Így van ez! Bármit is gondoljunk, mondjunk vagy kíséreljünk meg: nyelvünk érthetetlen a másik számára. Tudja-e vajjon a föld, hogy mi történik ott fenn a csillagokban, amelyek a végtelen térben elszórva sziporkáznak, mint tűz-szemek s oly messzi vannak tőlünk, hogy csak egy részük fényét látjuk, míg a többiek szinte egy testté olvadva vesznek el a végtelenben?

Hát az ember époly kevéssé tudja a másikról, hogy abban mi megy végbe. Mi is époly távol vagyunk egymástól, mint a csillagok, sőt jobban és végzetesebben el vagyunk választva, mert bennünket a kifürkészhetetlen gondolat különít el.

Van-e borzasztóbb valami, mint folytonos -174- érintkezés lényekkel, akiknek nem tudunk a lelkébe látni? Úgy szeretjük egymást, mintha egymáshoz közel lennénk leláncolva: karjainkat vágyakozva tárjuk ki s nem érjük el egymást. Folyton az egyesülés vágya hajt s mégis minden törekvésünk hiú, minden odaadásunk haszontalan, minden vallomásunk céltalan, minden ölelésünk, csókunk hiábavaló. Össze akarunk forrni s vágyunk lendülete csak összeütköztet.

Csak akkor érzem igazán egyedülvalóságomat, mikor a keblemet jó barát előtt fel akarom tárni. Iyenkor tisztán látom az áthághatatlan akadályt. Itt áll előttem az ember; világos szemét rám szegezi, de szeme mögött a lelkét nem ismerem. Figyel rám. De mit gondol? Igen, mit gondol? Megérted a gyötrelmemet? Talán gyűlöl? Megvet? Gúnyolódik velem? Gondolkozik azon, amit mondtam; mérlegel, kigúnyol, elítél, korlátoltnak vagy ostobának tart. Hogy tudjam meg, mit gondol? Hogyan puhatoljam ki, vajjon úgy szeret-e, mint én őt? Vajjon mi minden történik fejében, e tőlem teljesen idegen, kis, kerek világban? Ó, mennyi titokzatosság van egy ember ismeretlen gondolatában! Milyen rettenetes a titkos és szabad gondolat, amelyet sem megismerni, sem vezetni, sem legyőzni nem lehet!

És én magam is, hiába tárom ki lelkem kapuját, minden ablakát; hiába akarom önmagamat teljesen adni! Képtelen vagyok magamat kiszolgáltatni. Lelkem legmélyén mindig megőrzöm azt a titkos Ént, amelyet senki sem tud kifürkészni. Ez az Én megismerhetetlen, megoldhatatlan, hozzáférhetetlen, mert senki sem hasonló a másikhoz, mert senki sem értheti meg a másikat.

Mondd, megértesz-e legalább te? Megértesz e pillanatban? Nem! Azt hiszed, hogy bolond vagyok; -175- vizsgálgatsz és óvakodsz tőlem. Azt kérded magadban: »Ugyan mi lelte ezt ma este?« De ha egyszer megértenéd borzalmas és fölfoghatatlan szenvedésemet, ha talán egy nap átéreznéd azt, amit mondok, ó, akkor jöjj el hozzám és mondj csak ennyit: Megértettelek! Talán egy pillanatra boldoggá teszel.

Tudod azt, hogy főleg az asszonyok eszméltetnek leginkább magányosságomra?

Ó, nyomorult, hitvány élet! Mennyit szenvedtem tőlük s ép azért, mert ők könnyebben elhitették velem, mint a férfiak, a csalóka ábrándot, hogy nem vagyok egyedül.

Ha az ember szeret, azt hiszi, hogy egyénisége magánzárkájából végre kiszabadul. Végtelen boldogság tölti el! És tudod miért? Tudod, honnan származik ennek az emberfeletti boldogságnak érzése? Onnan, hogy azt hisszük: többé nem vagyunk egyedül. Megszűnik magányosságunk; fejünk felől elszáll a társtalanság rettenetes átka! Ó, milyen tévedés! Az asszony az Ábránd nagy hazugsága. A magányos szív örök szerelmi vágya még jobban gyötri, mint a férfit.

Ismered az édes órákat, amelyeket e hosszúhajú, bűvölő tekintetű idegen lényekkel töltünk. Milyen mámorba szédül elménk! Mennyi csábos álomkép hivogat!

Úgy tűnik fel, hogy a nő és mi nemsokára eggyé leszünk. Csalóka reménnyel, türelmetlen örömmel várjuk heteken át, hogy a »nemsokára« valóra váljék. De nem válik azzá sohasem és egy szép napon arra ébredünk, hogy magányosabbak vagyunk, mint valaha is életünkben.

Minden csók, minden ölelés után mind mélyebben hullunk vissza fájó árvaságunkba. Ó, milyen gyötrő, kétségbeejtő érzés ez! -176-

Egy költő, Sully Prudhomme, megírta:

Igen, hiú álomkergetés. Utána: kiábrándulás és elválás. Ha később viszontlátjuk, talán föl sem ismerjük a nőt, aki életünk egy pillanatában a mindenséget jelentette s akinek rejtett és mindenbizonnyal nagyon közönséges gondolatát sohasem ismertük meg.

Még azokban az órákban is, amikor úgy látszik, hogy a vágyak, óhajok teljes összeolvadásában, az életeknek titokzatos találkozásában leszállunk az asszonyi lélek legmélyéig, még akkor is sokszor egyetlen szó villámként leplezi le a sötét szakadékot, amely bennünket tőle elválaszt.

És az életnek mégis csak egyetlen ajándéka: egy-két órát tölteni a szeretett asszony mellett, nem beszélni hozzá, csupán élvezni jelenlétét. Ennél ne is várjunk többet, mert két ember sohasem egyesülhet.

Ami engem illet, én bezártam a lelkemet. Többé már senkinek sem mondom azt, amit hiszek, szeretek vagy gondolok. Tudván, hogy örökös magányra vagyok ítélve, az életet csak nézem anélkül, hogy véleményeimet kifejezném. Mit érnek a vélemények, hitek, viták és élvek! Minthogy mással semmit meg nem oszthatok, tehát nem is érdeklődöm semmi után sem. Oszthatatlan gondolatom örök rejtély marad. A mindennapi kérdésekre megvannak a szokásos feleleteim s ha még beszélni sincs kedvem, van mosolyom, amely annyit jelent: »igen«.

Mondd, megértesz engem?

*

-177-

Lementünk az Étoile diadalívéig s azután visszajöttünk a Concorde-térig, mert barátom mindezeket lassan mondta el s még sok mindent hozzájuk fűzött, amire már nem emlékszem.

A téren hirtelen megállt s karját a gránitobeliszk irányába emelte, melynek hosszú, karcsú egyiptomi profilja a ragyogó levegőégbe beleveszett s amely itt a párizsi kövezeten érthetetlen felírásaival oly sajátságosan egyedül állt. Egy pillanatig szótlanul mutatott rá, azután fölkiáltott:

– Lásd, mindnyájan olyanok vagyunk, mint ez a kő!

Ezzel sarkon fordult s üdvözlés nélkül ott hagyott. Részeg volt? Bolond? Bölcs? Máig sem tudom. Néha azt hiszem, hogy igaza volt; néha pedig az a meggyőződésem, hogy elméje megháborodott.

-178-

A kandallóban vidáman ropog a tűz. A japán asztalon két teáscsésze, mellette füstölgő szamovár, cukortartó és rumos üveg.

Sallure gróf székre dobja kalapját és bundáját, míg a grófné leveti báli belépőjét s a tükör előtt haját igazítja. A tükörben visszaverődő arcára bájosan rámosolyog s vékony, gyűrűktől csillogó ujjaival halántéka körül megigazítja hajfodrait. Azután férjére néz, aki pár perce zavartan figyeli, mintha valamely belső gondolat erősen feszélyezné. Végre megszólal:

– Eléggé körülrajongták a bálon?

Az asszony diadaltól és dactól fölcsillogó szemmel mélyen a férj szemébe néz és aztán így felel:

– Azt hiszem, igen.

Azután leül. A férj vele szemben foglal helyet s amíg egy vajas zsemlyét darabokra tép, a fogai közül dünnyögi:

– Szinte nevetségessé tettek engem? Nemde?

Az asszony mosolyogva válaszol:

– Jelenetet akar rendezni? Talán szemrehányásokat óhajt tenni?

– Legkevésbbé. Csupán annyit akarok megjegyezni, hogy Burelnek a magaviselete bő tápot szolgáltatott mindenféle megszólásra. Tudja… ha még… nos igen… ha még jogaim lennének -179- magával szemben, meg is haragudtam volna.

– Kedvesem, legyen őszinte. Vallja be, hogy ma nem úgy gondolkodik, mint ezelőtt egy évvel. Tavaly, mikor szeretője volt, akit imádott, oly kevéssé törődött azzal, hogy nekem udvarolnak-e vagy sem. Nekem fájt és szóltam is magának, mint maga ma este, de valamivel több joggal: Barátom, maga hírbe hozza Servy bárónét s engem nevetségessé tesz. Mit felelt erre? Finoman tudtomra adta, hogy szabad vagyok és kifejtette, hogy úri emberek közt a házasság csupán társadalmi, de nem erkölcsi kapocs. Nem igaz? Megértette velem azt is, hogy a szeretője csábítóbb, szebb és ezerszer asszonyibb, mint én. Ezt többször is mondta: asszonyibb. Mindezt természetesen világfihoz és gyöngéd férfiúhoz méltóan oly sok bókkal fűszerezte s annyi kímélettel adta be, hogy figyelmességét el kellett ismernem. Mindazáltal nem kevésbbé értettem meg a dolgot, mintha nyersen mondta volna meg.

Megegyeztünk, hogy ezentúl csak egymás mellett s nem egymással élünk és gyermekünk miatt a házasélet külső kereteit megőrizzük.

Maga igen nagylelkűen viselkedett. Szavain áttetszett a gondolat, hogy hűségemet illetőleg csupán a látszathoz ragaszkodik. Hosszan értekezett a nők finom tapintatáról és ügyességéről, amellyel a külsőségeket mindig megőrizni tudják és jóformán felhatalmazott arra, hogy szeretőm legyen, ha ezt titokban tudom tartani.

Nagyon jól megértettem magát. Borzasztóan szerelmes volt Servy bárónéba és hitvestársi ragaszkodásom, törvényadta szerelmi előjogaim terhére voltak. Bizonyára minden képességével csupán szeretője előtt kívánt csillogni. Elhatároztuk -180- tehát, hogy külön élünk. Társaságba együtt megyünk; együtt jövünk haza s azután kiki a maga szobájába megy.

Így ment ez egy darabig; de néhány hónap óta azt veszem észre, kedvesem, hogy maga féltékenykedik. Ugyan milyen jogon?

– Kedves asszonyom, féltékenységről nincsen szó! De kötelességem óvni magát attól, hogy rossz hírbe keveredjék. Maga fiatal, élénk, bizonyos mértékig kalandvágyó…

– Bocsánat, ha már kalandorokról beszél, ne mulasszon el párhuzamot vonni köztem és maga között.

– Kérem, ne tréfáljon. Mint komoly és őszinte barátja beszélek. Amit rólam az imént mondott, egyoldalú túlzással volt beállítva.

– Egyáltalában nem. Maga bevallotta viszonyát s ezzel mintegy fölhatalmazott, hogy példáját kövessem. Én ezt nem tettem meg…

– Engedjen meg…

– Hagyjon beszélni! Én ezt nem tettem meg. Nincs szeretőm és nem is volt… idáig. Várok… keresek… Nem találok. Nem vagyok könnyen kielégíthető. Olyat akarok, aki többet ér magánál… Nem veszi észre az ebben rejlő bókot? Minek vág olyan zord arcokat?

– Asszonyom, nem szeretem ilyen dolgokban a tréfát.

– De én nem tréfálok! Maga a XVIII. századi rokokó erkölcsökről beszélt. Emlékszik még? Azt mondta, hogy XV. Lajos korának könnyed életfelfogását követi. Látja, nem felejtettem el. És jól jegyezze meg, barátom, hogy akármint is erőlködik, amely napon nekem úgy tetszik, hogy többé ne legyek az, ami idáig voltam: maga anélkül, -181- hogy sejtené, olyan csinos kis – szarvat kap a fejére, mint annak a rendje.

– Ugyan kérem, úriasszony létére hogy vehet ilyen közönséges kifejezéseket a szájára!

– Közönséges kifejezések?… Hát nem pukkadozott a nevetéstől, amikor az éles nyelvű Gers grófné azt mondta, hogy szinte sajnálja Servy bárót, amiért hatalmas szarvait, amelyekben mindenki más gyönyörködik, saját maga nem láthatja.

– Ami Gers grófnénak ajkán talán mulatságosan hangzik, a magáén csupán illetlenség.

– Dehogy is! Csak maga találja a fölszarvazott szót mulatságosnak, ha Servyről és nagyon póriasnak, ha becses személyéről van szó. Minden attól függ, hogy milyen szempontból nézzük. Különben pedig nem ragaszkodom e kifejezéshez és csak azért használtam, hadd lássam, hogy maga elég érett-e már?

– Érett?… Mire?

– Arra, hogy az legyen. Ha egy férj dühös, mikor ezt a szót hallja, annyit jelent, hogy a veszély már közelről kerülgeti, de még nem érte el. Két hónap mulva, majd meglátja, nevetni fog, ha fölszarvazott férjről lesz szó… Ez már kicsit baj… Ez annyit jelent, hogy az ember maga is benne van… Mentesítve van a gyanútól.

– Kedves asszonyom, maga ma nagyon illetlen. Még sohasem láttam ilyennek.

– Hja! Kitanultam! Maga volt a mesterem.

– Hagyjuk ezt! Beszéljünk komolyan. Nézze, kedvesem, nagyon, de nagyon kérem, máskor ne hatalmazza föl Burelt, hogy oly tüntető szemtelenséggel csapja a szelet magának, mint ma este.

– Féltékeny! Mondom, féltékeny!

– Nem, egyáltalában nem! Csupán a nevetségességet -182- akarom kikerülni! Erre jogom van! Nem akarom, hogy ujjal mutogassanak rám! És kijelentem: ha ez az úr még egyszer a maga vállának, sőt a keblének merészelné szavait elsuttogni…

– Csak szócsövet keresett!

– Hát… kitépem a fülét.

– Mondja, talán szerelmes belém?

– Elég csinos hozzá, kedves asszonyom!

– Ilyen maga! A baj az, hogy én már nem vagyok szerelmes magába!

A gróf székéről fölkel. Megkerüli a kis asztalt és felesége háta mögé állva, vállát szenvedélyesen megcsókolja. Az asszony fölugrik és mélyen a férje szemébe nézve mondja:

– Kettőnk között az ilyennek igazán nincs értelme. Külön élünk. Leszámoltunk egymással.

– Ne haragudjék, édesem, de egy idő óta ellenállhatatlannak találom!

– Szóval… maga is úgy találja… Akkor nyertem! Maga is érettnek talál!

– Ellenállhatatlannak, a legcsábosabb asszonynak találom, édesem! Olyan karjai, vállai vannak…

– Amelyek Burelt ki fogják elégíteni…

– Kegyetlen! Tudja, hogy elragadó és szándékosan játszik velem.

– Úgy látszik, egy idő óta böjtöl.

– Hogy mondja?

– Azt mondom, böjtöl.

– Hogy érti?

– Ha az ember böjtöl, akkor éhes. Ha éhes, ráfanyalodik olyan ételekre is, amelyekhez különben nem nyulna. Én is ilyen fogás vagyok. Egyszer eltolt magától, de ma este, jobb híján, belém ízlelne. -183-

– Margit, kitől tanulta ezt a rettenetes beszédmodort?

– Magától! Gondolja csak meg: mióta a bárónéval szakított, tudtommal négy szeretője volt. De ezeket már a félvilágból halászta. Úgy látszik, igaz művésznőkre volt szüksége… Ilyen körülmények között minek nevezzem ma esti hevületeit, ha nem futólagos böjti időszak következményeinek?

– Őszintén és nyersen beszélek, Margit. Magába szerettem. Újra és komolyabban, mint valaha.

– Hm, hm! Szóval… szeretné újra kezdeni?

– Igen, asszonyom.

– Még ma este?

Ugyan, Margit!

– Már megint megbotránkozik. Értsük meg egymást, kedvesem! Mi teljesen függetlenül állunk egymással szemben. Felesége vagyok, az igaz, de közös megállapodás folytán egészen szabad. Másfelé akartam lekötni magamat; maga kér, hogy a maga hódolatát fogadjam el. Hát jó, beleegyezem. De csak… ugyanazon az áron.

– Nem értem.

– Majd megmagyarázom. Érek annyit, mint a maga félvilági delnői? Legyen őszinte.

– Ezerszer annyit.

– Még a legszebbnél is többet érek?

– Milliószor többet.

– Nos hát, mibe került magának a legkülönb barátnője három hónap alatt?

– Már megint nem értem!

– Megismétlem: mit költött a legcsinosabb barátnőjére három hónap alatt pénzben, ékszerben, vacsorákban, szórakozásokban és a többi? Szóval mibe került a teljes ellátása? -184-

– Honnan tudjam?

– Mégis csak tudnia kell! Legalább is úgy átlagban kiadott ötezer frankot havonként?

– Igen… körülbelül annyit.

– Nos hát, kedvesem, fizessen nekem ötezer frankot és a magáé leszek ma estétől kezdve egy egész hónapon át.

– Őrültség!

– Ahogy gondolja! Jó éjt!

A grófné kimegy s hálószobájába nyit. Ágya meg van vetve. A szobában parfőm-illat terjeng s beszívódik a kárpitba.

A gróf megjelenik az ajtóban:

– Kellemes illat van itt.

– Igazán?… Pedig csak a régi. Peau d’Espagne.

– Csodálatos!… Soha még parfőm nem tetszett így!

– Lehet. De most kérem, hagyjon magamra, le akarok feküdni.

– Margit!

– Menjen ki!

A gróf beljebb lép s karosszékbe ül.

A grófné: Ah! A jó modor! Különben csak maga bánja meg!

Báli ruháját lassan leveti. Meztelen, fehér karja előbontakozik a zöld selyem alól. A tükör elé áll s karját a feje fölé emeli, hogy hajkoronáját lebontsa. Fekete selyem vállfűzője felett a csipke mögül kis rózsaszínű foltocska kacérkodik elő.

A gróf szenvedélyesen pattan fel és feléje közeledik.

A grófné: Ne jöjjön közel, mert megharagszom…

Átkarolja és ajkát keresi. -185-

Az asszony felkap a toalettasztaláról egy pohár vizet, amelyet illatosítva szájvíznek készítettek elő s a vállain keresztül férje arcába önti.

A férj dühösen rázza meg víztől csepegő arcát s fojtott hangon morogja:

– Ostobaság.

– Lehetséges… De ismeri feltételeimet. Ötezer frank.

– De ez a világ legnagyobb hülyesége lenne!

– Miért?

– Miért? Egy férj, aki megfizeti a feleségét, hogy az éjt vele töltse!…

– Ó, milyen csunya szavakat használ!

– Bánom is én! Ismétlem: hülyeség lenne törvényes feleségem szerelmét pénzért megvásárolni!

– Még nagyobb ostobaság félvilági nőket megfizetni, mikor az embernek felesége van.

– Lehet, de az nem nevetséges!

A grófné a kanapéra ül s lassan lehúzza harisnyáját, kifordítva, mint a kígyó bőrét. A rózsaszínű lábszár kibomlik a finom zöld selyemtokból s az apró láb megpihen a szőnyegen.

A gróf közelebb lép és egyezkedő hangon megszólal:

– Milyen furcsa gondolatai vannak!

– Többek között?

– Többek között ötezer frankot kérni tőlem.

– Mi sem természetesebb! Mi idegenek vagyunk egymásra nézve, úgyebár? Maga vágyakozik utánam. Elvenni nem tud – mert a felesége vagyok. Nem marad más hátra, mint hogy megfizet, kissé talán olcsóbban, mint mást.

– Nem is olyan rossz dolog ez! Gondolkozzék csak rajta. A pénz, ahelyett, hogy valami uccai lányhoz kerülne, itt marad a maga házában, a -186- maga háztartásában. Meg aztán, lehet szellemes ember számára valami izgatóbb, mulatságosabb, mint hogy megfizeti saját feleségét? A törvénytelen szerelemben a férfiak csak azt szeretik, ami sokba kerül. Maga a mi törvényes szerelmünknek különös ízt, idegen mámorok árnyalatát és kis malackodási jelleget kölcsönöz azzal, hogy úgy taksálja, mint a vásárolható szerelmet.

Az asszony majdnem minden nélkül emelkedik föl helyéről s a szekrénye felé megy:

– És most, uram, távozzék, vagy becsengetem a szobalányt.

A gróf zavartan, bosszús arccal nézi feleségét s azután hirtelen hozzá vágja pénztárcáját:

– Hát nesze – bajadér! Nem is öt-, hanem hatezer!… De aztán…

A grófné felveszi a pénzt, lassan számolni kezdi s mosolyogva kérdi:

– De aztán? Mi aztán?…

– Hozzá ne szokjál!

Fölkacag s férjéhez közeledve:

– Minden hónapban ötezer, uracskám, különben mehet a kokottokhoz. Sőt ha nagyon meg lesz elégedve… még emelést is kérek…

-187-

Két kis baka minden vasárnap együtt rándult ki. Mihelyt a szabadságot megkapták, sietve hagyták el a kaszárnyát és jobbra fordulva gyors, katonás léptekkel szelték át Courbevoiet, e Párizs melletti városkát, ahol ezredük állomásozott. Mikor az utolsó házakat is elhagyták s a poros országútra fordultak, amely Bezons felé vezetett, lépésük üteme lassúbbá vált.

Kicsik és soványak voltak mind a ketten. Szinte belevesztek hosszú és széles köpenyegükbe, amelynek ujja kezüket egészen elnyelte. Piros nadrágjuk is méreteiket messzi túlhaladta, úgy, hogy ha sietni akartak, lábaikat széjjel kellett vetniök. Hatalmas csákójuk alatt alig látszott valami arcukból: két beesett, vékony orca, két szelid, kék szem, amelyből a breton fajnak romlatlan, majdnem állati naivsága sugárzott ki.

Útközben szót sem váltottak, csak mentek előre s arra a champiouxi erdőrészletre gondoltak, amely szülőföldjükhöz annyira hasonlított s ahová minden vasárnap kirándulni szoktak. Igazán jól csak itt érezték magukat s a nyelvük is csak itt eredt meg.

A colombesi és a chatoui utak keresztezésénél, hol az útra a nagy nyárfák árnyékot vetnek, irtózatosan nehéz csákójukat levetették s homlokukat megtörölték. -188-

A bezonsi hídon mindig megálltak kissé és nézték a lábuk alatt folydogáló Szajnát. Kikönyököltek a híd vaskorlátján s pár percig bámulták a mélységben tovasikló nagy folyó vizét. Néha vitorlás hajók s nagy leeresztett kéményű gőzösök mentek a vízen. Ilyenkor a két kis katona a vannesi kikötőre gondolt, melynek szomszédságában laktak, s a halászbárkákra, amelyek Morbihanból a nyilt tengerre vitorláztak.

Amint a hídon átmentek, a falu hentesénél, pékjénél s a kocsmárosnál bevásárolták napi szükségletüket: darab véreshurkát, tíz krajcárért kenyeret és egy liter fehér bort. Ezeket zsebkendőbe kötözték s felváltva cipelték. Mikor a faluból kiértek, már csak nagyon komótosan haladtak előre s elkezdtek beszélgetni egymással.

Előttük sík mező terült el, amelynek egyhangúságát itt-ott kisebb facsoportok élénkítették. A kedves erdőjükbe vezető ösvény beleveszett a zöld búza- és zabföldekbe. Kerderen János nem egyszer erősítette Ganidec Péternek:

– Akár csak Plounivonban. Szakasztott mása a mi erdőnknek.

– Igen. Mintha csak a’ vóna!

Így mentek egymás mellett s emlékükben szülőföldjükről sok apró kép támadt föl; egyszerű, közvetlen dolgok, mint gyermek rajzai: kút s körülötte a mező, kőkereszt a válaszúton, halászkunyhó, melynek ajtajánál kiterített háló szárad.

Gyakran megálltak egy nagyobb kőnél is, amely határt jelzett, csak azért, mert emlékeztetett a plounivoni dolomitokra.

Amint az első facsoporthoz értek, Péter mindig mogyorófavesszőt vágott magának s amíg -189- nyirkos, síkos héját hántotta, az otthoni emberekre gondolt.

János hozta az ételcsomagot.

Időnként Péter megemlítette egy-egy otthoni ismerősük nevét vagy néhány szóval gyermekkoruk valamelyik eseményét mondta el. Ilyenkor azután sokáig hallgattak, mert volt min eltünődniök. A honi föld lassanként egészen megszállta képzeletüket; eltűnt a távolság és az ismerős tájképek, a szokott látóhatár s a tengerpart éles, ízes levegője álmodozó érzékeik előtt hivogatólag támadt föl.

Többé már nem a jellegzetes trágya szaglott körülöttük, amellyel a párizskörnyéki földet hízlalni szokták, hanem virágzó magyalbokrok különös illatát hozta a tenger felől támadt szél. A folyópart fölött lebegő vitorlák nagy sárga vitorlákká változtak, amelyek az otthoni búzaföldek mögött húztak el a kék tenger felett.

Lassan, álmodozva lépdelt a két kis baka s lényüket az otthonra való visszaemlékezés átható, kifejezhetetlen bánattal töltötte el, mint amilyent a ketrecbe zárt állatok érezhetnek, ha fölsajog bennük az őshaza emléke.

Mire Péter botjáról a héjat lehántotta, megérkeztek a kis erdő szélére, ahol vasárnapi ebédjüket rendszerint elkölteni szokták. A bokorban megtalálták az elrejtett két tégladarabot; összehordtak száraz gallyat s a véreshurkát a kés hegyére tűzve megsütötték.

Mikor ételüket elfogyasztották az utolsó morzsáig, italukat kiitták az utolsó cseppig, ülve maradtak egymás mellett a fűben s nehéz szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kézzel, mint a misén, piros nadrágjukat a mező pipacsai közt előre tolva, a messzeségbe bámultak. Csákójukon, -190- sárgarézgombjaikon megcsillogott a napfény, ami megállította a pacsirtákat, amelyek fejük fölött lebegve csattogtatták csőrüket.

Délfelé kezdtek mind sűrűbben Bezons felé nézegetni, mert ez időtájban szokott jönni a »tehenes« leány.

Minden vasárnap elment előttük, hogy megfejje és istállóba vezesse tehenét. Az egész vidéken ez a tehén volt az egyetlen, amely kint legelészett a kis mezőn, nem messze a helytől, ahol a két baka ebédelni szokott.

Nemsokára megpillantották a szolgálót, amint a mezőn átvágott. Egyetlen élő lény volt az egész határban. A két katona örömmel nézte, hogy repdes a napfény a fényes pléhvödrön, amelyet kezében tartott. Sohasem beszéltek róla; csak nagyon jól esett, ha látták, anélkül, hogy tudták volna, miért.

Erős, tagbaszakadt, vöröses hajú leány volt. Igazi típusa a párizsvidéki parasztlánynak: eleven, kacér és vakmerő.

Mikor másodízben látta a két bakát ugyanazon a helyen, vidáman szólt hozzájuk:

– Jó napot, vitéz urak!… Minden vasárnap ide gyünnek?

Péter, aki merészebb és a szóra készebb volt, mint János, zavartan dadogta:

– Igen. Itt pihenünk.

Ennyi volt az egész. De a következő vasárnap a leány már rájuk vihogott, kötekedve és fölényesen, mert látta félénkségüket:

– Mit csinálnak? Tán csak nem a fű növését hallgatják?

Péter fényrederülő arccal válaszolt:

– De biz azt, galambom!

– Nézze csak nó! És gyorsan nő legalább? -191-

A férfi még mindig nevetve mondta:

– Azt már nem mondhatnám!

Továbbment. De mikor a friss tejjel visszajött, megállt előttük:

– Megízlelnék?… Legalább eszükbe jut a falu, ahonnan ide gyüttek.

Az egyfajtájúak közös ösztöne megsúgta neki, aki falujától talán szintén elszakadt, hogy mi rágódik a kis bakák fájó szívén.

Mindkettőjüknek megdobbant a szíve a leány barátságos szavára. Péter a vödör alá tartotta a flaskót, amiben a bort hozták, s a leány a szűk nyakon nagy üggyel-bajjal becsurgatta a tejet. Először Péter ivott a tejből, óvatosan és minden pillanatban meggyőződést szerezve, hogy a neki járó résznél nem fogyasztott többet. Azután János vette át az üveget.

A leány lába elé téve a vödröt csípőjére tett kézzel állt előttük és nagyon boldognak látszott, hogy a katonáknak örömet okoz.

Azután fölkapta a földről a vödröt s elszaladt, visszakiáltva még:

– Isten áldja! Oszt vasárnap gyüjjenek ám!

A két baka szemét utána meresztette, ameddig csak magas, hajladozó alakját láthatta. A leánynak tűnő képe mind kisebb és kisebb lett, míg végre úgy látszott, hogy a zöld vetés egészen elnyeli.

*

A következő vasárnap, amikor a kaszárnyából kiléptek, János megkérdezte Pétertől:

– Nem kéne neki valami édességet vinni?

A fölvetett gondolat tetszett Péternek is, de az ajándékra vonatkozólag más véleményen volt. Ő inkább májashurkát akart vinni. János viszont -192- ragaszkodott a karamel-bonbonokhoz, amelyeket maga is nagyon kedvelt. Végre is János véleménye győzött és egy szatócsnál vásároltak két souért piros és fehérszínű cukorkákat.

Kint az erdőszélen ez alkalommal ebédjüket gyorsabban költötték el, mert türelmetlenül várták a leány megérkezését.

János látta meg előbb:

– Nézd csak, ott gyün.

Péter előrenyujtotta nyakát s úgy kémlelt:

– Ő az! Lógázza a vödröt!

A leány már messziről nevetve kiáltotta:

– Hogy szolgál az egészség, vitéz urak?

A fiúk egyszerre kiáltották vissza:

– Köszönjük s a magáé?

A leány most már hosszasabban beszélgetett velük egyszerű dolgokról: az időről, az aratásról, gazdáiról.

A fiúk nem merték a cukorkákat felajánlani s azok János zsebében szépen olvadozni kezdtek.

Végül is Péter megbátorodott:

– Hoztunk valamit magának, ha meg nem sértenénk vele.

A leány mosolyogva kérdezte:

– Mi légyen az?

János fülig pirulva húzta ki zsebéből a hosszú, vékony papirstaniclit.

A leány egyszerre több darabot vett szájába s míg jóízűen szopogatta, nyelvével szája egyik sarkából a másikba tologatta az összeragadt édességet, úgy hogy arca hol itt, hol ott dudorodott ki. A két fiú boldog elmerüléssel szemlélte.

Azután elment fejni s mikor visszajött, tejjel kínálta meg a két kis katonát.

A fiúk egész héten róla álmodoztak s többször emlegették is egymás előtt. -193-

A következő vasárnap már közibük ült a lány. Mind a hárman kezüket térdük köré kulcsolták, szemükkel a messzeségbe bámultak s szülőfalujokból apró dolgokat meséltek el. A tehén, látva, hogy a lány útközben letelepedett, nagy nehéz fejét feléje fordította s nedves orrát fölfelé nyujtva, keserves bőgéssel hivogatta…

Azután már a lány együtt evett velük. Néha szilvával tömött zsebbel jött, mert a gyümölcsérés ideje elérkezett. A két kis breton legény a lány társaságában otthonosan érezte magát s fesztelenül csevegett, mint két gondtalan madár.

*

Egy keddi napon azután az történt, hogy Ganidec Péter, katonáskodása alatt először, esti kimenőt kért és csak tíz órakor jött vissza.

Jánost nyugtalanította a dolog s föl nem foghatta, hogy társa hol töltötte idejét.

Pénteken Péter tíz sout kért szomszédjától kölcsön és felsőbb engedéllyel az esti órákat megint kint töltötte.

Vasárnap pedig, amikor rendes sétájukra elindultak, János úgy találta, hogy Péternek egészen különös és szokatlan arckifejezése van.

Határozott gyanú nem alakult ki Kerderen János elméjében, de valami ismeretlen dologtól szerfölött félt. Egy szót sem váltottak, amíg szokott helyükre nem érkeztek; itt ebédjüket lassan költötték el, de egyiküknek sem volt étvágya.

A lány nemsokára föltűnt az úton. Várakozó szemmel figyelték közeledését, mint minden vasárnap. Mikor már nem volt messze, Péter fölugrott és elejibe ment. A lány letette a földre a vödröt és Pétert megcsókolta. Karjával szenvedélyesen -194- ölelte át nyakát, ajkát hosszan tapasztotta ajkára és egyáltalában nem törődött azzal, hogy János ott van s látja őket.

Szegény János földult lélekkel, meghasogatott szívvel bámult rájuk s egyelőre számot sem tudott adni magának arról, hogy mi történt és hogy mi fáj neki abban, ami történik.

Azután Péter és a lány leültek a fűbe és elkezdtek beszélgetni. János nem nézett rájuk. Most már tudta, hogy miért ment ki Péter két este a kaszárnyából, tudott mindent és szívén az árulás sajgó sebet ütött.

A másik kettő együtt ment el a tehenet megfejni.

János tekintetével követte őket. Kézenfogva mentek. Péter piros nadrágja a napfényben olyan volt, mint nagy csillogó vérfolt. Mikor a tehénhez érkeztek, Péter lehajolt a fakalapácsért s leütötte a farudat, amely a tehenet elreteszelte.

A lány leguggolt és szórakozott kézzel végigsimítva a tehén kiugró gerincén, a fejéshez fogott. Mikor készen volt, a vödröt a füvön hagyta. Péter felé nyujtotta kezét s mindketten a sűrű erdőbe mentek.

János kimeredt szemmel nézte őket s már nem látott mást, mint a zöld levélfalat, amely mögött nyomtalanul eltűntek. Szívét oly zavar és oly keserűség szorította össze, hogy leszédül, ha megkísérli felállni.

Ott maradt hát mozdulatlanul, nagy, állati szenvedéstől fejbekólintva. Szeretett volna üvölteni, elrohanni innen, magát elrejteni valahová és senkit, de senkit sem látni.

Egyszerre csak látta, hogy a cserjés megrezzen. Ők jöttek ki és kézenfogva közeledtek, mint -195- faluban a jegyesek. Péter hozta a tejjel teli vödröt.

Előtte megálltak s újra összeölelkeztek. A lánynak nem jutott eszébe, hogy Jánost tejjel kínálja. Mikor kibontakozott Péter karjából, kezébe vette a tejesvödröt és barátságos, bizalmas mosollyal intve János felé, megindult az úton.

A két kis baka egyedül maradt. Mozdulatlanul ültek, mint mindig és nyugodt arckifejezésük semmit sem árult el abból, ami lelkükben végbemegy. A nap teljes erővel tűzött le rájuk. A tehén néha-néha feléjük nézett és elbődült.

A szokott órában fölálltak és hazafelé indultak.

Péter mogyorófavesszőt hántott, János hozta az üres üveget. A bezonsi kocsmárosnál otthagyták az üveget s a hídon szokás szerint megállottak, hogy a víz folyását nézzék.

János mindjobban és jobban hajlott ki a korlátra, mintha a víz ellenállhatatlan erővel vonzotta volna. Péter tréfálkozott vele: »Tán szomjas vagy, sógor?« De alig ejtette ki az utolsó szót, mikor János feje magával rántotta egész testét, a lábai a levegőbe csapódtak és testével félkört írván le, a kis kékkabátos, pirosnadrágos baka egy darabban bukott a vízbe és merült el benne.

Péter a rémülettől összeszorított torokkal kiáltani sem tudott. Messzebb a víz felszínén megpillantott valamit, ami mozog: János feje pillanatra fölmerült, azután megint alábukott. Majd megint messzebb a hullámokból kinyúlt egy kéz, egyetlenegy kéz és aztán az is végleg eltűnt. Ennyi volt az egész.

A mentésre elősiető hajósok ezen a napon nem találták meg a holttestet. -196-

Péter egyedül, feldult arccal szaladt haza a kaszárnyába és könnyező szemmel, fuldokló hangon, minduntalan orrát törölgetve mondta: »Kihajolt… egészen a derekáig… és egyszer zsupsz… a feje bukfencet hányt… és esett… esett…«

Tovább nem bírta folytatni, oly nagy megindultság fogta el. Hát még, ha tudta volna…

-197-

• Parent úr 5
• Borigó gazda fülbaja 58
• Eladó 70
• Az ismeretlen 79
• Vallomás 87
• A keresztelő 94
• Veszedelmes játék 101
• Az őrült 110
• Vidéki pörösködések 119
• A hajtű 125
• Szalonkavadászat 133
• A vonaton 145
• Nyafinyaff 154
• A felfedezés 165
• A magányosság 171
• Lefekvés előtt 178
• A kis baka 187