*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 73813 ***


JÁTÉK A KASTÉLYBAN

ANEKDOTA HÁROM FELVONÁSBAN

ÍRTA

MOLNÁR FERENC

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA

_Előadási és minden egyéb jog fenntartva._

*

_Copyright Budapest 1926 by Ferenc Molnár._

Franklin-Társulat nyomdája.






JÁTÉK A KASTÉLYBAN




SZEMÉLYEK

  Turai  _Hegedűs_
  Gál    _Vágó_
  Ádám   _Dénes_
  Annie  _Titkos I._
  Almády _Törzs_
  Titkár _Tarnay_
  Lakáj  _Z. Molnár_

Történik egy kastélyban, az olasz tengerparton.

_Budapesti első előadása a Magyar Színházban: 1926 november 27-ikén._




ELSŐ FELVONÁS.

_Díszes vendégszoba egy nagyon szép tengerparti kastélyban. Balról és
jobbról ajtó. A színpad közepén garnitura: kanapé, asztal, két
karosszék. Hátul nagy ablak. Csillagos északa. A színpadon sötétség van.
Mikor a függöny felgördül, a baloldali bejáratajtó felől hangos
férfibeszélgetés hallatszik. Nyílik a bejáratajtó és három smokingos úr
lép be a szobába. Az egyik rögtön felcsavarja a villanyt. Némán mennek a
középre, ott az asztal köré állnak. Mind a három rágyujt. Aztán
egyszerre ülnek le. Gál a baloldali, Turai a jobboldali karosszékbe.
Ádám középütt, a kanapéra. Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füstfelhők.
Kényelmes terpeszkedés. Csend. Aztán:_

Gál. Min gondolkozol olyan nagyon mélyen?

Turai. Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy
színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején mikor elkezdődik,
bemutatni a főszereplőket.

Ádám. Az nehéz is lehet.

Turai. De még milyen nehéz. Elkezdődik az előadás. A nézőtér
elcsendesedik. Színészek lépnek be a színpadra és kezdődik a kínlódás.
Eltart egy örökkévalóságig, néha pláne egy egész negyedóráig, amíg a
publikum megtudja, hogy melyik kicsoda és mit akar.

Gál. Érdekes a te agyvelőd. Egy pillanatra sem tudod elfelejteni a
mesterségedet.

Turai. Azt nem is lehet.

Gál. Nem múlik el egy félóra, hogy ne beszélnél színházról,
színészekről, darabokról. Más is van a világon.

Turai. Nincs más. Drámaíró vagyok és ez nagy átok. Már Alphonse Daudet
megírta az emlékirataiban, hogy mikor az apja meghalt, arra gondolt,
micsoda hatásos jelenet volna ez a színpadon.

Gál. Jó, azért ennyire mégsem lehet az ember rabszolgája a
mesterségének.

Turai. Aki nem lehet ura, az rabszolgája. Középút nincs. Hidd el az nem
tréfa: egy darabot jól elkezdeni! Ez egyike a legnehezebb
színpadtechnikai problémáknak. Gyorsan mutatni be a figurákat. Vegyük
például itt ezt a képet: mi hárman. Három smokingos úr. Ha nem ennek a
nagyúri kastélynak ebbe a szobájába lépnénk be, hanem egy színpadra, épp
mikor egy darab kezdődik. Egy csomó érdektelen dolgot kellene
össze-vissza beszélnünk, amíg kiderülne, hogy kik vagyunk. Hát nem volna
sokkal egyszerűbb a dolgot úgy kezdeni, hogy előállunk és bemutatkozunk?
_Feláll_. Jó estét. Mi hárman itt ebben a kastélyban vendégek vagyunk,
most az ebédlőből jövünk, kitűnően vacsoráztunk, megittunk két üveg
pezsgőt. Az én nevem Turai Sándor, színműíró vagyok, harminc év óta írok
darabokat, ebből élek. Pont. Most te.

Gál _feláll_. Nevem Gál, szintén színműíró vagyok, ugyancsak darabokat
írok még pedig kivétel nélkül mindig ennek az itt jelenlevő úrnak a
társaságában. Mi ketten híres darabíró-firma vagyunk. Minden jó bohózat
és operettszöveg színlapján ez áll: írta Gál és Turai. Természetesen
szintén ebből élek.

Gál és Turai _egyszerre_. Ez a fiatal úr pedig…

Ádám _feláll_. Ez a fiatal úr pedig, engedelmükkel, Ádám Albert,
huszonötéves, zeneszerző. Én írtam a zenét ennek a kedves két úrnak a
legújabb operettjéhez. Ez az első színpadi munkám. Ez a két éltes angyal
fedezett fel engem és most az ő segítségükkel szeretnék híres lenni. Ők
hivattak meg ide ebbe a kastélyba is. A frakkomat és a smokingomat ők
csináltatták. Tudniillik egyelőre még szegény és ismeretlen vagyok.
Egyébként: korán árvaságra jutottam és a nagymamám nevelt fel. A
nagymamám már meghalt. Most egyedül vagyok a világban. Se nevem, se
pénzem.

Turai. De fiatal vagy.

Gál. És tehetséges.

Ádám. És szerelmes vagyok a primadonnába.

Turai. Ezt már nem kellett volna mondanod, ezt már a publikum magától is
kitalálta volna.

_Mind a hárman leülnek._

Turai. Hát nem ez volna a legegyszerűbb, így kezdeni egy darabot?

Gál. Hiszen ha ezt lehetne, könnyű volna darabot írni.

Turai. Nem olyan nehéz az, hidd el. Nézd kérlek: az egész dolog…

Gál. Jó, jó, jó, csak ne kezdj megint színházról beszélni. Torkig vagyok
vele. Majd holnap beszélünk, ha parancsolod.

Turai. Igazad van. Végre egy pár boldog, gondtalan óra. Ez a szép
autóutazás! Olaszország! És Isten veled íróasztal, írógép, Isten
veletek, rosszillatú kulisszák, hamis színészek és igazi direktorok!
Egész évben örülök ennek a pár hétnek, amelyet itt szoktam tölteni.
Remek hely, nagyszerű házigazda, igazi barát és igazi úr, aki szabadjára
engedi a vendégeit! Aztán szeretem ezt a finom gazdag világot itt, amely
annyira nélkülözhetetlen még a legrosszabb operettszövegben is. És ne
felejtsük el a legnagyobbat – uraim – készen van a munka! Készen van az
új operett! És nyár van, és szép az éjszaka, és előttünk a kék tenger és
remek volt a vacsora… _órájára néz_… és még nincs is nagyon késő. Két
óra tíz perc. Egy szép nap. Érdemes megjegyezni.

Gál. Péntek.

Turai. Úgy van.

Gál. Bár ne volna úgy.

Turai. Püff! Kezdődik az önkínzás a babonával.

Gál. Kérlek, nem szabad pénteken érkezni.

Ádám _boldogan ábrándozik a kanapén_. Ugyan uraim… mindegy az… péntek,
szombat, vasárnap, tavasz, nyár, ősz, tél. Minden szép! _Lecsukja a
szemét._

Turai. Nekem a kedd a rossz napom. _Gálhoz_. Például te kedden
születtél.

Gál. Hát kérlek. Eddig már a következő pechjeink voltak a péntek miatt.
Délben San Martinónál zuhogó eső és gummidefekt, emiatt: egy óra késés.
Délután Fierónál kutyagázolás, megállás, népgyűlés, veszekedés és
fizetés. E miatt: ideérkezés este nyolc helyett tízkor. Péntek. Ki nincs
itthon? A nagyszerű házigazda és az egész társaság, köztük az, aki miatt
tulajdonképpen idejöttünk. Kiránduláson vannak. Péntek. Hol a
primadonna, az ifjú és tehetséges, a legszebb, a legédesebb, ennek a
kastélynak legfontosabb vendége? Velük van a kiránduláson. Visszajön
estére? Nem. Mikor jön vissza? Nem tudja senki. Péntek.

Turai. Majd csak hazajön.

Gál. Ha most jön, már szombaton jön.

Ádám _ábrándozva_. Ah! Holnapig várni… hogy láthassam… Egy egész hosszú
éjszaka…

Gál. Péntek.

Turai. Hát jó. Most jövök én. Péntek: ragyogó ebéd San Martinóban,
felülmulhatatlan espresso-kávé. Igaz: mialatt ebédeltünk, zápor. De a
kávénál váratlanul napsütés, tehát pormentes országút és illatos levegő.
Kutyagázolás, népgyűlés, igaz. De két szerencse: kutya életben maradt és
minket nem vertek meg. Megérkezés a kastélyba későn, igaz, de megint
szerencse: senki sincs itthon, a fáradt utasoknak nem kell kínos
társalgást folytatniok és mégis felséges paprikás csirkét kapnak, messze
a hazától, az olasz tenger partján. És a főszerencse, a legnagyobb: ez a
szoba itt, ez a szoba itt az angyalé mellett, evvel az átjáróajtóval…
_Ádámhoz, erősen hangsúlyozva…_ evvel az átjáróajtóval… épp ez a szoba
üres és hála régi barátságomnak a főkomornyikkal, számunkra
kijelöltetik. Ez csak szerencse.

Gál _Ádám felé_. Az ő szerencséje.

Turai. Az ő szerencséje a mi szerencsénk is. Ha ők ketten boldogok, neki
szebb melódiák jutnak eszébe és az angyal szebben énekli. A siker pedig
közös. Mindenikünké. Nincs itthon? Annál szebb lesz a meglepetés: az
angyal az éj folyamán mit sem sejtve hazaérkezik a kirándulásról, bemegy
a szobácskájába, lenyugszik az ágyacskájába…

Gál. Mért kicsinyítesz, te bájos? Szép nagy szobája van és óriási ágya.
Én ismerem ezt a helyet.

Turai. Mindegy. A fő, hogy hazajön, nem is sejti, hogy mi itt vagyunk és
elhoztuk neki a kész operettet – uraim! – a kész operettet, és hajlandók
vagyunk neki ebből az operettből elénekelni azt a még nem világhírű, de
biztosan világot hódító nagy valcert, a fővalcert, az égbeszárnyaló
valcert, amelyet ez az ártatlan gyermek, szerelmes fiatal szívének
minden lelkesedésével…

Gál _közbevág_. Elég! Még elbizakodik. _Órájára néz._ Mindjárt félhárom.
Uraim! Van egy indítványom. Feküdjünk le. Holtfáradt vagyok. Énekeljünk
holnap. Ha eddig nem jött, reggelig marad. Én ismerem ezt a házat.
Reggel ötkor keltünk fel, négyszáz kilométer zúg a fejemben. Az ártatlan
ifjú már alszik is.

Ádám _félálmából felriad_. Nem alszom. Minden szót hallok.

Gál. Hát mit mondtam?

Ádám. Reggel ötkor, négyszáz kilométer, valamit a fejeddel…

Gál. Na látod.

Turai. Én se bánom, ha a meglepetést reggelre halasztjuk. Majd a
valcerrel ébresztjük fel.

Ádám. Csak addig meg ne tudja, hogy megjöttünk.

Turai. Te csak mindig bízzál bennem. Szigorúan meghagytam lent az öreg
portásnak, hogy holnap reggelig a világon senkinek ne mondja meg, hogy
megérkeztünk. _Ádámhoz_. A portás itt majdnem olyan nagy úr, mint a
házigazda.

Ádám _feláll_. Akkor én megyek fürödni.

Turai. Nagyon szép logikus összefüggés. Mi köze a portásnak a fürdéshez?

Ádám. Gyülölöm a logikát.

Gál. Most akarsz fürödni?

Ádám. Igen.

Gál. A tengerben?

Ádám. Nem, kádban. Így álmosan, fáradtan, reményteljesen, boldogan ülni
a langyos vízben, lehunyt szemmel… nagyszerű! Megyek is.

Turai. Erigy fiam. Csak, ami jól esik. A művészt, mikor alkot, ápolni
kell. _Gálhoz_. Ismerted a nagymamáját?

Gál. Nem.

Turai. Ilyen kicsi volt. _Mutatja_. A legkisebb öregasszony, akit valaha
életemben láttam. Ő az oka, hogy ez a fiú ilyen gyámoltalan gyerek
maradt. Sohasem felejtem el, mikor először hozta fel hozzám, hogy
bemutassa. Valósággal rámkiáltott! «Ez a gyerek egy genie, azonnal
hallgassa meg a szerzeményeit!»

Ádám. Hogy reszkettem én akkor!

Turai. Hát még én! Bizony, bizony. _Elgondolkozva:_ Az anyja… szép
csendes asszony volt.

Ádám _meghatottan_. Én nem is igen emlékszem rá.

Turai. Oh, én szinte magam előtt látom! – Bizony, az ilyen fiatal
művésznek néha nagyon sokat kell küzdenie, amíg beérkezik. De veled ez
nem fog megtörténni. Terád két okos ember vigyáz. Nahát eredj fiam,
fürödj, aludj, szeress, örülj a menyasszonyodnak, örülj ennek a szép
életnek itt!

Gál. Te neveled álmodozóvá. Meg kell neki ismerni az élet keserűségeit
is.

Turai. Ez neked sürgős?

Gál. Nekem nem.

Turai. Hát neki még kevésbbé. Menj fiam, pihend ki magad, holnap aztán
légy friss és jókedvű.

Ádám _körülnéz_. Szóval ez itt az én szobám?

Turai. Hogyne angyalkám. _Jelentősen_. És e mögött a fal mögött lakik ő,
a boldog menyasszony. Tulajdonképpen klasszikus helyzet. Ugyanaz, mint
Pyramus és Thisbe helyzete a Szentivánéji álomban. Szerelmesek egymásba…
és egy fal választja el őket. Hogy mondja Pyramus? «Te fal, oh fal, oh
fal, drága kedves válasz, Mely az ő telekjük, s a miénk közt állasz».

Gál. Jó, jó. Megint színház, megint színház!

Ádám. És ti ketten?

Gál. Nyugodt lehetsz. Mi az ellenkező oldalon lakunk. A mi szobánk
arrafelé van. _Mutatja_.

Ádám. Egy szobában laktok ketten?

Turai. Mindig. Igazi társszerzők egy pillanatra se hagyják el egymást.
Egyetlen kis ötletnek se szabad elveszni. Azonkívül, én álmomban
beszélni szoktam. Állítólag olyankor mondom a legjobb vicceket. Ő meg
ébren alszik és mindig mindent feljegyez.

Ádám _a bejáratajtónál_. Atyáim! Egy kijelentést óhajtok tenni.
Szeretlek benneteket, az élet szép és én boldog vagyok!

_Meghajtja magát és kimegy._

Turai _szünet után_. Erre a határozott kijelentésre hajlandó vagyok
meginni egy pohár jó cognacot.

Gál. Kettőt.

Turai _csenget_. Örül a lelkem, hogy ezt a gyereket ilyen boldognak
látom. Nekem sohasem volt gyerekem és így ötven év körül az ember úgy
tele van atyai szeretettel, hogy szinte kell hozzá valami gyerek. Erre,
szegénykére bizony ráfér az apai gondoskodás. _Ismét csenget._ Remélem,
a személyzet még nem ment aludni. _Elgondolkozva_. Bizony… az anyja
kedves, szép, csendes asszony volt. _Kinéz az ablakon_. A hotel előtt a
parton még táncolnak. Reflektorokkal világítják a táncoló párokat… Jó
színpadi kép volna ez egy operettben, a fináléban… tudod, ezzel a szép
kék csillagos éggel a háttérben… a tenger, csupa kis színes
fénypontokkal… gyönyörű díszlet! _Eljön az ablaktól._ Azt kell hinnem,
igaza van a fiúnak: az élet szép! _Leül. Boldog._

Gál. Te. Nem akartam az előbb mondani. De tulajdonképpen még ez is a
péntekhez tartozik.

Turai. Mi az?

Gál. Nem kellemes. Van egy hírem számodra. Nem kellemes.

Turai. Különös állat vagy te. Amint az ember öt percig jól érzi magát,
mindjárt van valamid.

Gál. Várj, mindjárt lesz neked is valamid.

Turai. Na gyere öregem. Rontsd el a kedvemet. Mi van?

Gál. Láttam egy nevet lent a portásnál. Megnéztem a nagy vendégkönyvet,
hogy ki mindenki van itt. Cseppet sem kellemes.

Turai. Mit ijesztgetsz? Ki az?

Gál. Almády.

Turai. A színész?

Gál. Igen.

Turai. Itt a kastélyban?

Gál. Igen.

Turai. Ez tényleg kellemetlen.

Gál. Na látod.

Turai. Most örülsz?

Gál. Dehogy örülök. Én pesszimista vagyok, de fájdalom, tisztességes
ember. Ez azt jelenti, hogy sohasem örülök, ha igazam van. Tény az, hogy
Almády úr itt van.

Turai. De hát hogy kerül ez ide? Már van vagy tíz éve, hogy nem szokták
meghívni. Úgy tudom, a feleségével meg a gyerekeivel nyaral a
Balatonnál. Saját villájában.

Gál. Hát most megint meghivatta magát. Bizonyára volt rá oka.

Turai. Tudja ezt a fiú?

Gál. A fiú semmit se tud. Sejtelme sincs arról, még most sem, hogy mit
jelent Almády úr a menyasszonya életében.

Turai. Ugyan erigy. Olyan sokat nem jelent… Istenem… Hát leckéket adott
neki, tanította a színiiskolában… lélegzetvételre tanította, meg mint
mondani szokták: előre hozta a hangját… Ugyan kérlek! A híres
hősszerelmes és a kis színinövendék! Megszokott história. Magától
értetődik. Eltart pár hónapig. Ugyan! Ennek már rég vége. És Annie
sokkal okosabb. És menyasszony. Van neked arról fogalmad, milyen
szenvedélyesen tud egy színésznő menyasszony lenni, ha valaki tényleg el
akarja venni? Én ugyan nem vagyok elragadtatva ettől a gondolattól, de
engem csak az érdekel, hogy a fiú boldog-e vagy nem. Ugyan kérlek! Majd
bolond lesz avval a komédiással… még ha itt is van… ugyan erigy! Egy
négygyerekes családapával. Annál már igazán több esze van.

Gál. Én nem mondtam semmit. Én csak azt mondtam, hogy láttam a nevét egy
könyvben a portásnál, tehát itt lakik. Kellemes ez? Nem. Ez kellemetlen.
Ezt mondtam. De most mondok még valamit: telegrafálni kellett volna,
hogy jövünk.

Turai. Ezt már mondtad reggel. Jó. Megint igazad volt.

Gál. Megint nem örülök. Kérlek szépen, nőt sohase szabad meglepni.
Mindig telegrafálni kell jó előre. Ahányszor én még az életben ilyen
kedves meglepetést csináltam egy hölgynek, végül mindig én lepődtem meg.
_Kopogtatás_. Szabad!

_Lakáj belép._

Turai. Mi az? Ja vagy úgy. Cognacot kérünk.

Lakáj. Szabad kérdeznem, melyik a kedvenc márkája a nagyságos doktor
úrnak?

Turai _Gálhoz_. Kérlek, menj be egy kicsit a fiúhoz, tartsd benn egy pár
percig… én szeretnék itt ezzel… _fejével a lakáj felé int…_ pár szót
szeretnék vele beszélni.

_Gál kimegy._

Turai _a lakájhoz_. Hogy hívják?

Lakáj. Engem?

Turai. Igen. Magát.

Lakáj. Dvornicsek János.

Turai. Hány éves?

Lakáj. Ötvenkettő.

Turai. Hol született?

Lakáj. Podmokli. Csehország.

Turai. Nős, nőtlen?

Lakáj. Nős vagyok. Két gyermekem van.

Turai. Maga tavaly még nem volt itt.

Lakáj. Nem kérem.

Turai. Az idén jött?

Lakáj. Most nyáron.

Turai. Köszönöm.

Lakáj _nagyon szerényen, kis szünet után_. Bocsánatot kérek nagyságos
uram. Miért tetszett felvenni az adatokat?

Turai. Ne féljen, nem vagyok detektív. Majd megmondom a végén. Tehát
Dvornicsek János: feleljen a kérdéseimre. Ebben a szomszéd szobában
lakik Balogh Annie őnagysága?

Lakáj. Igenis.

Turai. Még nincs itthon?

Lakáj. Nem láttam hazajönni.

Turai. Elmenni látta?

Lakáj. Délután mentek el hat órakor.

Turai. Mentek? Kik mentek?

Lakáj. Az egész társaság. A kegyelmes gróf úrral együtt. Kirándulásra
mentek, azt hiszem San Pietroba.

Turai. Messze van az?

Lakáj. Másfél óra motoroson. A nagy motoros hajón mentek, huszonhat
személy. Hideg vacsora van a hajón. Csudás büffé.

Turai. És mikor jönnek vissza?

Lakáj. Rengeteg ital van a hajón.

Turai. Nem azt kérdeztem. Azt kérdeztem, mikor jönnek vissza.

Lakáj. Hát arra feleltem, nagyságos uram. Rengeteg ital: ötven üveg
pezsgő, tizennyolc üveg cognac, különböző likőrök és hatvan üveg sör.
Reggel jönnek haza.

Turai. Miért?

Lakáj. Mert ezt előbb mind megisszák.

Turai. Ja úgy. És ki mindenki van abban a társaságban?

Lakáj. A zöme, nagyságos uram, hogy úgy mondjam, a zöme egy amerikai
család. A kegyelmes gróf úrnak távoli rokonai. Azok követelik a
kirándulást minden ünnepnapon.

Turai. Ma milyen ünnep van?

Lakáj. Én nem tudom nagyságos uram. Nekik minden héten kétszer ünnepjük
van. Nem ismerem ezt a vallást. Elmennek éjjel lumpolni a tengerre. A
művésznő őnagyságát imádják. Énekel nekik a hajón. Cigánnyal.

Turai. Cigány is van?

Lakáj. Négy szál. Különben itt játszanak a hotelben, a Corona
d’Italia-ban. De nem jók. A cigány nem ér semmit a vizen. A cigánynak
talaj kell.

Turai. Talaj. Igen. Hogyne. Na gyerünk tovább. Almády urat ismeri?

Lakáj. Almády?

Turai. Színművész. A Nemzeti Színháztól.

Lakáj _felkiáltva_. Hogyne kérem! Hogyne! Almády művész urat ne
ismerném? Itt van nálunk három nap óta.

Turai. Itt a kastélyban?

Lakáj. Igen, a régi traktusban. A kertre nyílik az ablaka.

Turai. Ezen az emeleten?

Lakáj. Igenis nagyságos uram.

Turai _akit ez bosszant_. És… ő is a társasággal van?

Lakáj. Hogyne kérem. Együtt mentek őnagyságával.

Turai. Hogyhogy: együtt mentek?

Lakáj. Hát… ő kísérte a hajóra. Együtt szoktak.

Turai. Mit szoktak együtt?

Lakáj. Hát… csak úgy, mint kollégák. Almády úr szaval a hajón.

Turai. Honnan tudja?

Lakáj. Kedden én voltam velük.

Turai. Kedden. Persze kedden.

Lakáj. Igenis. Kedden.

Turai. Tudom, tudom. Hát… köszönöm.

_Szünet._

Lakáj. Vége?

Turai. Vége.

Lakáj. Csak mert azt tetszett mondani, a végén meg tetszik mondani…

Turai. Hogy miért vettem fel az adatait.

Lakáj. Igen.

Turai. Tanuljon tőlem gyermekem. Fogadja ezt hálám jeléül, mint bölcs
tanácsot: aki bemutatkozik, az a vallatásnál kevesebbet hazudik.
Felelősséget érez. Ez a bölcsesség egy detektívdrámából van, írták Gál
és Turai.

Lakáj. Köszönöm szépen.

Turai. Szívesen.

_Szünet._

Lakáj. És most milyet tetszik parancsolni?

Turai _szórakozottan_. Hogyhogy, hogy milyet tetszem?

Lakáj. Cognacot.

Turai. Ja igen. Pardon. Hiszen cognac miatt csengettem be. Hát miféle
van kéznél?

Lakáj. Nagyságos uram: minden ami jó és francia. Hennesy, Dubouché,
Rivière-Gardrat…

Turai. Hát akkor legjobb lesz, ha egy pohár… _Kis szünet. Kint egy ajtó
csapódik._

Lakáj _felfigyel_. Pardon, nagyságos uram! _Felemeli az ujját._

Turai. Mi az?

Lakáj. Pardon! Azt hiszem… Tessék csak csendben maradni! Azt hiszem,
most jön haza őnagysága.

_Figyelnek. A szomszéd szobából hallani, amint Annie csengő hangon,
bátran, hangosan énekel egy operettáriát._

Lakáj. Igen, ő az.

_Hallgatják az éneket._

Turai. Nagyszerű! Ő az! _Boldogan, jokedvűen._ Hát kérem, akkor nem kell
a cognac, hanem kerítsen elő valahonnan jéghideg pezsgőt és
egyszersmindenkorra vegye tudomásul: házi márkám és kedvenc italom Mumm,
Cordon Rouge. Mozogjon fiam, gyerünk, gyerünk!

Lakáj. Ide hozzam?

Turai. Persze hogy ide.

_Lakáj elsiet, az ének tovább szól._

Turai _kissé figyel_. Érdekes. A mi menyasszonyunk és mégis Kálmán
Imrétől énekel. _Fejcsóválva megy a bejáratajtó felé, kinyitja és
kiszól._ Urak! Fiúk! Megállj! Ne menj be a fürdőbe! Hazajött az angyal!
Pszt! Öltözz fel rögtön! Te is! _Kimegy, nem látni, csak hallani:_ Hát
mondom, hogy megjött! Hamar, hamar! Pezsgőt már hozattam! Várj fiacskám,
majd segítek!

_Az ajtó becsukódik. A színpad üres. A szomszéd szobából még hallatszik
egyideig az ének, aztán elhallgat. Azután tisztán, hangosan, érthetően a
következők hallatszanak a falon keresztül a szomszéd szobából._

Almády hangja. Mondd kérlek, truccból énekelsz? Pukkasztani akarsz?

Annie hangja. Azért énekelek, mert énekelni akarok. Ha te pukkadni
akarsz, azt ettől függetlenül megteheted.

Almády. Kínozol? Kínozol? Kínozol?

Annie. Egyáltalán, micsoda szemtelenség, hogy csak így egyszerűen
bejössz a szobámba éjjel?

Almády. Veled jöttem be.

Annie. Én nem hívtalak.

Almády. Tegnap te voltál nálam.

Annie. Mert megint öngyilkossággal fenyegettél és azzal, hogy kiirtod az
egész családodat. Vedd tudomásul, hogy nekem ebből a komédiából elég
volt. Az én életem más irányt vett. Én menyasszony vagyok és
tisztességes feleség akarok lenni. A legnagyobb szemtelenség, hogy engem
itt ebben a társaságban kompromittálsz.

Almády. Én kompromittállak? Én? Téged? Én? Téged?

Annie. Ma is, a kiránduláson. Ehhez semmi jogod nincs!

Almády. Nekem nincs jogom? Nekem, aki neveltelek? Nekem, akivel annyi
lángoló órát éltél át, annyi szerelmes, édes, felejthetetlen…

Annie. Nem igaz! Nem felejthetetlen! Felejthető! Majd meglátod, milyen
felejthető! Menj innen! Ne nyulj hozzám! Nem mégysz! Nézd, légy okos és
utazz el. Ne tegyél idegessé. A vőlegényem minden nap jöhet.

Almády _ordítva_. Megölöm!

Annie. Nem ölöd meg. _Almády hangosan zokog, kis szünet._ Nahát, ezt
aztán hagyd, kérlek. Ezt nem bírom nézni, ha sírsz. Ne sírj kérlek, ez
rémes! Egy felnőtt férfi! Egy családapa, akinek négy gyereke van!

Almády _zokogva_. De mikor olyan borzasztóan szeretlek!

Annie. Te olyan feltűnően szenvedsz, Almády! Ezt nem bírom ki! _Kis
szünet._ Mi az? Leveted a kabátodat?

Almády. Nagyon meleg van.

Annie. Rögtön vedd fel a kabátodat! Nézd csak! _Szünet_. Úgy! És most
erigy szépen a szobádba, hagyj aludni. Holnap énekelnem kell a nagy
hangversenyen. Menj szépen. _Türelmetlenül_. Nézd, menj már, ne légy
tolakodó!

Almády. Jó fiam. Csak megvárom, amíg lefekszel. Van itt valami pálinka?

Annie. Ott van az előszobában. Vidd el az egész üveget. De aztán menj
rögtön! _Kis szünet. Felkiáltva._ Ott, ott, abban a kis szekrényben! De
most maradj ott kint egy kicsit, ne nézz ide, amíg felveszem a
pyjamámat! Fordulj el!

_Csend. A három smokingos úr lábbujjhegyen bejön._

Turai _figyel_. Csend van. Lefeküdt!

Ádám _suttogva_. Talán már alszik.

Turai. Ki van zárva. Ide gyertek. Így, ide, a falhoz!

_A fal felé mennek, amelyen az átjáróajtó van. Ott sorakoznak, arccal a
közönségnek._

Turai _halkan_. Vigyázz! Mindenekelőtt háromszor kiáltjuk: Annie, Annie,
Annie! Majd én dirigálok. _A fal felé fordulnak._ _Turai magasra emeli a
karját mint valami karmester, mikor dirigálni kezd. Ebben a pillanatban
a szomszédból a következő hallatszik:_

Annie _kiáltva_. Nem, Nem!

_Nagy megrőkönyödés. Villámgyorsan előre fordulnak._

Annie. Mit akarsz? Újra kezded?

_Nagy rémület, ijedt mozdulat._

Almády _szenvedélyesen kiáltva_. Újra kezdem! Igenis újra kezdem!
Szeretlek, imádlak, megőrülök érted!

_Mind a hárman rémülten szaladnak el a faltól. Hirtelen megállnak és
figyelnek._

Almády _kiáltva_. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely
felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy
hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

_A három úr egyszerre ül le._

Annie. Csaló vagy! Ezek frázisok!

Almády. Nem! nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál
mint egy citromot és most el akarsz dobni!

Annie. Ki akar eldobni, te bolond. Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál.
Gyere ide, megcsókolom ezt a szép klasszikus fejedet. _Csók_.

Almády. Ez nem csók, ez borravaló!

_Szünet._

Ádám _a kezébe temeti arcát_.

Gál. Itt nem lehet semmit se csinálni. Ez világos, mint a nap. Ez egy
fejlövés.

Ádám _suttogva_. Ezek a szavak! Ez a hang! _Fájdalmas gúnnyal ismétli._
«Megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet».

_Odaát._

Almády. Borravaló!

Annie. Ne ordíts!

Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! _Zokogva_.
Tudja meg az egész világ, hogy citrom vagyok!

_Turai és Gál a fejükhöz kapkodnak._

Ádám. Istenem! _Az asztalra borul._

_Odaát._

Almády. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló emléke!

_Csend._

Ádám _maga elé meredve_. Ez Almády.

Gál _félénken_. Nem biztos.

Turai. Szamár vagy. Egy egész ország ismeri ezt a baritont. Zenésznek
akarsz hangot letagadni? Itt nem segít semmi. Ez katasztrófa.

Gál. Péntek.

_Odaát._

Annie. Az emlékek megmaradnak. – Erigy innen.

_Szünet. Turai Ádámhoz megy._

_Odaát._

Almády. Oh ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh! Ezek a formák! Ez az
isteni rózsaszínű bőr! Hát van még ilyen a világon? Oh, ezt simogatni!

Annie. Nem mégy innen?

Almády. Oh! mily gömbölyű! Síma! Bársonyos! Illatos!

Annie. Ne, ne harapj!

Almády. De mikor olyan kívánatos!

_Csend._

Gál _halkan_. Telegrafálni kellett volna.

Turai _Ádám fejét simogatva_. Menj innen, édes fiam. Menj át a mi
szobánkba.

Ádám. És ezt a nőt, ezt a nőt úgy tiszteltem mint egy Madonnát! Meg
tudnám gyilkolni azt a férfit, aki most a karjaiban tartja… simogatja!

_Odaát._

Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.

Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked
mindenre, ami nekem szent, hogy az én életemben férfi soha nem jelentett
annyit mint te. Ezt én nem fogom se elfelejteni, se letagadni. Mert
férfi vagy, tetőtől talpig. Ki tudja, ha én nem!

_Csend._

Gál. Óriási szerencse. Épp üres volt ez a szoba. Óriási szerencse. Nagy
protekcióval megkaptuk. Óriási szerencse. Pyramus és Thisbe. «Oh fal, oh
fal, te drága kedves válasz». – Most itt van.

Turai. Elég volt ebből a károgásból. Most kérlek, azonnal…

_Odaát._

Almády _nagyot ordítva_. Te, én úgy szenvedek, mint egy beteg ló!

Annie. Csak ezt ne mondd, mert megszakad a szívem! Ne szenvedj! Ne állj
ott olyan kétségbeesetten. Gyere ide, csókolj meg, te szamár.

Turai _felsegíti Ádámot_. Menj fiam, menj, innen menj ki.

Ádám. Összetört az életem.

Gál _karonfogja Ádámot_. Gyere édes fiam. Én mondtam, hogy
telegrafáljunk. Gyere. Ott fogsz aludni a mi szobánkban.

Ádám _keserűen_. Aludni?

Turai. Vidd ki. Menjetek. _Kituszkolja őket. Mindketten kimennek. Turai
tovább hallgatózik._

_Odaát._

Almády. Búcsúzóul megcsókolhatlak?

Annie. Igen, de menj rögtön.

_Pillanatnyi szünet._

Almády. Erre a csókra emlékezzél még sokáig, sokáig.

Annie. A te régi csókod volt. Forró és édes, mint az égő puncs. De most
menj szépen a szobádba. Rémes, hogy bejöttél ide. Még meglát valaki a
folyosón! Megölöm magamat, ha a vőlegényem megtud valamit. De mindennek
az én buta jóságom az oka, ez a buta szívem. Te engem tönkre teszel!
Utazz el, korán reggel, az első vonattal.

Almády. Még csak egy estét tölts velem!

Annie. Nem lehet. Este fellépek a koncerten.

Almády. Mondd le.

Annie. Azt nem tehetem meg a grófnak. Utazz el. Minden nap megjöhetnek.
Az a drága fiú, avval a két vén csirkefogóval. _Turai mozdulatot tesz._
Minden nap várom a táviratot. _Turai megint mozdulatot tesz._ Utazz el!
_Kiáltva._ Mit akarsz? Meg akarod akadályozni a házasságomat?

Almády. Jó édesem. Úgy lesz, szívem, ahogy parancsolod. Elmegyek. És
délben elutazom. Pá édesem. Most csak azt engedd meg, hogy utoljára
megcsókoljalak.

_Csend._

Turai. Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát ennek a szűnni nem akaró
gazembernek.

_Odaát._

Annie. De most menj.

Almády. Jóéjszakát, édes angyalom.

Annie. Jóéjszakát, te csacsi. _Szünet, majd ajtócsapódást hallani._

Turai. Na végre. Jóéjszakát. _Leül._

_Szünet. Gál belép._

Gál _kérdő mozdulatot tesz_.

Turai. Mit akarsz?

Gál. Mit jelent ez a csend?

Turai. Csak ne vigyorogj, tévedsz. Ez nagyon erkölcsös csend. A bariton
eltávozott.

Gál. És az angyal?

Turai. Lefeküdt aludni.

Gál. De előbb minket fektetett le. Két vállra. Alaposan. Rémes volt.
Síma, gömbölyű, illatos! És még harapni is akart. Almády úr, mint
felhőkarcoló és mint citrom.

Turai. A fiú hol van?

Gál. Lefektettem. Pyramus most sír az ágyban, mint egy kis ötéves
gyerek. «Oh fal, oh fal, kedves drága fal». _Szünet_. Citrom! Hallatlan.

Turai. Nem merek a szeme elé kerülni. Felelősnek érzem magam ezért a
katasztrófáért.

Gál. Ilyen pech. Persze, meglepetés kellett. Turai úr, az ő költői
fantáziájával. Hát most van meglepetés. Síma, gömbölyű, rózsaszínű,
bársonyos és illatos! És még harapni is akart! A felhőkarcoló.

Turai. Erigy a pokolba.

Gál. Bocsáss meg, akárhonnan nézem ezt a katasztrófát, mindenünnen te
vagy az oka. Mi az ördögnek kellett épp ez a szoba, a hölgy mellett?

Turai. Én a legjobbat akartam.

Gál. Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is. Most itt az eredmény.
Nincs menyasszony, nincs szerelem, nincs valcer, nincs operett, nincs
primadonna. De viszont a kutya életben maradt, a kávé jó volt és a
szobát megkaptuk. Na, minket jól kikészített ez a péntek.

Turai. Én csak a fiút sajnálom.

Gál. Én a fiút _és_ az operettet. Hallatlan. Ő megcsókolja az ő
klasszikus fejét. Pont a fejét. – Ki fogja most ezt a szerepet énekelni?

Turai. Ugyan kérlek. Engem most a fiú érdekel. Mit mond szegény?

Gál. Sír.

Turai. De közbe… nem mond szavakat?

Gál. Mond. Jobb nem hallani.

Turai. Mit mond?

Gál. Azt mondja: «Összetépem».

Turai. A nőt?

Gál. Dehogy. Rosszabb. A kottát. És azt mondja: «Megölöm!»

Turai. Almádyt?

Gál. Dehogy! A nőt. A gömbölyűt, az illatost. Most már igazán kíváncsi
vagyok: ha összetépi a zenét és megöli a primadonnát, hogy lesz ebből
premiér?

Turai _kissé gondolkozik, majd lendülettel mondja_. Hát lesz premiér.
Muszáj, hogy legyen.

Gál. Ezek után?

Turai. Ezek után. Légy nyugodt, lesz premiér.

Gál. Evvel a zenével?

Turai. Evvel a zenével, evvel a primadonnával, evvel a szerzővel. Ezt én
mondom neked. És minden lesz. Házasság lesz, siker lesz, boldogság lesz.

Gál. Ugyan, te optimista! Az ilyen jóslatok helyett jobb tennéd, ha
megmondanád, hogy mit lehet itt csinálni! Egy katasztrófával állunk
szemközt.

Turai. Úgy van.

Gál. Na híres író urak! Most kaptunk az élettől feladatot! Na mester!
Itt a bonyolult helyzet. Ezt tessék kibogozni, rendbehozni. Na te híres!
Most vedd elő a tehetségedet! Most mutasd meg, mit tudsz!

Turai. Meg fogom próbálni. Egyelőre azonban az a fontos, hogy a szegény
fiú ne maradjon magára. Mellette kell maradnod. Itt a kis táskája, vidd
ezt be neki és hozd ide az enyémet. Majd én alszom itt ebben a szobában.

Gál _kiviszi a kis táskát. Turai fel-alá jár gondolkozva. Gál visszajön
Turai kis táskájával_.

Turai. Mit csinál?

Gál. Fekszik és néz a levegőbe.

Turai. Mereven?

Gál. Mereven.

Turai. Rossz.

Gál. De még milyen rossz. Nem is felelt a kérdésemre.

Turai. Mit kérdeztél tőle?

Gál. Azt kérdeztem: hogy vagy?

Turai. Mondd kérlek, ilyen baromi kérdésre mit feleljen? Ebben a
helyzetben. Szegény gyerek.

Gál. Nos, van valami jelenteni valód?

Turai _idegesen_. Mi az, a főnököm vagy? Ez a nagyzási hóbort már kezd
idegessé tenni.

Gál. Na, na, na!

Turai. Mit hencegsz? Mert a színlapon az áll, hogy: «Gál és Turai», nem
pedig «Turai és Gál», már azt hiszed, hogy alattvalód vagyok?

Gál. Kérlek. Hódolattal és alázattal kérdezem tehát, mi a megoldás?

Turai. Majd az orrodra kötöm. Elég jó ötletemet rontottad el azzal, hogy
társszerzőmmé lettél. Ezt majd magam intézem. Társ nélkül. _Az asztalhoz
lép._ Pár felvilágosítást kérek tőled. Adatokra van szükségem. _Ceruzát
vesz elő._

Gál. Erre jó vagyok.

Turai. Csak erre. – Hol van most Almády felesége és családja? _Jegyzésre
készen tartja a ceruzát._

Gál. Úgy tudom, a Balatonnál.

Turai. A címük?

Gál. Füred, Coriolán villa. Nem felhőkarcoló.

Turai _felírja_. Az Annie anyját hogy hívják?

Gál. Özvegy Baloghné.

Turai _feljegyzi_. Hol lakik?

Gál. Erzsébet-körút hetven.

Turai. Gondolod, hogy most Pesten van?

Gál. Azt nem tudom. – De hát…

Turai. Nos?

Gál. Most jut csak eszembe. Miért nem kérdezzük ezt mind meg tőle? _A
szomszéd szoba felé mutat._ Nekem az a nézetem, hogy fel kellene
költeni.

Turai. Miért?

Gál. Meg kellene neki mondani, hogy mi történt. Hátha tud tanácsot adni.
A nők ilyenkor a legmeglepőbb megoldásokat tudják. Költsük fel.

Turai. Isten ments. A nők csak akkor nagyok, amikor tagadni lehet. Ez
itt most nem ér semmit. A saját szavait nem tagadhatja le. Se azt a vad
érzéki támadást, amely ellen olyan gyengén védekezett. Még szép tőle,
hogy a harapást megtiltotta. Mit lehet itt letagadni?

Gál. Van nekik más is. Térdrerogyás, elájulás, sírógörcs, nevetőgörcs,
merevgörcs, egyáltalán: görcs.

Turai. Görcs, az jó minekünk. Öregeknek. Negyven éven túl, pláne
színháznál, örül az ember, ha ilyen jó alkalom nyílik a megbocsátásra.
De ez a fiú huszonöt éves és semmi köze a színházhoz. Reménytelen.

Gál. Vagyis nincs megoldás.

Turai. Mindenre van megoldás, csak meg kell találni.

Gál. Te, ez nagyszerű. Ez direkt egy aforizma.

Turai. Írd fel, mindenesetre. És most a fődolog: gyengéden és nagyon
okosan bánni a fiúval. Ülj az ágya mellett, amíg elalszik.

Gál. Ez nem alszik máma.

Turai. Akkor adj neki altatószert. Holnapig ki kell pihennie magát. Az ő
lelki nyugalma nekünk…

Gál. Sikerünk, üzletünk.

Turai. Csunya szavak.

Gál. Tegnap még milyen szépek voltak…

Turai. Most menj és bízz rám mindent. Átveszem a kommandót. «Hagyj
magamra» – mint darabjainkban mondják. «Az éj tanácsot hoz». Bízzál
bennem. És főleg arra alapítsd bizalmadat, hogy amint te nem segítesz
nekem, rögtön megtalálom a megoldását a legnehezebb helyzetnek is.

Gál. Fogadd szívből jövő forró köszönetemet.

Turai. Nincs miért.

Gál. Jóéjszakát.

Turai. Jóéjszakát. Korán reggel legyen szerencsém. Addig ne mozdulj a
fiú mellől. Ez szigorú utasításom. Volt szerencsém.

_Gál fejcsóválva elmegy, Turai gondolkozik._ _Kopogtatás._

Turai. Szabad!

Lakáj _pezsgővel, poharakkal, belép_. A pezsgőt hozom, nagyságos uram.

Turai. Micsoda pezsgőt?

Lakáj. Mumm, Cordon Rouge, ahogy mondani tetszett.

Turai. Ja úgy. – Igen. – Na az régen volt. – Az nagyon régen volt. Azóta
nagyot változott a világ. – Na mindegy. Pezsgőt vissza még életemben nem
küldtem. Tegye le.

Lakáj. Elég lesz négy pohár?

Turai _kommandirozva_. Három vissza. Egy itt marad. _Lakáj egy poharat
az asztalra tesz. Szünet. Turai bámulja a lakájt._

Lakáj _szerényen_. Látom a szemén, nagyságos uram, hogy a nevemen
gondolkozik.

Turai. Úgy van.

Lakáj. Dvornicsek.

Turai. Persze. – Hát Dvornicsek, elmehet aludni.

Lakáj. A reggelit mikor parancsolja?

Turai. Most hány óra?

Lakáj. Negyednégy. Már virrad.

Turai. Hát mondjuk… úgy hét óra körül… Különben majd csengetek.

Lakáj. És mit méltóztatik parancsolni reggelire?

Turai. Hát… lehet egy kis sonka, tojás, hideg csirke, valami hal,
roastbeef… szalámi, nyelv, szardinia, szalonna… sajt, vaj, tej, méz,
jam… rozskenyér, cognac… és tea.

Lakáj. Citrommal?

Turai _felkiált_. Nem! _Halkan_. Nem – Rummal.

Lakáj. Rendben lesz minden.

Turai. Mondja, tulajdonképpen mikor alszik maga?

Lakáj. Télen, nagyságos uram.

Turai. És nyáron?

Lakáj. Soha.

_Szünet._

Turai _a lakájra néz_. Mit akar?

Lakáj. Nincs több kérdés nagyságos uram?

Turai. Nincs.

Lakáj. Mert én szívesen felelek, nagyságos uram, mindenre, amire csak
tetszik. Imádom az ilyen vendéget, aki nem a szolgát nézi bennem, hanem
az embert. Tessék még kérdezni. Olyan jól esik.

Turai. Köszönöm. Mára már éppen eleget tudok. Szeretnék sokkal
kevesebbet tudni.

Lakáj. Akkor nyugodalmas jóéjszakát kívánok, kedves, jó nagyságos uram.

Turai. Várjon csak Dvornicsek. Hol van itt levélpapir? Meg
táviratblankettákra is volna szükségem. Toll, tinta?

Lakáj. A könyvtárban mindenféle írószer van nagyságos uram, de ide is
hozhatom…

Turai. Nem! De várjon… ez jó eszme. Majd a könyvtárban írom meg a
leveleimet. Ott senkise zavar.

Lakáj _indul_. Majd felgyujtom a villanyt, nagyságos uram.

Turai. Állj! _A pezsgőre mutat._ Ez itt… velem jöhet.

Lakáj _veszi a vödröt és a poharat_.

Turai. Csak menjen előre, édes fiam.

Lakáj. Nagyon szépen köszönöm, kedves, jó nagyságos uram. _Kimegy_.

Turai _az asztalnál még cigarettára gyujt, aztán ránéz Annie szobájának
falára. Aztán gyorsan kimegy_.

FÜGGÖNY.




MÁSODIK FELVONÁS.

_Ugyanaz a szoba. Másnap reggel. Süt a nap. Turai az asztalnál ül,
előtte papírlapok, melyeket olvasgat és itt-ott javítgat. Az óra hetet
üt. Turai csenget. Aztán feláll és nyujtózik. Kopogtatás._

Turai. Szabad.

Lakáj _belép, óriási tálcán hozva a reggelit_. Jóreggelt kívánok
nagyságos uram.

Turai. Jóreggelt.

Lakáj _leteszi a tálcát az asztalra_.

Turai _újságot vesz fel a tálcáról_. Mi ez?

Lakáj. Pesti újság.

Turai. Maga már olvasta?

Lakáj. Igenis, nagyságos uram.

Turai. Előfordulok benne?

Lakáj. A nagyságos úr nem fordul elő benne.

Turai. Akkor nem kell. _Visszaadja az újságot._

Lakáj _a tálcára mutat_. Tea, tej, rum, tojás, sonka, csirke, roastbeef,
lazac, szalámi, nyelv, szalonna, szardinia, sajt, vaj, méz, jam,
rozskenyér, cognac, mustár, só, paprika és citrom.

Turai _dühösen dobja ki az ablakon a citromot_. Mit bámul? Én utálom ezt
a gyümölcsöt. Egyébként rendben van a reggeli. Hogy lehet, hogy semmit
nem felejtett el?

Lakáj. Mert a nagyságos urat szeretem. A szívemet tettem ebbe a
reggelibe.

Turai. Köszönöm szépen. _A teával foglalatoskodva_. Ez jól esik.

Lakáj. Nagyságos úr nem aludhatott valami sokat.

Turai. Nem.

Lakáj. Én se. Én ilyenkor szoktam ledűlni egy kicsit.

Turai _a teánál_. Szóval mégis alszik.

Lakáj. Egy-két órát. Ezért szeretek nyáron tengernél szolgálni. Ott
mindenki délben kel fel. Hegyvidéken nagyon rossz.

Turai. Ott korán kelnek?

Lakáj. Öt órakor. Meg még korábban is. Mert mind a hegyek közé másznak
nagy botokkal. Ott viszont este kilenckor mindenki alszik.

Turai. Megint tanultam valamit.

_Szünet. Turai teát iszik._

Lakáj. Nagyságos uram, igazán borzasztó, hogy nagyságos uram nem vigyáz
nagyságos uram egészségére.

Turai. Én? Az egészségemre?

Lakáj. Igen. A könyvtárban, a hamutartóban, legalább ötven
cigarettavéget találtam.

Turai. Ez tévedés. Pontosan harminchét volt.

Lakáj. Az is sok.

Turai. Maga mennyit szív?

Lakáj. Tizenötöt.

Turai. Sokáig fog élni.

Lakáj. Köszönöm, tanár úr.

Turai. Nem vagyok tanár.

Lakáj. Csak mert azt tetszett mondani, hogy sokáig élek…

Turai. Inkább csak kívánom, fiam.

Lakáj. Köszönöm, nagyságos uram. Én sírni szeretnék, nagyságos uram.

Turai. Miért?

Lakáj. Ebben a mai önző világban egy ilyen aranyos ember, mint a
nagyságos úr. Hogy’ érdekli minden! Mit tehetnék a nagyságos úr
érdekében?

Turai. Most, fiam, a legtöbb, amit tehet, hogy kimegy és magamra hagy.
Azonkívül: bárki keresne, alszom és nem szabad engem zavarni. Jó?

Lakáj. Kitűnő, nagyságos uram. _Indul._

_Turai megállítja. Némajáték: Turai arcán az látszik, mintha ezt
mondaná: «várjon, most kényszeríteni fogom magamat, hogy eszembe jusson
a neve». – De ez nem sikerül. Turai lemondó mozdulatot tesz. A lakáj
megérti ezt, elmosolyodik és odasúgja neki: «Dvornicsek!» Aztán kimegy.
Turai lezárja mögötte az ajtót kulccsal. A telefonhoz megy, füléhez
emeli a kagylót._

Turai. Portás? Kérem kapcsolja ide Balogh Annie őnagysága szobáját.
_Vár._ _Odaát erős telefoncsengés. Szünet. Magában._ Alszik!

_Odaát ismét erős csengetés._

Annie _odaát, dühösen, mint akit felébresztettek_. Halló!

Turai. Halló!

Annie _dühösen_. Ki beszél?

Turai. Bocsánat, hogy felébresztettem. Itt Turai Sándor beszél.

Annie _sikoltva, boldogan_. Sándor, Sándor!

Turai. Kezét csókolom.

Annie. Honnan beszél?

Turai. Meg fog lepődni Annie. A szomszéd szobából beszélek. A négyes
számú vendégszobából.

Annie. Hogy lehet az?

Turai. Annie drága, mindent meg fogok magyarázni, de most nagyon sürgős
és fontos dologról van szó.

Annie. Szent Isten, csak nincs valami baj?

Turai. De igen. Valami baj van.

Annie _kiáltva_. Az Istenért, ne ijesszen meg! Mi történt?

Turai _leteszi a kagylót, úgy felel, telefon nélkül_. Nem kell
megijedni. Ellenben arra kérem… _közben rágyujt_… hogy azonnal jöjjön
ide át hozzám. Azonnal.

Annie. Most rögtön?

Turai. Most rögtön. Nyissa ki azt az ajtót, amelyik ebbe a szobába
nyílik. Vegyen magára valami pongyolát.

Annie. Mit csináljak?

Turai. Vegyen magára valami pongyolát

Annie. Gyalázatos ez a telefon. Olyan rosszul hallani.

Turai _közel megy a falhoz_. Vegyen magára valamit és jőjjön rögtön át!
Most hallani?

Annie. Most jól hallottam. Jövök rögtön.

_Kis szünet. Aztán kulcs fordul az ajtó zárjában. Az ajtó nyílik, Annie
belép, reggeli pongyolában._

Turai. Jóreggelt. _Bezárja az ajtót._

Annie. Az Istenért, Sándor, én rosszat sejtek. Mi történt? Hogy kerül
maga ide? Mikor jött? Miért zárta be azt az ajtót?

Turai _kezet csókol_. Foglaljon helyet, Annie. Nincs idő felesleges
társalgásra.

Annie. Mi történt, az Istenért?

Turai. Üljön le.

Annie. Miért üljek le?

Turai. Mert nem akarom, hogy attól üljön le, amit mondani fogok. Inkább
így, szívességből. _Gyengéden a fotelba erőlteti._ Drága Annie! Magának,
dacára, hogy az én fiatal barátomnak a menyasszonya, még mindig viszonya
van Almádyval.

Annie. Ez szemtelen hazugság.

Turai. Ez más. Én azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá.

Annie. Azt nem mondhatom, mert maga a Bertinek a dadája vagy gyámja, meg
barátja, meg pártfogója, meg tudom is én micsodája. És nekem szerzőm és
barátom. Csak azt mondhatom, hogy hazugság és rágalom.

Turai. Akkor jó. Mert erre tudok felelni. Én már itt vagyok ebben a
szobában tegnap este óta. És ez a fal olyan vékony, mint a papír.

Annie. Szent Isten!

Turai _nyugodtan_. Citrom.

Annie _eltakarja az arcát._

Turai. Citrom. _Szünet_. Felhőkarcoló. Nahát drága Annie. Látom, maga
okos asszony. Beszéljünk úgy, mint két férfihez illik. Itt sürgősen
segíteni kell.

Annie. Ha hallotta, akkor azt is hallhatta, hogy én mit mondtam!

Turai. Mindent hallottam.

Annie. Délben elutazik. Én örökre kidobtam. Már most, ha maga, amit
feltételezek, erről hallgatni fog, akkor…

Turai. Ne siessünk úgy kérem. Ha ilyen egyszerű volna a dolog, maga
sohse tudta volna meg tőlem, hogy én hallottam magukat. Itt nagyobb baj
van.

Annie _a székre rogy_. Te jóságos Isten!

Turai. Látom, hogy sejti.

Annie. Nem is merem kimondani.

Turai. Majd kimondom én. Igen, a fiú is hallotta.

Annie. Hát ő is itt van?

Turai. Itt.

Annie. Hol?

Turai. Csendesen. Ott. Ott alszik Gál úrnál. És az éjjel ő is itt volt
velünk, ebben a szobában, mikor önök odaát…

Annie. Én beveszem az egész veronált, ami nálam van.

Turai. Az kevés.

Annie. Tíz gramm.

Turai. Nem a veronál kevés. Az ön halála kevés a megoldáshoz.

Annie. Én semmiféle megoldást nem élek túl. Itt csak két lehetőség van:
meghalni vagy teljesen letagadni mindent.

Turai. Nyugodjék meg, édes fiam. Izgalommal nem megyünk sokra. Ha ezt le
lehetne tagadni, nem fárasztottam volna önt ide. Már rég le volna
tagadva.

Annie. Marad a veronál.

Turai. Úgy van. Marad. A skatulyában. Most csak arra kérem, hagyjon
engem nyugodtan intézkedni.

Annie _sírva_. Hisz maga tudja legjobban, mennyire szeretem ezt a fiút!
Más nő vagyok, mióta ismerem! Úgy becsül, mint egy madonnát! És igaza is
van, mert én azóta megtisztultam, hiszek a pályámban, boldog voltam,
szerelmes vagyok…

Turai. És mégis megcsalja.

Annie _kétségbeesve_. Hogy mondhat ilyet? Én a jóságom áldozata vagyok.
Hisz tudja, hogy ezzel a nyomorult Almádyval talán csak két hónapig
tartott az a dolog… Lélegzetvétel, meg hogy a hangom előre jöjjön, meg
aztán hála és tudom is én micsoda… Már azt hittem, megszabadultam tőle.
De úgy oda van szegény és rögtön sír. Én azt nem bírom nézni. Ez a
legtolakodóbb ember a világon. Mit csináljak vele? Esküszöm, ezek itt
tegnap csak olyan utórezgések voltak.

Turai. Én a maga helyében már rég nem rezegnék. De mindegy, most már
megtörtént. Most nézzük, hogy mászunk ki ebből a bajból.

Annie. Sándor! Sándor! Hát lehet?

Turai. Lehet. Nem a maga kedvéért, gyermekem. Mert maga megérdemli, hogy
négyfelé vágassék, megégettessék és hamvai a szélnek szórassanak. De
ennek az ártatlan jó fiúnak a kedvéért. Ha egy ilyen gyereknek megtörik
a szíve, vége. Igen, igen, kedves Annie! Kedvem volna önt a
legkomolyabban felszólítani, hogy szíveskedjék magát szégyelni.

Annie. De hát hogy lehet itt segíteni?

Turai _a telefonhoz megy_. Mindjárt megtudja. Nem lesz öröme benne. De
minden jó orvosság keserű. _A füléhez veszi a kagylót._ Halló! Kérem,
kedves portás úr, kapcsolja ide Almády művész úr szobáját.

Annie _ijedten_. Mit akar tőle?

Turai _nem felel. Vár. Aztán ismét a telefonba beszél._ Mindegy kérem,
ha megtiltotta is, tessék csak erősen odacsöngetni hozzá. Életveszély
van.

Annie. Mit akar tőle?

Turai _a telefonba_. Almády úr? – Jó. Jó. Igen kérem, igenis, megmondta
a portás, hogy nem szabad zavarni. – Hát kérem, ne vitatkozzunk, itt
Turai Sándor beszél. – Igen igen. Itt vagyok a kastélyban. – Igen, ma
éjjel, automobilon. – Jóreggelt. – Annál jobb, ha már ébren volt. Hát
kérem, azonnal jöjjön be hozzám, a szobámnak négyes a száma. De ebben a
pillanatban. – Igen, én mondtam, hogy életveszély van. De most
kijavítom. Halálveszély van. – Igen. – Igen. De azonnal. – Jó.
_Visszateszi a kagylót._

Annie _felkel, indul_.

Turai. Hová megy?

Annie. Hát ha ő most idejön…

Turai. Csak maradjon itt. _Kinyitja kulccsal a bejáratajtót._

Annie _sírva_. Úgy néz fel rám, mint egy szentre! Neki én vagyok a
legtisztább, a legszentebb! Állandóan Madonnának nevez!

Turai. Na látja.

Annie. De hát mit szólt szegény hozzá?

Turai. Ne is kérdezze.

Annie. Borzasztó! És maga mit akar tulajdonkép csinálni? Miért nem
mondja meg?

Turai. Türelem.

Annie. Micsoda szerencsétlenség! Ez mind, mind az én buta jóságom.

_Szünet, aztán kopogtatás._

Turai. Szabad.

Almády _belép_. Jóreggelt. _Csodálkozva néz Anniera._ Kezét csókolom. Ön
itt?

Turai. Ő itt. _Bezárja az ajtót._

Almády. Mi az? Történt valami?

Annie. Üljön le.

Turai. Majd leül. Őérte nem kár.

Almády _Anniehoz_. Kérem bocsásson meg… de egy kicsit ideges vagyok…

Turai. Pohár cognacot?

Almády. Köszönöm, reggel soha.

Turai. Almády úr! Ön családos ember létére szerelmével üldözi a más
ember menyasszonyát.

Almády. Ez rágalom.

Turai. Azt hittem, azt fogja mondani, hogy semmi közöm hozzá. Ebben
igaza lett volna. De rágalom, ez túlzás.

Almády _agresszíven_. Én egy és mindenkorra kikérem magamnak, hogy…

Turai _erélyesen_. Csend. – Citrom.

Almády _némán_ leül.

Turai. Mondtam, hogy le fog ülni. _Kis szünet._ Térjünk gyorsan a
tárgyra. Nincs idő. Én ezt rendbe akarom hozni.

Almády _a falat nézi_.

Turai. Úgy van. Vékony, mint a papír.

Almády _feláll_. Mint gentleman, kérem a becsületszavát, a
diszkrécióját.

Turai. Üljön le.

Almády _leül, kíváncsian, félve_. Mi az? Még jön valami?

Turai. Még jön. Ül?

Almády. Igen.

Turai. Hát nem csak én hallottam mindent. A vőlegény is hallotta. Ő is
itt volt a szobában.

Annie _fojtottan felzokog_.

Almády _rekedten_. Kérek egy cognacot.

Turai _miközben tölt neki_. Reggel?

Almády. Reggel mindig. _Iszik._

Annie. Mit fogsz most csinálni, te gazember? Látod, mit tettél velem?
Öngyilkosságba kergetsz! Istenem! Meghalni! Meghalni!

Almády _hősiesen_. Együtt! Ketten együtt!

Annie. Nem kellesz! A halálban se kellesz! Mit fogsz most csinálni? Most
karcold a felhőt, te… te… _sír._

Almády. Állok annak az úrnak rendelkezésére.

Turai. Hogyne. Még csak az kellene. Ön azt fogja most csinálni, amit én
parancsolok.

Almády. Parancsol?

Annie. Hallgass! Igenis parancsol. Beszéljen kérem. Ő akármit harsog,
maga csak beszéljen.

Almády. Én harsogok? Az én pianómra ezt mondod?

Turai. Tegye el a pianóját. Örüljön, hogy kihúzom ebből a bajból. Nős
ember! Családapa! Négy gyerek! Kis citromok otthon! Majd adok én
magának! Még egy szó és feladom azt a sürgönyt a feleségének, ami ott
fekszik megírva. És most figyeljenek ide.

Almády _megint a falat nézi._

Annie. Oda figyelj! Azt már hiába nézed. Tegnap nézted volna!

Turai. Abban a szobában ott, tegnap éjszaka az történt, hogy…

Annie _idegesen_. Kérem, tudjuk, hogy mi történt.

Turai. Nem tudják. Most fogják megtudni. Az történt, hogy szerepeket
tanultak. Érti?

Annie. Éjjel?

Turai. Igen, éjjel.

Almády. Mi az… hogy szerepet tanultunk?

Turai. Az a hangos párbeszéd, amely ide áthallatszott, az szerep volt,
amit maguk ketten tanultak, gyakoroltak. Érti?

Annie. Én már értem. Te nem érted, te buta?

Almády. Kezdem.

Annie. Jaj de remek! Jaj, te drága csavaros fejem! _Meg akarja csókolni
Turait, de visszaijed._

Turai. Na, mi az?

Annie. Baj van. Nem fogja elhinni.

Turai. Miért ne hinné el?

Annie. Ugyan! Hol van az a darab, amelyikben… ilyen szerepek vannak?

Turai. Hol? _Az íróasztalhoz lép._ Itt! _A papírcsomóra mutat._

Annie. Hogyan?

Turai _összerendezve a csomót_. Igen. Itt van az a darab. Ez az.

Annie. Ki írta?

Turai. Én. Ne bámuljon gyermekem, azzal a tiszta kék szemével. Inkább
kérdezze azt, hogy mikor írtam. Ma éjjel. Négy órától hatig. Amint
hallottam, rögtön megírtam. Az ember vagy színműíró vagy nem színműíró.
Egy rövid kis egyfelvonásos darab, nem is ostobább, mint a többi. A
felét hallottam a falon keresztül, a másik felét hozzá költöttem. Ki-ki
a saját fegyverével harcol az életben. Én a tollammal harcolok. Úgy
érzem magam most, mint egy cirkuszi akrobata, aki az ügyességét
véletlenül egyszer életmentésre használja fel. Ennél tisztességesebb
szándékkal még ember darabot nem írt. Kár, hogy ezzel a mi közös
operettünket is megmentem, mert ez anyagi hasznot jelent. De nem bánom,
elszenvedem ezt is. Ha csak két ember boldogságáról volna szó, szebb
volna az ötlet. De így se csunya. És most: nem bámulni, hanem rögtön
átvenni, kivinni, megtanulni és eljátszani.

Annie. Eljátszani?

Turai. El bizony. Csak ezzel lehet igazán bebizonyítani, hogy az, amit
odaát beszélgettek… hogy az két szerep volt. Ma délután főpróba. Ma este
premiér.

Almády. Ma este? Hol?

Turai. Lent a nagy szalonban, a mai nagy hangversenyen. Vacsora után,
mint tudják, nagy koncert készül. _Anniehoz._ Maga már rajta is van a
műsoron.

Annie. Igen, egy pár dalt akartam énekelni. Ő meg Petőfi verseket
szaval.

Turai. Hát egy kis műsorváltozás lesz. Maga nem énekel, ő meg nem
szaval, hanem ketten együtt egy kis vígjátékot adnak elő. Egy kis
egyfelvonásost. Nem mindegy?

Annie _belenéz a kéziratba_. De hát, hogy tanulom én ezt meg estig?

Turai. Na hallja, az éjjel már egészen jól tudta.

Almády _óriásit sóhajt_.

Turai. Mi baja?

Almády. Fellélegzettem, Turai úr! Ismeri a feleségemet?

Turai. Hát nem mondtam a telefonba, hogy halálos veszély van?

Almády. Köszönöm. _Kezet akar vele szorítani._

Turai _nem fogadja el a kezét_. Nem magáért tettem, édes barátom. Sőt,
ha lehetne, magát benne hagynám a bajban. De, fájdalom, úgy van
megszerkesztve a dolog, hogy automatikusan maga is kimászik belőle.

Annie. Mondja…

Turai. Na megint baj van?

Annie. Igen. Az, hogy miért tanultuk ezt éppen éjjel háromkor?

Turai. Azt én is kérdezem. _Annie és Almády szégyenkező mozdulatot
tesz._ De felelek is rá. Mert sürgős volt. Mert ma este van az előadás.

Almády _idegesen_. Hát akkor gyerünk máris és tanuljunk. Nekem nagyon
gyenge a fejem. Gyerünk.

Annie _zokog_.

Turai _a telefonnál_. Még egy perc. Csak mindent nyugodtan. Ki rendezi
ezt a hangversenyt?

Annie _zokogva_. A titkár.

Turai. Maga most lesz szíves bejelenteni a titkárnak ezt a
műsorváltozást. Halló! Kérem a titkári irodát! _Átadja a kagylót
Annienak._

Annie _zokogva veszi át_. De mit mondjak?

Turai. Csak nyugalom. Majd én súgok.

Annie _abbahagyja a sírást_.

Annie _a telefonba_. Halló! Ki beszél? Titkár úr? _Turaira néz._

Turai _súgva_. Jóreggelt.

Annie _minden átmenet nélkül kacér, csengő kacagásokkal tarkítja
beszédét:_ Jó reggelt. Legédesebb titkárja ennek a világnak, egy kis
műsorváltozás van, aminek azt hiszem a vendégsereg is fog örülni. Nem
egyedül lépek fel, hanem Almády művész úrral együtt. Eljátszunk maguknak
egy szellemes, elragadó, nagyszerű kis párjelenetet. _Turai meghajol._

Annie _figyel a telefonba, aztán arcát Turai felé fordítva belebeszél a
kagylóba._ Hogy milyen darab?

Turai. Francia.

Annie _a telefonba_. Francia darab. _Ismét Turaira néz._ Hogy kitől van?

Turai. Géraldy.

Annie. Azt hiszem Géraldytól. – Igen? Bravo.

Turai. Mit mond?

Annie. Azt mondja, hogy Géraldyt imádja. Minden darabját ismeri.

Turai. Ajjaj! Akkor nem! Nem! Akkor Sardou írta!

Annie. Pardon, most látom, hogy tévedtem. Nem Géraldy írta, hanem
Sardou.

Turai. Victorien Sardou!

Annie. Victorien Sardou. – Igen. – _Turaihoz_. Azt mondja, attól csak a
«Nórá»-t ismeri.

Turai. Jó. Ilyen ember kell nekünk.

Annie _a telefonba_. Ilyen ember kell nekünk.

Turai. Nem! Ez privát volt.

Annie. Privát volt! Pá édes! A viszontlátásra, drága! Pá cukros!
_Folyton kacag._ Hogyne aranyos! Nagyon szívesen, édes! Maga lesz a
súgó, cukros. Hogyne. Természetesen. Tessék? Hogy mi a címe? _Belenéz a
kéziratba._ «Fogat fogért». Viszontlátásra. _Leteszi a kagylót. Átmenet
nélkül hirtelen, hangosan, ismét zokogni kezd. Sírva kérdezi:_ Mondja,
miért francia darab?

Turai. Hogy rá ne lehessen jönni abban a rengeteg francia irodalomban.
És őszintén megvallva, életemben annyit loptam a franciáktól – illik,
hogy végre én is adjak nekik valamit. Na de most engedjék meg, hogy
erélyesen fejezzem ki magamat. _Szeretetreméltóan_. Mars tanulni!
_Almádyhoz_. Maga pedig azonnal másolja le a darabot, hogy senki rá ne
ismerhessen az írásomra. Írja le.

Almády. Egyszer?

Turai. Legalább.

Almády. Mindenre gondol!

Turai. Nem úgy, mint némely déli gyümölcs.

Annie _aki abbahagyta a sírást és most a kéziratot olvasgatja_. Már nem
jó.

Turai. Miért? Hol?

Annie. Itt. Én nem mondtam neki, hogy: «Utálatos a csókod». Fájdalom,
azt mondtam neki: «A csókod…

Turai. «… édes és forró, mint az égő puncs». Tudom. Hallottam. De
szerencsére ezt a fiú már nem hallotta, mert kituszkoltuk innen.

Almády. És ha szabad kérdeznem, miért utálatos a csókom?

Turai. Ez már a második részben van, amit én írtam hozzá az igazihoz.

Almády. De miért utálatos a csókom?

Turai. Nekem utálatos. Ez az én költői véleményem az ön csókjáról. _Az
ajtó felé tuszkolja őket._

Annie. Borzasztó ez! Hát nem tudott zörögni vagy köhögni, mikor ez
áthallatszott? Valami jelt adni?

Almády. Köhögni! Tényleg… Köhögni!

Turai. Mondja fiam: akkor most mit csinálnék? Már az első szavak olyan
borzalmasak voltak. Most minden el volna veszve.

Almády. Csodálatos agyvelő!

Turai. Ne hizelegjen!

Annie. Igaza van. És már abban az első pillanatban meg volt az ötlete?

Turai. Nem. Az ötletet maga adta.

Annie. Én?

Turai. Igen. Én mindig a jót tételezem fel. Az első percben tényleg azt
hittem, szerepet tanulnak. Később aztán rájöttem, hogy igazi.

Annie. Miből gondolta, hogy szerep?

Turai. Olyan hamisan mondta. Meggyőződés nélkül. Különösen a szerelmi
vallomást.

Annie. Mert nem szeretem.

_Innen kezdve igen gyorsan._

Almády. Nem szeretsz?

Annie. Nem.

Almády. Tehát hazudtál az éjjel.

Annie. Hazudtam.

Almády. Csak hogy megszabadulj.

Annie. Igen. Gyűlöllek.

Almády. Kígyó!

Annie. Meg tudnálak ölni!

Almády _felzokog_.

_Innen kezdve megint rendesen._

Turai. Állj! Elég! Még csak ez hiányzik! _Almádyhoz_. Figyelmeztetem,
nekem aztán sírhat, én ezt direkt szeretem nézni.

Almády. És miből jött rá, hogy mégse szerep volt, hanem igazi?

Turai. Abból, hogy maga férfiatlanul viselkedett. Ilyen szerepet szerző
nem ír egy hősszerelmesnek.

_Innen kezdve igen gyorsan._

Almády. Én, férfiatlan?

Turai. De még milyen!

Almády. Az én helyzetemben…

Turai _harsányan_. Elég!

Almády _hirtelen meghúnyászkodik_. Kérem.

_Innen kezdve megint rendesen._

Turai. Minden percben jöhetnek a barátaim. Tessék távozni, tanulni,
rövid az idő. _Anniehoz, aki a kéziratban lapoz._ És főleg ezt a részt
tanulják meg pontosan.

Annie. Melyiket? _Almády is belenéz a kéziratba._

Turai _mutatja_. Ezt a retteneteset… amit már hallottunk az éjjel… itt
van…

Annie _nézi_. Érdekes, én már alig emlékszem rá.

Turai. De én igen. És a vőlegénye se fogja elfelejteni.

Annie _olvassa_. «Szeretlek… szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt,
amely felette lebeg»… _Almády szégyenkezve fordul el_… «Csaló vagy, ezek
frázisok»…

Almády _olvas_. «De te kihasználtál és kifacsartál mint egy citromot.»

Annie. Igen, igen… már emlékszem. Szégyeld magad.

Almády. Érdekes. Szószerint leírta az egészet.

Turai. Ezt a részt aláhúztam piros ceruzával. Három egész oldal. Innen…
a tizenhatodik oldaltól… ez még mind… «Gyere ide, megcsókolom azt a szép
klasszikus fejedet»… és itt tovább… és itt van a legrémesebb… ez a kéjes
érzéki ordítás, mely úgylátszik merész kézmozdulatokkal párosult:
_Hadarva olvassa._ «Ah ezek a formák, ez a finom rózsaszínű bőr, ezt
símogatni…»

Annie. De hiszen én…

Turai. Hogyne, hogyne! _Tovább olvas._ Azt mondta: «Nem mégy innen?» De
ő úgy látszik nem ment el onnan, mert így kiáltott fel: «Ah mily
gömbölyű, milyen síma, milyen bársonyos!» – Sőt úgylátszik, az orrát is
odatolta, mert ezt mondta: «Milyen illatos!» Így volt?

Almády. Igen. És még milyen illatos volt!…

Annie. De kérem, én…

Turai. Maga hallgatott Annie. Ne vitatkozzunk. Hallgatott, aztán
felkiáltott: «Nem, nem, ne harapj!» _Mindkettő szégyenkezve fordul el._
Igen, igen. Szégyeljék magukat. _A kéziratot visszaadja nekik._ És most
gyerünk. Leírni és megtanulni. Ez legyen az a két szerep, amit életükben
a legpontosabban tanultak meg. Este nyolckor itt az én szobámban
főpróba. Én majd kihallgatom magukat. És vacsora után tíz órakor van a
nagy szalonban premiér. Most pedig…

Annie. Mars ki?

Turai. Úgy van. És vigyázat: mi hárman már hónapok óta nem is láttuk
egymást.

Almády _távozóban_. Micsoda imponáló agyvelő! _Annieval kimennek a
szomszéd szobába._

Turai _kinyitja a bejáratajtót, kimegy, aztán visszajön Gállal. Leül a
reggelihez és enni kezd. A következők alatt nyugodtan, lassan, jó
étvággyal eszik._

Gál. Már rég fenn vagy?

Turai. Nem tudtam aludni. _Eszik_. Mi van a gyerekkel?

Gál. Most ébredt fel. Öltözik.

Turai. Te már reggeliztél?

Gál. Nem ment le egy falat se a torkomon. Irígyellek, hogy neked annyi
megy le és olyan könnyen. _Nézi_. Itt ülsz és eszel, mintha semmi sem
történt volna. Hát nem tudod, hogy tönkre vagyunk téve? Én már betege
vagyok ennek az esetnek.

Turai. A fiú aludt valamit?

Gál. Hajnalban aludt el a sok sírástól. _Tükörbe néz._ Sápadt vagyok.

Turai. Nem beszélt?

Gál. Nem. A plafont bámulta mereven. Ez nagyon rossz.

Turai. Plafon? Nem is rossz. Fal: az rossz.

Gál. Én nem is értem, hogy lehet így építkezni.

Turai. Na, olyan messzire ne menjünk vissza.

Gál. Kérlek, ne egyél folyton. _Tükörbe néz._ Borzasztó, milyen sápadt
vagyok. Nos, mi van a megoldással?

Turai. Hát kérlek itt többféle lehetőség is van. Mindeniket alaposan
átgondoltam éjszaka. _Az asztalra mutat._ Sürgönyök, levelek vannak
készenlétben. De végül a legegyszerűbb megoldást választottam.

Gál. És pedig?

Turai. Mindent el fogok követni, hogy szakítson ezzel a nővel.

Gál. Miért?

Turai. Mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy megint összekerüljenek.

Gál. Ezt találtad ki éjjel? Csak úgy a fejedből? Egészen egyedül?
Nélkülem? Ezt?

Turai. Igen, ezt.

Gál. Gratulálok. Te, én már egy év óta veszem észre, hogy ijesztően
csökkennek a szellemi képességeid. A legutóbbi operettünk is azon bukott
meg, hogy lélektant írtál bele. Aztán megfigyeltem, hogy beszéd közben a
mássalhangzókat folyton összecseréled. Veled baj van. Te költő kezdesz
lenni. Te anyagilag tönkre fogod tenni magadat, sőt engem is. Hát nem
érzed, hogy ennek a fiúnak az életében, ez, ami itt történt, olyan
csapás, olyan katasztrófa, hogy…

Turai. Pszt! _Figyel, aztán a bejáratajtóra mutat._ Vigyázz! Jön.

Ádám _belép. Szünet. Némán megy el mellettük._

Turai. Na drága fiam, nem is köszönsz? Jóreggelt.

Ádám _fáradtan_. Jóreggelt.

Gál. Reggeliztél, fiam?

Ádám. Nem.

Turai. Aludtál?

Ádám. Nem.

Turai. Én se.

Ádám _izgatottan lép hozzá._

Turai. Nem nem! Odaát csend volt. Egy szó se volt. A férfi eltávozott és
a hölgy aludt. Én te miattad nem aludtam.

Gál _enni kezd._

Turai. Mi az? Már lemegy a falat?

Gál _abbahagyja_. Nem. Nem tudok nyelni, Rémesen ideges vagyok. Oda
vagyok.

Ádám. Én… édes Sándor… én nem akarok tovább terhetekre lenni ezzel az én
összetört életemmel.

Turai. Na, na, na.

Ádám. Nem. Én ezt belátom. Ezzel a vérző sebbel a szívemen, ezzel a
kétségbeeséssel…

Turai. Hát édes fiam, ebből a hangból ez a kevés is elég volt. Férfi
vagy. Mondd meg, mit akarsz.

Ádám. Mindenekelőtt elutazom innen.

Turai. Azt jól teszed. Tovább.

Ádám. Aztán a zenét, amit neki írtam, összetépem és elégetem.

Turai. Nohát aztán még mit csinálsz?

Ádám. Ne bánj velem ilyen lenézően. Nézd, nekem nincs senkim, csak te.
Csak ti ketten. Ha most nem volnátok itt, már rég végeztem volna
magammal.

Turai _Gálhoz, aki megint a reggelit piszkálja_. Mit csinálsz ott
folyton?

Gál. Megint próbáltam, de nem megy. Képtelen vagyok nyelni. Engem
beteggé tett ez a dolog.

Ádám. Látod, ennek is én vagyok az oka.

Turai. Hát édes fiam, beszéljünk komolyan. Ami történt, megtörtént. De
te fiatal vagy. Tehetséges vagy. Tiéd a jövő. És millió más nő van a
világon.

Ádám. De mikor ezt olyan rettenetesen szeretem!

Turai. El fogunk utazni. Voltál már Párizsban?

Ádám. Nem.

Turai. Hát az lesz az első állomás. Párizs a boldogtalan szerelmesek
örök vigasztalója. De itt most a legközelebbi jövőről van szó. A mai
napról és a holnapról.

Ádám. El innen, rögtön el innen! Nem akarom látni!

Turai. De igenis fogod látni. Nem tűröm, hogy itt botrány és pletyka
legyen. Éjjel jöttél meg, mindenki tudja, hogy a menyasszonyod és ma
reggel megszököl. Még csak ez kéne! Ne félj, nem kívánom, sőt nem is
engedem meg, hogy kibékülj vele. De össze kell szedned minden erődet.
Délelőtt szépen üdvözölni fogjuk és egy-két napig még itt maradunk. Egy
árva szót sem szólunk neki arról, ami itt történt. Te kedvesen és okosan
viselkedel vele, akárhogy vérzel is belülről. Tudom, hogy ez fáj. _Gálra
mutat._ Ő azt mondta az éjjel, hogy meg kell ismerned az élet
keserűségeit. Hát ez az. És… a legkeserűbb keserű. Ma lettél férfi,
fiam.

Ádám. Igazad van. _Letörli a könnyeit._

Turai. Amit most a kezeddel tettél, annak szimbólikus értelme legyen. És
ez legyen a programmod a jövőre is. Semmi sírás. Erő és önuralom.
Holnapután elutazunk. És akárhogy fáj is, fiam, evvel a nővel, erre az
életre te végeztél.

Ádám _erőt véve magán_. Úgy lesz, ahogy mondod. És ha majd… nem bírom a
fájdalmat… ne félj, nem fogok visszakéredzkedni hozzá. Annyi erőm mindig
lesz, hogy golyót röpítsek a szívembe.

Gál. Tessék. Ezt már elérted a pszichológiáddal.

Turai _Ádámhoz_. Szégyeld magad.

Ádám _keserűen_. Ne haragudjál… hiszen látod, hogy uralkodom magamon…
Bocsáss meg ezért a buta szóért. Meg leszel velem elégedve.

Gál. Brávó. Szóval nem tépsz össze semmit.

Ádám. Nem.

Turai. Annieval szemben úgy viselkedel, mintha nem történt volna semmi.

Ádám. Úgy. Itt a szavam. _Kezét nyujtja._

Turai. Meg vagyok veled elégedve.

Gál _a reggelinél ülve_. Nagyon megnyugtat, hogy ilyen remekül
viselkedel fiam. _Eszik_. Nagyon megnyugtat.

Turai. El vagyok tőled ragadtatva. Büszke vagyok rád. Még, látom, van
egy könny a szemedben fiam. Töröld le és ez volt az utolsó. Igen?

Ádám. Igen. _Elfordul, letörli a könnyét._

Gál _evés közben_. Gyere ide fiam. Én már tudok nyelni. Gyere ide
szépen. Most majd neked is megjön az étvágyad. Meglátod. _Eszik.
Turaihoz, aki mellette áll, halkan._ Borzasztóan szenved. Ez így nem fog
menni.

Turai. Meg kell próbálni.

Gál. Gyere fiam… egyél valami könnyűt… ilyen esetekben hideg csirke
nagyon ajánlatos. Nézd ezt a szép fehér mellet.

Ádám _mosolyogva ül le_. Ne beszélj szép fehér mellről… így nagyon nehéz
lesz a felejtés.

Gál. Jó. Hát nézd ezt a szép, nagy vastag lábát. Egy kis forró tea…
cognackal?

Ádám. Köszönöm.

Gál _Turaihoz, aki tőle távol gondolatokba merülve áll_. Na és te?

Ádám. Mi az? Most te lettél szomorú, mikor én végre vidám vagyok?

Gál. Dehogy. Fogadni mernék, hogy ő megint…

Turai. Megnyerted a fogadást. Megint más probléma érdekel…

Gál. Színház!

Turai. Úgy van. Mint mindig.

Gál. De hát ez már aztán…

Turai. Hát kérem. Tegnap, mikor megjöttünk, azt mondtam: milyen nehéz
egy darabot elkezdeni. Most azon tünődöm, milyen nehéz egy felvonást
befejezni.

Gál. Gyere inkább enni.

Turai. Ne viccelj. Ez most nagyon izgat engem. Vegyük például megint a
mi esetünket. Mi most egy katasztrófa után vagyunk. De hála Istennek
kiálltuk, összeszedtük magunkat. Elhatároztuk, hogyan fogunk viselkedni,
most egy kicsit fellélegzettünk. A felvonásnak tulajdonképpen vége. Hát
ha ez itt most megint színpad volna és ez a három figura valami darabban
állna itt ezekután az események után – hogy végeznéd be ezt a felvonást?

Gál. Hát be van végezve!

Turai. Igen. De mielőtt a függöny lemegy, a legvégére még kell valami.
Úgynevezett felvonásvég. Egy érdekes, izgató perc. Egy csattanó! Egy
felvonásvég! Felvonásvég! Legyen befejezve és mégse legyen vége. A
publikum érdeklődése meglepő módon legyen felfüggesztve. Na kedves
pajtás, annyi sok darab híres társszerzője! Hogy fejeznéd te be ennek a
mi szomorú esetünknek ezt a… hogy úgy mondjam, második felvonását?

Gál. Megmondom. Nagyon könnyű. Gyere ide. Ülj le ide harmadiknak. _Turai
leül az asztalhoz._ Hát kérem. Én szeretem a hangulatos, kellemes,
könnyedén franciás felvonásvéget, aminek egy kicsit mondain szinezete
van. Tehát a három jó barát reggelihez ül. Étkezés a színpadon mindig
kedves dolog. A vihar elmult, az ég ugyan még felhős, de már a nap
sugarai csillogni kezdenek a szíveken. Most ezt a hangulatot, mint
mondani szokták, «kicsengeni hagyni». Kis szünet. _Nagyon elegánsan._
Kérlek, parancsoljatok, itt a reggeli! _Mindegyik evőeszközéhez nyul. Ő
halkan, szinte súgva folytatja._ Még egy kicsit mindenki a kiállott
fájdalomra gondol. Így. És most nagyon elegánsan… _poharával kezében_…
egy szellemes aforizma… _Ádámhoz_. Fiatal barátom! Te ma lettél férfivé,
mert férfivé bennünket az asszonyoknál nem az első győzelem avat, hanem
az első vereség! _Felemeli poharát._ Éljen a hűtlen menyasszony, aki egy
gyermekből férfit csinált! _Koccintanak_. Úgy. És most… _Mosolyogva,
édeskésen_… Függöny!

_Egyszerre teszik le a három poharat az asztalra,_ _a nélkül, hogy ittak
volna. Gál diadalmasan mosolyog._

Turai _szárazon_. Nagyon rossz. Igazán nagyon rossz. A pillanat nem elég
érdekes. Úgy külső formában elég csinos, kellemes, sőt elegáns is, de
nem elég érdekes. _Ádámhoz_. Hogy csinálnád te?

Ádám _keserűen mosolyogva_. Én? A mostani helyzetemben?

Turai. Igen. Mondd meg. Mutasd meg.

Ádám _idegesen, komolyan, majdnem fenyegetőleg_. Jó, én megmutatom
nektek. _Felkel_. Nem, én nem koccintok veletek! _Eldobja a poharát._
Énnekem ez a nő nem futó pillanat volt az életemben. Nekem ez a nő az
első nagy szenvedélyem. Én megteszem nektek azt a szívességet, hogy
uralkodom magamon, amíg birok. De a gondolat, hogy én az életemet adtam
neki és ő egy más emberrel szerelmes szavakat beszél, hogy egy más ember
érintheti a testét… hogy egy más emberrel éjszaka szerelmeskedik és
csókolózik, ez mind olyan rettenetesen fájdalmas és elviselhetetlen
számomra, hogy ennek csak egyetlen megoldása van… _zsebébe nyúl, kihúzza
revolverét_.

Turai _hirtelen odaugrik hozzá_. Ohó! Ohó! Halt!

Ádám _dulakodva vele_. Nem! Nem! Hagyj!

Gál _szintén odarohan izgatottan_. Na! Csak nem komolyan…

Ádám _mindkettővel dulakodva fájdalmasan kiált_. Hagyjatok! Hagyjatok
meghalni!

_Turai elvette tőle a revolvert. Most nézegeti a fegyvert. Ádám némán,
sápadtan, dacosan áll. Gál Ádám haját simogatja._

Turai _a revolverrel a kezében_. Mi volt ez? Mit akartál?

Ádám _fájdalmasan mosolyogva_. Hát… felvonásvéget… akartam csinálni.
Leül. És most… azt hiszem elég érdekes a pillanat… Tehát… _halkan,
mosolyogva_. Függöny!

Turai. Rossz. Nagyon rossz. _Zsebredugja a revolvert._ Nagyon, nagyon
rossz. Először is halál nem passzol egy második felvonás végére.
Halálnak csak a legvégén van hatása. És a jelenet nem érdekes, hanem
brutális. A pillanat ijesztő és mégis érdektelen. Feszültség kell!
Érdekesség kell, mielőtt a függöny lemegy.

Gál. Hát mondd már meg, hogy hogyan csinálnád te.

Turai. Azt hiszem, sokkal jobban.

Ádám. Na erre igazán kiváncsi vagyok.

Turai. Kérem. _A telefonhoz megy._ Halló! Kérem Balogh Annie őnagysága
szobáját.

_Odaát telefoncsengés._

Annie _odaát_. Halló!

Turai. Halló, Annie?

Annie. Igen. Ki beszél?

Turai. Nem ismeri meg a hangomat? Turai beszél.

Annie. Turai? Turai Sándor?

Turai. Igen. Kezét csókolom.

Annie. Nahát ez… Hát maga itt van? Honnan beszél?

Turai. Itt vagyok a kastélyban. A szomszéd szobában. Maga mellett.
Négyes szám. Ma éjjel jöttünk meg autón. Itt vagyunk mind a hárman.
Elhoztuk a kész operettet!

Annie. Szenzációs! Ez aztán a meglepetés!

Turai. Nem akartuk korán reggel zavarni. De most mégis arra kell kérnem,
hogy jöjjön át egy pillanatra ide. _Visszateszi a kagylót, az ajtóhoz
megy. Ádám és Gál feláll, meglepetten._

Annie _az átjáróajtón boldogan rohan be_. Hát ez szenzációs meglepetés!
Milyen kedves tőletek! Albert! Berti! _Üdvözlés Ádámmal._ Szívem!
Egyetlen drágám! Nahát ez igazán meglepetés volt! _Kezét csókra nyujtja
Gálnak és Turainak._ Turai! Sándor! Három hónapja nem láttam! Le van
sülve! Megfiatalodott! Mutassa magát! Nahát… pompás színben van! És Gál!
Hozta Isten! Hát ez igazán aranyos maguktól! Itt már olyan türelmetlenül
várják magukat! Mikor érkeztek?

Turai _nagyon komolyan_. Pardon. Üljön le Annie. _Benéz Annie
szobájába._ Ah! Kedves mester! Almády úr! Tessék, tessék, tessék csak
bejönni. Legyen szerencsénk.

Almády _belép, idegesen, rosszat sejtve_. Jóreggelt.

Turai. Maga is itt van, annyi sok év után újra?

Almády. Itt utazgattam… autózgattam, éppen csak köszönteni akartam a
házigazdát, de erőszakkal lefogtak és itt tartottak. Tudniillik ma van a
nagy hangverseny. Hát… hogy lépjek fel…

Annie _erőltetett jókedvvel, de ijedten_. Nahát ilyen meglepetés!

Turai. Bocsánat, hogy zavartam önöket és most talán elrontom a
viszontlátásnak ezt a napsugaras hangulatát, de nekem nagyon fontos
mondanivalóm volna.

Annie. Na! Csak nem komoly?

Turai. De igen. Sőt talán több is mint komoly.

Annie _ijedten ül le_.

Turai _Almádyhoz_. Tessék leülni.

Almády _ijedten_. Nem! Köszönöm nem.

Turai. Hát kérem. Mi megérkeztünk ide ma éjszaka. _Nagy szünetekkel
beszél…_ És most… hárman… együtt ültünk itt a reggelinél. _Gálhoz_.
Ugyebár?

Gál _kíváncsian_. Igen…

Ádám. Na és?

Turai. Csak nyugodtan kérem. Itt ülünk, ugyebár, kedélyesen… _hangot
változtatva, nagyon komolyan_. Bocsássanak meg, de mindnyájukat
határozottan arra kérem, hogy amit most mondani fogok, azt fogadják
nyugodtan és ne veszítsék el a hidegvérüket.

Annie _ijedten_. De hát az Istenért…

Ádám _nyugtalanul_. De hát mi az?…

Turai. Kérem! _Hallgatást parancsoló mozdulatot tesz. Halotti csend._
Amit én most itt végre ki fogok mondani, az valószínűleg mindnyájunk,
mind az ötünk élete további folyására döntő jelentőségű lesz. De hát
most már el vagyok szánva! _Ünnepélyesen_. Kedves Annie! Én önt ezennel…
_Abbahagyja. Halotti csend. Aztán nagyon egyszerűen, Gálhoz._ Ez csak
érdekes pillanat?

Gál _nagyon izgatottan_. Igen. Nos?

Turai _nagyon egyszerűen_. Hát… most menjen le a függöny! _mosolyogva
nyujtja karját Annienak_… tudniillik felvonásvégekről vitatkoztunk…
_lassan a bejáratajtó felé vezeti Anniet, mialatt a megrémült társaság
fellélegzik_… hogy hogyan kell a legegyszerűbb eszközökkel érdekes
felvonásvéget csinálni… ez tudniillik kérem… _a függöny legördül,
miközben tovább beszélve kivonulnak_.

Gál _égnek emelt kezekkel_. Ez már mánia nála… Színház!

Almády. Micsoda agyvelő!

FÜGGÖNY.




HARMADIK FELVONÁS.

_Ugyanez a szoba, ugyanaznap este nyolc órakor. A titkár, csinos, élénk
fiatalember, épp egy széket tol a helyére. A bútorok most a
következőképpen állanak: balról elől, a közönséggel szemben a két fotel,
köztük kicsiny asztalka. Jobbról elől a nagy kanapé, mellette szék. Az
asztal nincs a színpadon. A titkár még egy utolsó pillantást vet erre a
bútorrendre, mikor belép a lakáj, aki ezüst tálcán egy könyvet, egy
őszibarackot és két levelet hoz. A lakáj nagy díszben van, csillog az
aranytól._

Titkár. Tegye le azt oda valahová.

Lakáj. Igenis titkár úr. _Leteszi a tálcát._

Titkár. Nyolc órára mondták a próbát és még senki sincs itt. Hány óra
magánál kedves Devornié?

Lakáj. Pont nyolc.

Titkár. A vacsorát pontosan kezdik?

Lakáj. Pont kilenckor. A neuf heures, précises.

Titkár. Merci.

Lakáj. Pas de quoi, Monsieur le Secrétaire.

Almády _belép frakkban_.

Titkár. Ah, van szerencsém. Ez aztán a pontosság, művész úr. Pont nyolc.

Almády _rosszkedvűen_. Jóestét.

Titkár. Művész úr az első a porondon.

Almády. Mindjárt jönnek a többiek is. Most lettek készen az
átöltözéssel.

Titkár. Csodás volt ma a vadászat. Remekül sikerült! Művész úr bizonyára
szintén nagyon élvezte.

Almády _gőgösen_. Én nem vadásztam.

Titkár. Ah! Hát hol volt?

Almády. A szobámban. Írtam.

Titkár. Szabadna kérdeznem, mit méltóztatott írni?

Almády. Nem szabadna kérdeznie. _Hogy másról beszéljen._ Összesen egy
óra időnk van a próbára. A hangverseny rögtön vacsora után kezdődik?

Titkár. Feketekávé után.

Almády. És a mi számunk?

Titkár. Az utolsó. Pièce de résistance. _A fotelekre mutat._ És ez itt a
próbaszínpad. A művésznő azt mondta, hogy ehhez a darabhoz nem kell más,
mint két díszes fotel és egy díszes asztalka. _Állítgatja a bútorokat._
A stílus: tizenötödik Lajos. Ez megfelel?

Almády. Nekem bármelyik Lajos megfelel.

Titkár. Engedjen meg egy kérdést, művész uram. Mondja: miért nincs
tizenhetedik Lajos? Van egy tizenhatodik Lajos és egy tizennyolcadik
Lajos. Miért nincs tizenhetedik?

Almády. Kérdezze meg egy bútorkereskedőtől.

Titkár. Már megkérdeztem. De azok csak a tizenhatodikig tudják. Onnan
kezdve sejtelmük sincs a többiről. _Homlokát törölgetve._ Nagyon
izgatott vagyok, művész úr.

Almády. Miért?

Titkár. Hát ez az ünnepség ma, hangverseny, tánc! Az egész felelősség az
enyém. Mindig én rendezem a gróf úrnak ezeket az estélyeit! Titkárnak
már ez a sorsa. Én itt rendező vagyok, díszletmester, súgó, kottalapozó,
hölgykísérő, virágátnyujtó… sőt én vagyok a klakkvezér is, minden én
vagyok. Rajongok a művészetért, művész uram! _A lakájhoz, akit rajtakap
a vigyorgáson._ Ön eltávozhatik, Devornié.

Lakáj: Oui, Monsieur le Secrétaire. _Kimegy._

Titkár. Művész úrnak nincs jó kedve.

Almády. Eltalálta. Zúg a fejem a sok tanulástól.

Titkár. Jó a szerepe?

Almády. A szerepem? Undorító.

Titkár. Ne mondja. Miért játssza akkor?

Almády. Kényszer.

Titkár. Kényszer?

Almády. Kollégialitás.

Titkár. Na majd a mi vadásztársaságunk kárpótolni fogja művész urat
tapssal. Meglátja, milyen lelkes közönségünk van. Itt a
legtehetségtelenebb művészeknek is sikerük van.

Almády. Köszönöm.

Titkár. Pardon. Nem úgy értettem.

_Belép Annie nagy estélyi ruhában és Ádám frakkban._

Annie. Úgy látom, már együtt vagyunk.

Almády _némán meghajol_.

Titkár _Anniehoz rohan_. Kezét csókolom! _Ádámhoz_ Lehóczki, titkár.

Ádám. Ádám.

Annie _a titkárhoz_. Jegyezze meg ezt a nevet. Ő írja a zenét a mi új
operettünkhöz.

Titkár. Ah, mester!

Ádám. Na, az még nem vagyok!

Annie. Hát kezdjük a próbát?

Almády. Tulajdonképpen meg kellene várnunk Turai urat. Hisz oly szíves
volt és megígérte, hogy segít nekünk.

Annie. Mindjárt itt lesz. Hol a súgó?

Titkár. Itt vagyok.

Annie. Itt a darab. _Átadja a kéziratot._

Titkár _büszkén_. Jól rendeztem el a próbaszínpadot?

Annie. Elragadóan. _Ádámhoz_. Most megint rosszkedvű.

Ádám. Szó sincs róla. Bocsásson meg, de mint már mondtam, rettenetesen
kifárasztott ez az autóutazás. Nem gyerekjáték: Bécsből egy túrában ide
le a Földközi-tengerhez. Az éjjel nem tudtam aludni… a kimerültségtől.
Fáradt vagyok, ez az egész. Higyje el. _A titkár idegeskedik._ Na
kezdjük, nézze, a titkár úr már türelmetlen.

Annie _a titkárhoz_. Na mi az?

Titkár. Nagyon izgatott vagyok, művésznő.

Annie. Maga? Miért?

Titkár. Mert titkár vagyok.

Annie. Hát csak nyugalom, kérem. Úgyis olyan nehéz a dolgunk. És én
nagyon ideges vagyok. _Ádámhoz, aki leült._ Mi az? Maga jelen akar lenni
a próbán?

Ádám. Igen.

Annie _nagy zavarban_. Ugyan kérem… ez untatni fogja. Egy ostoba kis
francia darab. Elég, ha majd vacsora után hallja.

Ádám. Meg kellett ígérnem Turainak, hogy itt maradok és segítek
maguknak, amíg ő jön. És én mindig szentül megtartom, amit nekik ígérek.

Annie. Jó. Ahogy akarja. _Nagyon idegesen._ Hát kezdjük, kérem. Hol
vannak a kellékek?

Titkár. Minden megvan. _A tálcára mutat._ Ahol én vagyok a kellékes! Egy
könyv, két levél és egy őszibarack.

Annie _elveszi a könyvet és a levelet_. A többi a magáé, Almády.

Almády _zsebredugja a barackot és a másik levelet_.

Annie. És most gyerünk, kezdjük el a főpróbát. A grófné, az én vagyok…
Egyedül van a színpadon. Fotelben ülök és regényt olvasok. _Leül_. Maga
nincs bent, Almády, csak később jön.

Almády _hátramegy, elbújik valahol_.

Titkár. Mehet?

Annie. Ne kérdezzen annyit! Mehet!

Titkár _súg neki_. «Csinosan bútorozott szalon.»

Annie. Micsoda?

Titkár _súgva_. «Csinosan bútorozott szalon tizenötödik Lajos
stílusában.»

Annie. Szerencsétlen! Hiszen ezt nem kell súgni!

Titkár. Nem? Én eddig mindig az ilyet is súgtam.

Annie. Ezt a kárpitosnak kell súgni, az előadás előtt. A színésznek csak
azt, amit beszél.

Titkár. Nahát ez érdekes. _Bután bámul a füzetbe._

Almády _előrejön_. Mi az?

Annie. A titkár úr nem tud súgni.

Ádám _elveszi tőle a füzetet_. Adja ide. Majd én súgok. Tessék kezdeni.

Annie és Almády _egyszerre_. Nem! Nem!

Annie. Maga ne súgjon.

Ádám. Miért?

Annie. Mert nem akarom.

Ádám. Miért nem akarja?

Titkár _sértődötten, gúnyosan_. Úgylátszik, ez megalázó foglalkozás.
Tessék csak visszaadni nekem.

Ádám. Nem, kérem, maga idegessé teszi őket.

Titkár. Én teszem idegessé őket? Ők tesznek idegessé engem.

Ádám. Na nyugodjék meg kérem. Majd én súgok most itt a próbán, maga
figyelje meg, hogy hogy kell csinálni, aztán este az előadáson majd maga
súg. Jó?

Titkár _mélyen megsértve_. Kérem.

Annie _a titkárhoz_. Most megsértődik?

Titkár. Én mindig, kérem. De utána rögtön kibékülök. Titkár vagyok.

Annie. Akkor kezdjük. _Almádyhoz_. Menjen ki, kérem. A grófné a fotelben
ül és olvas. _Veszi a könyvet._

_Csend. Almády elbújik._

Ádám _súgva_. «Ah milyen édeskés…»

Annie _szerepét mondva_. Ah milyen édeskés ez a regény. _Becsukja a
könyvet._ Minden regény egyforma. A férj szereti a feleségét. A feleség
mást szeret. A férj rájön és botrányt csinál. Vagy elkergeti a feleségét
vagy megbocsát neki.

Ádám _súg_. «Ah de mit csináljak…»

Annie. Ah de mit csináljak? Férjem, a gróf, kilovagolt és így egyedül
oly hosszúak ezek a délutánok. Ha ezek nem volnának, tűrhető volna az
élet ebben az ősrégi kastélyban. Itt, oly messze Párizstól, a normandiai
erdők és mezők közepette.

Ádám _súg_. Lépések…

_Almády dobog a lábával._

Annie. Ah, lépéseket hallok! Csak nem az uram? Hiszen ő nyergeltetett és
azt mondta, hogy ellátogat Benoithoz, hűséges öreg bérlőnkhöz.

Almády _előrejön, vésztjóslóan_. Asszonyom!

Ádám _súgva_. «Na mi az, miért oly feldúlt…»

Annie. Na mi az? Miért oly feldúlt, gróf?

Almády. Hogy miért vagyok olyan feldúlt? Mindjárt meg fogja tudni
grófné, oly igaz, mint hogy a nevem…

Ádám _súg_. «Maurice du Veyrier…»

Almády… mint hogy a nevem gróf Maurice du Veyrier de la Grande Contumace
Saint Emilion, hogy ön azonnal meg fogja tudni feldúltságom okát.

Annie. Ön rámijeszt, Maurice!

Almády. Önre saját bűntudata ijeszt rá, asszonyom!

Ádám _súgva_. «Ön engem megcsal asszonyom!»

Annie _nagyon idegesen néz Ádámra_.

Almády _nagyon idegesen_. Ön engem megcsal, asszonyom! _Az idegeskedő
Anniehoz._ Mi az? Mi baja?

Annie. Semmi. Kicsit ideges vagyok. Folytassuk.

Almády. Ön engem megcsal asszonyom! Már régóta élek a gyanúperrel. De
most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen igen! Persze ön azt
hiszi rólam, hogy én… én…

Ádám _súg_. «… én hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni…»

_Turai és Gál frakkban belép._

Ádám _Almádyhoz_. Na, miért nem mondja? _Hangosabban súg, ezáltal azt a
benyomást keltve, mintha valóságban beszélne_ _Almádyhoz_. «… én
hiszékeny vagyok, engem könnyű becsapni, nekem bármit be lehet adni!»

Turai _rémülten közeledik hozzá_. Mi az?

Ádám. Csend! _Ismét súgva._ «Én hiszékeny vagyok, engem könnyű
becsapni…»

Turai _fellélegzik_. Ja úgy! _Elveszi tőle a füzetet._ Add ide.

Ádám. Miért? _Anniehoz_. Nem jól súgok?

Annie és Almády _egyszerre_. Nem!

Ádám. Nahát, ez hallatlan!

Titkár. Velem se voltak megelégedve.

Ádám. De hát mi volt a hiba?

Turai. Ne kérdezz annyit. _Leül Ádám helyére._ Átveszem a munkát.

Annie _nagyon idegesen_. Ez mind azért van, mert maga nem pontos. Azért
van az egész.

Ádám. De hát mi van? Miért ez a nagy izgalom? Nem történt semmi!

Turai. Hadd fiam, ahhoz te nem értesz. A színész ideges, mikor próbál.
Neked ez a szöveg új, de ők már tudja Isten hányadszor mondják.

Ádám _oldalt leül_.

Titkár _Ádámhoz_. Mindenkit megsértenek.

Turai _a füzetbe néz_. Hát… gyerünk, mondják mégegyszer az utolsó
mondatot.

Almády _nagyon folyékonyan_. Ön engem megcsal, asszonyom! Már régóta
élek a gyanúperrel. De most végre a kezem között van a bizonyíték. Igen,
igen! Persze ön azt hiszi rólam, hogy én hiszékeny vagyok, engem könnyű
becsapni, nekem bármit be lehet adni! Nem asszonyom. Most az egyszer
elszámította magát.

Turai. De hisz ez remekül megy.

Annie. Mert nagyszerű súgónk van.

Ádám. De hiszen egy szót se súg!

Annie. Az épp a nagyszerű benne.

Titkár. Hagyja mester, mi ezt sohse fogjuk megtanulni.

Ádám. Úgylátszik, nem.

Turai. Tovább.

Almády. Eddig is gyanakodással néztem ismételt sétalovaglásait a
szomszéd birtokossal, François Gilette de la Tour d’Auvergne márkival,
akivel naponta órákig üget a Duvernois Sur Saône-tól Saint Sulpice de la
Grande Parmentière felé vezető úton.

Annie. Oh ez az aljas gyanúsítás!

Almády. Egy szót se, asszonyom! Zsebemben a bizonyíték! Hálátlan
gyermek! Ki volt ön, mikor nőül vettem? Atyja, Pierre-Jean Bourmond de
la Seconde-Chaumière-Rambouillet dandártábornok, elesett Grande
Lagruyère Sur Marne mellett, és ön mint kis varrónő nyomorban élt
anyjával Sainte Geneviève falucskában, a Seine et Oise départementban.
Én önnek, asszonyom, nevet, rangot és vagyont adtam, én önt du Veyrier
de la Grande Contumace Saint Emilion grófnévá tettem, ráirattam nemcsak
Pardubien Grand-Amanoir-i birtokomat, hanem még két kastélyomat is
Challanges-Débicourt de la Romanéeban és Rivalieux-Quandamouzières Sur
Ventera aux Alpes Maritimesban. _Abbahagyja, idegesen._

Turai. Na, mi az?

Almády. Rettenetes ez a sok francia név.

Turai _vállat von_. Mit csináljak?

Almády. Szükség van erre?

Turai _a füzetre mutat_. Benne van.

Almády. De megőrülök, amíg bebiflázom ezt a sok kilométeres nemesi és
helységnevet. És mind az én szerepemben vannak!

Turai _nyugodtan_. Épp azért tessék önnek őket megtanulni.

Almády _fuldokolva a dühtől_. Rémes! Legalább ezt a második kastélyt
hagyjuk ki.

Turai _hidegen, mint egy hóhér_. Nem lehet. Ha ez a gróf csak egy
kastélyt ajándékoz a feleségének, akkor nem olyan felháborító az, hogy a
nő megcsalja. Egy kastélynál még elcsúszik az ilyen. Három kastélynál is
megcsalhatja, mert annyit már csak egy balek ad egy nőnek. Épp pont
kettő kell. Ez a középút. Ezt nevezzük éppen okos francia
színdarabírásnak. Gyerünk tovább.

Almády _sóhajtva_. Grófnévá és gazdaggá tettem önt. És a hála? Ön
megcsal, igenis megcsal a szomszédommal, Jean François Gilette de la
Tour d’Auvergne márkival, Périgord des Champignons és Saint Sulpice de
la Grande Parmentière urával. A fene egye meg. _A bámuló Turaihoz._
Ezeket a hosszú neveket. Bocsánat.

Turai. De hát kérem, ezek francia emberek, mit kíván, hogy hogy’ hívják
őket?

Almády. Hogy? Például: Briand. Briand! Az is francia.

Annie _idegesen_. Gyerünk tovább. – Elég volt, gróf! Nem tűröm tovább
ezt a megalázó vádbeszédet! Ön rágalmazza azt a nőt, aki az ön nevét
viseli.

Almády _Turaihoz_. Ez nem igazság, kérem.

Turai. Micsoda?

Almády. Énnekem mindig ki kell mondanom azt az egész nevet és ő csak azt
mondja: «Az ön nevét».

Turai _fagyosan_. Tovább.

Almády. Még egy szó asszonyom és előkerül a bizonyíték!

Annie _teatrálisan nevetve_. Hahaha! Bizonyíték? Kacagnom kell!

Almády. Ajkára fogom fagyasztani ezt a kacagást! _Előhúzza zsebéből az
őszibarackot._ Itt a bizonyíték!

Annie _tragikus sikoltással_. Ah! A barack!

Almády _az asztalra teszi a barackot_. Igenis a barack, asszonyom! Az
első őszibarack, amely simarineux-i gyümölcsös kertem féltveőrzött,
koránérő, törpe keletindiai barackfáján elsőnek termett s ezzel egész
Franciaország minden őszibarackját megelőzte! Ön tudja, hogy
szenvedélyes gyümölcskertész vagyok, ön tudja, hogy ezt a barackot már
virágkora óta ápolom, gondozom, naplót vezetek róla, úgy várom, mint a
messiást! És mi történik? Ma délután kilovagolok s midőn nyugodtan
poroszkálok ugyancsak a Duvernois Sur Saône-tól a Saint Sulpice de la
Grande Parmentière felé… _Turaira néz._

Turai _fagyosan_… vezető úton…

Almády _mérgesen_… vezető úton, kit látok ott gyalogszerrel baktatni?
Juliettet, az ön komornáját. Megszólítom, zavartan dadog. Megkérdezem
tőle, hová megy. Megijed, sírva fakad és válaszol: «Úrnőm küldött
François Gilette de la Tour d’Auvergne márkihoz.» Az ördög vigye el!
_Turaira néz._

Turai. Jó jó. Ez most benne van.

Almády. Az ördög vigye el, mondom, miért küldte magát úrnője a márkihoz?
Jobban megnézem, látom, hogy kis csomagot szorongat kezében. Elveszem
tőle, kibontom, hát… _a barackra mutat_… _ez_ volt benne! A barackok
királya, a primeurök primeurje, az én büszkeségem, az első simarineux-i
fajbarack, amelyet úgy ápoltam, mintha gyermekem lett volna. És ez még
nem minden, asszonyom! Íme, a gyümölcs mellett volt ez a levél! _Kiveszi
zsebéből a levelet és felolvassa._ «Édesem! Ez az első barack, amely az
idén Franciaországban megérett. Neked küldöm, edd meg áhitattal». _Az
orra alá tartja a levelet._ Íme!

Annie. Mit csináljak vele? Szagoljam meg?

Almády. Igen. Mert ha az írását letagadná, a parfümjét, asszonyom, azt
nem tagadhatja le. Vagy letagadja?

Annie. Nem.

Almády. Ah! Tehát bevallja!

Annie. Be.

Almády. Ön küldte neki ezt a barackot?

Annie. Én.

Almády _Turaihoz_. Ez igazságtalanság, kérem. Nekem méteres mondataim
vannak és az ő szerepe csupa rövid szó: «Nem! Be! Én!»

Turai. Úgy van. Sardou ezzel a rövid beszédmodorral szokta jellemezni
darabjaiban az ő híres asszonyi alakjait. Gyerünk tovább.

Almády _folytatja szerepét_. Tehát tőlem elfogadni szerelmemet, nevemet,
rangomat, birtokomat, két kastélyomat – és ezzel szemben a legkedvesebb
gyümölcsömet elküldeni a szeretőjének!

Annie _színpadias sikoltással_. Ah! Ezt nem tűröm! Vonja vissza ezt a
szót!

Almády. Talán nem szeretője a márki?

Annie. Nem!

Almády _színpadiasan, keserűen felkacag_. Hahaha! Asszonyom, én kertész
vagyok, Franciaország első amateurkertésze, a párizsi gyümölcsklub
elnöke. Én tudom, hogy ilyen becses ritkaságot csak annak küld az ember,
akit szeret. Én önt megvetem, asszonyom.

Annie. Ön tehát megvetendőnek tartja, amit tettem?

Almády. Úgy van.

Annie. Köszönöm. Akkor most még csak egyetlen kérdésemre feleljen. Az
idén, kora tavasszal, kinek küldte el simarineux-i kertészete másik
büszkeségét, az első kosár koránérő cseresznyét?

Almády _zavartan_. Anyámnak. Az anyagrófnénak.

Annie. Az anyagrófnénak? Hát majd én is mutatok magának valamit. Ha
önnél van egy érdekes levél, nálam is van egy. _Kebléből levelet vesz
elő, orra alá tartja._ Szagolja meg! Ezt a parfümöt is ismeri?

Titkár. Őrült érdekes kezd lenni! Igazi Sardou!

Annie. Csak olvassa el! Remélem, az írást ismeri.

Almády _kezében a levél_. Ismerem.

Annie. Ez a parfüm és ez az írás Emilienne kisasszonyé, a Folies
Bergères primaballerinájáé, akit ön barátságával és protekciójával
tüntet ki.

Almády. Hogy kerül önhöz ez a levél?

Annie. Ahhoz semmi köze. A levél olyan, mint a kilőtt nyílvessző: nem
lehet tudni, hol áll meg.

Titkár _Ádámhoz, tapsolva_. Aforizma! Szellemesség!

Annie. Csak olvassa.

Almády _olvas_. «Édes kutyukám! Ma reggel az én rozoga öreg grófom…»

Annie. Csak olvassa. Így ír önről az imádottja! Olvassa!

Almády. «… öreg grófom egy kosár cseresznyét küldött nekem. Azt mondja,
ezek Franciaország első cseresznyéi, melyeket szerelme jeléül küld
nekem. Kutyuskám-putyuskám, gyere fel hozzám ma este, együk meg együtt
az öreg hülye cseresznyéjét. Izgatottan vár türelmetlen Emilienned.»

Annie. Na látja. Ha te úgy, én is úgy. Szemet szemért. Fogat fogért.
Primeurt primeurért. Barackot cseresznyéért. Látom, nem tagadja. A
cseresznyét nem az anyagrófnénak, hanem Emilienne kisasszonynak küldte.
Úgy van?

Almády _megtörten_. Úgy van.

Annie. Most távozzék lakosztályomból. Ah gyalázat! Ön engem többé nem
lát. Még ma este csomagolok és elutazom anyámhoz. Az anyavarrónőhöz. És
ha épp tudni akarja, a márki, akivel gyanusít, már rég nem is lakik itt.
Párizsban van. És ha fáradságot vesz magának a komornámat tovább
vallatni, azt is megtudhatja, hogy tőlem volt megbízása addig kóborolni
az országúton, amíg ön arra lovagol és ha ön megszólítja, dadogást
színlelve átadni a barackot és a levelet. _Színpadiasan kacag._ Hahaha!

Almády. Tehát csak lecke volt?

Annie. Erre már akkor rá kellett volna jönnie, mikor a komornám engem
elárult. Ha igazán megcsalnám önt, a komornám inkább négyfelé vágatná
magát, de hallgatna. Jó komornák olyanok, mint a halak: minél több
részre vágják őket, annál mélyebben hallgatnak.

Titkár _elragadtatva, súgva, Gálhoz_. Aforizma!

Gál. És még milyen!

Almády. Bevallom, elvesztettem a játszmát.

Annie. Köztünk mindennek vége!

Almády. Yvonne! _Letérdel_. Csak azt ne mondja, hogy köztünk mindennek
vége! Yvonne! Bocsássa meg ezt az egyetlen ballépésemet!

Annie. Ne alázkodjék meg. Egy gróf, aki ilyen nevet visel! Keljen fel!
Egy idős ember! _Almády felkel._ Bevallom, most meg vagyok hatva. De nem
a térdrerogyása hatott meg, hanem az okossága, hogy nem tagadott le
semmit. Egy férfi, aki hazudik, olyan, mint egy oroszlán, amely
csicsereg.

_A titkár Ádámhoz fordul, elégedetlen arcot vág és fejét rázza, mintha
azt mondaná: «Ez a szellemesség nagyon buta.» Ádám igenlőleg int._

Annie. Megbocsátok önnek. De két büntetésben fogom részesíteni. Először
is megtiltom önnek, hogy ezt a barackot megegye.

Almády. Ah ez fáj. De tűröm.

Annie. Másodszor: holnap Párizsba utazom. Egyedül. Szórakozni. Érti?
Egyedül!

Almády _kétségbeesetten_. Yvonne!

Annie. Egy szót se, gróf! Vagy bízik a tisztességemben vagy nem. Ha
igen, visszajövök ide, ha nem, örökre elmegyek.

Titkár _súgva, Ádámhoz_. Most nem tudom kérem: szellemesség volt ez vagy
nem?

Ádám. Nem.

Titkár. Köszönöm.

Annie. Párizsba utazom és ön epedni fog utánam.

Almády. Ah! És meddig akar Párizsban maradni?

Annie. Egy hétig!

_Kis szünet._

Almády _felordítva_. Nem, nem! Azt nem birom ki! Szeretlek, imádlak,
megőrülök érted! Úgy szeretlek mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely
felette lebeg, de az első széllel elröpül! Nem bírok nélküled élni! Egy
hétig se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

_Gál és Ádám már a «felhőkarcoló» szónál lassan és nagyon csodálkozva
egymásra néztek._

Gál. Bocsánatot kérek, de… pardon egy percre! Mi volt ez?

Annie. Tessék?

Turai. Kérlek, ne zavarj. Épp, mikor a legjobb lendületben vannak!

Titkár. Nagyszerű! És milyen érdekes! _Ádámhoz izgatottan._ Mit gondol,
elutazik az asszony?

Gál _Ádámhoz_. Te… ez pokoli.

Turai. Csendet kérek. _Almádyhoz_. Tessék tovább mondani. Talán ide
menjünk vissza: «Úgy szeretlek.»

Almády. Úgy szeretlek, mint egy felhőkarcoló a felhőt, amely felette
lebeg, de az első széllel elröpül. Nem bírok nélküled élni! Egy hétig
se! Egy napig se! Egy órát se!

Annie. Csaló vagy. Ezek frázisok.

Almády. Nem nem! Megőrülök érted! De te kihasználtál és kifacsartál,
mint egy citromot és most el akarsz dobni! _Elfordul, eltakarja arcát._

_Gál és Ádám a «citrom» szónál ismét egymásra néztek. Most Gál feláll,
nagyon idegesen._

Gál. _Turaihoz, halkan, de nagyon izgatottan._ Kérlek szépen…

Turai _türelmetlenséget színlelve_. Mi az?

Gál. Kérlek egy pillanatra. _Anniehoz és Almádyhoz._ Bocsánat egy
pillanatra, de okvetlenül mondanom kell neki valamit. _Turaihoz_. Te…
Hallod te, amit ezek játszanak?

Turai. Hát hogyne.

Gál _remegve az izgalomtól_. Hát akkor… nem emlékszel te ezekre a
mondatokra?

Turai. Érdekes. Most hogy mondod… tényleg… én is észrevettem valamit,
csak nem akartam szólni.

Gál _Ádámhoz, izgatottan_. Gyere ide. _Turaihoz_. Te… ez a szöveg
szórul-szóra ugyanaz, amit mi éjjel a falon keresztül hallottunk.

Turai _a füzetbe néz_. Tényleg… Hát te… hát ez fantasztikus!

Gál _izgatottan_. Menj, folytasd… mert még észrevesznek valamit. Halljuk
tovább.

_Turai visszamegy, Gál karonfogja a szintén nagyon izgatott Ádámot s
mindketten feszülten figyelnek._

Turai. Hát gyerünk kérem tovább. Hol hagytuk el? «Most el akarsz dobni.»

Annie. Ki akar eldobni, te bolond? Ne őrjöngj! Az előbb már okos voltál.
Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.

Gál _nagyot ordít_. Áááh!

Annie _idegesen_. Mi baja?

Gál. Ezer bocsánat! Bocsánatot kérek! _Alig tud az izgalomtól beszélni._
Kedves Annie! És mélyen tisztelt művész úr! Bocsánat, megint meg kell
önöket zavarnom, de okvetlenül kell valamit mondanom Turainak.
_Ádámhoz_. Gyere csak ide. _Turaihoz, aki hozzája lépett._ Te! Itt ezen
a helyen változzam sóbálvánnyá, ha ezek szórul-szóra nem ugyanazt a
szöveget mondják, amit az éjjel beszéltek. Ezek ketten tegnap éjjel…
ezeket a szerepeket tanulták. És mi szamarak vagyunk.

Turai. Jó, jó, szamarak vagytok, de most, kérlek ne csinálj feltűnést.
_Megjátssza az izgatottat._ Óriási meglepetés!… Micsoda furcsa véletlen!

Ádám _Gálhoz_. Végy énrólam példát. Én ordítani szeretnék a boldogságtól
és nézd, türtőztetem magamat.

Turai. Egy szót se!

Annie. De kérem Sándor, mit csinálnak ott maguk?

Almády. Mi van kérem?

Turai _visszatérve Almádyhoz_. Gál azt mondja és úgy érzem, hogy igaza
van, hogy majd este az előadásra valami szép klasszikus fejet csináljon
magának.

Almády. Mi az, hogy klasszikus fejet csináljak?

Turai. A nő azt mondja: «Azt a szép klasszikus fejedet.»

Almády. Igen.

Turai. Hát csináljon valami fejet, amire ezt joggal lehet mondani.

Almády. Mi az, az enyémre nem lehet?

Gál _őszintén_. Nem.

Turai. Igaza van. Az ön kobakja minden, csak nem szép és nem klasszikus.

Almády _mérgesen_. Pedig ezt már mondták rá.

Turai. Ebben a darabban. De bocsásson meg, jóízlésű nő ilyet erről a
fejről nem mondhat.

Almády _dühösen, Anniehoz_. Önnek is ez a véleménye?

Annie. Engem hagyjon kérem, én a szerepemhez tartom magamat.

Almády _keserű mosollyal_. Jó. Hát majd csinálok egy szép klasszikus
fejet. _Dúl-fúl._

Ádám _türelmetlenül_. Urak, múlik az idő! Gyerünk, gyerünk! Gyorsan!
Folytassuk!

Turai. A tisztelt néző urak szíveskedjenek békén maradni. Miért vagy
olyan türelmetlen?

Ádám _zavartan_. Kilenc órakor van a vacsora… és… titkárhoz… ugye?

Titkár. Igen. Már csak néhány percünk van.

Turai. Hát akkor gyerünk gyorsan.

Annie. Vagyis: Gyere ide, megcsókolom azt a szép klasszikus fejedet.
_Csókot lehel homlokára._

Almády. Ez nem csók, ez borravaló.

Gál _odaszól Turainak_. Ez a hasonlat ordináré. Csodálom egy francia
szerzőtől.

Turai. De hát egy ordináré embert akar vele jellemezni.

Gál. Bocsáss meg, ez egy gróf.

Turai. De közönséges, ostoba ember, akinek a szókincsében nincs finomabb
hasonlat. Csak te ne tanítsd Sardout darabot írni.

Almády _mérgesen_. Kérem, gyerünk tovább. – Ez nem csók, ez borravaló.

Annie. Ne ordíts!

Almády. De ordítok! Kifacsart citrom vagyok! Citrom vagyok! Tudja meg az
egész világ, hogy citrom vagyok! _A lábához borul és zokog._

Gál. Ez a citrom is. Direkt hülye.

_Gál suttog Ádámmal, Ádám boldogan mosolyog, aztán erősen megrázzák
egymás kezét._

Turai. De kérlek, mit csináltok ott?

Gál. Semmit. Azt súgtam neki, hogy ezt a citromhasonlatot ostobának
tartom.

Turai. Én nagyon jónak tartom. Egy buta gyümölcstenyésztő, aki onnan
veszi a hasonlatait, ahol az élete eltelik: a gyümölcsei közül. Ne
tanítsd te Sardout darabot írni.

Almády, _aki Annie előtt térdel, e szidalmakra felkapja a fejét Annie
öléből és dühös arcot mutat._

Turai. Folytassuk! «Könyörgöm, ne térdelj.»

Annie _visszanyomja Almády fejét az ölébe_. Könyörgöm, ne térdelj, ne
sírj, mert azt nem bírom. Tudod te jól, hogy csak téged szeretlek. _Az
asztalhoz megy, ahol a barack van._

Almády _a dühtől majdnem sírva_. Oh sok szerelmes éjszakánk fellángoló
emléke! _Felkel. Az asztalhoz lép és meg akarja érinteni a barackot._

Annie. Erigy innen!

Almády _a barackot nézegetve_. Óh, ha ezt látom! _Nagyon érzékien._ Óh,
ezek a formák! Ez az isteni rózsaszínű bőr! Hát van még egy ilyen a
világon? _A barackhoz nyúl._ Óh, ezt símogatni!

Annie. Nem mégy innen?

Almády _felkapja a barackot, az egyik kezében tartja, a másikkal kéjesen
simogatja._ Óh! Mily gömbölyű, síma, bársonyos, illatos! _A szájához
emeli._

Annie _felsikolt_. Nem! Ne harapj bele! _Kiragadja a barackot a kezéből
és visszateszi az asztalra._

_Gál komikusan felordít és elkezd görcsösen nevetni. Ádám Gál felé tárja
karjait és szintén szívből nevet. Ölelkeznek és csókolóznak. Gál nem
bírja abbahagyni a nevetést. Almády és Annie elfordulnak tőlük, Almády
mérgesen, Annie szégyenkezve._

Titkár _izgatottan_. Mi ez kérem, ha szabad kérdeznem? Én is szeretnék
az urakkal nevetni.

Ádám. Ezt maga nem érti.

Gál _Ádámhoz, Turaira mutatva_. A legjobb az, hogy ő mérges.

Annie. De hát min nevetnek maguk?

Turai _erélyesen_. Elég volt, gyerünk tovább.

Gál. Jó. Gyerünk tovább. Halljuk. _Gúnyolódva_. Gömbölyű, síma,
bársonyos, illatos!

Ádám. És: ne harapj bele!

Annie _zavartan, szerepét mondva_. Ne harapj bele!

Almády _mérgesen_. De mikor olyan kívánatos.

_Gál és Ádám halkan tovább nevet._

Almády. Jó, jó, tudom, hogy semmit nem jelentek számodra.

Annie. Hogy mondhatsz ilyet? Ne keseredj úgy el. Esküszöm neked
mindenre, ami nekem szent, hogy… _abbahagyja_ mi is következik most?

Turai. Nem jut eszébe? Amire ilyen szentül esküdött?

Annie. Elfelejtettem. Szerep!

Almády _keserűen_. Szerep.

Annie _idegesen_. Igenis, szerep.

Turai _súg_. «Az én életemben férfi…»

Annie _darálva_. Ja igaz… soha nem jelentett annyit, mint te. Ezt én nem
fogom soha elfelejteni! Mert férfi vagy tetőtől-talpig. Ki tudja, ha én
nem?

Turai. Hát ezt a mondatot kihúzzuk.

Annie. Miért?

Turai. Rendes nő ilyet nem mond. Ez olyan világos és brutális célzás a
nemi viszonyra… ezt ilyen előkelő közönség előtt nem lehet elmondani.

Annie _szégyenkezve_. De hát ez a nő ezt a darabban mondja.
Négyszemközt.

Turai _titkárhoz_. Lesznek fiatal lányok is a koncerten?

Titkár. Hogyne!

Turai _kihúzza a mondatot_. Akkor kihúzzuk. Ehelyett azt fogja mondani:
«Mit tagadjam, szeretlek, bár mindennek látszol, csak férfinek nem.»
_Almády mozdulatot tesz._ Tovább! _Almádyhoz_. «Úgy szenvedek…»

Almády. Úgy szenvedek, mint egy beteg ló! _Turaihoz_. Lássa, _ezt_
kellene kihúzni.

Turai. Miért?

Almády. Hát hogy mondhat az ember ilyet önmagáról?

Turai. Már előfordult. Hozzátartozik egy állattenyésztő szókincséhez.

Almády. Pardon. Gyümölcstenyésztő. A szakmája: gyümölcs.

Turai. És állat. Állat is.

Annie. Ah, Maurice, ne szenvedj. Ne állj ott olyan kétségbeesetten.
Gyere ide, csókolj meg, te szamár.

Almády _Turaihoz, rekedten_. Hát bocsásson meg kérem… ló _és_ szamár!
_megcsókolja Anniet_.

Ádám _Gálhoz, suttogva_. Ennél a mondatnál mentem én ki a szobából.
Milyen komikus!

Turai _idegesen_. Mi az? Nem tetszik nektek?

Gál. Nem. Ez a szerelmi párbeszéd se nem igaz, se nem szép. Rossz munka.
Hát ilyen az élet? Beszél így egy jólnevelt úriember egy hölggyel?

Titkár. Tényleg, az eleje jobb volt.

Gál. Mert az maga volt az igazi élet. Egy szép, eleven alak. A
gyümölcsös gróf. De ez a szerelmi párbeszéd? Ez papiroscsinálmány. Nem
gondolod?

Turai. Én élethűnek találom. _A füzetbe néz._ Na gyerünk a végére. Most
megcsókolták egymást.

Almády. Ah Yvonne! Izlett a csókom?

Annie. Nem Maurice, csókod undorító, szúr a szakálad.

Almády _Turaihoz_. Ezt benne hagyjuk?

Turai. Na hallja, mindent csak nem lehet kihúzni!

Almády. De nekem ilyet mondani. Hisz a közönség meg fog engem utálni!

Gál. Általában… mi az ördögnek választott ilyen szerepet? Miért játszik
ilyen gyámoltalan hülyét?

Turai. Igaz is, én csak nem akarok beleszólni, de én se értem, miért
játszik ilyen szerepet. Ha ki is hagyunk itt-ott valamit, hiába, maga az
alak utálatos és nevetséges.

Gál. Az ilyen szerepeknél rögtön megérzi a szakember, hogy a szerző
tényleg undorodott ettől az alaktól. _Turaihoz._ Te ezt nem érzed?

Turai. Dehogy nem. Hogyne érezném.

Annie _idegesen_. Kérem, végezzünk már. Hidd el, Maurice, így is
szeretlek, bár tudom, hogy az egész világ kinevet téged.

Almády. Azt meg is érdemlem, Yvonne.

Annie. Nem szégyeled magad a feleséged előtt Maurice? A gyerekeid előtt?

Almády. Oh! Gyermekeim!

Annie. Ha a fiad ezt megtudná! Mit szólna hozzá? Fiad, a huszárezredes!

Almády _szerényen, Turaihoz_. Kérem, nem lehetne itt hadnagyot mondani?
Az én fiam ezredes? Ez borzasztóan öregíti az embert.

Annie. Pedig én már enyhítettem, mert a szövegben az van: tábornok.

Almády. Az én fiam tábornok?

Annie. Meddig mehetek vissza, Sándor?

Turai. Legfeljebb kapitányig.

Annie. Jó. Mit szólna hozzá fiad, a huszárkapitány?

Almády. Igazad van, Yvonne. Kétségbeesne! Nevetséges vén szoknyavadász
vagyok, pfuj.

Turai. Kérem… ezt ne ilyen álmosan. Több hévvel. Kérem még egyszer.

Almády. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj.

Turai. Még mindig nem elég őszinte. Hangosabban, őszintébben!

Almády _kiáltva_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok, pfúj!

Turai _fagyosan_. Kérem még egyszer.

Almády _ordítva, nagyon őszintén_. Nevetséges vén szoknyavadász vagyok,
pfúj!!!

Turai. Most jó. Tovább.

Almády _nagyon őszintén_. Esküszöm, Yvonne, hogy soha többé nem
tolakszom ahhoz a hölgyhöz, aki engem megunt és most már mást szeret.
Soha, soha többé.

Annie. Soha többé?

Almády _őszintén_. Soha.

Annie. Akkor Maurice, én nagylelkű leszek. Nem utazom Párizsba és te
megeheted a barackot.

Almády _a barackra rohan_. Ah! Végre! _Beleharap a barackba._

Turai _felkel_. Vége. Itt lemegy a függöny.

Almády _félreáll és eszi a barackot_.

Gál. Vége?

Turai. Vége.

Gál. Azt a barackot tulajdonképpen a feleségének kellene adnia. Úgy
szebb volna a vége.

Turai. Ejnye, de csökönyös vagy. Ez egy ordináré, önző fráter. Ez
sajnálja attól az asszonytól a barackot.

Gál. Nagyon antipatikus alak. De ő kitűnően játssza.

Turai. Mintha a testére írták volna. _Titkárhoz, aki kétségbeesve
mozgolódik._ Hát magának mi baja?

Titkár. Bocsánatot kérek, de most rohanok, valahol egy másik barackot
felhajszolni, én nem tudtam kérem, hogy ezt megeszik a darabban!
_Kiszalad._

Annie _Ádámhoz, aki a boldogságtól bután áll ott_. Nos, hogy tetszem
magának ebben a szerepben?

Ádám. Bocsánat, egy pillanatra. _Rettenetes erővel csókolja meg._

Annie _fuldokolva_. Te! Te! Hisz ez botrány!

Ádám. Bánom is én! _Újabb csók._ Annie! Nem csak hogy maga istenien
játssza, hanem nézetem szerint ez a világon a legjobb darabok egyike.
_Turaira mutat._ Ha meg is fog ölni ez az öreg smokk, én odaadom az
egész Shakespeare-t ezért a kis darabért! _Megöleli Anniet._

Gál. Én ezt a darabot nagyon elavultnak találom. Mikor írhatta ezt
Sardou?

Turai. Én eddig nem is ismertem. _Almádyhoz_. Mondja művész úr, miféle
darabja ez Sardounak?

Almády. Ha nem csalódom, ez az utolsó műve.

Gál. Nagyon öreg lehetett mikor ezt írta. Ilyen gyenge dolgot már csak
röviddel a halála előtt írhatott.

Turai. Vagy röviddel a halála után. _Anniehoz_. Még csak pár kis
rendezői megjegyzésem volna a maga számára.

Annie. Igen, igen, azt nagy köszönettel venném. _Gálhoz és Ádámhoz._
Menjetek csak, én mindjárt jövök!

Gál _miközben kifelé megy_. Én nem értem, hogyan kereshet ki egy
hősszerelmes ilyen trotli-szerepet magának. Ez már valóságos
mazochizmus. _El Ádámmal._

Turai _az oldaltálló Almádyhoz_. Maga sír?

Almády _könnyekkel a hangjában_. Nem! _Vadul néz Turaira._

Turai. Mit gondol, fog menni?

Almády. Fog.

Turai. Nem érti. Úgy gondolom: fog-e menni. Nem a darab. Maga. Az
előadás után. Az éjjeli vonattal. Haza. Fog menni?

Almády. Fogok.

Turai. Akkor elengedem a kapitányt. Lássa, kivel van dolga. Annie,
mondjon hadnagyot.

Almády. Tulajdonképpen még hadnagy is egy kissé…

Turai _felháborodva_. Na bocsásson meg kérem, csecsemőig már mégse
menjünk vissza.

Almády _megadja magát_. Kérem. Mindezek dacára, kedves Turai úr,
köszönöm, amit értem tett. _Indul_.

Turai. Nincs miért. Hová megy?

Almády. Még hamar biflázom egy kicsit a francia neveket. _Meghajtja
magát._ Asszonyom! Uram!

Turai. A viszontlátásra, Maurice!

_Almády el. Szünet._

Annie _Turait megölelve_. Köszönöm, te drága csavaros fejem! Nehéz volt?

Turai. Nem. Csak ez az átkozott barack volt nehéz. Síma, gömbölyű,
bársonyos és illatos és ne harapj bele! Ez volt a legsúlyosabb. Azt
hiszi fiam, olyan könnyű dolog egy tisztességes tárgyat találni, amelyik
síma is, gömbölyű is, bársonyos is és amibe nem szabad beleharapni?

Annie _szégyenkezve_. A vállamra mondta.

Turai. Igen? Én azt hittem, a homlokára.

Annie. Maga egy nagy gazember.

Turai. Azt én tudtam, hogy a végén mindenki gentleman, csak én leszek a
gazember. Nem, Annie. Én egy fiatalembert megmentettem sok-sok csúnya
szenvedéstől. Én nagyon meg vagyok magammal elégedve.

_Gál és Ádám belép._

Gál. Gyertek, már együtt van a társaság!

Lakáj _belép_. Tálalva van. _A középen áll. Ádám karonfogja Anniet,
elindulnak._

Gál _Turaihoz_. Ne szégyeld azért magad, öregem, mert másképp történt,
mint ahogy te gondoltad. Régi dolog, hogy sok jó drámaíró van a világon,
de a legjobb drámaíró mégis csak maga az élet. _Karját nyujtja
Turainak._

Turai _belekapaszkodik és indul vele_. Már csak azért is, mert nem veled
írja a darabjait. _Mind a két pár kimegy._

Lakáj _előrelép, a közönséghez_. Tisztelt hölgyeim és uraim… tálalva
van! _Meghajol, hátralép._

FÜGGÖNY.




MEGJEGYZÉS.

(Ezt a színdarabot tulajdonképpen épúgy lehet színpadon, mint nagy
szalonban, vagy kis teremben előadni. Ez a terem akkor nézőtér és
egyszersmind színpad is. A tulajdonképpeni színpad a terem egy része és
nem áll egyébből, mint egy szőnyegből, amelyen kanapé, asztal és néhány
karosszék van elhelyezve. A cselekményhez két ajtó szükséges: egy
általános bejárat és egy ajtó, mely a szomszéd szobába vezet. Az
asztalon telefon. Ez mind a három felvonás összes díszlete. Függönyre
nincs szükség. A nézők fesztelen összevisszaságban ülhetnek a teremben,
mintha estélyen vennének részt és a szalonban valami előadást
hallgatnának. Függöny helyett a felvonások végét a terem színpadul
szolgáló részének elsötétítésével lehet jelezni.)




MOLNÁR FERENC  SZÍNMŰVEI:

=Az ördög.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Liliom.= Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hét képben.

=Józsi.= Bohózat 3 felvonásban.

=A doktor úr.= Bohózat 3 felvonásban.

=A testőr.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A fehér felhő.= Mirákulum 5 változásban.

=Farsang.= Színmű 3 felvonásban.

=Úri divat.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A farkas.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Égi és földi szerelem.= Dráma 5 felv.

=Színház.= Három egyfelvonásos.

=A hattyú.= Vígjáték 3 felvonásban.

=A vörös malom.= Színjáték két részben, 26 képben.

=Az üvegcipő.= Vígjáték 3 felvonásban.

=Riviera.= Vígjáték 2 felvonásban.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 73813 ***